Bevezetés

A büntetőeljárásról szóló törvény^[1] kógens rendelkezéseket tartalmaz a kényszerintézkedéseket elrendelő, meghosszabbító és fenntartó végzések indokolására. A Be. 257. és 258. §-aiban találhatunk rendelkezéseket a határozatok indokolására.^[2] A végzés elleni fellebbezés elintézésére az ítélet elleni fellebbezés szabályai az irányadók, így abszolút, feltétlen hatályon kívül helyezési okot jelent, ha az elsőfokú bíróság az indokolási kötelezettségének oly mértékben nem tesz eleget, hogy emiatt az ítélet felülbírálatra alkalmatlan.^[3] Mégis viszonylag ritkán kerül sor ezen végzések kapcsán a kasszációs jogkör gyakorlására, hiszen a hatályon kívül helyezés esetére nincs egyértelmű rendelkezés arra, mi legyen a sorsa a nem jogerősen, de végrehajtható módon elrendelt vagy fenntartott előzetes letartóztatásnak. Abban az esetben, ha a megismételt eljárásban történő újabb döntésig szabadlábra helyezi a másodfokú bíróság a terheltet, az később már nem helyrehozható módon veszélyeztetheti az eljárás érdekeit. Arra pedig nincs rendelkezés a törvényben, hogy a megismételt döntésig fenntartható lenne a kényszerintézkedés. Ebben az esetben annak időtartama nyilvánvalóan meghaladná a törvényben előírt szigorú időtartamokat.

A hazai bíróságok gyakorlatát a strasbourgi székhelyű Európai Emberi Jogi Bíróság marasztalásai és a hazai szakirodalomban kísért viták is övezik.^[4]

Az Európai Emberi Jogi Bíróság gyakorlata a kényszer-intézkedések indokolására

Az Emberi Jogok Európai Bírósága a joggyakorlatában megfigyelhető jogfejlődés^[5] ellenére abban mindig következetes volt, hogy a kényszerintézkedések elrendeléséről szóló határozatok csupán abban az esetben felelnek meg az Egyezmény követelményeinek, ha azok megfelelő indokolással vannak alátámasztva. Már 1968-ban a Neumeister kontra Ausztria ügyben arra mutatott rá, hogy a nemzeti hatóságok feladata feltárni mindazokat a körülményeket, amelyek alátámasztják vagy éppen cáfolhatják a személyi szabadság tiszteletben tartásának szabályától a közérdekre történő hivatkozás címén való eltérést. Lényegében a szabadlábra helyezési kérelmekhez kapcsolódó határozatokban szereplő érvek és a kérelmező által megjelölt valós tények alapján kell a Bíróságnak határozni arról, hogy az egyezmény rendelkezéseit megsértették-e.^[6]

A Toth kontra Ausztria ügyben is arra mutatott rá a Bíróság, hogy az őrizetben tartás indokolását helyezi az egyezménysértés vizsgálata során nagyító alá.^[7] Mindebből is következik, hogy az előzetes letartóztatást megindokoló határozatokat nem lehet sematikusan meghozni.

A Lamy kontra Belgium ügyben Lamy azt is kifogásolta, hogy sem a letartóztatásról döntő bírói tanács, sem a vádemelésről határozó vádtanács nem vette figyelembe eléjük terjesztett érveit. A bíróság kiemelte, hogy a vizsgáló bíró még aznap, amikor meghallgatta őt indokolással ellátott végzésben rendelte el letartóztatását és, hogy a letartóztatás kérdésében később döntő bírói tanács is megerősítette azt egymást követő indokolást tartalmazó végzéseiben. Az indokolásra tekintettel ezen eljárás megfelelt az 5. cikk (3) bekezdése elvárásainak.^[8] A megfelelően megindokolt határozatot eredményesen így nem sikerült kifogásolni.

Vayic kontra Törökország ügy lényege is az, hogy az előzetes letartóztatásnak kizárólag a bűncselekmény súlyára és a bizonyítási eljárás állására való hivatkozással történt többszöri meghosszabbítása és ugyanezen sztereotípiáknak új elem nélküli ismételgetése az egymást követő határozatokban nem igazolhatja az előzetes letartóztatás több, mint öt évig történő fenntartását, amely intézkedés így ellentétes az egyezmény 5. cikkével.^[9]

T. W. kontra Málta elleni ügyben az egyezmény 5. cikk 3. pontjának megsértése (szabadsághoz és biztonsághoz való jog) azért került megállapításra, mert a letartóztatott kérelmező fogva tartásának bírói felülvizsgálata nem terjed ki a fogva tartást megalapozó, illetve az ellene szóló körülmények alapos vizsgálatára.^[10]

A Letell Lier kontra Franciaország ügyben a kérelmező szabadon bocsátásának elutasítását a nemzeti bíróságok alapvetően négyféleképpen indokolták. Először is arra a veszélyre hivatkoztak, hogy az érintett megpróbál nyomást gyakorolni a tanúkra, azonban az ilyen veszély a bíróság szerint az idő múlásával egyre csökkent vagy meg is szűnt.^[11] A döntésből következően az előzetes letartóztatás indokai az idő múlásával szükségszerűen változnak, az indokolásnak arra is ki kell terjednie, hogy a bíróság az előzetes fogva tartásban töltött idő múlása ellenére azt miért tartja mégis indokoltnak.

Az Emberi Jogok Európai Bíróságának ítélete a Hagyó Miklós kontra Magyarország ügyben:

A kérelmező a panaszában azt adta elő, hogy a fogva tartását meghosszabbító határozatok meghozatala során nem vették figyelembe egyedi körülményeit, megromlott egészségi állapotát, megfelelő indokolással nem támasztották alá szökés, elrejtőzés, sem más feltételezett elkövetőkkel való összejátszása vagy bűnismétlő magatartása veszélyét. A határozatok nem tartalmazták más enyhébb kényszerintézkedések alkalmazási lehetőségének értékelését. A védelem érvelései, kérdésfeltevései nagyrészt megválaszolatlanok maradtak. A nemzeti igazságügyi hatóságok feladatkörébe tartozik annak biztosítása, hogy egy adott ügyben a gyanúsított tárgyalást megelőző fogva tartása ne haladja meg az ésszerű időtartalmat, ennek érdekében a közérdek védelem tényleges követelménye mellett és ellen szóló valamennyi tényt meg kell vizsgálniuk, amennyiben az ártatlanság vélelme elvének megfelelő figyelembevételével el kívánnak térni az egyéni szabadság tiszteletben tartását előíró szabálytól és a szabadlábra helyezési kérelmeket elutasító határozataikban valamennyi vizsgált tényt meg kell jelölniük. A Strasbourgi Bíróságnak ezen határozatok indokolásai és a kérelmező fellebbezéseiben hivatkozott tényleges körülmények alapján kell állást foglalni abban a kérdésben, hogy a bepanaszolt állam megsértette-e az egyezmény 5. cikkének (3) bekezdését. Az indokoknak relevánsnak, elégségeseknek kell lenni és a nemzeti hatóságoknak különös gondossággal kell eljárni. A bíróság megállapította, hogy a fogva tartás meghosszabbításáról döntő különböző fokú bíróságok által ismételten hivatkozott veszélyességi tényezőket a szökés, elrejtőzés és más feltételezett elkövetőkkel való összejátszás potenciális veszélye jelentette, azonban ezen tényezőket a hatóságok szemében pusztán a vád és ahhoz kapcsolódóan a kiszabható büntetés súlyossága, valamint a kérelmező szökése, elrejtőzése szándékára mutató egyes a védelem számára soha nem konkretizált és soha fel nem tárt bizonyítékok támasztották alá. A vádak súlyossága önmagában nem képezhetett elégséges alapot a kérelmezőnek az egész kérdéses időszakban történő fogva tartásához. A bíróság nem hagyhatta figyelmen kívül azt a tényt, hogy a kérelmező szökésének, elrejtőzésének szándékára utaló állítólagos bizonyítékot soha nem tártak fel. Mindemellett a kérelmező fogva tartását meghosszabbító bírósági határozatok nem tartalmazták valamennyi vonatkozó tény és körülmény elemzését, az inkább sztereotip jellegű határozatok, nem foglalkoztak a kérelmező érdemi érveivel.

A Hunvald kontra Magyarország ügyben a bíróság azt fejtette ki, hogy minden egyes ügyben az adott ügy sajátosságai alapján kell megítélni, hogy indokolt-e a vádlott fogva tartása. Egy adott ügyben a folytatólagos fogva tartás csak akkor tekinthető jogosnak, ha vannak olyan tényleges közérdekre utaló specifikus jelek, melyek az ártatlanság vélelmétől függetlenül nagyobb súllyal esnek latba, mint a személyi szabadság tiszteletben tartásának szabálya. A nemzeti igazságügyi hatóságok felelőssége annak biztosítása, hogy egy adott ügyben a megvádolt személy előzetes letartóztatása ne haladja meg az indokolt időtartamot. E célból meg kell vizsgálni az összes olyan tényezőt, mely az ártatlanság vélelmének elvét szem előtt tartva a személyes szabadság tiszteltben tartásának szabályától való eltérését indokolttá tevő tényleges közérdek mellett vagy ellen szól, s azokat fel kell sorolniuk a szabadlábra helyezési kérelmeket elutasító döntéseikben. Az Emberi Jogi Bíróságnak alapvetően az ilyen döntésekben foglalt indoklások és a kérelmező által a fellebbezéseiben megemlített tények alapján kell az egyezmény sértéséről állást foglalni. Annak a megalapozott gyanúja, hogy a letartóztatott személy törvénysértést követett el sine qua non feltétele a folytatólagos fogva tartás törvényességének, de egy bizonyos idő elteltét követően már nem elégséges feltétele. Ilyen esetekben a bíróságnak meg kell állapítani, hogy vajon az igazságügyi hatóságok által megadott egyéb okok továbbra is indokolták-e a személyes szabadságtól való megfosztást. Ahol ezek az okok relevánsak és elégségesek voltak a bíróságnak arról is meg kell győződnie, hogy a nemzeti hatóságok különleges gondossággal jártak el. Az ügyben a bíróságok az elrejtőzés és az összejátszás potenciális kockázatát látták, továbbá hogy a kérelmező esetlegesen újabb bűncselekményt követhetett el, amint a fogva tartást meghosszabbító bírósági szintek szinte mindegyike megismételte, az elrejtőzés kockázatát alapvetően a vádak súlyossága és a várható ítélet szigorúsága igazolta a hatóságok szemében, illetve egy bizonyos a kérelmező elrejtőzési szándékára utaló bizonyítási elem, melyet azonban sohasem nevesítettek vagy fedtek fel a védelem előtt. Ezen túlmenően a hatóságok úgy tartották, hogy az állítólagos bűncselekmény szervezett jellege, illetve az érintett pénzösszegek nagysága magukkal vonták az összebeszélés és az ismételt bűnelkövetés kockázatát. Mindezt anélkül gondolták így, hogy bármilyen módon elemzésekbe bocsátkoztak volna azt a módot illetően, ahogy ezek a megállapítások és feltételezések kapcsolatban álltak egymással. A védelem érvelése egészségügyi kérdéseket is tartalmazott, e tekintetben a bíróság megállapította, hogy az 5. cikk (3) bekezdése nem értelmezhető úgy, mint amely kötelezi a nemzeti hatóságokat a fogvatartott egészségügyi okokból történő szabadlábra helyezésére. Azt, hogy a fogvatartott személy egészségi állapota kompatibilis-e a folyamatos fogva tartásával alapvetően a nemzeti bíróságoknak kell eldönteniük, általános értelemben véve nem kötelesek a fogvatartottat egészségügyi okokból szabadlábra helyezni vagy polgári kórházban elhelyezni, lehetővé téve számára, hogy ott speciális orvosi kezelésben részesüljön. Jelen esetben az Emberi Jogi Bíróság nem tulajdonít nagy jelentőséget ennek a kérdésnek, mivel a kérelmező számára fogva tartása idején is elérhető volt a szükséges kezelés, s a kérelmező volt az, aki kifejezetten elutasította ezt a lehetőségét. A bíróság arra a következtetésre jutott, hogy azok az okok, amelyekre a bíróságok támaszkodtak döntéshozataluk során nem voltak elégségesek annak igazolására, hogy a kérelmezőt a kérdéses időtartamig fogva tartsák.^[12]

A Maglódi kontra Magyarország ügy határozatában az indokolási kötelezettséggel kapcsolatosan is történt marasztalás abban a kérdésben, hogy indokolt volt-e a vádlott fogva tartása. Minden esetben az ügy speciális vonásaira tekintettel kell megítélni. A bírósági határozatokban kifejtett indokolások továbbá a kérelmező fellebbezéseiben előadott jól dokumentált tények alapján kell dönteni arról, hogy az 5. cikk (3) bekezdését megsértették-e. 2000. április 10-től a bíróságok kizárólag a szökés veszélyére hivatkozva hosszabbították meg és hagyták helyben a kérelmező fogva tartását. E veszély folyamatos fennállását semmilyen specifikus bizonyítékkal nem támasztották alá. Bár a kérelmező állította, hogy családi és személyes körülményei miatt a szökés veszélye nagyon valószínűtlen volt, a bíróságok anélkül ismételték újból és újból, hogy a vád tárgyát képező bűncselekmény súlya önmagában indokolta a fogva tartást, hogy rámutattak volna olyan konkrét indokra, amely alapján a hatóságok észszerű módon arra a feltételezésre jutottak, hogy a kérelmező megszökne, vagyis anélkül tartották fenn az előzetes letartóztatást, hogy annak szükségességét megmagyarázták volna. Ilyen körülmények között csak nagyon kényszerítő okok győznék meg a bíróságot a kérelmező előzetes letartóztatása meghosszabbításának szükségességéről, amelynek tartalma a periódus végére elérte a négy évet. A bíróság arra a következtetésre jutott, hogy a bírósági határozatokban hivatkozott indokok nem voltak elégségesek ahhoz, hogy igazolják a kérelmező fogva tartását a szóban forgó időszakban. Mindezek alapján állapította meg az egyezmény 5. cikk (3) bekezdésének sérelmét az Emberi jogi Bíróság.^[13]

A terhelt bűnösségének vizsgálata

A hazai bíróságok rendszeresen utalnak arra, hogy a kényszerintézkedés elleni felülbírálat keretében nem vizsgálható a bizonyítékok hitelt érdemlősége, és azok mérlegelésére sincs lehetőség. Az előzetes letartóztatás szükségessége^[14] a büntetőeljárási törvényben meghatározott^[15] különös okok és a konkrét ügy jellemzőinek egybevetett vizsgálata eredményeként válik megítélhetővé.^[16] Az előzetes fogvatartás kérdésében döntéskor a vádlott (gyanúsított, terhelt) ártatlanságára hivatkozás nem vizsgálható, a bűnösség kérdésében döntés kizárólag az érdemi határozat feladata lehet. A vádlottak esetében az vizsgálandó, hogy az előzetes letartóztatás indokoltsága tényszerű alapon áll-e, amely észszerűen alátámasztott-e, az abból vont következtetés okszerű-e, s ekként a kényszerintézkedés alkalmazása célszerű-e.^[17] „A még folyamatban levő ügy tárgyalási szakában a bíróság nem foglalhat állást az egyes bizonyítékok bizonyító erejéről, ezért téves az előzetes letartóztatás erre való hivatkozással történő megszüntetése.”^[18] „A strasbourgi gyakorlat szerint azonban az alapos (megalapozott) gyanú fennállása vonatkozásában hozott döntés nem mellőzhető, és egy olyan álláspont, amely szerint a nyomozási bíró nem értékelheti a nyomozó hatóság, illetve az ügyész által benyújtott bizonyítékokat, már önmagában egyezménysértést eredményez, függetlenül attól, hogy a különös okok fennállnak-e.”^[19] Megjegyzendő, hogy ezzel az állásponttal a 93. BK vélemény is összhangban van. A Kúria rámutatott így arra, hogy az előzetes letartóztatás fenntartása tárgyában hozott határozat meghozatalakor a bíróság döntésének olyan adaton kell alapulnia^[20], amelynek megléte (tényszerűsége) a döntés időpontjában más adattal alátámasztott, ésszerű érvvel indokolt, igazolt, és ezáltal okszerű következtetés vonható arra, hogy a kényszerintézkedés alkalmazása a törvény céljai érdekében – és az adott vádlott személyi szabadsága ellenében – szükséges, célszerű.^[21] Kétségtelen ezért az, hogy az előzetes letartóztatás fenntartása – az ún. különös okok fennállása – kérdésében való döntés mindig mérlegelést igényel, ekként az adott vádlott személyére konkretizált döntést kell hozni, amely pedig feltételezi nemcsak a tárgyi, hanem az alanyi szempontok egybevetett figyelembevételét.

A bíróság köteles az ügy konkrét körülményeit egybevetni az előzetes letartóztatás különös feltételeivel és ez alapján eldönteni, hogy a kényszerintézkedés általános okai mellett a döntés idején az előzetes letartóztatás mely különös oka vagy okai állnak fenn.^[22] Az előzetes letartóztatás fenntartásakor illetőleg meghosszabbításakor folyamatosan vizsgálni kell az előzetes letartóztatás általános, illetőleg különös okainak a fennállását. A Be. 129. § (2) bekezdés a), b) és c) pontjaiban fennálló különös okokat egyenként kell megvizsgálni, s az indokolásban meg kell jelölni, hogy milyen körülmények alapozhatják meg ezeket az okokat illetőleg azt is, hogy milyen okok szólhatnak ezen okok fennállása ellen. A különös okok fennállása mellett és ellen szóló okokat összevetve lehet csak következtetést levonni arra, hogy az egyes különös okok fennállnak-e vagy nem. Nem fogadható el olyan indokolás, hogy: „Fennáll továbbá annak veszélye is, hogy a tanúk befolyásolásával a bizonyítást megnehezítené.” Az e fajta „indokolás” csak a rendelkező részben megállapított letartóztatási okot definiálja, és nem a fennállását valószínűsíti a konkrét esetben.

Az előzetes letartóztatás elrendelésénél vagy meghosszabbításánál kerülni kell a korábbi határozatok indokolásának szó szerinti beemelését, és törekedni kell a lehető legrészletesebben, ügy specifikusan és egyéniesítve meghatározni a különös okokat. Számos bírósági határozat és kollégiumi ülésen hozott állásfoglalás rögzíti, hogy az előzetes letartóztatásról való döntés esetén a törvényi előfeltételek vizsgálata során az előzetes letartóztatás általános és különös feltételeinek a meglétét vagy hiányát kell vizsgálni. Az indítvány megalapozottságát valószínűsítő, az észszerű kételyeknek ellentmondó bizonyítékokat szükséges a határozatban felsorolni.^[23]

Ehhez kapcsolódóan utalt arra a Kúria, hogy az előzetes letartóztatás elrendelése, fenntartása (meghosszabbítása) különös okai közte a Be. 327. § (2) bekezdése kérdésében való döntés mindig mérlegelést igényel. A kényszerintézkedés oka olyan jövőbeli nem kívánatos esemény veszély, aminek alapjaként a törvény csupán példálózva sorol fel bizonyos körülményeket, akkor előbb azok tényszerűsége, igazolhatóságának észszerűsége a mérlegelés tárgya. Amennyiben ez fennáll, akkor kell mérlegelni, hogy a kényszerintézkedés alkalmazása a törvényi célok érdekében és a vádlott személyi szabadsága ellenében szükséges-e. Ha a törvényben kifejezett valamelyik konkrét, bekövetkezett (múltbeli) körülmény a jövőbeni nem kívánatos esemény, veszély alapja, vagy önmagában a kényszerintézkedés oka [mint a Be. 327. § (2) bekezdése vagy a 129. § (2) bekezdés a) pontja esetében], akkor az csupán megállapítást nem pedig mérlegelést igényel. Ez azonban nem jelenti, hogy az adott körülmény megléte, illetve megállapítása kizárja a további a kényszerintézkedés szükségességében való mérlegelés lehetőségét. Ilyenkor is az adott vádlott személyére konkretizált döntést kell hozni, ami pedig feltételezi nem csak a tárgyi, hanem az alanyi szempontok egybevetett figyelembevételét.^[24]

Nyilvánvaló azonban, hogy a törvényi fenyegetettségnek hatása van a vádlott személyére, ami – értelemszerűen – függ a fenyegetettség mértékétől. Ez pedig nem hagyható figyelmen kívül bizonyítás érdeke illetve a folyamatban lévő bizonyítási eljárásban biztosítandó vádlotti jelenlétéhez fűződő törvényi érdek szempontjából. A vád nem ítéleti bizonyosság, adatai nem tények s megállapított tényről a jogerős ítéletig valójában nincs szó, az eljárásnak csupán tényszerű adatai lehetnek. Kétségtelen azonban, hogy a vádban foglalt adatok alapján következtetés vonható a törvény szerinti eljárási érdek veszélyeztetettségére, ami még koránt sem jelenti a bűnösség kérdésének eldöntését. Az eljárás, a bizonyítás lefolytatásának érdeke és a vádlott személyi szabadságához fűződő (éppen az ártatlanság vélelméből fakadó) érdeke között kell dönteni. Az előzetes letartóztatás indokoltságának^[25] vizsgálata szempontjából viszont közömbös a bizonyítékok mikénti értékelése, az ugyanis az ügy érdemi elbírálásának tárgya.^[26]

Szükséges utalni arra, hogy nem tekinthető indokolásnak a törvény szövegének egyszerű lemásolása és esetleges kifejtése. Minden olyan indokolás törvényellenes, amelyet bármely más esetre alkalmazni lehet, hiszen ilyenkor nem a terhelt előzetes letartóztatását indokolja a bíró, hanem azt fejti ki, hogy a Be. szerint mikor lehet helye előzetes letartóztatásnak. Abban az esetben, ha az előzetes letartóztatást elrendelő végzés személyi bizonyíték befolyásolásának veszélyére utal, akkor az indokolásban mindig konkrétan meg kell határozni, mely személy vagy személyi körre utal a határozat. Legalább arra szükséges hivatkozni, hogy a bűncselekmény szemtanújára, a terhelt alibijét megcáfolni képes tanúra, vagy például további sértettek kihallgatására van szükség. Ha ugyanis az előzetes letartóztatást állítólag megalapozó befolyásolandó tanúkat még csak úgymond fajlagosan sem sorolja fel az indokolás, akkor a terhelt mindaddig előzetes letartóztatásba lenne tartható, amíg minden tanút meg nem találnak, ki nem hallgatnak és ellentmondás esetén a terhelttel vagy más tanúval nem szembesítenek. Az előzetes letartóztatás elrendelésének oka ebben az esetben nem a tanú megfélemlítése lenne, hanem a terhelteknek a bizonyítás végégig fogságba helyezése.^[27]

Az előzetes letartóztatás hivatkozható indokai

Az előzetes letartóztatás elrendelésének általános feltétele, hogy szabadságvesztéssel fenyegetett bűncselekmény miatt folyjon az eljárás, amelyre nézve a megalapozott gyanú fennáll, és a konkrét ügyben a nyomozás el is lett rendelve. Ezen általános okokon túl a Be. 129. § (2) bekezdés a)–d) pontjaiban rögzített különös okok fennállását kell igazolni. A strasbourgi bíróság esetjogában az előzetes letartóztatás huzamosabb fenntartását megalapozó indokok a szökés veszélye, az eljárás meghiúsításának veszélye, a bűnismétlés veszélye, a közrend védelme, és a fogvatartott biztonsága. A magyar szabályozásban a közrend védelme, és a fogvatartott biztonsága nem szolgálhat alapul a szabadságelvonásra, minthogy nincs ezen okokat megalapozó belső jogi norma.^[28] A közrend védelme egyébként is csak kivételesen, abban az esetben szolgálhat a legsúlyosabb kényszerintézkedés alapjául a strasbourgi gyakorlat szerint, ha igazolt, hogy a közrend ténylegesen veszélybe kerül, ha a kérelmezőt szabadlábra helyezik. A közrend fenntartására utaló közbiztonság érdekei mégis megjelennek a hazai végzések indokolásában. „A vádlottakkal szemben kiemelkedő tárgyi súlyú vagyon elleni erőszakos bűncselekmények miatt van folyamatban az elsőfokú bírósági eljárás, cselekményeiknek jellege nagyfokú veszélyt jelentett a közbiztonságra megalapozottá teszi azt a következtetést, hogy szabadlábra kerülésük esetén a felelősségre vonás elől megszöknének vagy elrejtőznének.”^[29] Megítélésem szerint azonban a közbiztonság veszélye inkább a bűnismétlést megalapozó okok körébe illeszkedne.

A közrend mellett megjelenik a közérdek is a határozatok indokolásában, amire a strasbourgi bíróság is felhatalmazást ad. A Labita kontra Olaszország ügyben a strasbourgi bíróság úgy fogalmazott, hogy „A fogvatartás fenntartása csak abban az esetben indokolható, ha kimutatható az a valódi közérdek, amely az ártatlanság vélelmének elve ellenére is nagyobb súllyal esik latba, mint a személyes szabadság tiszteletben tartásának követelménye.”^[30]

Számos esetben jelenik meg érvként az, hogy az elbírálás alatt álló ügyben a hosszabb ideje tartó kényszerintézkedés fenntartását indokoló közérdek nagyobb súllyal esik latban, mint a személyi szabadság sértetlenségének követelménye.^[31]

Az enyhébb kényszerintézkedés lehetőségének vizsgálata

Az előzetes letartóztatásról szóló határozatok indokolásának szükségszerűen arra is ki kellene térniük, hogy enyhébb kényszerintézkedésre van-e, vagy miért nincs törvényi lehetőség.^[32] A terhelt személyi szabadságának elvonása ugyanis csak a legvégső esetben jöhet szóba, mint a legsúlyosabb kényszerintézkedés. Abban az esetben, ha az enyhébb kényszerintézkedés lehetőségével kapcsolatban a határozatban kellően színvonalas indokolás nem található, az egyezménysértés megállapításához vezethet.

A Neumeister kontra Ausztria ügyben a strasbourgi bíróság az óvadékkal kapcsolatban azt rögzítette, hogy ahogy közeledett az óvadékként felajánlott összeg mértéke ahhoz az összeghez, amelyet ésszerűen elégségesnek lehetett ítélni a kérelmező tárgyaláson való megjelenésének biztosítására úgy vált egyre nehezebben indokolhatóvá, hogy miért nem voltak hajlandóak tekintettel lenni arra. Az óvadék mértékét pedig kizárólag arra alapozni, hogy a kérelmező a vád szerint mekkora sérelmet okozott nem felel meg az 5. cikk (3) bekezdésének, ugyanis az óvadék a tárgyaláson való jelenlét biztosítására szolgál, nem pedig a sérelem orvoslását kívánja garantálni.^[33]

A Hagyó Miklós kontra Magyarország ügyben a Strasbourgi Bíróság észrevételezte, egyben kifogásolta, hogy a fogva tartás alatt nem merült fel ténylegesen az a megfontolás, hogy a kérelmezővel szemben enyhébb kényszerintézkedést, például óvadék ellenében történő szabadlábra helyezést vagy házi őrizetet alkalmazzanak. Az Emberi Jogi Bíróság mindezt különösen aggasztónak tartotta annak fényében, hogy az eljáró hatóságok az előzetes letartóztatás kezdete óta tisztában voltak a kérelmező súlyos egészségügyi problémáival. A kérelmező fogva tartását azonban fenntartották annak ellenére is, hogy egészségi állapota tovább romlott a büntetés-végrehajtási intézetben. Mindezek alapján állapította meg a bíróság, hogy a kérelmező meghosszabbított fogva tartása nem volt szükséges a büntetőeljárás sikeres lefolytatásának biztosítása érdekében.^[34]

Az X. Y. kontra Magyarország ügyben az egyezménysértést megalapozta, hogy nem vizsgálták meg a hatóságok, hogy a személyi szabadságot kevésbé korlátozó kényszerintézkedéssel ki lehet-e váltani az előzetes letartóztatást, hiszen a terhelt legális jövedelméből kiskorú gyermekét és családját is eltartotta, lakáshitelt fizetett, és a vele szemben korábban folyamatban volt büntetőeljárásban minden tárgyaláson megjelent.^[35]

Ezen szemléletnek megfelelően rögzítette az ítélőtábla, hogy a Be. 60. § (2) bekezdése alapján, ha a törvény kényszerintézkedés alkalmazása esetén az érintett személy alkotmányos jogainak korlátozását megengedi, az ilyen cselekmény elrendelésének az egyéb feltételek megléte mellett is csak akkor van helye, ha az eljárás célja kisebb korlátozással járó más cselekménnyel nem biztosítható.^[36]

A házi őrizet, mint enyhébb kényszerintézkedés lehetőségének elvetése is körültekintő indokolást igényel. A házi őrizet az eljárás adott szakaszában még elektronikus nyomkövető technikai eszközzel sem alkalmas az előzetes letartóztatás különös okai közül a bizonyítási eljárás meghiúsítása és megnehezítése veszélyének kiküszöbölésére, mert az csupán a házi őrizet szabályai megtartásának hatékony ellenőrzését és a szabályok megszegése esetén a gyors rendőri intézkedést biztosítja. Más esetben azzal indokolta a Kúria a rendőrségnél rendszeresített, a terhelt mozgását nyomon követő technikai eszközzel kapcsolatos védelmi érvelés elvetését, hogy a lakhelyelhagyási tilalom, illetve a házi őrizet szabályainak nyomkövető eszközzel történő ellenőrzése nem a szökés, illetve az elrejtőzés veszélyét küszöböli ki, hanem azt biztosítja, hogy a rendőrség a műszaki eszköz jelzése, rendellenes működése esetén a megfelelő, a belső szabályzatokban előírt – élőerős ellenőrzést el tudja végezni, és a terhelt szökése vagy a nyomkövető eszköz megrongálása esetén a szükséges rendőri intézkedéseket mihamarabb meg tudja kezdeni.^[37] A házi őrizet mellett sem zárható ki a bizonyítékok eltüntetésének és a tanúk befolyásolásának a veszélye, hiszen a gyanúsított távközlési eszköz útján a nyomozás látókörébe még nem került személyekkel, illetőleg a kihallgatandó tanúkkal a kapcsolatot felveheti, és őket ily módon az ingatlan elhagyása nélkül is képes lehet a vallomásuk megtételében befolyásolni.

Az enyhébb kényszerintézkedés alkalmazása ellen szólhat a kiemelkedő tárgyi súlyú és jelentős számú bűncselekmények felderítésének és bizonyításának időigényessége és bonyolultsága, illetve az előzetes letartóztatást lehetővé tevő okok halmozódása.

Lakhelyelhagyási tilalom akkor rendelhető el, ha az előzetes letartóztatással elérni kívánt célok ezzel is biztosíthatók. A törvény a lakhelyelhagyási tilalom elrendelhetőségét eleve az előzetes letartóztatás alternatívája gyanánt szabályozza. A Be. az előzetes letartóztatás helyettesíthetőségét a bűncselekmény jellegére, a terhelt személyi és családi körülményeire, vagy az eljárás során tanúsított magatartására tekintettel teszi lehetővé.

E szempontok tükrében értékelhető, ha a vádlottnak rendezettek az egzisztenciális körülményei, az a tény, hogy az eljárás folytatását soha nem akadályozta, és az elhúzódó eljárás során valamennyi idézésre megjelent. A terhelt által előzetes letartóztatásban töltött időtartam hosszára tekintettel ugyancsak különös gonddal vizsgálandó az enyhébb kényszerintézkedés alkalmazásának lehetősége.

A terhelt szökésére, elrejtőzésére alapozott előzetes letartóztatási ok indokolása [Be. 129. § (2) bekezdés a) pontja]

A Be. 129. § (2) bekezdés a) pontja szerinti előzetes letartóztatási ok, ha a terhelt megszökött, a bíróság, az ügyész, illetve a nyomozó hatóság elől elrejtőzött, vagy szökést kísérelt meg, illetőleg az eljárás során ellene újabb, szabadságvesztéssel büntetendő szándékos bűncselekmény miatt eljárás indult. Ezen fordulat szerinti ok a legtöbb esetben mérlegelést nem, csak megállapítást igényel, ami azonban nem jelenti azt, hogy az adott körülmény megléte, illetve megállapítása kizárja a további a kényszerintézkedés szükségességében való mérlegelés lehetőségét. Ilyenkor is az adott vádlott személyére konkretizált döntést kell hozni, ami pedig feltételezi nem csak a tárgyi, hanem az alanyi szempontok egybevetett figyelembevételét.

A Be. 129. § (2) bekezdés a) pontja szerinti különös előzetes letartóztatási ok megállapítható volt abból a tényből, hogy a terhelt megszökött és huzamosabb ideig bujkált. A vádlott így elfogató parancs alapján került ismételten őrizetbe, majd előzetes letartóztatásba. A büntetőeljárás alóli kibúvás veszélyét tovább fokozó tényezőként értékelhető a terheltek személyében rejlő társadalomra veszélyességre vonható következtetés.^[38]

Ezen fordulatot megalapozhatja, ha

– vádlott felkutatására irányuló rendőri intézkedések nem vezettek eredményre,
– a bejelentett lakóhelyén nem él életvitelszerűen,
– tényleges tartózkodási helye ismeretlenné vált,
– telefonon is elérhetetlen,
– a postai küldeményeket nem veszi át személyesen,
– az eljárás kezdetén ismert tartózkodási helyéről ismeretlen helyre távozott, kizárólag az elfogató parancs alapján tudta a nyomozóhatóság kézre keríteni,
– a terhelt tartózkodási helye megváltozása bejelentésének elmulasztása elrejtőzésnek minősül,^[39]– a vádlott a bűncselekmény elkövetését követően azonnal megszökött, külföldre távozott, holott az ellene folyamatban lévő büntetőeljárásról tudomása volt,
mindezt erősíti, hogy elfogásakor hamis tartalmú okiratokkal próbálta igazolni magát,
a terhelttel szemben az alapeljárás során újabb szabadságvesztéssel büntetendő szándékos bűncselekmény miatt eljárás indult, ami megalapozza a Be. 129. § (2) bekezdés a) pontjának záró fordulata szerinti okát. Az előzetes letartóztatás ezen oka szerinti kockázat szempontjából közömbös, hogy az aktuális alapügy indult-e a más ügyben folyt büntetőeljárás alatt, avagy fordítva. Mindazonáltal mindez a bűnismétlés veszélyét, így az előzetes letartóztatás Be. 129. § (2) bekezdés d) pontja szerinti okát szintén megalapozza.^[40]– A Kúria arra is rámutatott, hogy a szökés, elrejtőzés bekövetkezett tényére való reakció az elfogatóparancs kibocsátása, azaz közömbös, hogy magáról az elfogatóparancsról tudott-e a vádlott.^[41]– A terhelt tulajdonában lévő, vagy általa képviselt gazdálkodó szervezet a székhelyén, telephelyén vagy fióktelephelyén sem feltalálható, a terhelt tulajdonában álló gazdálkodó szervezet kapcsán közhitelű nyilvántartásba olyan személy került bejegyzésre a gazdálkodó szervezet képviselőjeként, akinek lakóhelye, tartózkodási helye ismeretlen.^[42]

A terhelt szökésének, elrejtőzésének veszélyére alapított előzetes letartóztatási ok indokolása [Be. 129. § (2) bekezdés b) pont]

A Be. 129. § (2) bekezdésének b) pontjában rögzített különös letartóztatási ok a terhelt szökésének vagy elrejtőzésének veszélyére tekintettel teszi lehetővé az előzetes letartóztatást, vagy ha más okból megalapozottan feltehető, hogy az eljárási cselekményeknél a jelenléte másképp nem biztosítható. A szökés veszélye általánosságban akkor áll fenn, ha bizonyos adatok alapján nagy a valószínűsége, hogy a terhelt kivonná magát a büntetőeljárás alól. Ebben a körben a szökés, elrejtőzés irányába ható érveket a szökés, elrejtőzés ellen szóló érvekkel szükséges összevetni.^[43]

„A (strasbourgi) Bíróság őszinte megütközésének adott hangot” a tekintetben, hogy a kérelmezőt tizenöt hónap alatt összesen egyetlen egy rövid szembesítésre vitték, más esetben nem hallgatták meg. A hatóságok által felhozott szökés veszélyét vizsgálva a bíróság úgy ítélte meg, hogy az nem mérhető fel csupán az alapján, hogy a vádlott társa kijelentései folytán a kérelmező súlyos polgári jogi és büntetőjogi szankcióktól tartott. Egyéb körülmények is közrejátszanak, így az érintett személyisége, erkölcsisége, lakhelye, foglalkozása, jövedelem forrásai, a családjával továbbá azzal az országgal való kapcsolata, ahol az eljárás folyik ellene. Az őrizetben töltött idő függvényében szükségszerűen csökken a szökés veszélye miután az előzetes letartóztatás tartamát nagy valószínűséggel beszámítják majd a kiszabott szabadságvesztésbe.^[44] Mindezen döntésből következik, hogy különös gonddal kell azt is vizsgálni, hogy az előzetes letartóztatás elrendelésétől, a korábbi fenntartástól számítottan eltelt idő alatt történt-e érdemi eljárási cselekmény.

Az Emberi Jogok Európai Bírósága a Letell Lier kontra Franciaország ügyben a szökés veszélyével kapcsolatban emlékeztetett arra, hogy ennek megítélésekor nem lehet kizárólag a várható büntetés súlyosságára hivatkozni, azt egy sor más elem fényében kell felmérni. A szökés esélyét a terhelt személyiségére, lakóhelyére, jövedelmére, foglalkozására, családra, egyéb kötődésekre való figyelemmel kell felmérni. Olyan tényezőket is figyelembe kell venni, mint a terhelt erkölcsisége, lakhatása, foglalkozása, munkahelye, vagyona, családi kapcsolatai, az országhoz való kötődései.^[45] A szabadlábra helyezési kérelmek elbírálásakor a szökés veszélye nem mérhető fel pusztán azon az alapon, hogy milyen súlyos büntetéssel kell a terheltnek szembenéznie.^[46]

A strasbourgi bíróság Magyarországot marasztaló döntésben a kérelmezőt zsarolás minősített esetével kereskedéssel, üzletszerű kéjelgéssel gyanúsították. A bíróságok ismétlődően a súlyos szankció kilátására figyelemmel fennálló szökés és elrejtőzés veszélyére, valamint a nyomozásba való tanúk befolyásolásával és megfélemlítésével történő beavatkozásra hivatkoztak. Az Emberi Jogok Európai Bírósága úgy vélte, hogy az idő múlásával ezen megfontolások már nem voltak elegendőek, különösen, hogy a vádak tárgyi súlyán kívül a bíróságok az eljárás egyetlen szakaszában sem hoztak fel érvet annak alátámasztására, hogy a kérelmező megszökhet vagy elrejtőzhet, amit a bíróság zavarónak talál annak fényében, hogy eredetileg maga a kérelmező jelentkezett a rendőrségen. A bíróság számára ebben az összefüggésben lényegtelen, hogy a kérelmező egyik társa elszökött és elrejtőzött, mivel az a körülmény semmilyen hatással nem volt a kérelmező előre látható magatartására.^[47]

Az Emberi Jogok Európai Bíróságának ítélete a Hagyó Miklós kontra Magyarország ügyben a döntését részben arra alapozta, hogy a vádak súlyossága önmagában nem képezhetett elégséges alapot a kérelmezőnek az egész kérdéses időszakban történő fogva tartásához. Mindez egyértelműen jelzi, hogy azon korábbi, és részben még ma is élő bírói gyakorlat, mely szerint az ’alapos gyanút’ képező cselekmény tárgyi súlya önmagában megalapozhatta az előzetes letartóztatást elrendelését^[48], már nem tartható fenn. Ennek ellenére igen gyakran megjelenik azon érv az előzetes letartóztatást fenntartó végzésekben, hogy az eljárás tárgyát képező bűncselekmények törvényi fenyegetettsége önmagában is olyan mértékű, amely megalapozhatja a szökés, elrejtőzés veszélyét, amely miatt megalapozottan feltehető, hogy a terheltek az eljárás alól kivonnák magukat.^[49]

Más esetben a Kúria azt hangsúlyozta, hogy a bűncselekmény büntetési tételben kifejeződő tárgyi súlya önmagában, az előzetes letartóztatásban töltött idő tartamához hasonlóan nem elegendő érv, csupán egy szempont. A tárgyi súly csak a konkrét ügy speciális jellemzőivel együtt jut szerephez, illetve ad következtetési alapot.^[50] Még elvi határozatban is arra az álláspontra jutott a legfőbb bírói fórum, hogy abban az esetben, ha az emberölés bűntettének életfogytig tartó szabadságvesztéssel is fenyegetett súlyosabb minősítését több körülmény is megállapíthatóvá teszi, akkor ez a terhelt szökésének, elrejtőzésének veszélyét olyan mértékben alapozza meg, hogy azzal szemben a terhelt kedvező személyi körülményeire hivatkozás súlytalan, és az előzetes letartóztatásnál enyhébb kényszerintézkedés szóba sem kerülhet.^[51]

A Bírósági Határozatokban is közzétett döntés utalt arra, hogy az előzetes letartóztatás feltételeinek vizsgálatánál konkrét, az adott ügyre vonatkozó tényeken alapulhat az a következtetés, hogy fennáll a szökés, elrejtőzés vagy a bűnismétlés veszélye. A hosszú időn át tartó kényszerintézkedés fenntartását az a közérdek indokolhatja, ami nagyobb súllyal esik latba, mint a személyi szabadság sérthetetlenségének követelménye (Emberi Jogok Európai Bírósága, Imre kontra Magyarország ügye). Az előzetes letartóztatás felté­teleinek vizsgálatánál annak a következtetésnek, mely szerint fennáll a szökés, elrejtőzés veszélye tényeken kell alapulnia. Az Emberi Jogok Európai Bírósága több esetben kifejtette, hogy az elhúzódó fogva tartás csak akkor lehet indokolt, ha az ártatlanság vélelme ellenére a kényszerintézkedés fenntartását a közérdek indokolja, ami nagyobb súllyal esik latba, mint a személyi szabadság tiszteletben tartásának követelménye. A szökés veszélyére való hivatkozást azonban emellett is konkrét, kizárólag az adott ügyre vonatkozó tényekkel kell alátámasztani (Imre kontra Magyarország ügy). Az, hogy a vád tárgyává tett bűncselekmény nagy tárgyi súlyú, illetve az emiatt kiszabható szabadságvesztés tartama igen súlyos valóban ilyen tény, önmagában azonban csak ebből az a következtetés, hogy terhelt jelenléte az eljárási cselekményeknél a továbbiakban sem biztosítható másképp, mint a szabadság elvonásával járó és hosszú ideje tartó kényszerintézkedéssel még nem vonható le. Ebből a következtetéshez vizsgálni kell az egyéb, elsősorban a terhelt személyéhez fűződő körülményeket is. A Legfelsőbb Bíróság arra mutatott rá, hogy a terhelt elfogása előtt állandó munkahellyel és lakóhellyel rendelkezett, életviszonyai rendezettek voltak, így személyi körülményei nem támasztják alá, hogy a legsúlyosabb kényszerintézkedés fenntartása több mint két év után is indokolt lenne.^[52]

Az előzetes letartóztatás fenntartásának azon okból, amely szerint a vádlott szökésétől, elrejtőzésétől kell tartani, konkrét tényeken kell nyugodnia. Az előzetes letartóztatás szükségességét mindig a Be. szerinti különös okok és a konkrét ügy speciális jellemzőinek egybevetésével kell vizsgálni. A bűncselekmény – büntetési tételben kifejeződő – tárgyi súlya önmagában az előzetes letartóztatásban töltött idő tartamához hasonlóan nem elegendő érv, csupán egy szempont.^[53] A szökés, elrejtőzés veszélyére való hivatkozást a bűncselekmény tárgyi súlyán túl is az ügyre és a terheltre vonatkozó tényadatokkal kell alátámasztani.^[54]

Rendszeresen előfordul, hogy a védői fellebbezésben történik utalás arra, hogy a döntés, és általában a magyar bírói gyakorlat ellentétes az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezmény és az ahhoz tartozó nyolc kiegészítő jegyzőkönyv kihirdetéséről szóló 1993. évi XXXI. törvény rendelkezéseivel. Ennek kapcsán az egyik esetben a védő hivatkozott az Emberi Jogok Európai Bíróságának gyakorlatára, ezen belül is irányadónak tekintve a Darvas kontra Magyarország ügyben 2011. január 11-én, valamint a Neumeister kontra Ausztria ügyben 1968. június 27-én hozott ítéleteket. A Kúria azonban rámutatott, hogy a védelem által hivatkozott esetekben – ellentétben a konkrét ügytől –, a nyomozási szakaszban elrendelt és fenntartott megalapozatlan, illetve indokolatlanul hosszú tartamú kényszerintézkedés elrendelését, illetve fenntartását kifogásolta az Emberi Jogok Európai Bírósága. Ehhez képest a nem jogerősen kiszabott szabadságvesztés hosszú tartama önmagában is megalapozza a szökés, elrejtőzés veszélyét, és ennek megakadályozása leghatékonyabban az előzetes további fenntartásával biztosítható.^[55]

Úgy vélem, hogy az új büntetőeljárási törvény kodifikálása során a német megoldáshoz hasonlóan érdemes elgondolkozni azon, hogy konkrétan meghatározott, kimagasló büntetési tétellel fenyegetett bűncselekmények esetén pusztán ezen okból elrendelhető és fenntartható legyen az előzetes letartóztatás. A strasbourgi bíróság jelenleg jogosan hiányolja az érveket, és a megfelelő indokolást, hiszen a hatályos büntetőeljárási törvényben nincs olyan letartóztatási ok, amely pusztán a büntetési tételre lenne alapozható. A bűncselekmények büntetési tételben is kifejeződő kiemelkedő tárgyi súlya valójában olyan körülmény, amely nem önmagában való, hanem mögötte adatok vannak, amelyek tisztázása végett folyik a büntetőeljárás. Nyilvánvaló azonban, hogy a törvényi fenyegetettségnek hatása van a terhelt személyére, ami értelemszerűen függ a fenyegetettség mértékétől. Ez pedig nem hagyható figyelmen kívül a bizonyítás érdeke, illetve a folyamatban lévő bizonyítási eljárásban biztosítandó gyanúsítotti, majd vádlotti jelenléthez fűződő törvényi érdek szempontjából.

A szökést, elrejtőzést valószínűsítő tényezők a következők lehetnek a bűncselekmények kiemelkedő tárgyi súlya, és magas büntetési tétellel fenyegetettsége mellett:

(Az elrejtőzés veszélyre nagyjából ugyan azok a körülmények utalnak, mint a szökés veszélyére, bár vannak olyan cselekmények, amelyek inkább szökési előkészületekre jellemzőek, például a repülőjegy vásárlás, külföldi szállásfoglalás, munkahelyen felmondás.^[56]),

– a szocializálódottság hiánya,
– hajléktalan állapot,
– a terhelt külföldön tulajdonnal, vállalkozással, bankszámlával bír,
– fiatalabb életkor, ami nagyobb mozgékonyságot feltételez, különösen, ha egyedülálló,
– szökés veszélye különösen fennáll a gyenge, labilis jellemű embereknél, azoknál, akik szerencsejátékra hajlamosak, esetleg drogfüggésben szenvednek,^[57]– állandó munkahely, foglalkozás, szakma, jövedelem hiánya is gyengíti az adott helyhez való kötődést, egyes szakmák pedig külföldön is jól hasznosíthatóak,
– állandó jövedelemforrás hiánya, de ezzel ellentétesen az ingó vagyon léte, vagy megfelelő anyagi háttér a büntetőeljárás előli akár huzamosabb ideig tartó elrejtőzésre lehet alkalmas,
– egyedülálló, gyermektelennél felmerül a kötődés hiánya,
– a vádlott a kiskorú gyermekéről ténylegesen nem gondoskodik^[58], a kiskorú gyermek gondozása jelenleg más személynél biztosított,
– pszichológus-szakértői véleményre tekintettel – amely szerint a vádlott családi kötődése alacsony hőfokú,
– feltűnő lakcímcsere, állandó tartózkodási lakhely hiánya,
– eljárás során tett esetleges nyilatkozatok,
– szökési kísérlet, elfogatóparancs alapján történő kézre kerülés, (adat merült fel az eljárás során arra, hogy elfogását megelőzően előkészületeket tett arra, hogy lebukása esetére a hatóságok elöli elszökését, illetve külföldre távozását megszervezze,^[59]– hamis név és papírok használata,
– szökési előkészületek,
– szervezett bűnözői csoportokkal való kapcsolat,
– meg nem térített nagyobb mértékű kár, különösen, ha annak megtérítésére nem is látszik remény,
– a vádirat szerinti bűncselekmény huzamos, hosszabb időn keresztül történő szervezett elkövetése, valamint a bűncselekményből származó anyagi haszonszerzésre törekvés a bűnözői életforma kialakítása és folytatása ugyancsak a szökés, elrejtőzés veszélyét fokozó tényező,
– a külföldi kapcsolatok megléte, adatok arra, hogy más országok bűnözőivel is kapcsolatot tart fenn, a folyamatban lévő büntetőeljárásnak külföldi szála is van,
– a terhelt életkora és eddigi életvitele alapján is viszonylag nagyobb mozgékonyságot lehet feltételezni, amire többszöri külföldre utazásból – többek között az Egyesült Államokba – is lehet tényszerű következtetést levonni, egyedülálló, nőtlen, gyermektelen családos állapotú és saját vagyon hiánya miatt is könnyen mobilizálható személy,
– általában a szökés veszélye fokozottan fennáll a gyenge, labilis jellemű embereknél, illetve azoknál is akik drogfüggésben is szenvednek,
– a vagyontalan, ingatlannal nem rendelkező könnyebben változtat helyet, könnyen mobilizálható, nagy vagyon viszont szökés esetén megélhetési forrásként szolgálhat, lehetőséget nyit új életet kezdeni,
– a vádlottak megfelelő anyagi háttérrel rendelkeznek a bíróság előli, akár huzamosabb tartamú elrejtőzéshez, (A nagyobb vagyon a szökés, elrejtőzés veszély elleni érv is lehet, hiszen egy adott (ingatlan) vagyon kötődhet egy adott helyhez, helyiséghez, országhoz. Ennek a súlyát lényegesen csökkenti az, ha a nyomozó hatóság a terhelt ismert vagyonát zár alá vette.)
– gyanúsítás, vád szerinti bűnszervezetben történt elkövetési mód, bűnszövetséghez, bűnbandához való tartozás, szervezett bűnözésre utaló jelek.

A bíróság a Be. 129. § (2) bekezdés b) pontjában írt ok fennállását megállapíthatónak tartotta, ugyanis a terhelt esetében a konkrét ügy speciális jellemzői kapcsán nem lehet figyelmen kívül hagyni a vádiratban terhére rótt cselekmények hosszabb ideig tartó és körültekintően megszervezett elkövetését, amely mögött valójában a bűnözés megszervezésének ismérvei fedezhetőek fel. Ez a szervezett elkövetési mód a fokozott társadalomra veszélyességén túlmenően a benne résztvevők személyében rejlő, a konspirációban megnyilvánuló a társas elkövetéssel együtt járó hangsúlyosabb értékelést igényel. Ilyen esetben a büntetlen előélet jelentősége eleve kisebb vagy akár el is enyészhet a kényszerintézkedés fenntartásának alapjául megállapított indok nyomatékának értékelése körében. A vádlott terhére rótt bűncselekmények hosszabb időre szóló összehangolt működést célzó szervezettsége olyan – a felrótt bűncselekmények büntetési tételben kifejeződő kiemelkedő tárgyi súlyán túlmenő, személyben rejlő kockázatot mutató – körülmény, mely miatt a szökés, elrejtőzés veszélye reális, és amelyre tekintettel megalapozottan feltehető, hogy a terhelt jelenléte az eljárási cselekményeknél másképp nem biztosítható;^[60]

– a terhelt fényképével készült, más nevére készült személyi okmányok lefoglalása,
– adatok felmerülése arra, hogy előzetes letartóztatásának megszüntetése esetén Dél Afrikában található ingatlanába távozna,
– a házi őrizet, lakhelyelhagyási tilalom szabályainak megszegése,
– előző büntetése alól is kivonta magát,
– az elkövetés körülményei, a vádlottak életvezetési körülményei,
– a vádlott a bejelentett lakóhelyén letartóztatása előtt sem tartózkodott, hajléktalan életmódot folytatott,
– rendezetlen személyi körülménye,
– a külföldi állampolgárságú, magyarországi kötődéssel, Magyarországon megélhetést biztosító jövedelemmel nem rendelkező, az ország területén csak átutazó, Magyarországon bejelentett lakóhellyel vagy tartózkodási hellyel, Magyarországon családi kötődéssel nem rendelkezik, magyarországi egzisztencia hiánya,^[61] (Szükséges azonban utalni arra, hogy az állampolgárság alapján történő különbségtétel aggályos lehet az Európai Emberi Jogi Bíróság előtt, hiszen egy stabil egzisztenciájú, családi kötődésű terhelt esetében még más tagállami lakóhely esetén sem szükségszerű a szökés,elrejtőzés veszélye.);
– bűnözésből származó vagyonát ismeretlen helyre elrejtette,
– előkészületek arra, hogy lebukása esetén a hatóságok elől elszökik, illetve külföldre távozik,
– valótlan adatokat tartalmazó személyi okmányok készítés,
– szabályszerű idézésre nem jelent meg a terhelt.

Nem lehet azonban egyetlen okot sem kizárólagosan értelmezni. Előfordult, hogy a vádlott az egyik folytatólagos tárgyaláson szabályszerű idézés ellenére nem jelent meg, s a bíróság a mulasztás igazolásaként általa előadottakat nem fogadta el, azonban ezen egy mulasztásból nem lehet a későbbi egész eljárásra vonatkozó következtetést levonni, hiszen az előzetes fogvatartásban töltött idő előrehaladtával a bűnözői kapcsolatok meglazulásával, megszűnésével nem csak a bűnismétlés reális veszélye szűnhet meg [Be. 129. § d) pont], hanem az idő előrehaladta lecsökkenti vagy meg is szüntetheti a sikeres szökés lehetőségét, illetőleg annak veszélyét.^[62]

– Annak is jelentősége lehet, hogy a terheltet korábban erőszakos bűncselekmény miatt már szabadságvesztésre ítélték, és e szabadságvesztést a börtönbüntetés végrehajthatóságának elévülése miatt nem lehetett végrehajtani, mivel a végrehajtás érdekében ellene kibocsátott elfogatóparancs az elévülési időn belül nem vezetett eredményre;
– a terhelt szakmája, szakismerete, speciális tudása (például számítógép szervizes szakmája) olyan tudást és ismeretet jelent számára, ami akár külföldön is jól hasznosítható;”^[63]– a bűnszövetséghez, bűnszervezethez való tartozás, és a szervezett bűnözésre utaló jelek;
– A szökés, elrejtőzés irányába ható érv a terhelt többszörösen büntetett előélete. A terhelt előélete alapján is lehet következtetni az esetleges szökési szándékára. Az előéleten belül is vizsgálhatja a bíróság, hogy volt-e már büntetve és ha már volt, akkor korábbi eljárásban, eljárásokban mennyire tett eleget megjelenési kötelezettségének, mennyiben tanúsított olyan magatartást, amely a büntetőeljárás alóli menekülésre utal. Egy többszörösen büntetett előéletű, esetleg az alvilágban is jártas terhelt számára a szökés, elrejtőzés sokkal könnyebb lehet, mint egy első bűntettesnek. Ismerheti, hogy melyek azok a helyek, ahol a hatóság elől huzamosabb ideig el lehet rejtőzni, mik ennek a fortélyai, esetleg hogyan lehet hamis papírokhoz jutni.

A szökés, elrejtőzés elleni érvként felhozhatóak a következők:

– a büntetőeljárás elhúzódása, hosszantartó kényszerintézkedés, (Arra is találhatunk azonban döntést, mely szerint „az előzetes letartóztatásban töltött hosszabb idő önmagában az előzetes letartóztatás szükségességét kizáró érv nem lehet.”^[64]) A több mint három és fél évet előzetes fogva tartásban töltött vádlott esetében, akinek feltételes szabadságra bocsátása sem kizárt, a nem jogerős büntetés tartamából a szökés, elrejtőzés veszélyére nem lehet következtetni. Ezt megerősíti, hogy édesanyja súlyos beteg, aki ma már közvetlenül a vádlott tartására szorul, így a Be. 327. § (2) bekezdésében és a 129. § (2) bekezdés d) pontjában foglalt okok már nem állnak fenn, ezért a Legfelsőbb Bíróság az előzetes letartóztatást megszüntette, egyben a terhelt szabadlábra helyezését rendelte el.^[65] Mindezzel némileg ellentétes döntés szerint a „A kényszerintézkedés elrendelése, illetve fenntartása szempontjából a vádlott családjának szociális helyzete, vagyoni, jövedelmi viszonyai, illetve a családtagok egészségi állapota olyan körülmények, amelyek nem vehetők figyelembe.”^[66]

– A terhelt életkora, családi állapota, gyermekekről, más hozzátartozókról történő gondoskodás, rendezett családi háttér,
– a szülei tulajdonában álló lakcímen lehetősége van állandó tartózkodásra,
– munkavállalási szándék,
– családtag (szülő, gyermek, feleség) betegsége,
– állandó bejelentett lakóhely, („A vádlott által bejelentett a szülei lakcímén lévő állandó lakóhely lehetősége önmagában nem zárja ki a szökés veszélyét. Ugyancsak nem zárja ki a lehetséges munkaviszony sem, hiszen vizsgálni kell mennyire kötődik munkájához, arra mennyire van rászorulva, ott hagyhatja e a munkahelyét az eljárás alóli menekülés céljából. A vádlott előzetes letartóztatása előtt állandó bejelentett munkahellyel nem rendelkezett, ami erősítené az adott munkahelyhez való kötődését.”^[67]);
– a szocializálódottság,
– a konszolidált körülmények léte,
– külföldi kapcsolatok hiánya,
– idősebb életkor,
– a bűncselekmény kisebb súlya,
– büntetlen előélet,
– vallásos meggyőződés,
– szilárd jellem,
– hosszabb ideje egy munkáltatónál fennálló munkaviszony,
– helyhez kötött vállalkozás léte,
– speciálisan helyi klientúrára,
– egy adott ország klientúrájára épülő szakma, például jogász, színész, tanár közigazgatásban dolgozó főleg, ha nincs más jövedelem forrása,
– rendezett anyagi körülmények,
– nehezen mobilizálható vagyon, például ingatlanok, termőföldek, vállalkozások,
– állandó bejelentett lakcím, tartózkodási hely, ahonnan a terhelt idézhető.

Az állandó lakóhely megléte önmagában még nem zárja ki a szökés veszélyét továbbá a bejelentett munkaviszony sem, hiszen vizsgálni kell, hogy mennyire kötődik munkájához, arra mennyire van rászorulva, otthagyhatja-e munkahelyét az eljárás előli menekülés céljából. Az eljárás adatai, köztük a terhelt vallomása szerint is a fő megélhetését nem helyhez kötött munkahely jelentette, így az a szökés, elrejtőzés veszélyét nem zárja ki.

– Az eljárás alatti őszinte, megbánó magatartás,
– rossz egészségi állapot,
– szervezett bűnözéssel való kapcsolat hiánya,
– okozott kár megtérítése,
– nem szökött meg, nem voltak szökésre irányuló előkészületei,
– a lakhelyelhagyási tilalom alatt annak szabályait nem szegte meg,
– a hatóság idézéseire maradéktalanul megjelent,
– házas, főleg ha kiskorú vagy idős ember tartásáról gondoskodik kivéve, ha családtag sérelmére történt az elkövetés,
– rendezett családi kapcsolatok, kiskorú gyermek tartása, róluk való gondoskodás,
– más büntetőeljárás nincs ellene folyamatban,
– hosszabb idejű előzetes letartóztatásban töltött idő,
– bejelentett, állandó munkahely és rendszeres jövedelem,
– az előzetes letartóztatás megszüntetése mellett a másik ügyben nyomkövetővel történő ellenőrzés melletti házi őrizet alkalmazására került sor, és amíg a vádlott előzetes letartóztatását ezen ügyben ismételten foganatba nem vették, a vádlott annak szabályait nem szegte meg.

Mindezzel részben ellentétes döntés szerint „A lakhelyelhagyási tilalom szabályainak megtartása – a nem jogerős bírósági ítélet ismerete előtt – olyan törvényi kötelezettség teljesítése, amelynek megszegése súlyosabb kényszerintézkedés elrendelését is maga után vonhatja, következésképpen önmagában e törvényi előírások megtartásából – immár a nem jogerősen kiszabott szabadságvesztés tartamának ismeretében – még nem lehet a szökés, elrejtőzés veszélyének a hiányára következtetni.”^[68]

– A jelen ügyben a vádlott a nyomozás során együttműködő volt, nem kívánta magát kivonni a büntetőeljárás hatálya alól.
– Idős életkora, igazolt betegségei folyamatos orvosi ellátását teszik szükségessé. Ezen személyi körülmények ismeretében a terheltnél a szökés, elrejtőzés kockázata nem áll fenn, ha az életét veszélyeztetné azzal, ha kivonná magát az orvosi ellátás, felügyelet alól. A szökés, elrejtőzés ellen ható érv így az, ha egészségi állapota szabadságvesztése alatt jelentősen megromlott, (példaként említhetőek a cukorbetegek, művesekezelésre járók, egyes daganatos megbetegedésben szenvedők, súlyos magas vérnyomás betegségben szenvedők, mozgáskorlátozottak),
– gyermekét váró kismama,
– Magyarországon jelentős vagyoni érdekeltséggel rendelkezik,
– a terhelt beismerő vallomása,
– rendszeres munkavégzés, valamely hivatás, vállalkozás hosszabb idő óta történő folyamatos gyakorlása,
– a kár megtérítése.

A bizonyítás meghiúsításának, megnehezítésének veszélyére alapított előzetes letartóztatási ok indokolása [Be. 129. § (2) bekezdés c) pont]

A Be. 129. § (2) bekezdés c) pontjában meghatározott előzetes letartóztatási ok az, ha megalapozottan feltehető, hogy szabadlábon hagyása esetén, különösen a tanúk befolyásolásával vagy megfélemlítésével, tárgyi bizonyítási eszköz, okirat megsemmisítésével, meghamisításával vagy elrejtésével meghiúsítaná, megnehezítené vagy veszélyeztetné a bizonyítást. A megalapozott feltevés lényegében egyfajta jövőbeli cselekményekre, körülményekre vonatkozó gyanú. Kétségtelenül a jövőre vonatkozó feltevéseket esetenként nehézkes adatokkal alátámasztani, s éppen ez az oka annak, hogy az ilyen feltevéseken alapuló előzetes letartóztatási hivatkozásokat sokan megkérdőjelezik. Erre a letartóztatási okra is igaz azonban, hogy csak tényekből levont következtetésekkel lehet rá hivatkozni. A hivatkozás természetesen csupán egy feltevés marad azonban követelmény erre a feltevésre, hogy az megalapozott legyen. A különös letartóztatási okokat az ügyészi indítványnak tényekkel kell alátámasztani és természetesen az ügyészi indítványból ki kellene, hogy tűnjön, hogy melyik az az érv, amely ezt a letartóztatási okot támasztja alá.^[69]

Az Európai Emberi Jogi Bíróság 2013. április 16-ai A-B kontra Magyarország ügyében hozott döntése értelmében az előzetes letartóztatás indokai csakis együtt, egymást erősítve értelmezhetőek. A strasbourgi testület szerint az eljárt hazai bíróságok döntő jelentőséget tulajdonítottak a tanúk kérelmező általi befolyásolásának veszélyére. Indokolásaik azonban a kérelmező és társai terhére rótt bűncselekmények szervezett jellegén kívül semmilyen ilyen veszélyre utaló konkrét elemet nem tartalmaztak. Igaz, hogy az egyik tanú számára kibocsátott idézést az egyik vádlottnál találták meg, az azonban nem világos, hogy ez a személy maga a kérelmező volt-e s ez olyan körülmény, amely a bíróság szemében még a tanúvédelem fontosságát emlékezetben tartva is csökkenti ezen megfontolás relevanciáját. A bíróság számára a szervezett bűnözés vádjára hivatkozó meglehetősen általános érvelés nem ad magyarázatot az elhúzódó tartamú letartóztatásra, különösen annak fényében, hogy a hatóságok csekély érdeklődést mutattak a kevésbé szigorú intézkedések megfontolása tekintetében és ismétlődően elutasították a kérelmező óvadék ellenében történő szabadlábra helyezés iránti kérelmeit.^[70]

A nyomozás kezdetén a bonyolult ügyben az összebeszélés veszélye is oka lehet a letartóztatásnak. Hosszabb távon azonban a nyomozás követelményei már nem alkalmasak még ilyen ügyben sem az őrizet jogszerűvé tételére a dolgok rendes menetében, amikor az állított veszély csökkent az időmúlással a nyomozás lefolytatása során, amikor már vallomásokat tettek és az ügy alátámasztását végrehajtották.^[71]

A bizonyítás megnehezítése vagy veszélyeztetése mellett felhozható okok:

– Azon személyeknél, akik a vád szerint a bűnszervezet vezetői, ezen pozícióból fakadóan esetükben feltétlen tartani lehet a bizonyítási eljárás megnehezítésétől.
– A terheltekkel összefüggésben befolyásolási kísérletek történtek.

A terheltek összebeszélése, amely a bizonyítási eljárást megnehezítése, esetleg meghiúsítja nem egyértelműen felhozható letartóztatási indok. Nincs ugyanis tilalmazva a terheltek összebeszélése a törvényben, még valótlant is mondhatnak vallomásukban. Az összebeszélés mégis hordozhat jelentős kockázatokat az eljárás eredményességére nézve. A c) pontos fennállását annak megalapozott feltevésére alapította a bírósság, hogy további gyanúsítottakkal történő összebeszéléssel megnehezítené vagy veszélyeztetné a bizonyítást.^[72]

A Kúria döntésében a „Be. 129. § (2) bekezdés c) pontjában rögzített előzetes letartóztatási ok azért áll fenn, mert a vádirat szerint a harmadik elkövető társ jelenleg is szökésben van, ellene nemzetközi elfogatóparancs van kibocsátva, ezért alappal lehet tartani attól, hogy az egyébként külföldi állampolgárságú, magyarországi tartózkodási hellyel nem rendelkező II. rendű vádlott szabadlábra kerülése esetén a szökésben lévő társsal felvenné a kapcsolatot, ekképp törekedne a harmadik társsal összefüggően a bizonyítás meghiúsítására és megnehezítésére.”^[73] Szükséges azonban megjegyeznünk, hogy ezen érv minden több terheltet érintő büntetőügyben lenne felhozható. Teljesen természetes reakció lehet a terheltek részéről a vallomások egyeztetése, ami azonban az eljárási érdek szempontjából kétségtelenül hordoz kockázatokat.

– A kihallgatandó tanúk túlnyomó része a vádlott lakókörnyezetéből kerül ki, akikkel részben ismeretségi, részben hozzátartozói viszonyban van,
– tanúkat, kihallgatni tervezett személyeket előnyös vallomás tételére, hamis vallomás tételére, valótlan tartalmú, visszadátumozott szerződések készítésére igyekezett rávenni,
– terhelt részéről az eljárás többi szereplőjét fenyegetés érte,
– adatok arra nézve, hogy a terhelt közli beszélgető társaival, hogy a rendőrségi kihallgatáson mit kell majd vallani,
– adatok arra, hogy a terhelt illetőleg a védelem által bejelentett tanúknál felmerült a betanítottság gyanúja, ami az azonos kérdésekre adott azonos válaszok mellett a kontrol kérdéseknél történő elbizonytalanodásból volt lemérhető,
– megkeresték a tanút olyan célból, hogy az üggyel kapcsolatosan hamis tanúzásra bírják rá,
– ha a büntetőeljárásnak tárgya több hamis illetőleg színlelt dokumentum és szerződés, nem zárható ki illetőleg megalapozott feltevés vonható tárgyi bizonyítási eszközök okiratok meghamisítására esetleg elrejtésére,
– fogvatartásból kijuttatott leveleiben másokat hamis vallomás tételére, visszadátumozott szerződések elkészítésére igyekezett rábírni,
– már az adóigazgatási eljárásban (illetve a büntetőeljárást megelőző közigazgatási eljárásban) is az eljárás megnehezítésére törekedett, és azt akarta elérni, hogy az érintett cégek vezetői a bűnszervezet számára kedvező vallomást tegyenek.

Az eljárás megnehezítése ellen felhozható érv lehet:

– beismerő vallomást tett a terhelt,
– az eljárás elhúzódása.

A strasbourgi bíróság esetjoga abban is egyértelmű, hogy a nyomozás végének közeledtével az eljárás meghiúsításának veszélye már nem lehet hivatkozási alap a szabadságelvonásra. Emellett az is egyezménysértéshez vezet, ha hosszú idő elteltével a nyomozás azért nem közeledik a végéhez, mert a hatóságok nem tanúsítanak ’különös gondosságot’.^[74] Amennyiben a nyomozó hatóság indokolatlanul késlekedik egyes eljárási cselekmények foganatosításával, az egyúttal arra a következtetésre is alapot ad, hogy álláspontja szerint a kérdéses üggyel összefüggésben nem áll fenn olyan nyomós közérdek, amely a soronkívüliséget szükségessé teszi. Ilyenkor azonban a bíróság is aggálytalanul levonhatja azt a következtetést, hogy hiányzik az a körülmény is, amely a szabadságelvonás fenntartását valóban indokolttá teszi.^[75]

A terhelt bűnismétlésére alapított előzetes letartóztatási ok indokolása [Be. 129. § (2) bekezdés d) pont]

A Btk. 129. § (2) bekezdés d) pontja szerinti különös előzetes letartóztatási ok, ha megalapozottan feltehető, hogy a terhelt szabadlábon hagyása esetén a megkísérelt vagy előkészített bűncselekményt véghezvinné. A d) pontos előzetes letartóztatási ok első fordulatánál egy még kísérleti vagy előkészületi szakban lévő bűncselekmény miatt rendel el a bíróság előzetes letartóztatást azért, mert fennáll a bűncselekmény befejezésének a veszélye. A bűncselekmény befejezésének a veszélyénél sem maradhat a bíróság az általános megállapításoknál, hiszen szinte minden befejezetlen bűncselekmény esetén fennállhat a lehetőség, hogy a terhelt megpróbálja azt befejezni. A végzésben tehát adatokkal kell alátámasztani, hogy miért áll fenn az elkövetés befejezésének a veszélye. Meg kell indokolni mi támasztja alá, hogy egyáltalán be lehet fejezni a bűncselekményt (objektív lehetőség fennáll) és azt, hogy a terhelt be is kívánja fejezni (szubjektív viszonyulás). A kettő közül az előbbit lehet inkább adatokkal alátámasztani a terhelt szubjektumára cselekedeteiből, például újabb eszköz vásárlása, kijelentéseiből, például sértett megfenyegetése, a megbánás hiányából, a terhelt életkörülményeiből és előéletéből stb. lehet következtetést levonni.^[76] Az újabb bűncselekmény elkövetésének veszélyénél a bíróság részéről a megalapozott feltevés megindokolása, az újabb várható bűncselekmény megjelölése illetőleg annak alátámasztása szükséges, hogy fennáll az objektív lehetősége az elkövetésnek és a terhelt szubjektív viszonyulása ehhez. A végzésben konkrétan kell jelölni milyen bűncselekmény elkövetésének a veszélyét látja, legalább annyit, hogy például vagyon elleni bűncselekmény. E nélkül a végzés érdemben nincs alátámasztva, hiszen elvileg bárkinél fennállhat valamilyen bűncselekmény elkövetésének a veszélye. Arra is figyelemmel kell lenni, hogy a határozatban megjelölt veszély nem csökkent-e azáltal, hogy a bűncselekmény elkövetése óta megváltoztak az elkövetést lehetővé tevő viszonyok.^[77]

Az újabb bűncselekmény elkövetésére a következő okokból lehet következtetést levonni a bírói gyakorlat alapján:

– a vádirati elkövetés utáni elítélések,
– a terhelti életvezetés,
– a folyamatban lévő egyéb büntetőeljárások ténye,^[78]– a bűncselekményeknek a vádiratban körülírt módja, a szervezettség, az érintett személyi kör, a megvalósítás időtartama, a szökés, elrejtőzés veszélyét megerősítő voltán túl annak a reális következtetésnek a levonására is alkalmas, hogy a bűnismétlés veszélyével is számolni kell, amit a vádlott korábbi büntetettsége is alátámaszt,^[79]– a vagyon elleni bűncselekmények elkövetője, ha nem rendelkezik vagyonnal, állandó jövedelemmel, munkahellyel s feltehető, hogy bűncselekmények elkövetéséből tartja fenn magát,^[80]– a megalapozott gyanú tárgyát képező cselekményt a legutolsó szabadságvesztés büntetését kitöltve, szabadulását követően rövid határidőn belül követte el,
– ha a terhelt büntetett előéletű,
– a vádlott marasztalása esetén kriminológiai értelemben visszaesőnek tekintendő.^[81]

A bűnismétlés veszélyét illetően nem elégséges a terhelt előéletére történő hivatkozás.^[82] Más esetben a Debreceni Ítélőtábla a Be. 129. § (2) bekezdés d) pontjában foglalt okot nem látta már megállapíthatónak, mert a több mint hét évvel korábbi elítélés önmagában nem alapozza meg az arra történő megalapozott következtetést, hogy szabadságvesztéssel büntetendő újabb bűncselekményt követne el azon ténnyel együtt értékelve, hogy a vádlott miközben szabadlábon védekezett nem kísérelte meg újabb bűncselekmény elkövetését.^[83]

– Ha a testi sértés elkövetője a cselekményt a sértett sérelmére már többször elkövette,
– költségvetési csalás esetében, ha a fantomcég tulajdonosa és a fiktív számlák kibocsátásából származik a jövedelme,^[84]– hasonló cselekmények miatti korábbi elítélések,
– a cselekmények jelentős számú halmazata,
– a gyanúsított kedvezőtlen jövedelmi és vagyoni helyzete,
– elkövetés módja, jellege, az elkövetés huzamosabb ideje,
– az adott ügy tárgyát képező bűncselekményt az ellene folyamatban lévő büntetőeljárások hatálya alatt követte el,
– az adott ügy tárgyát képező bűncselekményt vagy végrehajtásában próbaidőre felfüggesztett szabadságvesztés próbaideje alatt követte el,
– terhére rótt cselekmények szervezettsége,
– a jelen büntetőeljárás alapjául szolgáló cselekményeket feltételes szabadság tartama alatt valósította meg a megalapozott gyanú, vagy a vád adatai alapján,
– a nem jogerős ítélet szerint a vádlott sorozat-bűncselekményeket követett el,^[85]– a jelen eljárás tárgyát képező bűncselekmény vádirat szerinti elkövetési idejéig összesen hat büntetőeljárás indult, így az elsőfokú ítéletben terhére rótt bűncselekmény elkövetési ideje nagyszámú párhuzamos eljárás hatálya alá esik,
– a vád tárgyává tett cselekményét a nem jogerős ítélet szerint felfüggesztett szabadságvesztés próbaideje alatt elkövető vádlott,
– a vádlottat, mint különös, vagy többszörös visszaesőt, erőszakos többszörös visszaesőt vádolja,
– a vád tárgyává tett cselekmények időpontja a számára engedélyezett feltételes szabadság tartama alatti, – terhelttel szemben további büntetőeljárások is folyamatban vannak,
– a vádlott személyi körülményei, előéleti adatai, életvezetése,
– több bűncselekmény elkövetése is felrovásra került, és a vádlottal szemben folyamatban lévő más büntetőeljárások önmagukban is utalnak erre a veszélyre,^[86]– az üzletszerűen elkövetni látszó bűncselekmények tetemes rendbeliségéből, a megalapozott gyanú szerint rendszeres jövedelemszerzés érdekében valósította meg a bűncselekményeket,^[87]– vádlottal szemben korábban a vádemelést elhalasztották,
– a vádlott a terhére megállapított bűncselekményeket a korábban vele szemben alkalmazott próbára bocsátás próbaideje alatt, vagy a próbaidejének lejártát követően rövid idővel követte el,
– hosszú elkövetési időszakot felölelő sorozat-bűncselekmények miatt folyik a büntetőeljárás,
– vádlottnak munkahelye és rendszeres legális jövedelme nincs, a felrótt cselekményeket más büntetőeljárás hatálya alatt látszik elkövetni,
– a többszörös bűnhalmazat,
– a vádlottak személyi körülményei, előzetes letartóztatásukat megelőző életkörülményei,
– a cselekmény jellege, az elkövetési idő, a legális jövedelem hiánya, a terhelt tartozásainak nagysága,
– a terhelt kedvezőtlen jövedelmi és vagyoni viszonyai,
– szervezetten elkövetett bűncselekmény-sorozatról van szó, bűnszervezetben történt elkövetés.

A bűnismétlés veszélye kapcsán utalni lehet arra, ha konkrét adatok vannak az ügyben arra vonatkozóan, hogy több olyan vagyona, vagyontárgya, ingatlana van, amely a nyilvántartásokban nem az ő nevén szerepel. Ezen ingatlanok vonatkozásában valószínűleg csak további bűncselekmény elkövetése útján lehetséges a valós tulajdoni viszonyok helyreállítása. Ez megalapozza azt a valós felvetést, hogy szabadlábra kerülés esetén a korábbi bűncselekményeit befejezné vagyoni érdekből motiváltan, és esetleg újabb közbizalom elleni vagy gazdasági bűncselekményt követne el.

– A rabláshoz használt gáz- és riasztópisztolyt, valamint hamis közokiratokat a terhelt magánál tartotta, amiből a bűnismétlés veszélyére lehetett következtetni, pontosabban arra nézve, hogy fennáll annak a veszélye, hogy a vádlott szabadlábra kerülése esetén újabb szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekményt követne el,^[88]– többször volt büntetve,
– röviddel e cselekmények elkövetése előtt is bűncselekményt követett el, amelyért őt próbaidőre felfüggesztett szabadságvesztésre ítélte a bíróság,
– figyelemmel a vádlottak személyi körülményeire, előzetes letartóztatásukat megelőző életkörülmé­nyeikre,
– a terhelt kijelentései.

A bűnismétlésre, illetve a bűncselekmény befejezésére alapított előzetes letartóztatás elleni érvek a következők lehetnek:

– ha egy speciális helyzetet például hivatali állást, munkakört használt ki a terhelt, de ebből a pozícióból már eltávolították,
– az alkalomszerűség is ellene szól, például közlekedési baleset okozása esetén,
– a bűnelkövetést szorosan vett szituációból fakadt és a szituáció ismétlődése kizárt vagy azt például kizárhatja lakhelyelhagyási tilalom (például olyan haragossal való találkozás váltotta ki, aki más településen lakik),^[89]
– az évekkel korábbi elítélés önmagában nem alapozza meg az arra történő megalapozott következtetést, hogy szabadságvesztéssel büntetendő újabb bűncselekményt követne el azon ténnyel együtt értékelve, hogy a vádlott miközben szabadlábon védekezett nem kísérelte meg újabb bűncselekmény elkövetését,
– ha a terhelt korábbi elítélései sem jellegükben, sem súlyosságukban nem hasonlíthatók a letartóztatás alapjául szolgáló cselekményhez, akkor nem szolgálhat alapul a bűnismétlés megállapításának,^[90]– a mulasztásos vagy gondatlan bűncselekmények esetén a bűnismétlés veszélyét nem lehet értelmezni,
– az előzetes letartóztatás hosszabb tartama.

A Kúria például nem értett egyet a Be. 129. § (2) bekezdés d) pontjában meghatározott előzetes letartóztatási ok felhívásával a bűnismétlés veszélyére vonható következtetésre utalással, ugyanis a vádlott előzetes fogva tartását követően több mint 4 éve szabadlábra került és a szabadlábon töltött időszak alatt nem követett el olyan cselekményt, ami miatt büntetőeljárás indult volna ellene, „ekként pedig a bűnismétlés veszélyére hivatkozás korrektnek nem tekinthető”. A szabadlábon töltött 4 éves időtartamban egyetlen hatóság sem tekintette a bűnismétlés veszélyét olyan súlyúnak, hogy a vádlott előzetes letartóztatásának elrendelésére erre alapítottan sor került volna a korábbi hasonló cselekmény miatti elítélés ellenére. Az eltelt hosszú időtartamra figyelemmel a bűnismétlés veszélye még egyéb előzetes letartóztatási ok jelentkezése mellett sem hívható fel.^[91]

A nem jogerős elítélés után elrendelt előzetes letartóztatás kapcsán a Kúria rámutatott arra, hogy a vádlottal szemben eddig is alkalmazott lakhelyelhagyási tilalom, mint kényszerintézkedés szabad mozgást biztosított számára Debrecen város tejes területén, így a nagyvárosi körülmények között a vádlott a korábbi egyetlen elítélésének és a jelen eljárásnak is tárgyát képező bűncselekményekhez hasonló cselekmények folytatásában e kényszerintézkedés alapján sem volt kizárt, de még különösen gátolt sem. Éppen ezért a vádbeli időszakhoz képest eltelt öt éves időmúlás tükrében, melynek nagy részét előzetes fogva tartásban töltötte a vádlott, a bűnismétlés veszélye már nem áll fenn, annak kiküszöbölésére lakhelyelhagyási tilalom elrendelése nem célszerű.^[92]

A Legfelsőbb Bíróság még a kereskedéssel megvalósított kábítószerrel visszaélés elkövetőivel szemben is úgy látta, hogy a bűnismétlésnek e bűncselekmény jellegéből származó elvont veszélye nem elégséges ok az előzetes letartóztatásra. A bűnismétlés veszélyére ilyen esetben is az eset konkrét körülményeinek ezek között a bűnözői beszerzési kapcsolatoknak pontos elemzésével lehet következtetni. Az előzetes letartóztatás hosszabb, esetleg több éves tartama a bűnözői kapcsolatok meglazulásával, megszűnésével járhat s ezzel a bűnismétlés reális veszélye is megszűnhet. ^[93]

A nem jogerősen kiszabott szabadságvesztés tartamára alapított előzetes letartóztatási ok indokolása [Be. 327. § (2) bekezdés]

A Be. 327. § (2) bekezdése akkor is lehetővé teszi az előzetes letartóztatást, ha az ítéletben kiszabott szabadságvesztés tartamára figyelemmel a vádlott szökésétől vagy elrejtőzésétől kell tartani. Ezen ok kapcsán rögzítette a Legfelsőbb Bíróság, hogy ez olyan külön előzetes letartóztatási ok, amely a Be. 129. § (2) bekezdésében felsoroltakon kívül esik, azokhoz képest új ok és ez esetben a szökés, elrejtőzés veszélye önmagában a nem jogerősen kiszabott szabadságvesztés tartamára tekintettel vizsgálandó.^[94] Korábban hivatkozott újabb kúriai döntéseknél láthattuk azonban, hogy ez nem jelenti, hogy az adott körülmény megléte, illetve megállapítása kizárja a további a kényszerintézkedés szükségességében való mérlegelés lehetőségét. Ilyenkor is az adott vádlott személyére konkretizált döntést kell hozni, ami pedig feltételezi nem csak a tárgyi, hanem az alanyi szempontok egybevetett figyelembevételét.^[95] A nem jogerősen kiszabott szabadságvesztés tartama nem a vádlottak korábbi eljárási magatartásától függ, és a személyi körülmények, a büntetlen előélet, a rendezett munkahelyi és családi háttér is kisebb súllyal esik latba.^[96]

A Be. 327. §-ának (2) bekezdése szerinti letartóztatási ok esetén a kényszerintézkedés már nem csupán a vádlottnak a másodfokú bíróság eljárási cselekményeinél történő jelenlétét kívánja biztosítani, hanem a nem jogerősen kiszabott szabadságvesztés majdani végrehajtásának, foganatba vételének feltételeit is megteremteni.^[97]

A vádlott szökésének, elrejtőzésének veszélyét megalapozza a vele szemben nem jogerősen kiszabott szabadságvesztés tartama, amellyel az első fokon eljárt bíróság a személyére konkretizálta a vád szerinti bűncselekmények tárgyi súlyát.

A Kúria adott ügyben arra mutatott rá, hogy a Be. 327. § (2) bekezdésében foglaltak hiányának megállapítása kapcsán szükségtelen utalni a vádlott feltételes szabadságra bocsátásának az elsőfokú ítélet szerint törvényben nem kizárt voltára. A feltételes szabadságra bocsátás lehetősége ugyanis a szökés, elrejtőzés veszélyének megállapíthatósága kapcsán nem meghatározó jelentőségű. A feltételes szabadságra bocsátás ugyanis akkor sem alanyi jog, ha az a törvény alapján nem kizárt, hanem csak olyan törvényi lehetőség, amelynek alkalmazása minden esetben az ugyancsak törvényben rögzített időben később bekövetkező feltételek teljesülésétől függ. Éppen ezért a nem jogerős ítélettel kiszabott szabadságvesztés nyomatékának meghatározása során akkor sem „számítható le” automatikusan a feltételes szabadság lehetséges tartalma, a teljes szabadságvesztés mértékéből, ha az az adott ügyben nem törvényileg kizárt. Ezzel szemben az előzetes letartóztatásban töltött idő beszámítása mivel az kötelező a szabadságvesztés tartamának szökésre, elrejtőzésre sarkalló nyomatékának vizsgálata során nem hagyható figyelmen kívül. Annak lenne nyomatéka, ha a kiszabott szabadságvesztéshez a nem jogerős ítélet alapján olyan további joghátrány társulna, például feltételes szabadság megszüntetése, ami a kiszabott szabadságvesztéssel együtt már elérné a szökés, elrejtőzés veszélyét megalapozó szintet.^[98] Ezen érveléssel nem teljesen összhangban, más esetben úgy érvelt a Kúria, hogy „a kényszerintézkedés törvényi, szökés veszélyében rejlő okai meglétének vizsgálatánál jelentősége van az előzetes letartóztatásban töltött idő és a nem jogerősen kiszabott szabadságvesztés – esetleges feltételes kedvezménnyel csökkentett tartamának. Ugyanakkor a nem jogerős ítéletben kiszabott szabadságvesztés tartama miatti szökés vagy elrejtőzés veszélye akkor is az előzetes letartóztatás fenntartása mellett szól, ha az előzetes fogvatartásban már eltöltött idő viszonylag hosszabb.”^[99]

A Be. 327. § (2) bekezdésében rögzített előzetes letartóztatási ok felhívását erősítik a következők:

– korábbi végrehajtásában felfüggesztett szabadságvesztés végrehajtásának elrendelése is erősíti ezen ok hivatkozhatóságát,
– a nem jogerősen kiszabott szabadságvesztés, és mellette a megszüntetett feltételes szabadságok idejének tartama is erősíti,
– a feltételes szabadságra bocsátás kizártságának ténye,
– (a román állampolgárságú, magyarországi kötődéssel nem rendelkező I. rendű vádlott esetében a nem jogerősen kiszabott szabadságvesztés tartama),^[100]– a büntetés súlyosítása érdekében az ügyész fellebbezést jelentett be,^[101]– ellenérv lehet a kényszerintézkedéssel szemben, ha a vádlottnak a nem jogerős ítélet személyi részében részletezett egészségügyi problémái vannak, (mindez nem zárja ki a legsúlyosabb kényszerintézkedést, ha az ítélet azt is tartalmazza, hogy a büntetés-végrehajtási intézetben megfelelő egészségügyi ellátásban részesül, illetőleg a betegsége fogvatartása mellett is kezelhető),
– önmagában a tárgyalási jelenlét olyan törvényi kötelezettség teljesítését jelenti, amelyből – különös tekintettel immár a nem jogerősen kiszabott szabadságvesztés tartamának ismeretére – nem következik a szökés, elrejtőzés veszélyének a hiánya.^[102]

Vitatott lehet, hogy a Be. 327. § (2) bekezdésében foglalt előzetes letartóztatási ok mellett a szökés elrejtőzés veszélyére alapított Be. 129. § (2) bekezdés b) pontjában rögzített ok megállapítható-e. A nem jogerősen kiszabott szabadságvesztés tartamára tekintettel elrendelt előzetes letartóztatás mellett mellőzte a Kúria a Be. 129. § (2) bekezdésének b) pontja szerinti előzetes letartóztatási ok megállapítását, „mivel a bírói gyakorlat szerint a szökés, elrejtőzés veszélye a nem jogerősen kiszabott szabadságvesztés tartamára tekintettel magában foglalja azt is, hogy a vádlottak jelenléte a további eljárási cselekményeken másképp, mint az előzetes letartóztatás fenntartásával nem biztosítható.”^[103] Más esetekben azonban a Kúria nem látta akadályát a Be. 327. § (2) bekezdés és a Be. 129. § (2) bekezdés b) pontja szerinti ok egyidejű megállapításának.^[104]

Záró gondolatok

Nem véletlenül hívta fel több alkotmánybírósági határozat is a figyelmet arra, hogy az előzetes letartóztatás magyarországi szabályozása és gyakorlata nem kompatibilis az Emberi Jogok Európai Egyezményében foglaltakkal, figyelemmel az Emberi Jogok Európai Bíróságának joggyakorlatára. „Mindaddig, amíg vagy az Alkotmánybíróság nem változtat joggyakorlatán (…), vagy ameddig a hazai jogalkalmazói gyakorlat nem változik meg, ha kell, a magyar jogalkotó megfelelő lépése nyomán, félő, hogy a magyarországi előzetes letartóztatások ügyében, az Emberi Jogok Európai Bírósága részéről a Hagyó kontra Magyarország (52624/10) ügyben 2013. április 23-án hozott ítéletben, a Baksza kontra Magyarország (59196/08) ügyben 2013. április 23-án hozott ítéletben, és a Hunvald kontra Magyarország (68435/10) ügyben 2013. december 10-én hozott ítéletekben kimondottak mechanikus ismétlésére lehet számítani.”^[105]

Mindezek elkerülésének kézenfekvő módja lehet a hazai bíróságok kényszerintézkedéssel kapcsolatos határozatainak még színvonalasabb indokolása. Ebben segítség lehetne, ha a jogalkotó további kötelező szempontokat is adna az új büntetőeljárási törvényben, vagy a Kúria a joggyakorlat egységesítő és fejlesztő tevékenysége körében kollégiumi véleményben rögzítené a legfontosabb szempontokat. Mindez nem lenne példa nélküli, hiszen a büntetés kiszabása során figyelembe vehető enyhítő és súlyosító alanyi és tárgyi tényezőket is kollégiumi véleményben foglalta rendszerbe.^[106] Mindez olyan indokolási támaszt adhatna, ami egyben a kiszámítható jogalkalmazást is segítené. n