Dr. Czédli-Deák Andrea: A fiatalkorú terheltek nagykorúsítása az amerikai büntetőeljárásban

Kategória:Szakcikkek

pdf letoltes
 

Alapvetések

A hatályos Btk. – a generális prevenció jegyében – a társadalom újabb szegmensét vonta be a büntetőjogilag felelősségre vonható terheltek körébe azáltal, hogy a büntethetőség korhatárát – a törvényben meghatározott bűncselekmények vonatkozásában – 12 évre leszállította. Az eredendően angolszász megközelítés egyértelműen ahhoz a manapság globálisan elterjedt szemlélethez kapcsolódik, hogy – az elkövető életkorától függetlenül – a bűn elkövetése büntetést érdemel, és kizárólag a példaértékű szankciók kiszabásával érhető el kellő visszatartó hatás. Ezen felfogás gyökere kétségkívül az amerikai büntetőeljárási szisztéma, amely általánosságban már 7 éves kortól lehetővé teszi a terheltek felelősségre vonását azzal, hogy az ilyen ügyek elbírálása alapvetően a fiatalkorúak bírósága előtt történik. Az egyes tagállamok gyakorlata mindazonáltal eltér abból a szempontból, hogy kifejezetten erre a célra létrehozott külön bíróságot működtetnek, vagy ezt a szerepet a rendes bíróság egy speciális szervezeti egysége, illetve külön erre szakosodott egyesbíró tölti-e be.[1] Általánosságban elmondható, hogy a bíróság hatáskörének korlátait valamilyen módon a terhelt 18. életévének betöltése szabja meg, amely distinkció alapulhat azon, hogy a bűncselekmény elkövetésére, az előzetes letartóztatás elrendelésére, vagy a vádemelésre ezen életkor betöltése előtt vagy után került sor.[2]

Az amerikai fiatalkorúak bírósága nemcsak bűncselekményeket, hanem szülői felügyelettel kapcsolatos ügyeket és státuszcselekményeket is elbírál. A szülői felügyelettel kapcsolatos ügyekben a bíróság akár meg is szüntetheti a szülői felügyeleti jogot, ha a szülő azzal visszaélve, gyermeke sérelmére bűncselekményt követ el, vagy a gyermekét elhanyagolja.[3] Státuszcselekményekről akkor beszélünk, ha a jogilag egyébként nem értékelendő magatartás fiatalkorú személyhez kötődik, tehát a jog csak akkor szankcionál, ha azt jogszabályban meghatározott korú fiatal követi el. Ilyennek minősül például a csellengés, a kijárási tilalom megszegése, a korhatár alatti alkoholfogyasztás, vagy a szülői háztól való elszökés.[4]

Rendkívül fontos annak kiemelése, hogy az amerikai fiatalkorú eljárás a kontinentális – és részben a felnőttekre irányadó amerikai – gyakorlattól is eltér annyiban, hogy a büntetőügyek elbírálása nem a hagyományos eljárási keretek között, hanem az életkori sajátosságokból adódó speciális szabályok figyelembevételével inkább a polgári eljáráshoz hasonló formában zajlik. Az eljárás lényegében korlátozott büntetőjogi kereteket ölt, így az ügyész vagy a pártfogó felügyelő nem vádiratot, hanem kérvényt nyújt be a bírósághoz, a bíró nem tárgyalást, hanem meghallgatást tart, és a lefolytatott bizonyítás eredményéhez képest arról dönt, hogy a fia­talkorú vétkes-e vagy sem. Lényeges, hogy a meghallgatás végén a bíró nem mondhatja ki bűnösnek a vádlottat, és szankciót sem szabhat ki egyidejűleg. Előbb a pártfogó felügyelőnek értékelnie kell a vádlott személyiségét, aki elrendelheti akár a vádlott pszichológiai és szakorvosi vizsgálatát, és javaslatot tehet a büntetéskiszabással kapcsolatban. A bíróság a fiatalkorú érdekét leginkább szolgáló szankció neméről és mértékéről egy külön meghallgatáson dönt, így pl. kötelezheti tanácsadáson, pszichiátriai és egyéb elvonó kezelésen való részvételre, próbára bocsáthatja, javító intézeti nevelését rendelheti el, de akár rövidebb tartamú szabadságvesztést is kiszabhat.[5]

Az irányadó eljárási struktúrához képest lehetőség van azonban arra, hogy a fiatalkorú ügye bizonyos törvényi feltételek teljesülése, ügyészi diszkréció vagy bírói mérlegelés alapján kiemelésre kerüljön az általános szabályok hatálya alól, és az elkövetett bűncselekményt felnőtt eljárási rendben, felnőtt mércével és az ehhez igazodó büntetéskiszabási szempontok figyelembevételével lehessen elbírálni. Ez a lényegében a fiatalkorú eljárásjogi nagykorúsítását jelentő megoldás mindazonáltal számos veszélyt hordoz magában, amelyet az amerikai társadalom is még csak most kezd felismerni. A tanulmány célja, hogy bemutatva az amerikai büntetőeljárás eredeti koncepciójához képest bekövetkezett változásokat, így különösen a terhelt felnőtt rendszerbe utalásának lehetőségével kapcsolatos jogi szabályozás esszenciáját, egyfajta figyelemfelhívásként rámutasson arra, hogy milyen negatív hatásai lehetnek a kellően át nem gondolt, hatástanulmány nélküli, a generális prevenció jelszavával bevezetett jogtechnikai megoldásoknak.

Az elkülönült fiatalkorú bíráskodás történeti fejlődése

Az amerikai jogalkotás már több mint száz évvel ezelőtt felismerte a fiatal és a felnőtt terheltek közötti különbségtétel szükségességét, ezért elkülönült igazságszolgáltatási rendszert hozott létre a fiatalkorúak számára. Általánosan elfogadott vélekedés volt ugyanis a 19. század végén az, hogy a fiatalkorúak fejletlen személyiségük okán és az erkölcsi minták elsajátításának hiányosságaiból adódóan magatartásuk helyességét kevésbé képesek megítélni, emiatt „kevésbé felelősek” tetteikért, mint felnőtt társaik. Ebből adódóan a haladó szellemiség a fiatalkorúakat védelmező, a társadalomba való visszavezetésüket szolgáló rendszert kiépítésén fáradozott, célként kitűzve, hogy elsődlegesen a normál bírósági eljáráson kívüli intézkedésekkel kell válaszolni a deviáns magatartásra.[6]

Jogtörténeti munkák tanúsága szerint 1899-ben, először az Egyesült Államokban hoztak létre elkülönült igazságszolgáltatási fórumot a fiatalkorú terheltek számára a Cook megyei Illinois-ban abban a reményben,[7] hogy a megtévedt fiatalokat nevelő jellegű szankciókkal törvénytisztelő állampolgárokká lehet formálni.[8] Ezt megelőzően a fiatalkorúak ügyeit ugyanolyan anyagi és eljárási szabályok szerint bírálták el, mint a felnőttekét.[9]

A reformerek alapgondolata a felnőtt terheltektől való elkülönítésen és a rehabilitáció sikerén nyugodott, ezért a bíróságok is inkább az egyéniesített, nevelő jellegű szankciók alkalmazásában, mint a megtorló büntetésekben látták a megoldást. A bíróságok működése a parens patriae (az állami szülő) jogelvén alapult, amely az államot egyfajta gyámkodó szerepben tüntette fel, hangsúlyosan figyelembe véve a gyermek mindenekfelett álló érdekét.[10] A parens patriae szemlélet szerint a fiatalkorú eljárásban védelmezni kell a gyermeket, rossz cselekedete ellenére nem szabad felnőttként kezelni, és látni kell benne a lehetőséget arra, hogy megfelelő útmutatással később a társadalom hasznos tagja lehet.[11] Ez a modell egyébként jellemzően azon angol-szász felfogáson alapult, miszerint a bírák – hasonlóan a gyermekek legfőbb védelmezőjéhez, az uralkodóhoz – a megtévedt gyermek atyjaként jártak el, felmérve annak érdekeit, és ellátva őt a követendő életvezetési tanácsokkal. A bírónak ezért széles döntési jogköre volt az alkalmasnak ítélt szankció kiválasztásában, így például a gyermeket próbára bocsáthatta, javítóintézeti nevelését rendelhette el, nevelőszülőknél, illetve árvaházban helyezhette el.[12]

Julian Mack bíró 1909-ben akként fogalmazta meg a fiatalkorú bíráskodás célját, hogy a gyermeknek a bíróság előtt éreznie kell, hogy az állam igazságszolgáltatási hatalmával néz szembe, ugyanakkor biztosítani kell őt arról is, hogy az állam gondoskodik róla. Hangsúlyozta, hogy nem a hagyományos tárgyalótermi keretek között kell az eljárást lefolytatni, amikor is a bíró a pulpituson ülve, felülről tekint le a vádlottra, hanem a bírónak egy asztalhoz kell ülnie a fiatalkorúval, annak vállára téve a kezét, és meg kell mutatnia neki a helyes utat, ezzel hatékonyabbá téve a saját munkáját is.[13] A bírák ezért kezdetben inkább atyáskodó szerepben jártak el, készen állva arra, hogy a fiatalkorút őszinte törődéssel és gondoskodással a helyes irányba tereljék. Mondhatni egyfajta „szociális munkásként” tevékenykedtek, akiket ténylegesen több pszichológus és egyéb szakember is segített, nehogy a fiatalkorú továbbhaladjon a bűn útján.[14]

Az elkülönült fiatalkorú bíráskodás tehát abban a szellemben született meg, hogy a bűnözői magatartást nem a természet, hanem a rossz nevelés hozta létre, ezért a bírák quasi helyettes szülőként viselkedtek.[15] Mindez a szemlélet magával hozta azt, hogy a fiatalkorú terhelteket nem tekintették bűnösnek, hanem csupán vétkesnek, vagy kötelességszegőnek, ezért velük szemben nem is folytattak a felnőttekéhez hasonló formalizált eljárást.[16] Figyelemmel arra, hogy a cél a gyermekek társadalomba visszavezetése lett azáltal, hogy bűneik megbocsátást nyerhetnek és megválthatóak, az új koncepció visszautasította a felnőtt rendszer ítélkezési gyakorlatát és eljárási rendjét. Az eljárás kifejezetten a gyermekek fegyelmezését és megjavítását tűzte ki célul, ezért az teljesen informálisan,[17] a nyilvánosság kizárásával, védő nélkül és minimális eljárási szabályok betartása mellett zajlott.[18] Az informális eljárásból adódóan a fiatalkorúak mindazonáltal nem élvezték ugyanazokat az eljárási garanciákat, mint a felnőttek;[19] a bíró tárgyalás nélkül, tulajdonképpen egy beszélgetés keretében bírálta el az ügyet, és a gyermek személyiségének feltárását követően határozta meg a leghatékonyabb nevelési metódust.[20] A jóvátétel és a megtorlás helyett a bíró a gyermek személyiségének megjavításán fáradozott oly módon, hogy megvizsgálta azokat a tényezőket, amelyek a bűncselekmény elkövetéséhez vezettek, és igyekezett őket korrigálni.[21] Ezekről a meghallgatásokról nagyon sokszor még jegyzőkönyv sem készült, ami elviekben azért nem okozott gondot, hiszen a rendszer alapelve szerint a bírónak mindenképpen a gyermek érdekeit kellett figyelembe vennie, és így kellett megtalálnia a legcélravezetőbb szankciót.[22] Az atyáskodó megközelítés folytán azonban a szankciók gyakran határozatlanok maradtak, olykor az egész gyermekkoron átíveltek, valamint nem az elkövetett cselekménnyel arányos megtorlást szolgálták.[23]

Harc az eljárási garanciák kiépítéséért

Az 1930-as évekre egyetlen állam kivételével már mindenhol, míg a II. világháború végére az összes államban működött valamilyen formában a fiatalkorúak bírósága.[24] Általánosságban elmondható, hogy az informális, eljárási garanciákat mellőző, széles diszkréciójú egyesbírói eljárásokat elsődlegesen nem tett-büntetőjogi aspektusból közelítették meg,[25] hanem a fiatalkorúak jogkövető magatartásának kialakítása érdekében a polgári eljáráshoz hasonló kereteket alakítottak ki.[26] Ebből következően a rendszer sok eufemizmust is magában hordozott, így pl. vádirat helyett kérvénnyel, bűncselekmény helyett jogsértéssel, ítélet helyett rendelkezéssel, illetőleg bírói döntéssel, míg börtön helyett javító iskolával szembesült a fiatalkorú terhelt.[27]

Az elkülönült bíróságok informális gyakorlata kezdetben nem okozott problémát, ugyanis a cél elsősorban a rehabilitáció, az egyén társadalomba visszavezetése, az egyéniesített szankció volt, a legmélyebben tiszteletben tartva a gyermek mindenekfelett álló érdekét. Az 1950-es években azonban már érzékelhető elmozdulás következett be a megtorláson alapuló generális prevenció irányába, ezért egyre többször alkalmaztak szabadságmegvonással járó szankciókat, amelyek meghaladottá tették az informális eljárási kereteket, és alkotmányos garanciákért kiáltottak.[28]

Az informális gyakorlat 1966-tól, a Kent-ügyben hozott döntéstől kezdődően változott meg,[29] amikor is az amerikai Supreme Court a 16 éves Moris Kent ügyét bírálta el.[30] Kent a nyomozati eljárás során bevallotta, hogy betöréses rablást és szexuális erőszakot követett el, mire ügyét a tisztességes eljárás minimális követelményeinek betartása nélkül felnőtt bírósági eljárásra utalták.[31] A Supreme Court kimondta, hogy Kentnek joga lett volna a bírói meghallgatáshoz és ahhoz, hogy ügyében indokolt döntés szülessen. A bíróság kritizálta a fiatalkorú bíráskodást abból a szempontból, hogy a terhelt mind a felnőttek, mind a gyermekek világából a legrosszabbat kapja, hiszen nem részesül a felnőtteknek kijáró eljárásjogi védelemben, ugyanakkor a felnőtt rendszerbe utalás miatt a szükséges állami gondoskodástól is elesik a nevelő jellegű intézkedések hiányában.[32] Ezt követően alaptétellé vált, hogy a bíróság az eset teljes körű kivizsgálása után mondhat csak le arról, hogy az ügyet maga tárgyalja, és nem hozhat döntést a felnőtt rendszerbe utalásról pusztán az iratok alapján, indokolt határozat nélkül,[33] arra hivatkozva, hogy az ügyet egyébként alaposan megvizsgálta.[34] A bíróság egyértelművé tette, hogy a fiatalkorú vádlottat is megilleti a hallgatás és a keresztkérdezés joga,[35] valamint szükséges, hogy védelmében jogi képviselő is eljárjon, aki hozzáférhet az esetleges korábbi büntetőügyekben keletkezett iratokhoz.[36]

Egy évvel később a Gault-ügy további súlyos eljárásjogi problémákra világított rá. A 15 éves, pénztárcalopás miatt próbaidejét töltő Gaultot egy obszcén telefonhívás miatt arra kötelezték, hogy 21. életévének betöltéséig egy bentlakásos javító iskolába járjon, jóllehet a rendes bíróság előtt maximum 2 hónap börtönre vagy 50 dollár pénzbüntetésre ítélhették volna. Gaultot a kihallgatása előtt nem figyelmezették törvényesen, nem ismertették vele a vádat, nem tájékoztatták a jogi képviselő igénybevételének lehetőségéről. A bírói meghallgatáson egy tanút eskü nélkül hallgattak meg, aki egy Miranda figyelmezetés nélküli jelentést csatolt a Gault által elmondottakról. Nem volt megidézve az ügy sértettje sem, így nem nyílt lehetőség a keresztkérdezésre sem, továbbá jegyzőkönyv sem készült a meghallgatásról.[37] Az ügy 1967-ben a Supreme Court elé került, amely kimondta, hogy a fiatalkorúakat is megilletik a tisztességes eljárás bizonyos elemei, így a védelemhez való jog,[38] a fegyverek egyenlőségének elve, a keresztkérdezés joga, az önvádra kötelezés tilalma, illetve, hogy megismerje az ellene felhozott vádakat.[39] Szükséges továbbá, hogy az eljárási cselekmények hiteles rögzítése érdekében írott jegyzőkönyv készüljön, illetve, hogy az érintetteket fellebbezési jog is megillesse.[40] A Supreme Court ezen alaptételek kinyilatkoztatásával nem szüntette meg az elkülönült fiatalkorú bíráskodást, hanem rávilágított döntésében arra, hogy az alapvető eljárási szabályoknak életkortól függetlenül minden esetben mérvadónak kell lennie.[41]

A Winship-ügyben hozott döntést követően még jobban elmosódott a határ a felnőtt és a fiatalkorú eljárás között. A 12 esztendős Samuel Winshipet azzal vádolták, hogy ellopott 112 dollárt egy pénztárcából. A cselekmény elkövetéséért akár arra is kötelezhető volt, hogy 6 évig egy javító iskolába járjon, amely személyi szabadságának jelentős korlátozását jelentette volna. A bíróság úgy ítélte meg, hogy a bizonyítékok túlsúlya elv alapján megállapítható, hogy elkövette a terhére rótt bűncselekményt.[42] Az ügy 1970-ben a Supreme Court elé került, amely visszautasította azt az érvelést, hogy a fiatalkorú eljárásban elegendő a bizonyítékok túlsúlya elv pusztán abból adódóan, hogy a szankció célja nem a büntetés, hanem a nevelés. A legfőbb bírói testület kimondta, hogy a jó szándék nem zárhatja ki az alapvető eljárásjogi garanciák érvényesülését akkor, amikor egy lehetséges szankció korlátozhatja bárkinek is a személyi szabadságát.[43] Általános tétellé vált ezt követően, hogy sem a fiatalkorúak, sem a felnőttek nem ítélhetők el mindaddig, amíg minden ésszerű kétely felett állóan nem bizonyított a bűnösségük,[44] illetve hogy a bizonyítás alapvető szabályait mindkét eljárásban azonos módon kell alkalmazni.[45] A szemlélet ezért elmozdult abba az irányba, hogy a fiatalkorúak bíróságának nem abban a kérdésben kell állást foglalnia, hogy milyen a gyermek személyisége, hanem hogy mit követett el.[46]

A tisztességes eljárás kereteinek bővítése mindazonáltal 1971-ben a McKiever-üggyel lelassult, ugyanis a Supreme Court leszögezte, hogy a fiatalkorú terheltet nem illeti meg az esküdtszék általi elbírálás joga. Az eseti döntés lényege szerint nem sérti a tisztességes eljárás elvét az esküdtszéki meghallgatás hiánya, ugyanis a fiatalkorú rendszer nem büntető, hanem nevelő jellegű.[47] A fiatalkorú eljárást nem lehet teljes egészében azonossá tenni a felnőtt büntetőeljárással, még akkor sem, ha annak eredményeként a fiatalkorút zárt rehabilitációs intézményben helyezik el. A bíróság attól tartott, hogy az esküdtszéki eljárás bevezetésével lényegében eltűnne a különbség a két rendszer között,[48] így elegendőnek ítélte a tisztességes, fair eljárás szabályainak biztosítását a fiatalkorúak ügyében.[49]

A fenti bírói döntésekben lefektetett alapelvek a gyakorlatban csak korlátozott keretek között érvényesültek, mivel a bírák azokat csak részben, vagy egyáltalán nem követték. Sokan azzal érveltek, hogy a közel azonos szabályok alkalmazása miatt elveszne a fiatalkorú bíráskodás lényege, és kiüresedne a bírói mérlegelés, míg mások úgy ítélték meg, hogy az eljárási garanciák csak akkor alkalmazhatóak, ha a döntés szabadságelvonással jár.[50]

Szemléletváltozás

Az eljárási garanciák bővítése mellett az 1970-es évekre egyfajta ellenszenv alakult ki a társadalomban az elkülönült fiatalkorú bíráskodással szemben. Ebben az időszakban ugyanis érzékelhetően emelkedett a fiatalkorú bűnelkövetők aránya, illetve a közvélekedés szerint a fiatalok egyre brutálisabb bűncselekményeket követtek el, amelyeket nem lehetett megfelelő módon szankcionálni.[51] Az ellenséges légkört tovább fokozta, hogy 1974-től már statisztikailag is igazolhatóan szignifikáns növekedés következett be a fiatalkorú bűnözésben, ezen belül is jelentősen nőtt az erőszakos bűncselekmények száma. A helyzeten a média sem segített, mivel a hírműsorok tömegesen sugározták a nézőket nyilvánvalóan sokkoló eseteket.[52]

A helyzet az 1980-as, 1990-es években tovább romlott, és a kriminológusok szerint a bűnözési csúcs még nem tetőzött be. Az újságok címlapjai tömegével ontották az olyan híreket, miszerint „a fiatalkorú bűnöző agyonlőtt egy dzsekiért egy kisfiút, majd nyugodtan továbbállt fagylaltozni”.[53] A hírműsorok kegyetlen szuperragadozóként mutatták be a fiatalkorúakat még akkor is, ha a bűncselekmény jellege azt nem indokolta. Ennek oka, hogy 1980 és 1995 között megkétszereződött az emberölések száma köszönhetően annak, hogy a fiatalok a feketepiacon egyre könnyebben jutottak fegyverhez, jóllehet 1998-ra ez a mutató visszaesett a felére.[54] A társadalom egyértelmű szigorítást követelt, amelyet kiválóan érzékeltet, hogy egy 1993-as közvélemény-kutatás szerint a megkérdezettek 73%-a úgy ítélte meg, hogy a fiatalkorú rendszer nem kellően hatékony.[55] Az általános közvélekedés szerint a kezeléselvű rendszer egyáltalán nem vált be, hiszen a fiatalkorúakban a tetteikért való felelősségvállalás eszméjét nem alakította ki.[56] Sőt mi több, az amerikai társadalom egy része a fiatalkorúakat még a felnőttekhez képest is szigorúbban ítélte meg, és életkorukat akár súlyosító körülménynek tekintette.[57]

A fiatalkorúak által elkövetett erőszakos bűncselekmények emelkedő tendenciája összességében arra ösztönözte a jogalkotót, hogy sokkal keményebben lépjen fel a bűnözéssel szemben. Ennek hatására az USA legtöbb tagállamában az igen súlyos, jellemzően erőszakos, személy elleni bűncselekményt elkövető fiatalkorúakkal szemben bővítették azt a már kezdetektől is létező eljárásjogi lehetőséget, hogy a fiatalkorú ügyét felnőtt bíróság elé lehessen utalni. Ezzel a hangsúly az atyáskodással szemben a társadalom védelme, az elszámoltathatóság és a megtorlás felé tolódott el.[58]

A fiatalkorúak ügyének felnőtt rendszerbe utalása tehát egyidős az elkülönült fiatalkorú rendszer gondolatával, azonban 1978-tól minden állam megkönnyítette alkalmazhatóságának feltételeit.[59] Összehasonlításképpen 1978-ban mindösszesen 12 600 fiatalkorú ügye került felnőtt bíróság elé, amelyek nagy része nem volt kiemelkedő tárgyi súlyú bűncselekmény,[60] míg manapság évente 200 000 fiatalkorú ügyét tárgyalják felnőtt bíróságok.[61] Más források szerint a szigorúbb szabályozásnak köszönhetően évi 10–15 000-ről 250 000-re nőtt az átutalt ügyek száma. Sok államban született olyan szabályozás, amely szerint már egy 10 éves gyermek is a felnőtt rendszerbe kerülhet emberölésért, és 12 évesen ugyancsak a felnőtt szabályok szerint vonhatják felelősségre a törvényben meghatározott valamely súlyosabb megítélésű, vagy újabb bűncselekmény elkövetése miatt.[62]

Az átutalás fogalma

A magyar joggyakorlattól teljesen idegen jogintézmény – amely bevett szokásnak számít az Amerikai Egyesült Államokban – legegyszerűbben akként foglalható össze, hogy a fiatalkorú ügyét bizonyos törvényi feltételek teljesülése esetén nem a fiatalkorúak bírósága, hanem a felnőtt rendszerben működő esküdtszék bírálja el az életkori sajátosságok teljes figyelmen kívül hagyásával. Ha meg szeretnénk ragadni az egész elképzelés mottóját, akkor úgy lehetne összegezni, hogy a felnőtt bűncselekmény felnőtt elbírálást és büntetést von maga után.[63]

A jogintézmény létjogosultságának indokát sokan abban látják, hogy egyszerűen vannak olyan veszélyes elkövetők, akikkel szemben a legsúlyosabb fiatalkorú büntetés már nem lenne elegendő, velük szemben a nevelő jellegű intézkedés hatékonysága minden realitást nélkülöz, csakis a felnőtt rendszerben lehet kiszabni a megfelelő szankciót.[64] Az ügy körülményei és a terhelt személyisége alapján összességében tehát az a következtetés vonható le, hogy a társadalom semmiképpen sem számíthat arra, hogy a nevelés hatására egy beilleszkedésre alkalmas, hasznos állampolgárral gazdagodik. Ekkor a fiatalkorú rendszer feladja eredeti létjogosultságát, lemond hatásköréről, és átutalja a terheltet a felnőtt rendszerbe, ahol ügyét felnőtt által elkövetett bűncselekményként bírálják el.[65]

Fontos kiemelni, hogy csakis a büntető jogszabályokat megszegő fiatalkorúak esetében kerülhet sor a felnőtt szabályok szerinti elbírálásra, azaz a büntető ítélkezés területén kívül eső ügyekben, tipikusan a státuszcselekményeknél nem.[66] Elsődleges szempont annak meghatározása, hogy kik azok a terheltek, akik az átutalás fogalmi körébe vonhatók. Tekintettel arra, hogy minden állam maga jogosult kialakítani a prevenciós és egyéb társadalompolitikai célok alapján, hogy a terheltek mely szegmensét helyezi az átutalással kapcsolatos törvényi rendelkezések hatálya alá, államonként eltérő szabályozással találkozhatunk. Meghatározó jelentőségű ugyanakkor annak a legalacsonyabb életkornak a kijelölése, amely esetén az átutalás egyáltalán szóba jöhet. Az államok tipikusan két opció közül választanak, így a bűncselekmény elkövetésekor vagy az elbírálás idején betöltött meghatározott életkor lehet az elhatároló tényező. Leginkább az elkövetés idején betöltött 12 éves életkor a választóvonal, figyelemmel arra is, hogy az elbíráláskori életkor könnyen kijátszható azzal, ha az ügyészség a vádirat benyújtásának időpontját eltolja.[67] Az Egyesült Államokban ugyanakkor kialakítottak egy ajánlásként felfogható szabálykönyvet, a Model Penal Code-ot, amely szerint a terheltet 16 éves korától érdemes a felnőtt rendszerbe átemelni azzal, hogy az ügyésznek az eset körülményei alapján igazolnia kell ennek a szükségességét.[68]

Többféle lehetőség kínálkozik arra, hogy egy gyermek ügyét a felnőtt rendszerben bírálják el. A legegyszerűbb az életkorhatár csökkentése, amely azonban nem tartozik a szó szoros értelmében vett átutalás fogalmához.[69] Lényegében három fő típust lehet elkülöníteni, amely alapján a fiatalkorú ügye felnőtt bírósági eljárás hatálya alá eshet. Ezek a kötelező átutalás, az ügyészi diszkréció és a bírói mérlegelés esetei, amelyek további alcsoportokra oszthatók, és az államok döntésétől függően lehetnek kizárólagos vagy párhuzamos esetkörök.[70] A legtöbb (46) államban a bírói döntés az általánosan elterjedt, de sok (29) helyen él a törvényi kötelező eset, míg az ügyészi diszkréciót 14 államban alkalmazzák.[71]

Típusok

A kötelező átutalás lényege abban ragadható meg, hogy bizonyos korhatár vagy bűncselekményi kör, illetve ezek kombinációja esetén a bűncselekményt nem bírálhatja el a fiatalkorúak bírósága. A törvényi előírás tipikusan emberölés, emberrablás, szexuális erőszak, illetve meghatározott bűnügyi priusz esetén kiemeli a terheltet a fiatalkorú eljárás hatálya alól azzal a prekoncepcióval, hogy a fiatalkorú nem alkalmas a nevelésre.[72] Mississipiben pl. ide tartozik minden 17 éves kor betöltését követően elkövetett bűntett, Arizonában a 15. életév betöltését követően elkövetett harmadik bűntett, ha korábban két olyan bűncselekmény miatt ítélték el, amelyek rendes bíróság előtt bűntettnek minősültek volna.[73] Louisiánában a 15. életév betöltése, valamint emberölés, halált okozó testi sértés, minősített szexuális erőszak és minősített emberrablás alapos gyanúja esetén kötelező az átutalás.[74]

A fentieknek két válfaja létezik: az automatikus átutalás és a törvényi kizárás esete. Automatikus átutalásnál a fiatalkorú úgy kerül át a felnőtt rendszerbe, hogy eredendően a fiatalkorúak bíróságának van hatásköre az ügy elbírálására, azonban a törvényben meghatározott valamely kritérium teljesülése esetén meg kell állapítania a bíróságnak hatásköre hiányát, és az ügyiratot meg kell küldenie a felnőtt bíróságnak.[75] Ettől csupán minimálisan, lényegében dogmatikai síkon tér el a törvényi kizárás esete, amikor a törvényben meghatározott feltételek teljesülése esetén azonnal a felnőtt bíróságon indul meg az eljárás. A kötelező átutalás esetében a felnőtt (rendes) bíróság megállapítja, hogy fennáll az alapos gyanú arra, hogy a fiatalkorú olyan bűncselekményt követett el, ami a kötelező átutalás hatálya alá esik. A védőnek ilyenkor nincs joga, hogy bármilyen indítványt tegyen az átutalás megakadályozására, mivel vádemelés esetén az ügyésznek kötelezően a felnőtt bírósághoz kell benyújtania a vádiratot. Egyik előbb említett esetben sincs lehetőség arra, hogy a fiatalkorú személyiségét és az ügy sajátosságait egy meghallgatás keretében vizsgálják, hanem a törvényi vélelem értelmében bármely mérlegelés nélkül felnőttnek minősül.[76] Fontos kiemelni, hogy az ügyésznek a kötelező átutalás esetén is igen jelentős szerepe van, mivel a bűncselekmény vád szerinti minősítése a bíróság hatáskörét is kijelöli, amennyiben a vád olyan bűncselekményt tartalmaz, amely az átutalás hatálya alá esik.[77]

Ügyészi diszkrécióról akkor beszélünk, ha a törvény bizonyos életkor elérése, meghatározott bűncselekményi kör, vagy bűnügyi priusz esetén feljogosítja az ügyészt arra,[78] hogy a fiatalkorúak bírósága helyett a felnőtt bíróságon kezdeményezze a vád alá helyezést.[79] Ebben az esetben a két bíróságnak párhuzamos hatásköre áll fenn az ügy eldöntésére, és lényegében az ügyész egyéni mérlegelésén múlik, hogy végső soron melyik bíróság jár el. Éppen ezért sok kritika is éri az átutalás ezen formáját, mivel felülvizsgálati lehetőség hiányában a döntés teljesen szubjektív és önkényes lehet. Az ügyész a saját belátása szerint hozza meg a döntését a fiatalkorú meghallgatása és minden további indokolási kötelezettség nélkül úgy, hogy nem kötelessége a gyermek érdekeinek szem előtt tartása.[80] Louisiánában pl. erre a 15. életév betöltését követően nyílik eljárási lehetőség, ha a fiatalkorúval szemben emberölés, halált okozó testi sértés kísérlete, erős felindulásban elkövetett emberölés, fegyveres rablás, minősített betöréses lopás, szexuális erőszak, illetve fegyveres súlyos testi sértés alapos gyanúja áll fent.[81]

Az átutalás legrégebbi és talán leghumánusabb formája az ún. transfer hearing, amikor a fiatalkorú egy bírói meghallgatáson hozott döntés eredményeként kerülhet át a felnőtt rendszerbe. Az egyesbíró kizárólag az átutalás körülményeire folytat le bizonyítást, majd az ott megállapított tényekhez képest határoz arról, hogy a fiatalkorú alkalmas-e a rendszerben maradásra,[82] vagy jogi fikcióval átemeli a felnőtt büntetőeljárás keretei közé, azaz eljárásjogilag nagykorúsítja.[83] A bírói átutalásra tipikusan akkor kerül sor, amikor a fiatalkorú terhelten már nem lehet nevelő jellegű intézkedéssel segíteni, illetve cselekménye olyan súlyos, hogy a fiatalkorú rendszerben kiszabható maximális szankció is kevés lenne.[84] A meghallgatás lényegében egy mérlegelési folyamat, ahol a bíró a fiatalkorú személyiségét és az elkövetett bűncselekmény egyedi jellemzőit veti össze. A Model Penal Code szerint a 16. életév betöltését követően ajánlott élni ezzel az eljárási lehetőséggel, azonban minden államnak szem előtt kell tartani a szabályozás kialakításakor a terhelt életkorát, érettségét, a bűnügyi priuszát és a cselekmény tárgyi súlyát. New Yorkban pl. emberölésért 13 éves kortól, egyéb súlyos bűncselekmények esetén 14 éves kortól,[85] míg Louisiánában a 14. életév betöltésétől kezdve a törvényben meghatározott 7 bűncselekmény (emberölés, halált okozó testi sértés, minősített szexuális erőszak, emberrablás, fegyveres súlyos testi sértés, fegyveres rablás és szexuális erőszak, ha a sértett legalább 2 évvel fiatalabb az elkövetőnél) egyikének elkövetése esetén megengedett az áttérés.[86]

Főszabály szerint az ügyésznek kell bizonyítania azt, hogy – az eset körülményeihez képest – megfelelő szankció csak a felnőtt rendszerben szabható ki. Ezzel szemben bizonyos államokban él a megdönthető törvényi vélelem elve, amelynek értelmében a törvény az eredeti hatáskört a rendes bírósághoz telepíti egy kötelező eset meghatározásával, azonban a védőnek lehetősége nyílik arra, hogy a vélelmet megdöntve a meghallgatáson bizonyítsa azt, hogy a fiatalkorú alkalmas a nevelésre.[87] A valódi transfer hearing azonban egyértelműen az első változattal azonosítható.[88]

A bizonyítási teher mércéje az egyes államokban eltérő. Tipikusan két elvet alkalmaznak annak megítélésénél, hogy a fiatalkorú érdemes-e nevelő jellegű intézkedésre, így a nagyobb valószínűség, vagy más megfogalmazásban a bizonyítékok túlsúlya (pre­ponderence of evidence) és az egyértelmű bizonyítottság elvét (clear and convincing evidence). Az első eset a bizonyítottság alacsonyabb szintjével is megelégszik, míg az utóbbinál a bíróban egyértelműen annak a meggyőződésnek kell kialakulnia, hogy a bizonyítékok mérlegeléséből nem következhet más, mint hogy az ügyet egyértelműen a felnőtt rendszerben kell elbírálni.[89]

A törvényi kizárás és az ügyészi indítványra történő átutalás okozta esetleges méltánytalanság enyhítése érdekében több államban lehetőség van a fiatalkorú ügyének visszautalására. Egyes államokban még bírói mérlegelés esetén is megengedett, ha a döntés megalapozatlan, vagy kivételes, egyedi körülmények merülnek fel. Ez lényegében az esküdtszéki tárgyalás előtt lebonyolított bírói meghallgatás, amelynek eredményéhez képest a bíró dönthet úgy, hogy az ügyet mégis inkább a fiatalkorúak bírósága tárgyalja.[90]

Több államban él az ún. „egyszer felnőtt, mindig felnőtt elve”, tehát ha egyszer már elítélték felnőttként, onnantól kezdve automatikusan felnőttként kezelik a fiatalkorút. Az államok döntésétől függően ez vonatkozhat bármely jövőbeni bűncselekmény elkövetésére, de lehetséges, hogy ezt az eljárási lehetőséget csak bizonyos bűncselekmények elkövetése esetén tartja fent a jogalkotó. Kaliforniában még elítélés sem szükséges, ugyanis ha egyszer már átutalták a fiatalkorút a felnőtt rendszerbe, és a döntést a korábbi bűnügyi priusz vagy a kezelésre való alkalmatlanság alapozta meg, akkor függetlenül attól, hogy elítélték-e, a későbbi ügyekben automatikusan felnőttként kezelik.[91]

A transfer hearing eljárási szabályai

A transfer hearing eljárás a fiatalkorú terhelt számára rendkívüli jelentőséggel bír, hiszen ennek eredményéhez képest dől el, hogy ügyét a felnőtt vagy a fiatalkorúak bírósága bírálja el.[92] Gyakran fitness hearingnek is nevezik, ugyanis a bíró azt vizsgálja, hogy a terhelt beleillik-e a fiatalkorú rendszer ideológiájába, azaz megfelelő alanya lehet-e egy nevelő jellegű intézkedésnek.[93] Az eljárást egyesbíró folytatja le, jóllehet a Supreme Court 2000-ben kimondta az Apprendi-ügyben, hogy az alkotmányos követelményeknek leginkább az lenne megfeleltethető, ha az átutalással kapcsolatos döntés is esküdtszéki hatáskörbe tartozna. Érvelése szerint minden olyan esetben, amikor a visszaesői minőségen túli további tények a törvényi maximumnál súlyosabb büntetést alapoznak meg, a vádlottnak joga van az esküdtszék előtti elbíráláshoz. Egy olyan döntés, amely a fiatalkorút átemeli a felnőtt rendszerbe, egyben a büntetés mértékének a növekedésével is jár, ezért az esküdtszék előtti eljárásra vonatkozó alkotmányos tételt a transfer hearing esetében is alkalmazni kell,[94] továbbá a döntést megalapozó tényeket minden észszerű kétely felett állóan bizonyítottnak kell találni.[95]

A bíróságok ennek a szigorú követelménynek az alkalmazását mindazonáltal visszautasítják, csak Massachussets és Új-Mexikó államok fogadják el az esküdtszéki eljárás lehetőségét és a bizonyítottság mértékére vonatkozó iránymutatást (reasonable doubt). Más államokban tehát egyesbíró tartja a meghallgatást, és dönt a felnőtt eljárásra utalásról, jóllehet az Apprendi-ügy világosan lefektette azt a tételt, hogy a fiatalkorúnak joga lenne az esküdtszéki eljáráshoz, és ahhoz hogy az átutalás csak akkor történhessen meg, ha ennek szükségessége minden kétséget kizáróan bizonyított.[96] A joggyakorlat elutasító hozzáállásának oka abban keresendő, hogy az általános megítélés szerint az Apprendi-ügyben megállapított követelmények kizárólag a bíróság ítélkező tevékenységére irányadóak, és nem az átutalással kapcsolatos meghallgatásra, ahol a fiatalkorú büntetőjogi felelősségéről nem születik döntés.[97]

Az államok több mint felében az eljárást két fő részre, tulajdonképpen két külön meghallgatásra lehet tagolni: elsőként a bírónak általában azt kell eldöntenie, hogy fennáll-e a bűncselekmény elkövetésének alapos gyanúja, és a fiatalkorú megalapozottan gyanúsítható-e azzal, hogy a bűncselekményt ő követte el. Ezt követően kell határozni arról, hogy a fiatalkorú alkalmas-e arra, hogy a rendszerben maradjon, tehát van-e vele szemben a fiatalkorú rendszerben kiszabható megfelelő szankció.[98]

Összességében 30 állam követeli meg azt, hogy az alapos gyanú kérdésében külön döntést hozzon a bíróság.[99] A meghallgatást (probable cause hearing) viszonylag gyorsan meg kell tartani, amely gyakran egybeesik az előzetes letartóztatásról történő döntéshozatallal. A külön meghallgatás célja, hogy a terhelt először felmérhesse azt, hogy miként védekezik, mivel egy egységes meghallgatáson felmerülhet, hogy egy enyhébb nevelő jellegű intézkedés reményében, tulajdonképpen egyfajta vádalku keretében beismeri bűnösségét, csakhogy a rendszerben maradhasson.[100] Kaliforniában ugyanakkor nincs elkülönült alapos-gyanú meghallgatás, hanem az ügyész még egy olyan vádalku lehetőséget is felkínálhatja, hogy a beismerő vallomásért cserébe nem kezdeményezi a felnőtt rendszerbe utalást.[101] Észak-Karolinában, ha fennáll az alapos gyanú, és van rá indítvány, akkor a bíró folytathatja a meghallgatást, vagy arra új határnapot is tűzhet. Kötelező új határnap kitűzése a fiatalkorú hozzájárulásának hiányában, ha a meghallgatás előtt legalább 5 nappal nem kézbesítették számára az átutalásra vonatkozó indítványt. Ha az alapos gyanú nem áll fenn, a bíró megszünteti az eljárást. Ha az alapos gyanú olyan bűncselekményre vonatkozik, amely miatt nincs helye átutalásnak, a bíró akár folytathatja a fiatalkorú eljárást a döntéshozatal érdekében, vagy arra újabb határnapot tűzhet.[102]

A tényleges transfer hearing eljárási szabályai is államonként változóak. Lényeges kiemelni, hogy a meghallgatáson nem a bűncselekmény elbírálásáról, hanem az átutalhatóságról kell döntést hozni, ezért az eljárási szabályok is lazábbak. Nem alkalmazandóak teljeskörűen a bizonyítási eljárás általános szabályai, így például egyes államokban nem érvényesül az önvádra kötelezés tilalma, illetve a fegyverek egyenlőségének elve sem (right to confrontation),[103] továbbá bizonyítékként felhasználható akár a hallomásból szerzett információ is, amelynek törvényesen beszerzett volta kétséges lehet.[104]

Különös szempontként, szinte már polgári jogi kategóriaként mérlegelni kell a gyermek mindenekfelett álló érdekét, amely egy kontinentális büntetőjogász számára idegenként hathat. A meghallgatást viszonylag gyorsan meg kell tartani, és azt csak alapos okkal lehet elnapolni. Az átutalást az ügyész mellett egyébként a védő, a törvényes képviselő és a fiatalkorú is indítványozhatja.[105] Lousiánában pl. a felelősség megállapítására irányuló indítvány benyújtásától (delinquency petition) kezdve a bíró is kezdeményezheti hivatalból egészen a felelősségről döntő ülésig, illetve a beismerő vallomás megtételéig.[106] Néhány államban a pártfogó felügyelők előzetes vizsgálati jelentést készítenek, amelyet a meghallgatás előtt nyújtanak be a bírósághoz,[107] továbbá az eljáró bíró környezettanulmány beszerzése iránt intézkedhet, amelyet ugyancsak pártfogó felügyelők vagy szociális munkások készítenek.[108]

A fiatalkorú terhelt jogosult arra, hogy a nevelésre való alkalmasságát tanúkkal, akár szakértő tanúkkal is bizonyítsa. Ezzel ellentétben bele is egyezhet az átutalásba, ilyenkor természetesen nem kell bizonyítást lefolytatni. Amennyiben a fiatalkorú terhelt vallomást tesz, célszerű bűnbánatot tanúsítani, és előadni, hogy miként hajlandó együttműködni a fiatalkorú rendszerben felkínált nevelési lehetőségek valamelyikével. A meghallgatáson tett vallomás egyébként a későbbiekben sem a fiatalkorú, sem az esetleges felnőtt eljárás keretében nem használható fel.[109]

Egyértelműen érvényesül a meghallgatáson a védelemhez való jog, amely egyes államokban kötelező, de ezen jogáról a vádlott – akár a későbbi eljárásra is kiterjedő hatállyal – lemondhat.[110] Egy felmérés szerint a fiatalkorú vádlottak körülbelül fele mond le a védőhöz való jogáról,[111] így a Gault-ügyben elért tisztességes eljárás garanciáinak érvényesülése a gyakorlatban nem mindig biztosított.[112]

Egyes államok lehetővé teszik, hogy a sértett is jelen lehessen a meghallgatáson, és elmondhassa a bűncselekménnyel kapcsolatos tapasztalatait, annak életére gyakorolt káros hatásait. Amennyiben a meghallgatáson személyesen nem kíván megjelenni lehetőség van arra, hogy írásos beadványát ismertesse az eljáró bíró (victim statement).[113] Ez az eljárásjogi lehetőség leginkább annak köszönhető, hogy az 1980-as években – a büntetések szigorodásával és az elszámoltathatóság iránti igény fokozódásával – előtérbe került a sértetti jogok erőteljesebb érvényesülése, a reparáció gondolatának már az eljárás kezdeti szakaszában történő meghonosítása.[114]

A bírónak valamennyi beszerzett bizonyítékot egyenként és összességében értékelve kell állást foglalnia abban a kérdésben, hogy az elkövetett bűncselekmény jellege és a fiatalkorú személyisége alapján a terhelt alkalmas-e a rehabilitációra, vagy ügyét a büntetésközpontú felnőtt rendszerben kell elbírálni. A fiatalkorú személyét illetően 3 fő szempontot kell figyelembe venni: a terhelt veszélyességét, érettségét-belátási képességét és a kezelésre való alkalmasságát. Ezekben a kérdésekben gyakran pszichológus szakértő véleményét kéri ki az eljáró bíró,[115] aki tulajdonképpen kockázatelemzést készít a fiatalkorúról.[116] Úgyszintén szakértőt kell kirendelni, ha felmerül, hogy a terheltnek nincs beszámítási képessége.[117] Ahogy már korábban is kiemelésre került a bizonyítottság mércéje államonként eltérő lehet: az alapos gyanútól az észszerű következtetésen át az egyértelmű bizonyítottság és a bizonyítékok túlsúlya mérlegelési elvekig terjedhet.[118] A bíróság döntésével szemben természetesen lehetőség van fellebbezésre, amelynek előterjesztésére az átutalás indítványozására jogosultaknak van eljárásjogi lehetősége.[119]

Az átutalásnál vizsgálandó szempontok

A meghallgatást vezető bíró legfőbb feladata, hogy a bizonyítási eljárás eredményéhez képest mérlegelje, hogy az átutalással szemben a társadalom és a gyermek mit nyer a nevelő jellegű, rehabilitációs rendszerben maradással, figyelembe véve az esetleges bűnözői életmóddal kapcsolatos prognózisokat és a társadalom védelmét is.[120] Ennek keretében a bíró alapvetően a terhelt társadalomra veszélyességét veti össze a nevelésre alkalmasságával, és a kettő eredőjeként hozza meg döntését. Tipikusan az idősebb, súlyos bűncselekményt elkövető, visszaeső és a korábbi nevelő jellegű intézkedésekre nem reagáló terheltek kerülnek át a felnőtt rendszerbe.[121]

Az államok a döntés kialakítása körében számos, lényegében hasonló kritériumot tartalmazó szempontot kodifikáltak, azonban lefektettek néhány általános elvet is. Ilyen mérlegelendő szempont lehet többek között az, hogy a bíróság alappal következtethet-e a fiatalkorú nevelésre való alkalmatlanságára (Kansas), vagy arra, hogy a terhelt nem megfelelő alanya a kezelésnek (Missouri, Virginia), illetve számításba veheti, hogy a közvélemény szemében a büntető igazságszolgáltatásról lemondás vajon megfosztja-e a bűncselekményt a tárgyi súlyától (Maine).[122]

A transfer hearing részletszabályainak kidolgozásakor ugyanakkor minden állam számára alapvető kiindulási pont volt a Kent-ügyben meghatározott szempontrendszer. A Supreme Court ajánlása szerint minden átutalással kapcsolatos esetben 8 tényezőt szükséges vizsgálni: a bűncselekmény tárgyi súlyát, azt hogy a fiatalkorú a cselekményt agresszív, erőszakos, vagy előre megfontolt szándékkal követte-e el; az személy vagy vagyoni javak ellen irányult, az ügy várható kimenetelét; a cselekményt felnőtt terheltekkel együtt követte-e el, és ebből adódóan társai ügyét a felnőtt bíróság bírálja-e el,[123] a terhelt belátási képességét, érettségét, bűnügyi priuszát; azt, hogy a társadalom védelme a fiatalkorú rendszerben hozott döntés mellet is biztosítható-e, és annak valószínűségét, hogy a fiatalkorú alkalmas-e a rehabilitációra.[124]

Az államok a Kent kritériumok mellett számos egyedi tényezőt is beépíthetnek szabályozásukba, azokat kiegészíthetik pl. a következő mérlegelést igénylő szempontokkal: a közbiztonság védelme, milyen kezelési-nevelési lehetőségek állnak rendelkezésre az adott államban, a korábbi intézkedés sikeres volt-e, a fiatalkorú mennyire hajlamos kortársai nyomásának és befolyásának engedelmeskedni, illetve hogy vannak-e vele szemben folyamatban további büntetőeljárások.[125] Úgyszintén szempont lehet a terhelt mentális-érzelmi és fizikai állapota,[126] a családi háttér, valamint a baráti kapcsolatok jellege.[127] Minnesotában pl. figyelembe veszik azt, hogy a fiatalkorú milyen mértékben működött közre a bűncselekmény elkövetésében, tehát kezdeményező, tervező szerepe volt-e, jelentős részt vállalt-e a kivitelezésben.[128]

Bár a Kent-ügy a döntést orientáló kritériumokat felsorolja, azonban nem ad támpontot, hogy azokat miként kell súlyozni. Általánosan elfogadott gyakorlat, hogy a bíró dönti el, hogy az egyes tényezőknek milyen jelentőséget tulajdonít.[129] Az elvégzett kutatások szerint a bírák a közvélemény számára tipikusan azt kommunikálják, hogy a legfontosabb szempont a fiatalkorú kezelésre való alkalmassága, ám a valóságban a terheltek veszélyességét és belátási képességét helyezik előtérbe.[130] Kaliforniában az eljárási törvényben meghatározott bármely szempont teljesülése önmagában megalapozhatja az átutalást.[131] A Kaliforniai Igazságügyi Tanács ezt azzal egészítette ki, hogy bármely olyan a törvényben fel nem sorolt körülmény is figyelembe vehető, ami az ügyben egyedileg releváns lehet.[132]

A kezelésre való alkalmasság szempontjára többek között a bűnügyi priusz, a terhelt életútja, személyiségképe és az alapján vonható le következtetés, hogy a korábbi nevelő jellegű intézkedések sikerre vezettek-e, vagy azok kudarcot vallottak. Vizsgálni kell azonban, hogy a korábbi nevelő jellegű intézkedés hatása miért maradt el, így az nem a rendszer hibája-e, az intézkedés rossz megválasztásának következménye.[133] Ennek érdekében a meghallgatáson fel kell tárni a terhelt személyiségét, korábbi élettörténetét, a bűncselekményhez vezető utat.[134] Az alkalmasság körében tisztázni kell, hogy az adott államban milyen kezelési lehetőségek állnak rendelkezésre, mert bár lehet, hogy végső soron nem lenne szükséges a terheltet átemelni a felnőtt rendszerbe, azonban alkalmas intézkedés hiányában ez mégis megtörténik.

A bűncselekmény sértettre gyakorolt hatása is meghatározó szerepet játszhat abban, hogy a bíró átutalja-e az ügyet a felnőtt rendszerbe. A Commonwealth v. Saez (2007) ügyben a másodfokú bíróság úgy ítélte meg, hogy sértetti nyilatkozat hiányában is egyértelmű az ügy körülményei alapján, hogy a pártfogó felügyelő véleményével szemben a fiatalkorú terhelt nem maradhat az életkora miatt rá kedvezőbb szabályok hatálya alatt az emberölés kísérlete miatti büntetőügyben. A bíróság értékelte az elkövetés módját (fegyverhasználat), a bűncselekmény következményeit, a sértettre gyakorolt hatását, illetve azt, hogy a terhelt nem mutatott együttérzést a sértett irányában, ezért a felnőtt bíróság elé utalta az ügyet.[135]

Ugyancsak kiemelt szempont annak vizsgálata, hogy a terhelt a korához szükséges belátási képességhez mérten a bűncselekmény elkövetésekor ténylegesen mennyire tudta megítélni cselekménye büntetendő jellegét és annak következményeit. A belátási képesség körében fel kell mérni a terhelt érettségét és megfontolási képességét. Az érettség vizsgálatánál meg kell határozni, hogy a terhelt megértette-e azt az igényt, amely a jogi szabályozottságot, a tilalmat létrehozta, azaz felfogta-e a cselekmény büntetendőségét igazoló érveket.[136] A megfontolási képesség körében pedig azt kell mérlegelni, hogy a fiatalkorú értelmi és érzelmi adottságaihoz viszonyítva felismeri-e azt, hogy az adott helyzetben egy jogi tilalom érvényesül, és képes-e ennek a felismerésnek megfelelően cselekedni, azaz érzelmeit, vágyait és cselekedeteket a normatív elvárásokkal összhangban tudja-e kontrollálni. Figyelembe kell venni azt is, hogy az adott terhelt ténylegesen a korát meghaladó érettséggel rendelkezik-e.[137]

Változások a Simmons- és a Graham-üggyel

A 2000-es évek második felétől a Supreme Court gyakorlatában lényeges szemléletváltozás következett be azon a téren, hogy miként kell értelmezni a fiatalkorúság fogalmát, ezen átmeneti állapotnak milyen hatásai vannak a terheltre, és mennyiben kell ezt figyelembe venni a büntetéskiszabás során. A Supreme Court 2005-ben a Simmons-ügyben, majd 5 évvel később a Graham-ügyben elvi éllel mondta ki, hogy a fiatalkorú terhelt személyiségét meg kell különböztetni a felnőttekétől, és ebből adódóan még ugyanazon súlyos bűncselekmény elkövetése esetén sem lehet azonos szankciót alkalmazni velük szemben. Jóllehet a két döntés a halálbüntetés, valamint az életfogytig tartó szabadságvesztés kapcsán fogalmazta meg a fenti elvárásokat, mindezen követelmények elkezdtek beszivárogni más jogintézmények területére is, és rést ütöttek a fiatalkorú terheltek felnőtt rendszerbe utalásának gyakorlatán.

A 17 éves Chris Simmons elhatározta, hogy társaival közösen betörnek egy előre kiszemelt asszony házába, majd szemeit leragasztva megkötözik, és egy hídról a folyóba vetik. Az elhatározást tett követte, amelyet Simmons a tárgyaláson egyértelműen beismert. Az embertelen és brutális cselekedet automatikusan felvetette a halálbüntetés lehetőségét, amely az eset súlyához mérten a fiatalkorú elkövetőknél is bevett gyakorlatnak számított.[138] A Supreme Court az ügy elbírálása kapcsán kifejtette, hogy a fiatalkorú terheltek különböznek a felnőttektől, ugyanis döntéshozatali képességük, személyiségük fejletlenebb, kevésbé képesek elhárítani a külső befolyást, és jobban ki vannak téve kortársaik nyomásának. Ezen túlmenően személyiségük átmeneti, fejlődő stádiumban van, az még nem hordozza magában a felnőttekre jellemző döntéshozatali mechanizmusra irányadó sajátosságokat.[139] Fejletlen személyiségük impulzívabb cselekedetekben ölt testet, kiforratlan egyéniségük, éretlen viselkedésük meggondolatlan, a hosszú távú következményeket figyelmen kívül hagyó lépésekre sarkallja őket.[140] A fiatalkorúak tehát korlátozott mértékben képesek felmérni magatartásuk jövőbeni hatását, ösztönösen cselekszenek, és nem tudják megfelelő módon kontrollálni tetteiket. Az éretlenség, a felelős döntéshozatali képesség alacsonyabb szintje csökkenti a felelősségüket,[141] ezért nem kaphatják ugyanazt a büntetést, mint a felnőttek.[142] A Simmons döntés hangsúlyozta, hogy fejletlen személyiségük okán a fiatalkorúak alakíthatóak, kovácsolhatóak, ezért a társadalom nem mondhat le róluk egyetlen rossz cselekedet miatt, legyen az bármennyire is súlyos.[143] Mindezen érvek alapján a Supreme Court úgy ítélte meg, hogy a bűncselekmény elkövetésekor 18. életévét be nem töltött személyt nem lehet halálbüntetésre ítélni.

A Simmons-ügyben hozott döntést az átutalást ellenzők természetesen fel kívánták használni a jogintézmény alapjainak megbontására. Érvelésük szerint a felnőtt rendszerbe utalás semmibe veszi a felnőtt és a fiatalkorú terheltek közötti különbséget; összemossa és azonos módon kezeli a két jól elhatárolható terhelti kört, melynek eltérő jellegére éppen a legfőbb bírói fórum hívta fel a figyelmet. A Simmons döntés ilyen széles körű értelmezését a Supreme Court egy ideig semmilyen módon nem támogatta, ugyanis a kifejtett elveket kizárólag a fiatalkorú elkövetők halálbüntetésének alkotmányos vizsgálatára szűkítette. Az alacsonyabb szintű bíróságok sem voltak hajlandók elfogadni azt az érvelést, hogy minden fiatalkorú általánosságban véve kevésbé felelős.[144]

A merev értelmezésen a Graham-ügy változtatott elsőként 2010-ben, amikor is a 16 éves Terrance Jamar Grahamet fegyveres rablásért és más bűncselekményekért Floridában tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélték. A Supreme Court fenntartotta a Simmons-ügyben kimunkált érveket azzal, hogy a feltételes szabadság kizárását egyben kegyetlen és embertelen büntetésnek titulálta, és kimondta, hogy az emberölés esetét leszámítva alkotmányellenes fiatalkorút életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélni.[145] Ismételten rávilágított arra, hogy a fiatalkorú döntéshozatali struktúra eltér a felnőttekétől, ugyanis a fiatalkorúak eltérően képesek felmérni döntéseik rövid és hosszú távú következményeit, beleélni magukat azon személyek helyzetébe, akikre a döntésük kihat,[146] és lázadó személyiségükből fakadóan hajalmosak kockázatos cselekményekbe belevinni magukat.[147] Ezt követően a Miller v. Alabama ügyben általánosan elfogadott tétellé vált, hogy fiatalkorúval szemben alkotmányellenes tényleges életfogytig tartó szabadságvesztést kiszabni függetlenül attól, hogy milyen bűncselekményt követett el.[148]

Bár a Supreme Court fenti döntéseivel elméleti síkon megteremtette a lehetőségét annak, hogy a felnőtt rendszerbe utalás alkotmányosságának kérdését is támadni lehessen, idáig még nem született olyan döntés, amely elvi éllel elismerte volna, hogy a jogintézmény a fiatalkorúak alapvető jogait sértené. Egyes szerzők úgy vélik, hogy a Graham döntés lényegében kimondja, hogy a fiatalkorúaknak alkotmányos joguk van a rehabilitációra, a nevelő jellegű szankciókra, ezért a transfer, történjen az bármilyen módón is, alkotmányellenes.[149] Annak ellenére, hogy a Supreme Court még nem foglalt határozottan állást ebben a kérdésben, a Simmons- és a Graham-ügy hozományaként a 2000-es évek második felétől egyre több állam lazított az átutalás törvényi szabályozáson, – különösen a kötelező átutalás szűkítésével – visszaadva a teret a fiatalkorú bíráskodásnak.[150]

Az átutalással kapcsolatos problémák

A fiatalkorú terheltek felnőtt rendszerbe utalása számos elméleti, gyakorlati és erkölcsi problémát is felvet, amelyek egyértelműen abba az irányba mutatnak, hogy a Supreme Court végső soron kénytelen lesz az igazságtalan és megtorlást szolgáló jogintézmény létjogosultságát hivatalosan is kérdőre vonni. Általánosságban elmondható, hogy amint a terhelt átkerül a felnőtt rendszerbe, ügye a fiatalkorú eljárással szemben nyilvános lesz, és elveszti mindazt a védelmet, amit a speciális rendszer nyújt.[151] Jóllehet a jogintézmény támogatói amellett érvelnek, hogy a terheltek csökkent felelőssége a felnőtt rendszerben is megfelelően értékelésre kerül, ez a korlátozott elszámoltathatóság ténylegesen nem jár jelentős kedvezménnyel, hiszen az eltúlzott mértékű felnőtt büntetésekhez képest egy akár 20–25 év tartamú szabadságvesztés is rendkívül megterhelő egy fiatalkorú számára.[152]

Nagy visszhangot kiváltó eset volt Floridában, és nem csak jogi, hanem morális kérdéseket is felvetett, amikor a mindösszesen 12 éves Lionel Tate birkózás közben megölte a 6 éves Tiffany Eumickot. A TV-ben látottak szerint oly módon bántalmazta kislányt, hogy annak leszakadt a mája, betört a koponyája, és számos más sérülése is keletkezett. Az elkövetett cselekmény súlyára tekintettel a fiú átkerült a felnőtt rendszerbe, ahol nem egyezett bele abba a vádalku ajánlatba, hogy szándékos emberölés helyett halált okozó testi sértésért feleljen, így szándékos emberölés miatt tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélték. Az ügyét végső soron újratárgyalták, és ekkor már a korábbi jogkövetkezmények tudatában elfogadta a vádalkut. Ennek ellenére mindenképpen elgondolkodtató, hogy a társadalom a vádalku nélküli alapeljárásban teljesen lemondott az érzelmi és értelmi szinten is éretlen 12 éves fiúról úgy, hogy személyisége még nem fejlődött ki, és a megfelelő nevelő jellegű intézkedés hatására akár pozitív irányba is alakítható lett volna.[153]

A Graham-ügy kapcsán széles körben elismerésre került, hogy sem az esküdtek, sem a bírák nem rendelkeznek olyan csalhatatlan képességgel, hogy meg tudják ítélni, ki az, aki javíthatatlanul romlott személyiség. Sokan kritizálják az átutalást amiatt, hogy a tévedés lehetőségére tekintettel még egyedi mérlegelés alapján sem lehet kétséget kizáróan megjósolni azt, hogy az terhelt valóban alkalmatlan-e a rehabilitációs jellegű nevelő intézkedésre, és ezért közérdekből szükséges a fiatalkorú rendszerből történő kiemelése.[154]

Az átutalás iránti igényt gyakran arra alapozzák, hogy a felnőtt rendszerben kiszabott szabadságelvonás megakadályozza a terheltet a büntetés tartamára abban, hogy ismételten bűncselekményt kövessen el, tehát erre az időre a rendszer a fiatalkorút kivonja a lehetséges elkövetők közül, átmenetileg megakadályozva a bűnözés növekedését. Ez a teória az elkövető veszélyességére alapoz, tehát a társadalom a kockázatos egyéntől ideiglenesen megszabadul.[155] A probléma mindazonáltal hosszú távon jelentkezik, hiszen a fiatalkorúak bebörtönzése ideig-óráig ugyan megtisztítja az utcákat a bűnözéstől, de amint az elítélt visszakerül a társadalomba, még nagyobb veszélyt jelent másokra a börtöninfekció miatt, illetve abból adódóan, hogy kriminalizálódása okán nincs lehetősége a normális életre.[156]

A börtönben eltöltött hosszú évek alatt nem ritka, hogy az elítélt bántalmazás, szexuális kizsákmányolás áldozata lesz, a rettegés hatására pszichés zavar alakul ki nála; a tanácsadó szolgáltatások és oktatás hiányában bűnözői attitűdöt vesz fel, és elsajátítja a bűnözési technikákat. Szabadulása után egy esetleges állásinterjún számot kell adni elítéléséről, így nyilvánvalóan nehezebben talál munkát, ez pedig a megélhetés fedezése érdekében visszaesést prognosztizál.[157] Hátulütője továbbá, hogy a börtönélet során szerzett kapcsolatok és tapasztalatok a későbbiekben ismételten bűncselekmény elkövetésére sarkallják.[158]

Több felmérés is született azon a téren, hogy milyen hatása van a jogintézménynek a bűnözés alakulására, így csökkent-e a bűncselekmények és ezen belül a fiatalkorú elkövetők száma a szigorodó rendelkezések hatására. A statisztikák azt mutatják, hogy nincsen igazi visszatartó ereje az átutalást követően hozott bírói döntéseknek, sőt az eljárásjogilag nagykorúsított fiatalkorúak csoportján belül nagyobb a visszaesők aránya, mint azok körében, akik a fiatalkorú rendszerben maradtak. Ez a tény az átutalás minden válfajára igaz, de a törvényileg kötelező esetnél talán a legelfogadhatatlanabb, mivel itt teljes mértékben hiányzik az egyéni szempontok mérlegelése.[159] Mindezt egy másik felmérés is alátámasztotta, amely szerint a bűnözés konstans maradt, vagy inkább emelkedett ezen bűnözői körben.[160] Egy 2002-es tanulmány szerint az átutalt fiatalkorúak 49%-a, míg a rendszerben maradtak 37%-a lett visszaeső.[161] Egy 2007-ben készített statisztikai adatgyűjtés is kimutatta, hogy a felnőtt rendszerbe utalásnak sem a speciális, sem a generális prevenció szintjén nincs érzékelhető visszatartó ereje, továbbá számszakilag igazolható, hogy megnövekedett a visszaesők aránya azok között, akiknek ügyét nem a fiatalkorú rendszerben bírálták el.[162]

Ugyancsak a fiatalkorú vádlott esélyeit rontja, hogy a sértetti nyilatkozatok nemcsak empátiát ébresztenek a sértett irányában, hanem ellenszenvet is keltenek a vádlottal szemben.[163] Figyelemmel arra, hogy a sértettnek joga van kifejteni az üggyel kapcsolatos véleményét, ezen belül azt, hogy milyennek tartja a vádlott személyiségét, és milyen büntetést lát szükségesnek, a bíróban egyfajta rejtett negatív attitűdöt alakít ki, amely tudat alatt befolyásolhatja a döntést. Ez már csak azért is káros, mivel a sértettnek általában nincs kellő ismerete a fiatalkorú bíróságok működéséről és a büntetés rehabilitációs céljáról. Véleménye spekulatív, a terheltről kialakított képe többségében a bűncselekmény elkövetésekor tapasztalt egyszeri találkozáson alapul.[164] Hasonló gondot jelent a jellemrajzok és környezettanulmányok felhasználása, amelyek többségében a barátok, közeli ismerősök, szomszédok és pedagógusok eskü, valamint figyelmeztetés nélkül felvett beszámolóin alapulnak. Ezek a bizonyítékok – szubjektivitásuk okán – mindazonáltal számos téves és elfogult véleményt, következtetést tartalmazhatnak a fiatalkorú személyiségét illetően.[165]

Súlyos probléma továbbá, hogy az átutalással kapcsolatos döntés kialakítása során a bírónak mérlegelnie kell, hogy van-e az adott államban olyan alkalmas nevelő jellegű szankció, amely az elkövetett cselekmény súlyához és a terhelt társadalomra veszélyességéhez mérten kellő visszatartó hatást fejthet ki. A fiatalkorú rendszerben maradás sok esetben azon bukik meg, hogy nincs olyan rehabilitációs program, amely az előbbi szempontoknak megfelelne. Ebből következően előfordulhat, hogy a fiatalkorú az állam büntetés-végrehajtás szervezetének korlátozott lehetőségei, lényegében egy a személyétől teljesen független ok miatt kerül át a felnőtt rendszerbe.[166]

A transfer hearing számos hátrányát összegezve mégis egyértelműen kijelenthető, hogy az átutalással kapcsolatos eljárásjogi megoldások közül ez tekinthető a leghumánusabbnak. Bármely más változathoz képest a bírói döntés legnagyobb előnye kétség kívül az egyéniesítés és az eljárási garanciák mellett lefolytatott közvetlen meghallgatás, amely alapján az eljáró bírónak indokolt, fellebbezhető határozatot kell hoznia.[167] Ezzel szemben a kötelező törvényi átutalásnál a terhelt személyiségének vizsgálata teljesen elmarad,[168] a vádlottat nem egyénként, hanem típusként kezeli a törvényhozó,[169] míg az ügyészi diszkréció legnagyobb hiányossága, hogy a döntés nem fellebbezhető, és az ügyet már csak a vádemelésről döntő esküdtszék hallgatja meg.[170]

Összegzés

Az amerikai büntetőeljárás az elkülönült fiatalkorú bíráskodás intézményrendszerének kiépítésétől kezdve evidenciaként kezelte, hogy a fiatalkorú terhelteket a felnőttekhez képest eltérően kell megítélni, így többek között személyiségük formálhatósága okán elsősorban nevelő jellegű intézkedésekkel kell visszavezetni őket a helyes útra. Ez a megközelítés mind a mai napig áthatja a büntetőeljárás szellemiségét, azonban az 1970-es évek végétől párhuzamosan szivárgott be a köztudatba az a büntetésközpontú irányzat, amely egyedül az elszámoltathatóságban és a megtorlásban látta a társadalom hatékony védelmét. A generális prevencióra építő szemlélet természetesen hathatós eszköztár kiépítését hívta életre, amelyet az állami jogalkotás egy már korábban is létező jogintézmény alkalmazhatóságának kiszélesítésével és szigorításával kívánt megoldani.

A fiatalkorú terheltek felnőtt rendszerbe utalása egyidős az elkülönült fiatalkorú bíráskodás történetével, bár egyértelműen leszögezhető, hogy a törvényhozás erőteljesebb fellépését megelőzően jóval korlátozottabb keretek között érvényesült. A bírói döntésen alapuló átutalás kezdetben az igazságszolgáltatás kivételes eszközeként emelte ki a vádlottat a rá eredendően irányadó kedvezőbb szabályok hatálya alól azzal a fikcióval, hogy az elkövetett tett és a terhelt személyisége összességében kizárja a nevelő jellegű intézkedések sikerét. A jelenlegi szisztémán belül továbbra is jelentős szerepet tölt be a vádlott közvetlen meghallgatása és az egyéb bizonyítékok összevetése alapján kialakult szubjektív bírói meggyőződés, amely a Kent-ügyben lefektetett kritériumoknak köszönhetően ma is a jogintézmény legobjektívebb eleme. Ez a mérsékelt objektivitás ugyanakkor teljesen hiányzik az ügyészi diszkréción és a törvényi kötelező rendelkezésen alapuló eljárásból, mivel az alapvetően tett-büntetőjog szemlélet a terhelt személyiségét teljeskörűen likvidálja a folyamatból. Az ügyészi diszkréció nyomokban őrzi a látszólagos mérlegelés lehetőségét, azonban a fellebbezéssel nem támadható, indokolási kötelezettségtől mentes döntés meghozatala alapvetően a vádló szubjektív és olykor önkénybe hajló megítélésén, a cselekmény tárgyi súlyára összpontosító tényezőkön nyugszik. A törvényi kötelező átutalás, amely egyre gyakrabban vonja el a bíróság döntési jogkörét, kétségtelenül a legkevésbé alapjog konform megoldás, ugyanis a vádlottat egy meghatározott homogén tulajdonságokkal felruházott bűnözői csoport tagjaként kezeli. A formálódó és formálható fiatalkorú terheltre rásüti a javíthatatlan bűnöző sztereotípiájának bélyegét, figyelmen kívül hagyva, hogy az élet a tágan megfogalmazott törvényi tényállások keretei közé gyakran olyan konkrét életbeli magatartásokat is bevonhat, amelyek a valóban súlyos megítélésű cselekményektől egyértelműen elhatárolhatóak.

Az utóbbi időben számos tanulmány született a jogintézmény elméleti alapjainak és gyakorlati tapasztalatainak boncolgatásáról, amelyek kétség kívül egy irányba hatva az átutalás eltörlése mellett kardoskodnak. A témában számos szerző mutatott rá arra, hogy a társadalom globális szinten nem nyer, hanem inkább veszít a fiatalkorúak eljárásjogi nagykorúsításával, amelyet a statisztikák is alátámasztanak. Az átutalással érintett fiatalkorúak nagyobb arányban válnak visszaesőkké, a szigorodó rendelkezések pedig nem eredményezik a bűncselekmények számának csökkenését. A felnőtt rendszerbe átkerült terheltek az akár több éves börtönbüntetés kitöltését követően szakképzettség nélkül, nyilvános bűnügyi priusszal, minimális munkalehetőséggel, valamint gyakran szexuális visszaélés, bántalmazás és lelki terror áldozataként lépik át a mindennapi valóság küszöbét.

A büntetésközpontú szemlélet eme kuriózumának, az amerikai büntetőeljárás sajátságos jogintézményének bemutatásával, jelen tanulmány betekintést engedett a széles értelemben vett büntetőjogszabályok szigorítás-orientált módosításának lehetséges következményeibe, egyúttal a jogalkotás valamint a jogalkalmazás valamennyi szereplőjét a válaszutak keresésében közös gondolkodásra hívta fel. Bármilyen irányba is formálódjék a jövőben büntető anyagi és eljárási jogunk, a jelentős változások bevezetése előtt érdemes mérlegelni, hogy a kontinentális hagyományokat ápoló jogi kultúránkkal egy esetleges újító gondolat mennyiben egyeztethető össze.



 A szerző bírósági titkár, Szegedi Járásbíróság

[1] William G. Jones: Working with the Courts in Child Protection. 8. o. www.childwelfare.gov/pubPDFs/courts.pdf (letöltési idő: 2015.02.10.)

[2] Baruva, Buki: Should Juveniles Be Transferred to Adult Criminal Court in the Criminal Justice System? 101. o. In Tenessee Journal of Race, Gender & Social Justice, Vol. 2. 2013. 101–127. o.

[4] Arthur, Patricia J. – Waugh, Regina: Status Offenses and the Juvenile Justice and Delinquency Prevention Act: The Exception that Swallowed the Rule. 555. o. In Seattle Journal for Social Justice, Vol. 7. Issue 2. 2009. 555–576. o.

[6] Fondacaro, Mark R. – Slobogin Christopher – Cross, Tricia: Recon­ceptualizing Due Process in Juvenile Justice: Contributions from Law and Social Science. 4–5. o. www.papers.ssrn.com/sol3/papers.cfm?abstract_id=786666 (letöltési idő: 2014. november 20.)

[7] Hannan, William: Judicial Waiver as the Only Equitable Method to Transfer Juvenile Offenders to Criminal Court. 195. o. In Notre Dame Journal of Law, Ethics & Public Policy, February 2014, Vol. 22. 193–223. o.

[8] Browne, Elizabeth W.: Guidelines for Statutes for Transfer Juveniles to Criminal Court . 479. o. In Pepperdine Law Review, Vol. 4. Issue 3. 479–495. o.

[9] Birckhead, Tamar R.: Juvenile Justice Reform 2.0. 16. o. www.papers.ssrn.com/sol3/papers.cfm?abstract_id=1856257 (letöltési idő: 2015. 11. 15.)

[10] The History of Juvenile Justice (ABA Division of Public Education) 5. o. www.americanbar.org/content/dam/aba/migrated/publiced/features/DYJpart1.authcheckdam.pdf (letöltési idő: 2015. 01. 25.)

[11] Anonymous Author: Juvenile Waiver Hearings and the Hearsay Rule: The Need for Reliable Evidence at the Critical Stage. 398. o. In Valparaiso University Law Review, Vol. 12. Winter 1978. 397–427. o.

[12] Hannan, William: i. m. 195–196. o.

[13]The History of Juvenile Justice (ABA Division of Public Education) 5. o. www.americanbar.org/content/dam/aba/migrated/publiced/features/DYJpart1.authcheckdam.pdf (letöltési idő: 2015. 01. 25.)

[14] Gardner, Martin M.: i. m. 9. o.

[15] Birckhead, Tamar R.: i. m. 17. o.

[16] Wagman, Matthew Thomas: Innocence Lost in The Wake of Green: The Trend Is Clear – If You Are Old Enough to Do the Crime, Then You Are Old Enough to Do the Time. 644. o. In Catholic University Law Review, Vol. 49. Issue 2 Winter 2000. 643–677. o.

[17] Carrol, Jenny E.: Rethinking the Constitutional Criminal Procedure of Juvenile Transfer Hearings: Apprendi, Adult Punishment and Adult Process. 108. o. In Hasting Law Review, Vol. 61. November 2009. 101–153. o.

[18] Gardner, Martin M.: i. m. 8. o.

[19] Brink, David O.: Immaturity, Normative Competence and Juvenile Transfer: How (not) to Punish Minors for Major Crimes. 1559–1560. o. In Texas Law Review, Vol. 82. 2004. 1555–1585. o.

[20] Fondacaro, Mark R. – Slobogin Christopher – Cross, Tricia: i. m. 4–5. o.

[21] Birckhead, Tamar R.: i. m. 18. o.

[22] Hannan, William: i. m. 197. o.

[23] Gardner, Martin M.: Punitive Juvenile Justice and Public Trials by Jury: Sixth Amendment Applicationsin a Post-McKiever World. 8. o. In Nebraska Law Review, Vol 91. 1-1-2012. 1–71. o.

[24] Hannan, William: i. m. 195–196. o.

[25] Polachek, Emily A.: Juvenile Transfer: From „Get better” to „Get Tough” and Where We Go from Here. 1167. o. In William Mitchell Law Review, Vol. 35. 2009. 1162–1193. o.

[26] The History of Juvenile Justice (ABA Division of Public Education) 5. o. www.americanbar.org/content/dam/aba/migrated/publiced/features/DYJpart1.authcheckdam.pdf (letöltési idő: 2015. 01. 25.)

[27] Gardner, Martin M.: i. m. 10. o.

[28] Casey, Timothy: When Good Intentions Are Not Enough: Problem-Solving Courts and the Impending Crisis of Legitimacy. 1474. o. In SMU Law Review. Vol. 57. Fall 2004. 1459–1520. o.

[29] Carrol, Jenny E.: i. m. 108. o.

[30] Moris Kent 14 évesen már állt bíróság előtt betöréses lopásért és zsebtolvajlásért, azonban két évvel később megtalálták az ujjlenyomatát egy olyan asszony lakásán, akit korábban kiraboltak és megerőszakoltak. A rendőrség a fiút őrizetbe vette, és figyelmezetés nélkül kihallgatta, mire Kent beismerte a bűncselekmény elkövetését. Édesanyja védőt hatalmazott meg, aki elmeszakértői véleményt készíttetett az ügyben, valószínűsítve, hogy Kent súlyos pszichopátiában szenved, ezért pszichiátriai intézményben való kezelése látszik indokoltnak. Az eljáró bíró jogosult volt az ügyet felnőtt bíróság elé utalni, és ennek keretében a védő indítványát bármilyen meghallgatás, bizonyítási eljárás lefolytatása, valamint indokolt döntés nélkül elutasítva, az ügyet felnőtt bíróság elé utalta.

[31] Fondacaro, Mark R. – Slobogin, Christopher – Cross, Tricia: i. m. 10–11. o.

[32] The History of Juvenile Justice (ABA Division of Public Education) 6. o. www.americanbar.org/content/dam/aba/migrated/publiced/features/DYJpart1.authcheckdam.pdf (letöltési idő: 2015. 01. 25.)

[33] Carrol, Jenny E.: i. m. 109–110. o.

[34] Hannan, William: i. m. 198. o.

[35] Fondacaro, Mark R. – Slobogin, Christopher – Cross, Tricia: i. m. 4–5. o.

[36] Birckhead, Tamar R.: i. m. 18. o.

[37] Fondacaro, Mark R. – Slobogin, Christopher – Cross, Tricia: i. m. 11. o.

[38] Brink, David O.: i. m. 1560. o.

[39] The History of Juvenile Justice (ABA Division of Public Education) 7. o. www.americanbar.org/content/dam/aba/migrated/publiced/features/DYJpart1.authcheckdam.pdf (letöltési idő: 2015. 01. 25.)

[40] Hannan, William: i. m. 198. o.

[41] Birckhead, Tamar R.: i. m. 19. o.

[42] A bizonyítékok túlsúlya elv értelmében nagyobb a valószínűsége annak, hogy egy esemény bekövetkezett, mint az hogy nem. A felnőtt büntetőügyben azonban a vádirati tényállásban írt cselekményt már minden észszerű kétely felett állóan bizonyítottnak kell találni, amely nyilvánvalóan magasabb követelmény.

[43] The History of Juvenile Justice (ABA Division of Public Education) 7. o. www.americanbar.org/content/dam/aba/migrated/publiced/features/DYJpart1.authcheckdam.pdf (letöltési idő: 2015. 01. 25.)

[44] Fondacaro, Mark R. – Slobogin, Christopher – Cross, Tricia: i. m. 12. o.

[45] Brink, David O.: i. m. 1560. o.

[46] Birckhead, Tamar R.: i. m. 18. o.

[47] Gardner, Martin M.: i. m. 30. o.

[48]The History of Juvenile Justice (ABA Division of Public Education) 8. o. www.americanbar.org/content/dam/aba/migrated/publiced/features/DYJpart1.authcheckdam.pdf (letöltési idő: 2015. 01. 25.)

[49] Fondacaro, Mark R. – Slobogin, Christopher – Cross, Tricia: i. m. 16. o.

[50] Birckhead, Tamar R.: i. m. 19. o.

[51] Fondacaro, Mark R. – Slobogin, Christopher – Cross, Tricia: i. m. 8. o.

[52] Polachek Emily A.: i. m. 1169. o.

[53] Ash, Peter: Adolescents in Adult Courts: Does the Punishment Fit the Criminal? 146. o. In J Am Acad Psychiatry Law. Vol. 34. Number 2, 2006. 145–149. o.

[54] Brink, David O.: i. m. 1562. o.

[55] Polachek Emily A.: i. m. 1169. o.

[56] Fondacaro, Mark R. – Slobogin, Christopher – Cross, Tricia: i. m. 9. o.

[57] Scott, Elizabeth S.: Adolescence and the Regulation of Youth Crime. 20. o. www.papers.ssrn.com/sol3/papers.cfm?abstract_id=959630 (letöltési idő: 2014. december 10.)

[58] Brink, David O.: i. m. 1561. o.

[59] Polachek Emily A.: i. m. 1170. o.

[60] Polachek Emily A.: i. m. 1178. o.

[61] Neelum, Arya: Using Graham v. Florida to Challenge Juvenile Transfer Laws. 113. o. In Louisiana Law Review, Vol. 71. 2010. 99–155. o.

[62] Slobogin, Christopher: Treating Juveniles Like Juveniles: Getting Rid of Transfer and Expendad Adult Court. 1–2. o. In Texas Tech Law Review, Vol. 46. 2013. 1–36. o.

[63] Brink, David O.: i. m. 1569. o.

[64] Edwards, Leonard: The Case for Abolishing Fitness Hearings in Juvenile Court. 598. o. In Santa Clara Law Review, Vol.17. 1977. 595–628. o.

[65] Hannan, William: i. m. 202. o.

[66] Edwards, Leonard: i. m. 601. o.

[67] Browne, Elizabeth W.: i. m. 483. o.

[68] Brink, David O.: i. m. 1560. o.

[69] Browne, Elizabeth W.: i. m. 480. o.

[70] Griffin, Patrick – Torbet, Patricia – Szymanski, Linda: Trying Juveniles as Adults in Criminal Courts: An Analysis of State Transfer Provisions. 1. o. Office of Juvenile Justice and Delinquency Prevention, December 1998. 1–17. o.

[71] Mallett, Christopher A.: Death Is Not Different: The Transfer of Juvenile Offenders to Adult Criminal Courts. 9. o. www.engagedscholarship.csuohio.edu/cgi/viewcontent.cgi?article=1017&context=clsowo_facpub (letöltési idő: 2014. 10. 30.)

[72] Hannan, William: i. m. 205–206. o.

[73] Griffin, Patrick – Torbet, Patricia – Szymanski, Linda: i. m. 8. o.

 

[74] Lynares, Hecton – Bunton, Derwyn: An Open Door to the Criminal Courts: Analyzing the Evolution of Louisiana’s System for Juvenile Waiver. 194. o. In: Louisiana Law Review, Vol. 71. Fall 2010. 191–230. o.

[75] Cohn, Jacob M. – Mialon, Hugo M.: The Impact of Juvenile Transfer Laws on Juvenile Crimes. 8. o. www.papers.ssrn.com/sol3/papers.cfm?abstract_id=1606002 (letöltési idő: 2014. 12. 05.)

[76] Griffin, Patrick – Torbet, Patricia – Szymanski, Linda: i. m. 4–8. o.

[77] Hannan, William: i. m. 208–209. o.

[78] Griffin, Patrick – Torbet, Patricia – Szymanski, Linda: i. m. 8. o.

[79] Brink, David O.: i. m. 1564. o.

[80] Hannan, William: i. m. 208–209. o.

[81] Lynares, Hecton – Bunton, Derwyn: i. m. 195. o.

[82] Neelum, Arya: i. m. 109. o.

[83] Carrol, Jenny E.: i. m. 101. o.

[84] Hannan, William: i. m. 210. o.

[85] Brink, David O.: i. m. 1563. o.

[86] Lynares, Hecton – Bunton, Derwyn: i. m. 196. o.

[87] Griffin, Patrick – Torbet, Patricia – Szymanski, Linda: i. m. 6. o.

 

[88] Cohn, Jacob M. – Mialon, Hugo M.: i. m. 8. o.

[89] Griffin, Patrick – Torbet, Patricia – Szymanski, Linda: i. m. 3. o.

[90] Salekin, T. Randall – Rogers, Richard – Ustad, L. Karen: Juvenile Waiver to Adult Criminal Courts – Prototypes for Dangerousness, Maturity-Sophistication, and Amenability to Treatment. 382. o. In Psychology, Public policy and Law, Vol. 7. 2001. 381–408. o.

[91] Griffin, Patrick – Torbet, Patricia – Szymanski, Linda: i. m. 10. o.

[92] Anonymous Author: i. m. 397. o.

[93] Edwards, Leonard: i. m. 595. o.

[94] Carrol, Jenny E.: i. m. 104. o.

[95] Carrol, Jenny E.: i. m. 122. o.

[96] Carrol, Jenny E.: i. m. 123. o.

[97] Carrol, Jenny E.: i. m. 132. o.

[98] Anonymous Author: i. m. 402. o.

[99] Griffin, Patrick – Torbet, Patricia – Szymanski, Linda: i. m. 13. o.

 

[100] Browne, Elizabeth W.: i. m. 485–486. o.

[101] Edwards, Leonard: i. m. 599. o.

[102] Wagman, Matthew Thomas: i. m. 654–655. o.

[103] Carrol, Jenny E.: i. m. 113–114. o.

[104] Edwards, Leonard: i. m. 604–605. o.

[105] Browne, Elizabeth W.: i. m. 487–488. o.

[106] Lynares, Hecton – Bunton, Derwyn: i. m. 196. o.

[107] Griffin, Patrick – Torbet, Patricia – Szymanski, Linda: i. m. 3. o.

[108] Anonymous Author: i. m. 414. o.

[109] Browne, Elizabeth W.: i. m. 489. o.

[110] Edwards, Leonard: i. m. 602. o.

[111] Henning, Christin N.: Wrong With Victims’ Rights in Juvenile Court? Retributive v. Rehabilitative Systems of Justice 1146. o. In California Law Review, Vol. 97. 2009. 1107–1170. o.

[112] Birckhead, Tamar R.: i. m. 16. o.

[113] Henning, Christin N.: i. m. 1139. o.

[114] Henning, Christin N.: i. m. 1108–1109. o.

[115] Salekin, T. Randall – Rogers, Richard – Ustad, L. Karen: i. m. 381. o.

[116] Polachek Emily A.: i. m. 1185. o.

[117] Anonymous Author: i. m. 416. o.

[118] Mallett, Christopher A.: i. m. 17. o.

[119] Browne, Elizabeth W.: i. m. 494. o.

[120] Anonymous Author: i. m. 398. o.

[121] Hannan, William: i. m. 203. o.

[122] Griffin, Patrick – Torbet, Patricia – Szymanski, Linda: i. m. 4. o.

[123] Mallett, Christopher A.: i. m. 3–4. o.

[124] Neelum, Arya: i. m. 144. o.

[125] Mallett, Christopher A.: i. m. 14–17. o.

[126] Lynares, Hecton – Bunton, Derwyn: i. m. 197. o

[127] Browne, Elizabeth W.: i. m. 493. o.

[128] Polachek Emily A.: i. m. 1175. o.

[129] Anonymous Author: i. m. 403. o.

[130] Neelum, Arya: i. m. 146. o.

 

[131] Kaliforniában 5 szempontot vizsgálnak az átutalásnál: az terhelt belátási képességét; rehabilitálhatóságát, ezen belül a fiatalkorúak bíróság által alkalmazott korábbi szankció sikerességét; a bűnügyi priuszát, az elkövetés körülményeit és a bűncselekmény súlyát.

[132] Edwards, Leonard: i. m. 604–605. o.

[133] Browne, Elizabeth W.: i. m. 484. o.

[134] Carrol, Jenny E.: i. m. 138. o.

[135] Henning, Christin N.: i. m. 1139. o.

[136] Brink, David O.: i. m. 1569. o.

[137] Brink, David O.: i. m. 1577–1578. o.

[138] Scott, Elizabeth S.: i. m. 3–4. o.

[139] Mallett, Christopher A.: i. m. 18. o.

[140] Slobogin, Christopher: i. m. 9. o.

[141] Scott, Elizabeth S.: i. m. 13. o.

[142] Hannan, William: i. m. 217. o.

[143] Polachek Emily A.: i. m. 1180. o.

[144] Neelum, Arya: i. m. 122. o.

[145] Caldwell, Beth: Punishment v. Restoration: A Comparative Analysis of Juvenile Delinquency Law in the United States and Mexico. 106–107. o. In Cardozo Journal of International and Comparative Law, Vol. 20. October 2011. 105–141. o.

[146] Ash, Peter: i. m. 147. o.

[147] Hannan, William: i. m. 214. o.

[148] Slobogin, Christopher: i. m. 9. o.

[149] Neelum, Arya: i. m. 124. o.

[150] Birckhead, Tamar R.: i. m. 30. o.

[151] Anonymous Author: i. m. 405. o.

[152] Slobogin, Christopher: i. m. 5. o.

[153] Brink, David O.: i. m. 1556–1557. o.

[154] Slobogin, Christopher: i. m. 31–32. o.

[155] Slobogin, Christopher: i. m. 29. o.

[156] Hannan, William: i. m. 193–194. o.

[157] Polachek Emily A.: i. m. 1182–1183. o.

[158] Slobogin, Christopher: i. m. 30. o.

[159] Hannan, William: i. m. 207. o.

[160] Cohn, Jacob M. – Mialon, Hugo M.: i. m. 4–5. o.

[161] Baruwa, Buki: i. m. 111. o.

[162] Neelum, Arya: i. m. 141. o.

[163] Henning, Christin N.: i. m. 1143. o.

[164] Henning, Christin N.: i. m. 1157. o.

[165] Anonymous Author: i. m. 414. o.

[166] Slobogin, Christopher: i. m. 28. o.

[167] Hannan, William: i. m. 204. o.

[168] Slobogin, Christopher: i. m. 29. o.

[169] Hannan, William: i. m. 206. o.

[170] Mallett, Christopher A.: i. m. 9. o.