Dr. Fázsi László – Dr. Stál József: Észrevételek a büntető ítéletek szerkesztésének kultúrája körében

Kategória:Szakcikkek

pdf letoltes  

1. A téma aktualitása

Számos szerző foglalkozott már a büntetőügyekben hozott ügydöntő határozatok [az egyszerűség kedvéért a továbbiakban: ítélet] szerkesztésének kérdéseivel, aminek eredményeként tudományos igényű[1] és gyakorlatias szemléletű[2] művek között egyaránt válogathatunk. Erre tekintettel okkal felvethető kérdésnek tartjuk – miután ez bennünk is felmerült –, hogy egyáltalán érdemes-e ma ítéletszerkesztési kérdésekkel foglalkozni, nyolc évvel a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény [a továbbiakban: Be.] hatályba lépése és bizonytalan idővel a következő büntetőeljárási törvény megalkotása előtt. Meggyőződésünk szerint azonban jelen dolgozatunk témája ilyen körülmények között is aktuálisnak tekinthető, mivel a továbbiakban azokra az ítéletszerkesztési problémákra kívánunk rámutatni, amelyek az eddigi munkákban ilyen formában figyelmen kívül maradtak. Elsősorban arra voltunk kíváncsiak, hogy milyen kultúrája van ma Magyarországon az ítéletszerkesztésnek, aminek a megítélhetősége érdekében a Be. vonatkozó rendelkezéseit tekintjük kiindulópontnak, s ennek tükrében vizsgáljuk a szóban forgó szabályok gyakorlati érvényesülésének azon kérdéseit, hogy vajon a Kovács István szerint az „intellektuális jellegű alkotó tevékenység”[3] körébe tartozó ítéletszerkesztés napi gyakorlatának kultúrája mennyiben felel meg e magasröptű minősítésnek.

2. A Be. szabályai

Az ítéletszerkesztésre vonatkozóan a Be. a következő általános rendelkezéseket tartalmazza:

257. § (1) A bíróság e törvényben meghatározott esetekben ítélettel, egyébként végzéssel határoz. A bíróságoknak az ügydöntő határozatban a vádról határoznia kell; a tényállás jogi elbírálásában az indítványok nem kötik.

(3) A határozat – ha e törvény másképp nem rendelkezik – bevezető részből, rendelkező részből, indokolásból és keltezésből áll.

(4) A határozat eredeti példányát, illetőleg a kihirdetés előtt írásba foglalt rendelkező részét a tanács minden tagja aláírja. Ha a tanács elnöke vagy valamelyik tagja a határozat aláírásában akadályozva van, a határozatot helyette – helyettesi minőségének feltüntetésével – az eljárt tanács egyik tagja, illetőleg elnöke írja alá. Ez a rendelkezés nem alkalmazható a határozat rendelkező részének a 321. § (1) bekezdésében szabályozott aláírásra.

(5) A határozatot a tanács elnöke hirdeti ki.

258. § (1) Az ítélet és az ügydöntő végzés bevezető részében fel kell tüntetni

a) a 257. § (2) bekezdés szerinti kijelentést,

b) a bíróság megnevezését, a bírósági ügyszámot, valamint a bírósági eljárás helyét,

c) a tárgyalás – ha az ügyben több tárgyalást tartottak, valamennyi – napjának megjelölését, a határozathozatal helyét és idejét,

d) a bírósági eljárás formáját,

e) azt, hogy az eljárás nyilvános volt-e.

(2) Az ítélet és az ügydöntő végzés rendelkező része tartalmazza

a) a vádlott előzetes fogvatartására vonatkozó adatokat,

b) a vádlott nevét és személyi adatait,

c) a vádlott bűnösnek kimondását, illetőleg a vád alóli felmentését, vagy azt, hogy a bíróság az eljárást megszünteti,

d) a cselekmény Btk. szerinti megnevezését az alkalmazott törvényhely – ideértve a bűncselekmény minősített esetének megállapításakor a bűncselekmény alapesetét meghatározó törvényhelyet is – feltüntetésével, a bűncselekmény bűntetti vagy vétségi megjelölését, ha a bűncselekmény többrendbeli vagy folytatólagos, ennek megjelölését, ha a bűncselekménynek szándékos és gondatlan alakzata is van, gondatlan alakzat esetén ennek megjelölését, továbbá az elkövetői és elkövetési alakzat megjelö­lését,

e) a kiszabott büntetést, illetőleg alkalmazott intézkedést, valamint az egyéb jogkövetkezményeket,

f) az egyéb rendelkezéseket,

g) a bűnügyi költség viseléséről való rendelkezést.

(3) Az ítélet és az ügydöntő végzés indokolása összefüggően tartalmazza

a) a vádra történő utalást, a vádirat szerinti jogi minősítést, szükség esetén a vádirati tényállás lényegének ismertetését,

b) a vádlott személyi körülményeire vonatkozóan megállapított tényeket, a vádlott korábbi büntetéseire vonatkozó adatokat,

c) a bíróság által megállapított tényállást,

d) a bizonyítékok számbavételét és értékelését,

e) a bíróság által megállapított tényállás szerinti cselekmény jogi minősítését, büntetés kiszabása, intézkedés alkalmazása, illetőleg ezek mellőzése esetén e döntés indokolását, az alkalmazott jogszabályok megjelölésével,

f) a határozat egyéb rendelkezéseinek és az indítványok elutasításnak indokolását, az alkalmazott jogszabályok megjelölésével.

(4) Az őrizetbe vételről, az előzetes letartóztatásról, az ideiglenes kényszergyógykezelésről, a lakhelyelhagyási tilalomról, a házi őrizetről, valamint a távoltartásról rendelkező határozat tartalmára az (1) bekezdés b)–d) pontjában, továbbá a (2) bekezdés a) és b) pontjában foglaltak irányadók.

259. § (1) Ha a kihirdetés útján közölt ügydöntő határozat ellen sem az ügyész, sem a vádlott, sem a védő nem jelentett be fellebbezést, a határozat indokolása csupán a tényállásból és az alkalmazott jogszabályok megjelöléséből is állhat. A felmentő ítélet indokolásában a tényállás is mellőzhető. (Rövidített indokolás.)

(2) Ha az ügydöntő határozat több vádlottat érint, az indokolás az (1) bekezdés szerinti formában is írásba foglalható az olyan vádlott tekintetében, akivel szemben az ügydöntő határozat első fokon jogerőre emelkedett.

260. § (1) A pervezető végzést – az ügy bíróságra érkezését követően az ügy menetét megállapító, az eljárási cselekmény előkészítésére irányuló vagy végrehajtása érdekében tett, de nem az ügy érdeméről rendelkező határozatot –, illetve a határozati formát nem igénylő bírói intézkedéseket nem kell indokolni. A bizonyítási indítvány elutasításának indokait az ügydöntő határozatban kell kifejteni.

(2) A határozati formát nem igénylő bírói intézkedéssel szemben, valamint, ha e törvény kivételt nem tesz, pervezető végzéssel szemben jogorvoslatnak nincs helye.

(3) A jegyzőkönyvbe foglalt határozatnak nincs bevezető része és keltezése.

(4) A jegyzőkönyvbe nem foglalt határozatot – ha e törvény másképp nem rendelkezik – legkésőbb a meghozatalától, illetőleg a kihirdetésétől számított harminc napon belül, ha hosszabb indokolást igényel, hatvan napon belül kell írásba foglalni. A határozat teljes írásba foglalásának napját a határozat eredeti példányán fel kell jegyezni.

Ezeken kívül a következő speciális rendelkezések foglalkoznak még az ítéletszerkesztés kérdéseivel:

330. § (3) Ha a bíróság a vádlottat pártfogó felügyelet alá helyezi, az ítélet rendelkező része a 258. § (2) bekezdésében írtakon kívül tartalmazza a bíróság által megállapított magatartási szabályokat.

331. § (3) Az ítélet indokolása a 258. § (3) bekezdésében írottakon kívül tartalmazza azoknak az okoknak a feltüntetését, amelyek a bíróságot az ítélet kialakításában vezették, különösen a bűncselekmény hiányára, a bűncselekmény bizonyítottságának hiányára, illetőleg a büntethetőséget kizáró vagy megszüntető okokra való utalást.

370. § (3) A határozat indokolása tartalmazza, hogy ki, miért fellebbezett, és kifejti a bíróság döntésének indokait.

371. § (4) A határozat indokolásának a helybenhagyás indokait röviden kell tartalmaznia.

378. § (1) A hatályon kívül helyező végzés indokolása tartalmazza a hatályon kívül helyezés okát, továbbá a másodfokú bíróságnak a megismételt eljárásra vonatkozó iránymutatását.

396. § (3)  A határozat indokolása tartalmazza, hogy ki, miért fellebbezett, és kifejti a harmadfokú bíróság döntésének indokait.

439. § (4) A jogegységi határozat indokolása tartalmazza a terhelt felmentésének és az eljárás megszüntetésének indokait is.

542/A. § (7) A bűnösséget megállapító ítélet indokolásában a 258. § (3) bekezdés a)–c) pontjában foglaltakon kívül a büntetéskiszabási körülmények és az alkalmazott jogszabályok megjelölése mellett elegendő a tárgyalásról lemondás tényére utalni.

547. § (3) A tárgyalás mellőzésével hozott végzés rendelkező részének tartalmaznia kell

a) a bűncselekmény megjelölését,

b) a kiszabott büntetést, mellékbüntetést, az alkalmazott próbára bocsátást vagy megrovást,

c) a jogszabályon alapuló egyéb rendelkezéseket,

d) az 548. és az 550. §-ban foglaltakra való figyelmeztetést.

(4) A végzés indokolása a megállapított tényállást, a végzés meghozatala törvényi előfeltételeinek fennállására való utalást, valamint az alkalmazott jogszabályok megjelölését tartalmazza.

3. A szabályok a gyakorlatban

3.1. Az ítélet szerkezete

A Be. előzőekben ismertetett rendelkezései az alapvető tartalmi elemek mellett egyszersmind az ítélet szerkezeti felépítését is meghatározzák, ami az ítéletszerkesztési gyakorlatban tapasztalataink szerint általában megfelelően érvényesül. Ez azonban csupán annyit jelent, hogy a törvény egyfajta sorvezetőül szolgál a bírók számára ítéleteik megszerkesztéséhez, mert ennek technikai megoldásai terén már meglehetősen változatos képet mutat a gyakorlat, ami természetesnek tekinthető, ha az ítéletszerkesztést alkotótevékenységként fogjuk fel. Ezért ezen a téren inkább az indokolás egyes részeinek megkülönböztetésénél alkalmazott megoldásokat tartjuk problematikusnak, ami nemegyszer elmarad vagy pedig a kisiskolás korban még elfogadható díszítősorok közbeiktatásával valósul meg, a szövegszerkesztő program által nyújtott lehetőségek kihasználásával, amelynek eredménye ránézésre kétségeket kelt az igazságszolgáltatási hatalom komolyságát illetően, a szükségtelenül alkalmazott grafikai megoldások jellegéből következően, hiszen az indokolás funkcionális egységként értelmezhető egyes részeinek átlátható elkülönítésére a tudományos életben is elfogadott olyan módszerek között válogathatunk, amelyeknek az alkalmazása nem csak célravezető, hanem az igazságszolgáltatás méltóságát ilyen összefüggésben is kifejezésre juttatja az ítélet olvasója számára, amire szerintünk minden bírónak törekednie kellene. Ezt már csak azért is hangsúlyozandónak tartjuk, mert sajnos találkozhatunk olyan tanácselnöki feljegyzéssel, amely szerint: „Zavaró az ítélet-szerkesztésben római számokkal megjelölve elválasztani az egyes részeket, amely felosztás nem biztos, hogy mások számára is logikus. Megfelel ugyan a Be. 258. §-a (3) bekezdésében foglalt a)–f) pontnak, de kérdéses, hogy megfelel-e e bekezdés azon kitéte­lének, hogy az ítélet […] összefüggően tartalmazza a következő pontokban írtakat.”[4]

Az indokolás tradicionális struktúráját követő törvényi szabályozással és az általában ezt követő gyakorlattal kapcsolatban pedig megjegyzendőnek tartjuk, hogy meggyőződésünk szerint szerencsésebb megoldás lenne, ha az ítélet indokolásának felépítése is tükrözné a döntés alapjául szolgáló bírósági eljárás folyamatát, aminek megfelelően a vád ismertetését a bizonyítás összefoglalásának kellene követnie, s ez után következhetne az ennek eredményeként megállapított tényállás leírása[5], majd az ún. jogi indokolás, végül a büntetés kiszabásával és az egyéb rendelkezéseinek indokaival foglalkozó részek. Ez a megoldás szerintünk egyrészt átláthatóbbá tenné az ítélkezés folyamatát, másrészt megkönnyítené az ítélet megalapozottságának ellenőrzését is azáltal, hogy a bizonyítékok értékelésével kapcsolatos bírói álláspont ismeretében egyszerűen megítélhető lenne az ezt követő ténymegállapítások helytállósága, ami alapját képezi a büntetőjogi felelősség kérdésében való döntésnek, illetőleg az alkalmazott jogi minősítésnek, amely viszont alapvetően meghatározza a büntetés kiszabását. Ezért javasoljuk ennek az ítéletszerkesztési megoldásnak a bevezetését, a francia büntető eljárásjog által alkalmazott megoldáshoz hasonlóan[6]; megjegyezve azt, hogy pl. a német és az osztrák büntető ítéletek indokolásának szerkezete lényegét tekintve megegyezik a jelenlegi magyar rendszerrel[7]
 

3.2. Az ítélet részei

3.2.1. Az ítélet bevezető része

A Be. 258. §-a (1) bekezdésének b) pontja szerint az ítélet bevezető részében az ügyszámot is fel kell tüntetni. Ez magától értetődő és problémamentes rendelkezésnek tűnik, mégsem mehetünk el mellette szó nélkül a széles körben elterjedt azon sajátos bírósági megoldás mellett, amely szükségesnek tartja az ügyfeleink figyelmének külön felhívását arra, hogy a bíróság megnevezése alatt feltüntetett adat valóban az aminek látszik, tudniillik: „szám”, noha ez egy olvasni tudó ember számára bizonyosan e nélkül is nyilvánvaló lenne. Mi azonban erre is külön felhívjuk a figyelmet, amire nehezen lehetne ésszerű magyarázatot találni. Nyilvánvalóan így szoktuk meg, amire tekintettel tevékenységünk értelmén még csak el sem gondolkodunk.
 

3.2.2. Az ítélet rendelkező része

3.2.2.1. A vádlottak rendbeliségének kérdése

A már hivatkozott tanácselnöki feljegyzés további megállapítása szerint: „Több-vádlottas ügyekben a tényállásban és az indokolásban a nevük mellett a rendbeliségük feltüntetésével kell megjelölni a vádlottakat.”[8] A megjelölés kérdése azonban természetesen végig kíséri az ítélet megszerkesztését rendelkezéseinek megfogalmazásától kezdődően. Azzal is tisztában vagyunk, hogy a vádlottak megnevezésének mikéntje nem tartozik az ítéletszerkesztés legégetőbb kérdései közé, de úgy véljük, hogy az ítélet egészének kulturáltságát nagyban befolyásolja a terheltek megjelölésére alkalmazott megoldások megválasztása. Ezt már csak azért is hangsúlyozandónak tartjuk, mert nemegyszer tapasztalható, hogy a vádlottak ekként aposztrofálva, illetve a rendbeliségüket jelölő római szám feltüntetésével kerülnek megjelölésre, nem csupán az indokolás körében, hanem már a rendelkező rész keretei között is.

Az ilyen megoldás alkalmazását több okból is kifogásolhatónak tartjuk. Egyrészt azért, mert rontja az ítélet áttekinthetőségét, különösen nagy számú vádlott esetén, akiknek az azonosíthatóságát rendkívül megnehezíti a római számok közötti eligazodás. A nemegyszer tapasztalható számelírások pedig nem csupán zavaró tényezőt jelentenek, hanem megalapozottsági aggályokat is felvethetnek. Ilyen probléma a vádlott nevének és „rendűségének” együttes feltüntetése esetén természetesen nem fordulhat elő, ami viszont nyilvánvalóan zavarja az ítélet közérthetőségét, anélkül, hogy a vádirat szerinti rangsort jelölő szám használatának bármilyen jelentősége lenne a névazonosság esetének kivételével. Ettől eltekintve az egyfajta jelzőt jelentő római szám használatát teljesen feleslegesnek tartjuk, annál is inkább, mert ennek a megjelölésnek az alkalmazása nem a Be. valamelyik rendelkezésén, hanem az ítéletszerkesztési hagyományainkon alapul. Ennek megfelelően a vádlottak „rendűsége” csupán azt jelzi, hogy az ügyész miként „rangsorolta” őket a vádirat megszerkesztésekor, vagyis: az adott vádlott hányadikként szerepel a vádiratban.[9] Következésképpen ennek pusztán annyiban van jelentősége, hogy miután a bíróság eljárásának alapját a vád képezi, ezért az ítéleti rendelkezések, valamint a vádlottak személyi körülményeit összefoglaló indokolási rész szerkesztésekor célszerű a vádirati sorrend követése, az ügyészi vád és a bírósági ítélet összevethetőségének megkönnyítése érdekében. Ezen túlmenően viszont a vádirati sorrendre történő állandó jellegű visszautalások alkalmazását nem csak szükségtelennek, hanem egyenesen feleslegesnek tartjuk az előbbiekben jelzett kivételes esetektől eltekintve. Ebből következőleg természetesen a bevezetőben idézett tanácselnöki vélemény azon megállapításával sem értünk egyet, amely szerint „a nevük mellett a rendbeliségük feltüntetésével kell megjelölni a vádlottakat”. Az ilyen – törvényi rendelkezéssel alátámaszthatatlan – követelmény támasztása ugyanis meggyőződésünk szerint nem a szakszerűség, hanem a tudálékosság irányába viheti el az ítélkezést, aminek inkább a „leszerelésére” kellene törekednünk az ítéletszerkesztési kultúránk emelése érdekében.
 

3.2.2.2. A vádlott megnevezésének kérdése

Az előbbi megállapításaink természetszerűleg a több vádlottas ügyekre vonatkoznak, nyitva hagyva az egy terhelt ellen folyó ügyben alkalmazandó megnevezés kérdését, aminek a terén szintén többféle megoldás ismert a gyakorlatban. A legelterjedtebb megoldás azonban a „vádlott”-kénti aposztrofálás, amit azért nem tartunk kifogásolhatónak, mert – a Be. 43. §-ának (1) bekezdésében foglaltaknak megfelelően – adekvátan kifejezi azt, hogy az ellene emelt törvényes vád hatálya alatt álló személyről van szó, amiből következően az idézett megnevezése a büntetőeljárás keretei között az emberi méltóságot sem sértheti. [Már csak azért sem, mert az alapvető jogok érvényesülésére közismerten nagy hangsúlyt helyező német büntető ítélkezés is ezt a megoldást alkalmazza.[10]] Ugyanakkor megjegyezzük, hogy számunkra ebben a körben is kulturáltabb megoldásnak tűnik a vádlott névszerinti megnevezése, főként az eseményleírást jelentő történeti tényállás keretei között, amivel kapcsolatban maradéktalanul egyetértünk Cserey Emil álláspontjával, amely szerint „a tényállásban a vádlottakat, de a többi személyeket is mindig teljes nevükkel kell megjelölni és nem különféle számozásokkal [I–II. r. vádlott].”[11]
 

3.2.2.3. A bűncselekmények rendbeliségének kérdése

A vádlottak „rendűsége” mellett a bűncselekmények rendbeliségének meghatározását tekintjük még a napjaink ítéletszerkesztési gyakorlatát jellemző olyan neuralgikus kérdésnek, amiről ennek kulturáltságával összefüggésben szerintünk érdemes szót ejteni a sallangmentes bírói fogalmazás kialakulásának elősegítése céljából. A jelenleg is szinte általánosnak tekinthető gyakorlat ugyanis az, hogy az ítéletek rendelkező része bűnhalmazat hiányában is külön utal a bűncselekmény egy rendbeliségére, ami a magyar nyelv helyesírási szabályaiból következően nyilván szükségtelen és zavaró, hiszen aki pl. egyszer lopott, az lopást követett el, ami értelemszerűen akkor is „1 rb.”, ha ítéletünk szakmai színvonalának látszólagos emelése érdekében ennek kifejezett hangsúlyozásától eltekintünk. A bíró szakmai felkészültségének ugyanis nem az ilyen manírokban, hanem döntésének helytállóságában kell tükröződnie.
 

3.2.3. Az ítélet indokolása

3.2.3.1. A vádlottak személyi körülményeinek bemutatása

Az indokolás ún. személyi része körében az ítéletek többnyire elfogadható részletességgel tartalmazzák a terhelt személyiségének megítéléséhez elengedhetetlenül szükséges adatokat, ezért problematikusnak inkább azt látjuk, hogy nemegyszer indokolatlanul kerül sor a Be. 117. §-ának (3) bekezdésében felsorolt valamennyi személyi körülményre vonatkozó [sokszor mechanikus jellegű és a konkrét ügy elbírálása szempontjából semmilyen jelentőséggel nem bíró] tények részletezésére. Ennek eklatáns példáját jelentik a katonai szolgálatra vonatkozó – ma már jellemzően nemleges – ténymegállapítások, amelynek rögzítésekor a bírók megfeledkeznek arról, hogy professzionális hadsereggel rendelkező országban a katonai szolgálat foglalkozást jelent, másrészt a katonai rendfokozatnak a Be. hivatkozott rendelkezése szerint is csupán az eljárás tárgyától függően lehet relevanciája. [Más kérdés az önkéntes katonai szolgálat teljesítése, amire azonban az általunk vizsgált határozatok meghozatalakor még nem volt lehetőség.] E tekintetben általánosságban azt lehet leszögezni, hogy ehelyütt azon személyi körülmények feltüntetése [lenne] szükséges, amelyeknek az ügy elbírálása szempontjából valamilyen jelentősége van és kerülendők [lennének] a formális felsorolások.
 

3.2.3.2. A bizonyítékok értékelésére vonatkozó rendelkezések

A Be. a bizonyítékok értékelésére vonatkozóan a következő rendelkezéseket tartalmazza:

4. § (2) A kétséget kizáróan nem bizonyított tény nem értékelhető a vádlott terhére.

78. § (1) A büntetőeljárásban szabadon felhasználható a törvényben meghatározott minden bizonyítási eszköz, és szabadon alkalmazható minden bizonyítási eljárás. A törvény azonban elrendelheti egyes bizonyítási eszközök igénybevételét.

(2) A bizonyítás eszközeinek és a bizonyítékoknak nincs törvényben előre meghatározott bizonyító ereje.

(3) A bíróság és az ügyész a bizonyítékokat egyenként és összességükben szabadon értékeli, és a bizonyítás eredményét az így kialakult meggyőződése szerint állapítja meg.

351. § (2) A bíróság ítélete megalapozatlan, ha

d) az elsőfokú bíróság a megállapított tényekből további tényre helytelenül következtetett.

Az idézett törvényi rendelkezésekből levezethetőnek tartjuk azokat a követelményeket, amelyeknek meg kell felelnie a bizonyítékok értékelésének ahhoz, hogy a megállapított tényállás megalapozott legyen. Ezeket az alábbiak látjuk összefoglalhatónak:

1. A büntető anyagi és eljárásjogi jogszabályok alkalmazása szempontjából releváns bizonyítékokat hiánytalanul értékelni kell.

2. Az egyes bizonyítékok vizsgálatát külön is el kell végezni, majd a bizonyítékokat egymással összevetve is értékelni kell.

3. A bizonyítékok értékelése során be kell tartani a logika szabályait.

4. Logikai következtetés eredménye csak abban az esetben szolgálhat a tényállás megállapításának alapjául, ha ez egyben minden egyéb lehetőséget kizárttá tesz.

5. Kizárólag közvetett bizonyítékokon alapuló büntetőjogi felelősséget csak a bizonyítékok zárt láncolata alapján lehet megállapítani.

6. A bizonyítékok bizonyító erejének [hitelt érdemlőségének] megítélése nem alapulhat önkényes bírói meggyőződésen.
 

3.2.3.3. A logikai következtetések jelentősége és problémái a bizonyítékok értékelése körében

A bizonyítékok értékelése körében tapasztalataink szerint a legtöbb problémát a logikai következtetésen alapuló ténymegállapítások vetik fel. Ez egyrészt abban nyilvánul meg, hogy unos-untalan hivatkozunk a bizonyítékok zárt láncolatára, még akkor is, amikor ezek semmiféle logikai rendszert nem alkotnak, mert a bíróság egyes egyedül a vádlott[ak] vagy a tanú[k] szavahihetőségének kérdésében való állásfoglalás eredményeként tesz az ítélkezése alapjául szolgáló ténymegállapításokat, amelyeknek vajmi kevés köze van formál logikához. Ez azonban megítélésünk szerint inkább a jogi kultúra kérdésére tartozik. Ennél nagyobb gyakorlati jelentősége van annak, amikor a logikai következtetésen alapuló ténymegállapítás döntő szerepet kap a bűnösség kérdésében való döntésnél. E megállapításunkat támasztják alá a következő konkrét ügyek is.

a) A bíróság a vasszerkezeteket gyártó gazdasági társaság sérelmére elkövetett lopással vádolt terhelteket felmentette, „mivel nem nyert kétséget kizáróan bizonyítást, hogy … vádlott a terhére rótt lopás vétségét elkövette…” Ehhez képest az iratokból a következők voltak megállapíthatók: 1. A vádlott lakóházának kertje határos volt a sértett gazdasági társaság telephelyével, ahol nagy mennyiségű vasanyagot tároltak. 2. A helyszíni szemle során a telephely területének talaján és a telephelyet a vádlott kertjétől elválasztó kerítés drótfonatán olyan nyomokat, illetve elváltozásokat észleltek, amelyek arra utaltak, hogy a telephelyen tárolt vasidomokat húztak át a kertbe. 3. A vádlott lakásán a sértettől ellopottal mindenben megegyező paraméterekkel rendelkező köracélt foglalt le a rendőrség. 4. A vele szembeni büntetőeljárás megindulása után a vádlott bizonyítottan egy vasanyagot forgalmazó másik cégtől olyan fiktív számlát kísérelt meg beszerezni, amivel azt tudta volna igazolni, hogy a vádbeli bűncselekmény elkövetésének behatárolható időszakát megelőző napon vásárolta meg a nála lefoglalttal azonos vasanyagot. 5. A vádbeli időszakban építkező vádlott a fiktív számla beszerzésének megkísérlését azzal magyarázta, hogy a lakásépítési kedvezmény  igénybevétele miatt minden kiadását számlával kellett igazolnia.[12] Ezek a körülmények megítélésünk szerint a közvetett bizonyítékok zárt láncolatának iskolapéldáját jelentik: Az építkező vádlottnak objektív lehetősége volt a bűncselekmény elkövetésére, aminek a kertjén keresztül történő végrehajtását a helyszíni nyomok bizonyították, s egyedileg nem azonosítható, de az ellopott vasanyaggal megegyező olyan vasárut foglaltak le nála, aminek az eredetét nem tudta hitelt érdemlően igazolni, viszont megkísérelte olyan fiktív számla megszerzését, amivel igazolni tudta volna azt, hogy a bűncselekmény elkövetésének lehetséges legkorábbi időpontját megelőző napon vásárolt vasanyagot. Ilyen körülmények között, pusztán azért, mert a vádlott tagadta a bűncselekmény elkövetését, s az ellopott vasanyagnak csupán elenyésző hányada került nála lefoglalásra és alapos okkal feltételezhető volt a bűncselekmény több személy általi elkövetése, nyilvánvalóan téves volt a vádlott felmentése.[13]

b) A városi bíróság a vádlottat a lopás vétsége miatt emelt vád alól felmentette és tulajdon elleni szabálysértés miatt pénzbírsággal sújtotta. Az ügyészi fellebbezést a főügyészség a logika szabályaival ellentétes következtetésen alapuló ítélet megalapozatlansága miatt tartotta fenn. Az iratokból megállapítható adatok szerint a vádlottat az ügyészség egy fácánkakas és egy fácántyúk ugyanazon alkalommal történt lelövésével megvalósított lopás vétségének elkövetésével vádolta. Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint csak a személygépkocsijában megtalált fácánkakas vádlott általi elejtése nyert kétségtelenül bizonyítást. Ehhez képest megállapíthatók voltak a következők: 1. A vádlottal szemben a vadásztársaság vadászai a vadászati területükhöz tartozó erdőrészen intézkedtek. 2. A vádlott személygépkocsijában egy légpuskával elejtett fácánkakast találtak. 3. A vádlottat a gépkocsija közelében lövésre kész állapotban levő légpuskával a kezében találták meg. 4. A vadászok az intézkedés helyszíne közelében találták meg egy fácántyúk tetemét, amelyet megállapíthatóan rövid idővel azelőtt ugyancsak légfegyverrel ejtettek el. 5. Az intézkedés előtt és után a vadászok ezen az erdőrészen a vádlotton kívül senkivel nem találkoztak.[14] Ilyen körülmények között a fácántyúk más általi elejtésének lehetősége – úgy véljük – egyértelműen kizárható volt, vagyis a logika szabályai szerint kizárólag a vádlott lehetett mindkét vádbeli cselekmény egyedül szóba jöhető elkövetője.[15]

c) A városi bíróság a II. rendű vádlottat a bűnpártolás vétsége, a IV. rendű vádlottat pedig a folytatólagosan elkövetett lopás vétsége miatt emelt vád alól felmentette, mert álláspontja szerint nem nyert bizonyítást az a vádbeli tényállás, hogy 1996. július 11-én és 12-én az utóbbi vádlott a sértett malomüzeméből 24 622 forint értékben ellopott 9 zsák takarmánylisztet és 2 zsák finomlisztet, amelyeket a vádlott-társa lakásán helyezett el. Ehhez képest az ügyben a következőket lehetett megállapítani: 1. A vádbeli időben mindkét vádlott a sértett dolgozója volt. 2. Az 1996. június 17-én tartott házkutatás során a vádlott lakásán 11 zsák lisztet foglalt le a rendőrség. 3. A II. rendű vádlott az eljárás során mindvégig azt állította, hogy a nála lefoglalt lisztet a IV. rendű vádlott vitte a lakására. [A nyomozás során tett vallomása szerint a II. rendű vádlott a munkahelyéről lopta a lisztet. A tárgyaláson ezt annyiban módosította, hogy csak gondolta a liszt lopásból származó voltát.] 4. A II. rendű vádlott vallomása szerint a IV. rendű vádlott a reggeli műszakváltás utáni időben vitte lakására a lisztet, s megállapítható volt, hogy e vádlott mindkét napon reggel 6 óráig dolgozott a munkahelyén. 5. A lefoglalt mindkét fajta liszt a sértett által is előállított termék volt, amelyek ugyanolyan zsákba voltak csomagolva, mint amilyeneket a malomüzemben is használtak. 6. A sértett készletnyilvántartás alapján – a malomüzemi termelés sajátosságai miatt – a vádbeli lopás megtörténtét nem lehetett sem igazolni, sem pedig kizárni.

Ennek ellenére a városi bíróság ebben a körben a következők szerint értékelte a bizonyítékokat: „II. r. K. S. védekezésében előadta azt, hogy neki nem volt tudomása arról, hogy IV. r. S. L. vádlott által hozzá elvitt liszt és korpa honnan származik, hiszen IV. r. vádlott csak arra kérte meg őt, hogy néhány napig hadd tartsa a lakásán ezeket a terményeket. II. r. K. S. vádlott a bírósági tárgyaláson akként módosította a nyomozás során tett vallomását, hogy a S. L. vádlott által hozzá elvitt gabonaféleségek lopásból származnak, ez csak az ő feltételezése volt. Konkrét tudomása neki sem volt arról, hogy IV. r. vádlott bármikor is elvitt volna a malomból lisztet és korpát. A bíróság a vádlott védekezését elfogadta. Az eljárás alapján megállapítható, hogy II. r. K. S. és IV. r. S. L. baráti viszonyban álltak, korábban egy munkahelyen dolgoztak, gyakran találkoztak egymással. Mindkét vádlott úgy nyilatkozott, hogy nincsenek haragos viszonyban, így a bíróság arra a következtetésre jutott, hogy a lakására IV. r. S. L. vádlott különböző terményféleségeket elszállított, nem haragból tette. II. r. K. S. vádlott ezen kijelentését az eljárás során mindvégig határozottan állította. IV. r. S. L. vádlott mind a nyomozás során, mind pedig a bírósági tárgyaláson a bűncselekmény elkövetését tagadta, bűnösségét nem ismerte el. Védekezésében előadta azt, hogy ő nem vitt II. r. K. S. lakására sem lisztet, sem korpát. IV. r. S. L. vádlott állításával szemben a bíróság II. r. K. S. vádlott azon állítását fogadta el, hogy S. L. valóban szállított lisztet és korpát II. r. K. S. vádlott lakására. II. r. K. S. vádlottnak ezen vallomását alátámasztja a házkutatásról, illetve lefoglalásról készült jegyzőkönyv is, mely szerint II. r. K. S. vádlott által a malomból elhozott 16 zsák liszten felül a lakásán még lisztet és korpát is lefoglaltak. A malomból elhozott 16 zsák liszten kívül megtalált terményféleségeket II. r. K. S. vádlott önként átadta a hatóság részére, lefoglalása ellen nem tiltakozott. Mivel az eljárás során nem nyert bizonyítást az, hogy II. r. K. S. vádlott tudott volna arról, hogy a hozzá szállított termények bűncselekmények elkövetéséből származnak, illetőleg az, hogy II. r. K. S. vádlott közreműködött volna egy bűncselekményből származó előny biztosításában, ezért a vádlottat a bíróság a Be. 214. § (3) bekezdés b) pontja alapján az ellen emelt 1 rb. bűnpártolás vétségének vádja alól felmentette. IV. r. S. L. vádlott védekezésének azon részét, hogy ő nem lopott el a malomból semmilyen terményt, a bíróság elfogadta. A vádlott azon védekezését támasztja alá II. és III. r. vádlottak vallomásai is, amely szerint egyikük sem tudott arról, hogy S. L. bármit is elhozott volna a malomból. IV. r. S. L. vádlott vallomását támasztja alá V. A. tanú [a Malomipari Vállalat képviseletében] azon nyilatkozata is, hogy nem volt tudomásuk arról, hogy június 16-át megelőzően korpa és liszt tűnt volna el a malomból. Előadta továbbá, hogy IV. r. S. L. vádlottat nem érték tetten ilyen bűncselekmény elkövetésén az üzemben. Mivel a bíróság S. L. vádlott bűnösségére vonatkozóan sem közvetett, sem pedig közvetlen bizonyítékot nem tudott a vádlott terhére értékelni, kétséget kizáróan nem tudta bizonyítani a lopás elkövetését, ezért a bíróság a Be. 214. § (3) bekezdés b) pontja alapján a vádlottat az 1. rb. a Btk. 316. § (1) bekezdésébe ütköző és a (2) bekezdés I. fordulata szerint minősülő és büntetendő folytatólagosan elkövetett lopás vétségének vádja alól felmentette.”[16] Ezzel szemben a helyes ténybeli következtetés eredményeként nyilvánvalóan azt kellett volna megállapítani, hogy a lefoglalt 11 zsák liszt a sértett malomüzeméből származott, amelynek legális megszerzését a vádlottak nem tudták igazolni; majd abban kellett volna állást foglalni, hogy a II. rendű vádlott IV. rendű vádlottat terhelő vallomása elfogadható-e.[17]

A példaként felhozott három előbbi elsőfokú ítéletre figyelemmel is megállapíthatóan a közvetett bizonyítékok általánosságban akkor alkotnak a büntetőjogi felelősségre vonást megalapozó zárt láncolatot, ha a bizonyítás eredményeként a bűncselekmény terhelt általi elkövetésének lehetősége megállapítható, a más személy általi elkövetés lehetősége viszont kizárható. Ilyen egybeesés esetén bizonyítottság hiányában történő felmentésre megalapozottan nem kerülhet sor. A terhelt általi elkövetés lehetőségének hiánya vagy a más általi elkövetés lehetősége viszont kizárttá teszi a büntetőjogi felelősség megállapítását, amennyiben erre közvetlen bizonyítékok nem állnak rendelkezésre. Természetesen ténybeli következtetés eredménye csakis akkor lehet megalapozott, ha annak alapját valóban kétségtelenül bizonyított tények képezik; a logikai következtetés elemeinek tényekkel alátámasztottnak kell lennie, amit spekulatív jellegű következtetések nem helyettesíthetnek: „A láncolatban jelentkező hézagokat következtetéssel lehet kitölteni, de csak olyan következtetéssel, amely az egész bizonyítási anyag egységes logikai összefüggéseibe szükségszerűen, szervesen, kétséget kizáró módon beleillik. A puszta valószínűség tehát – bármilyen közel áll a bizonyossághoz – nem elegendő és a bűnösség megállapítására alkalmas tényállás alapjául csak akkor szolgálhat, ha a többi bizonyítékkal való egybevetése során egyértelmű, minden más megoldást kizáró bizonyossággá válik.”[18] Mindez az ítélet indokolásával szemben azt a követelményt támasztja, hogy a bíróságnak „az egymásnak esetleg ellentmondó – ellentétes következtetési eredményre vezető – adatokból ki kell választania azokat, amelyek megalapozzák a meggyőződését annak a ténymegállapításnak a vonatkozásában, amelyet az ítéletben elfogadott és ki kell zárnia minden, azzal ellentétes lehetőséget […] nemcsak az adott tétel igaz voltát kell nyilvánvalóvá tennie, hanem azt is, hogy az és csakis az a helyes.”[19]
 

3.2.3.4. A vallomások hitelt érdemlőségének megítélése

A gyakorlatban a logikai következtetés szükségképpen csak egy részét jelenti az értékelő tevékenységnek, hiszen az ún. személyi bizonyítékok [amelyek többnyire fontos szerepet töltenek be a bizonyítékok sorában] értékelése szinte sohasem kerülhető el. A bizonyítékok értékelésének jóval kisebb intellektuális élvezetet jelentő, de igen fontos része tehát a vallomások hitelt érdemlőségének megítélése. Ennek különösen az ad jelentőséget, hogy az elsőfokú bíróság ebben a körben elfoglalt álláspontjának ellenőrzésére általában nincs mód, s leginkább itt vetődik fel a bizonyítékok önkényes értékelésének veszélye is. Túlzás nélkül állítható, hogy a büntetéskiszabás mellett a büntetőbírói tevékenység „legingoványosabb” részéről van szó.

Ennek az összetett problémát jelentő kérdésnek a jelentősége leginkább a következőkkel érzékeltethető: „Elvi megközelítésben kétségtelenül legproblematikusabb az elsőfokú ítéletben megállapított tényállásnak, illetőleg az annak alapjául szolgáló bizonyítási tevékenységnek a felülbírálata. A probléma két egymással összefüggő eljárási alapelv: a bizonyítékok szabad értékelésének és a közvetlenség elvének a másodfokú eljárásban való sajátos érvényesüléséből adódik. A bizonyítás jelentős számú és fontos eljárási szabályának betartását, a bizonyítási indítványok tárgyában elfoglalt álláspont helyességét a másodfokú bíróság általában nehézség nélkül ellenőrizheti; de már a bizonyítás eredményeként a határozatban megállapított tényállás helytállóságát, teljességét és általában tartalmi kérdéseit az említett két alapelv hatályosulásától elvonatkoztatva nem lehet vizsgálni. Minthogy a törvény az elsőfokú eljárás, és határozat felülbírálatát egyaránt előírja, s mivel a bizonyítás és a ténymegállapítás folyamata az eljárásnak, eredménye pedig a határozatnak szerves része: a tényállás a maga egészében tárgya a felülbírálatnak. A joggyakorlat és a szakirodalom állásfoglalásai azonban töretlen következetességgel hangoztatják, hogy a tényállás felülbírálata annak csak nyilvánvaló, ún. megalapozottsági hibáira terjedhet ki, de nem érintheti a bizonyítékoknak a tárgyalás közvetlenségen nyugvó értékelését. […] Ha megalapozottságon a tényállásnak a – releváns tényekhez viszonyított – tartalmi teljességét s egyben a logikai, okszerűségi ellentmondás-mentesség követelményei szerinti megállapítását értjük […] és semmi esetre sem a tényállásnak azokat az elemeit, amelyeket az elsőfokú bíróság a bizonyítékok meggyőződésen alapuló értékelésével állapított meg: mellőzhetetlen a felülbírálatban a tényállás logikai, következtetési, iratszerűségi vonatkozásainak a bizonyítékértékelésen nyugvó elemektől való elhatárolása.”[20]

Az e téren tapasztalható problémákat jelzik az alábbi kiragadott indokolási részletek:

–  „A bíróság a közvetlenség elve alapján állapította meg, hogy III. r. fk. Zs. E. és IV. r. F. B. vádlottak I. r. B. J. vádlottól féltek.”[21]

–  „Ennek az aktuális szituációnak az analizálása, részleteire bontása és a vádlottak tudattartalmának a történtekhez való viszonya kizárja a vádlott tévedését és ilyenformán megcáfolja I. r. B. J. vádlott szavahihetőségét is.”[22]

–  R. A. tanú viszont azt állította, hogy szerinte a V.-i Bíróság épületétől kb. a B. Hotel van 1000 m-re, a bíróság megítélése szerint viszont legfeljebb 300 méter.”[23]

–  „A bíróság személyes ismeretsége alapján tudja, hogy R. A. családja többgenerációs, több évtizede önálló üzlettel dolgozó a város leghíresebb cukrász családja. Jómódban, rendezett anyagi körülmények között él, így semmi nem indokolta volna azt, hogy az automata feltörése útján pénzhez jusson.”[24]

–  „Az általa hangoztatott maffia, illetve a két személy összevetése ellentmondást tartalmaz, ugyanis egy szervezet nem két személyből áll. Hat, illetve több személyt tételez fel. Több személyt feltételezve viszont kettő bilincs egy eredményes intézkedésre nem lett volna elegendő.”[25]

–  „A T.-i útról a K. utca környékére eljutni úgy, hogy korábban valaki nem járt Ny.-án és az útvonal iránt nem érdeklődik, szinte lehetetlen, mert elég körülményes a megközelítése a helyszínnek.”[26]

–  „A bíróság álláspontja szerint semmivel nem magyarázható BM tanúk nyilatkozata, hogy az ügyben érdemben ma már nyilatkozni nem tudnak, hiszen a sérelem őket érte és az ügyben ők intézkedtek. Ezek után mi várható el akkor az ügyben csak tanúként kihallgatottaktól.”[27]

–  „Mindezeken túlmenően a bíróság álláspontja szerint R. J.-né sértett tanú igazat beszélő, hitelt érdemlő szavú ember.”[28]

–  „Ny.-nak a bűncselekmény színhelyéül megjelölt területén cigány személyek felbukkanás, csellengése nem feltűnő.”[29]

–  „A bíróságnak a testi épség elleni ügyek tárgyalásában szerzett több éves tapasztalata az, hogy komolyabb sérülések elszenvedése esetén is gyakran előfordul, hogy a sértett a benne lévő indulatok miatt a sérülés fájdalmát nem érzi csak akkor, amikor az indulatai alábbhagynak.”[30]

A bírák és az ügyek széles körét érintő idézetcsokorban egyetlen dolog közös: a meggyőző erőt nélkülöző bírói szubjektivizmus. Ez egyszersmind azt is jelenti, hogy ezekben az esetekben a bírók tulajdonképpen nem teljesítették megfelelően az indokolási kötelezettségüket sem. A kiragadott példák természetesen részletkérdéseket érintenek, amelyeknek a kiemelését elsősorban jelzésértékük miatt tartottunk fontosnak. A következő esetekben viszont a szubjektív bírói álláspont megalapozatlansági okként merült fel és az ítélet hatályon kívül helyezését eredményezte.

a) A városi bíróság a megrontás bűntette és a kitartottság bűntette miatt indult ügyben a vádlottra nézve egyértelműen terhelő tanúvallomásokat azért vetette el, mert az üzletszerűen szexuális szolgáltatások nyújtásával foglalkozó nők esetében „életmódjuk alapján szavahihetőségük erősen megkérdőjelezhető, vallomásukra tényállást alapítani nem lehet.”[31]

b) A bíróság az ittas járművezetés vétsége miatt indult ügyben a vádlott barátját, valamint a vádlottal szemben intézkedő három rendőr közül két személyt hallgatott ki tanúként meglehetősen egyéni módszerrel: a tárgyaláson a vádlott barátjának részletes kihallgatása helyett a nyomozás során tett vallomását olvasta fel, ezzel szemben a két rendőrt igen tüzetesen kihallgatta a több mint egy évvel korábbi intézkedésük minden részletével kapcsolatban, ami messzemenően nem felel meg a – véleményünk szerint – nem csupán egy szemszögből vizsgálható tisztességes eljárás követelményeinek. Ehhez képest a városi bíróságnak az a megállapítása, hogy a rendőrök esetében „vallomásuk között az időmúlásra figyelemmel kisebb eltérések mutatkoztak” nyilvánvalóan teljesen súlytalan. Azonban erre is figyelemmel a városi bíróság arra az álláspontra helyezkedett, miszerint „minden tanú vallomásával kapcsolatban azt tudta megállapítani, hogy azok tartalmában megfelelnek az életszerűségi követelményeknek és egyetlen tanúval szemben sem tudott olyan megállapítást tenni, hogy érdekében állt volna a valóságtól eltérő nyilatkozat megtétele.”[32] Ez a látszólag korrektnek tűnő bírói álláspont némileg elkendőzte a jelzett súlyos bírói hibát, ami döntő oka volt annak, hogy a másodfokú bíróság az elsőfokú ítéletet hatályon kívül helyezte.[33]

A felhozott fenti példák azt mutatják, hogy a vallomások hitelt érdemlőségének megítélése igen gyakran teljesen szubjektív alapokon nyugszik, ami szükségszerűen jelentősen csökkenti a bíróság ítélkezésének társadalmi elfogadottságát. Ezért szerintünk a vallomások hitelt érdemlőségének kérdésében való állásfoglalásnál célszerű figyelemmel lenni a következő szempontokra:

1. A közvetlenség nem érv, hanem lehetőség a valóság megismeréséhez, ezért a közvetlen benyomások alapján történő ítéletalkotás csak abban az esetben fogadható el, ha ennek indokai világosak és legalább viszonylagosan ellenőrizhetők.

2. A mérlegre tett vallomásról alkotott értékítélet szempontjainak egyértelműnek, világosnak kell lennie.

3. A bírói szubjektumnak csak akkor és olyan mértékben lehet szerepe a döntéshozatalnál, ha és amennyiben az általános élettapasztalatra való hagyatkozás a vallomás mérlegelésénél nem mellőzhető.

4. Az önkényes értékelés látszatának érdekében a mérlegelés szempontjából lényeges tárgyaláson tanúsított reakciót, viselkedési formát és egyéb körülményeket rögzíteni szükséges a tárgyalási jegyzőkönyvben, és ennek indokoltsága esetén vissza kell utalni e jegyzőkönyvi megállapításokra.

5. Minden lehetőséget meg kell ragadni a vallomások adatainak objektív alapokon nyugvó ellenőrzésére, amire már a tárgyalás előkészítése során célszerű figyelmet fordítani.

6. A viszonylagos adatok ugyancsak viszonylagos adattal való alátámasztását vagy cáfolását lehetőleg kerülni kell, mert a bizonytalan alapokon nyugvó következtetés nélkülözi a meggyőző erőt.

7. A vallomás tartalmának értékelését annak ismertetése nem pótolhatja.

8. Egymásnak ellentmondó vallomások mérlegelésénél a vallomások egymásra vetítése [egybevetésük alapján történő értékelése] nem mellőzhető.

9. A vallomást tevő érdekviszonyait minden esetben körültekintően tisztázni és értékelni kell.

Az eddigiek általános érvényű összefoglalásaként azt lehet mondani, hogy csak az olvasóját is meggyőző bírói meggyőződés lehet ítéletalakító tényező, ami az igazságszolgáltatás egyetlen más szereplőjével össze nem mérhető felelősséget ró az ügy első bírájára.
 

3.2.3.5. Az életszerűség problémája

A vallomások értékelése körében a bírók sokszor előszeretettel hivatkoznak az életszerűségre, néha – úgy tűnik – annak tisztánlátása nélkül, hogy a hivatkozási alap tulajdonképpen minek tekinthető és milyen jelentőséggel bírhat a mérlegelés körében. A kérdés kiemelése a bizonyítékok szabad értékelésének és a közvetlenség elvének érvényesülése miatt lényeges. Ezért nagyon fontosnak tartjuk annak hangsúlyozását, hogy az életszerűség csupán egy szempont lehet a vallomás hitelt érdemlőségének megítéléséhez, amiből következően soha nem lehet önálló jelentősége a bizonyítékok értékelése körében. Ennek iránymutató jellegű kifejtését tartalmazza a következő indokolás: „A megyei bíróság helytállónak találta az elsőfokú bíróság álláspontját az életszerűségre történő hivatkozásnál. Jelen esetben az erre történő hivatkozás nem a bizonyosság helyett és annak pótlására szolgál, hanem a vádlottak védekezése olyan tényekre utal, amelyeket az általános felfogás szerint nem lehet elfogadni.”[34] Ezt szem előtt tartva érdemes egy kis figyelmet fordítani az életszerűség nehezen meghatározható fogalmának értelmezésére is. A nyelvtani értelmezés szerint életszerű: „az élet valóságát felidéző”[35]. Ebből a meghatározásból kiindulva az ítélkezésben véleményünk szerint életszerűnek tekinthető az olyan esemény, aminek a megtörténtére, előfordulására stb. az általános tapasztalatok szerint az adott feltételek megléte esetén nagy valószínűséggel számítani kell. Ebből következőleg életszerűtlennek kell tekinteni az olyan eseményt, aminek megtörténtére az adott körülmények között csak igen csekély valószínűséggel kerülhet sor az általános élettapasztalatok szerint. Erre is figyelemmel fenntartásokkal fogadható el az életszerűségre való hivatkozás a következő esetekben.

a) A vádlottak tagadásával szemben – a lakásban nem jártak benn, és K. J.-né önként ment velük – a sértetti vallomásokon túlmenően arra is tekintettel volt a bíróság, hogy teljesen életszerűtlen, hogy felnőtt, komoly munkásasszony úgy indul el a lakásáról – az élettársa mellől – úgymond a volt férjét meglátogatni, hogy nem öltözik fel, csak hálóing van rajta. Ez a körülmény azért is életszerűtlen, mert a hajnali órákban a hőmérséklet sem olyan, hogy egy hálóing a hideg ellen védelmet nyújtana.”[36]

b) „A bíróság álláspontja szerint a vádlottak ezen védekezése teljesen életszerűtlen. Minden ok nélkül az intézkedő rendőrök senkit sem fognak megbilincselni, megverni és előállítani. Ilyen alapon még a sok nézelődő közül több személyt is előállíthattak volna a rendőrök, ha valóban az lett volna a céljuk, hogy teljesen ártatlan embereket is meghurcoljanak és bántalmazzanak.”[37]

Az idézett esetekben álláspontunk szerint az életszerűségre hivatkozás lényegében helyes volt, ami azonban egyik esetben sem a legszerencsésebb módon történt. Ezzel szemben helyesnek tartjuk az életszerűség figyelembevételét a következő esetben: A városi bíróság elrendelte 7400 USD mint bűncselekményből származó dolog elkobzását.[38] Az ügyben az érdekeltek tárgyalás tartását kérték arra hivatkozással, hogy a nyomozás során lefoglalt külföldi fizetőeszköz nem az egyik érdekelt terhére korábban megállapított fegyvercsempészésből származott, hanem egy Kanadában élő rokonuktól kapták adósság rendezéseként. A tárgyalás eredményeként hozott, korábbi határozatát hatályban tartó végzésének indokolásában a városi bíróság az érdekeltek által az eljárás különböző szakaszaiban előadottak értékelése után a következőket fejtette ki: „Ugyancsak megjegyzi a bíróság, hogy életszerűtlen az érdekeltek, illetőleg a tanúk nyilatkozata az alábbiak szerint: D. A.-né rokona Kanadában élő személy. Amennyiben adóssága áll fenn Magyarországon élő testvérével szemben, ezen adóságát kanadai dollárban vagy esetleg magyar forintban rendezné. Aligha életszerű, hogy egy harmadik ország hivatalos fizetőeszközét, azaz jelen esetben USA dollárt használna tartozása rendezésére.”[39] Ennek megfelelően a vallomás hitelt érdemlőségének megítélése körében az életszerűség kérdésében elfoglalt bírói álláspont véleményünk szerint csakis akkor lehet meggyőző, ha azt tükrözi, hogy a bíróság az objektív körülmények ismeretében elfogulatlanul foglalt állást abban a kérdésben, hogy mi az, amit az általános élettapasztalatok alátámasztanak vagy cáfolnak.
 

3.3. A bizonyítékok értékeléséről való számadás problémái

Az 1973. évi I. törvény 163. §-ának (4) bekezdése szerint a határozat indokolása tartalmazza a tényállást, és a bizonyítékok értékelésével számot ad arról, hogy a bíróság azt miért állapította meg. E törvényi rendelkezésből következően a bizonyítékok értékeléséből annak kell kitűnnie, hogy a bíróság miért az adott tényállást látta megállapíthatónak. Ezt nézetünk szerint nem befolyásolja az, hogy a Be. 258. §-a (3) bekezdésének d) pontja értelmében az ítélet indokolásának a bizonyítékok számbavételét és értékelését kell tartalmaznia. Ez a rendelkezés a törvényes ítélkezés egyik legfontosabb garanciális szabályának tekinthető a következők miatt: „A bizonyítékok szabad értékelésének eljárásjogi alapelve utat nyithat a bírói önkénynek, a tényállásnak a vád, illetőleg a bűnösség megállapítása igényéhez igazodó vagy ellenkező irányú, de mindenképpen az objektív valóságtól eltérő megállapításának. Ezért a törvényben megszabott kötelessége a bírónak, hogy az ítélet indokolásában fejtse ki, a megállapított tényeket miért, milyen bizonyítékok alapján fogadta el valónak; miért találta szükségesnek további bizonyítékok beszerzését, vagy miért nem fogadta el a szakvéleményt. Ennek az indokolási kötelességnek a jelentőségét aláhúzza, hogy az ítélet hatályon kívül helyezését vonja maga után, ha az elsőfokú bíróság nem tett eleget indokolási kötelezettségének, és ez az ítéletet lényegesen befolyásolta.”[40]

A bizonyítékok értékeléséről való számadásnak a fenti idézetből is kitűnő jelentősége a városi bíróságok ítéleteinek indokolásában nagyon sokszor nem tükröződik. A legjellemzőbb problémának tekinthető ebben a körben az, hogy az értékelés gyakran a bizonyítékok puszta felsorolásában, illetve a vallomások – többnyire szükségtelen – ismertetésében merül ki. Egyik jellemző példája ennek a következő ítélet: Az ügyben megállapított tényállás lényege szerint H. községben gázelosztó rendszer kiépítése folyt, amelynek felügyeletét a beruházó polgármesteri hivatal részéről az alpolgármester vádlott látta el, a vállalkozói díj utalványozására viszont a polgármester volt jogosult. A vádlott a kivitelezést végző vállalkozót felszólította, hogy fizessen neki 1 750 000 forintot, mert különben gondoskodik arról, hogy részére a végszámla összege ne kerüljön kifizetésre. A vállalkozó emiatt rendőrségi feljelentést tett, s ezt követően a rendőrség megszervezte a vádlott tettenérését. A vállalkozó a község külterületén átadta a vádlottnak az általa kért pénzösszeget, amelyek között több vegyileg kezelt darab is volt. Röviddel a pénz átvétele után a vádlottal szemben rendőri intézkedés történt, amelynek során a teljes összeget megtalálták nála, s a vegyi kezelés is kimutatható volt a bankjegyeken. A vádlott azzal védekezett, hogy a vállalkozó akarta őt megvesztegetni, mert rájött a túlszámlázásra. Mindehhez képest az elsőfokú ítélet indokolásának bizonyítékokat „értékelő” része 9 oldal terjedelmű, amelyből közel 3 oldalt tesz ki a vádlott vallomásának ismertetése, a vállalkozó tanúvallomásának részletezése pedig 2 oldal terjedelmű. A jelentős terjedelem ellenére csak a megállapított tényállásból lehetett következtetni arra, hogy a városi bíróság a vállalkozó vallomását fogadta el a vádlott védekezésével szemben, mert ebben a kérdésben a bizonyítékok értékelése körében egyáltalán nem foglalt állást.[41] Véleményünk szerint a tettenérésre tekintettel a bíróságnak egyedül abban kellett volna állást foglalnia, hogy a közvetett bizonyítékok a vádlott vagy a vállalkozó által előadott verziót támasztják-e alá, ami a nyomozás során beszerzett bizonyítékok felhasználásával rendkívül meggyőzően levezethető lett volna, így ezt az elsőfokú ítélettel csaknem azonos terjedelmű határozatában a másodfokú bíróságnak kellett pótolnia.[42]

A példaként felhozott ítélet is azt mutatja, hogy fontos lenne annak iránymutató jellegű meghatározása, hogy az indokolási kötelezettség megfelelő teljesítése mikor igényli a tényállás megállapításának alapjául szolgáló vallomások ismertetését, s ezt milyen terjedelemben szükséges megtenni. Általános érvényű iránymutatás azonban természetesen egyik kérdésben sem adható. Meghatározható viszont az, hogy melyek azok az esetek, amikor a konkrét ügy sajátosságaitól függetlenül szükségtelen a bizonyítékul szolgáló vallomás ismertetése. Így a széles körben elterjedt gyakorlattal ellentétben „általában nincs szükség az ítélet indokolásában a vádlott védekezésének alakszerű, összefoglaló ismertetésére”[43]. Ugyancsak szükségtelen a tényállás megállapításának alapjául elfogadott vallomás ismertetése. Továbbá nem válhat szükségessé több egybehangzó vallomás külön-külön történő ismertetése sem, sőt egybehangzó bizonyítékok esetén ezek puszta felsorolásával is megfelelően teljesíthető az indokolási kötelezettség.

Ezzel szemben szükséges lehet viszont a tényállás megállapítása szempontjából jelentős vallomás ismertetése pl. akkor, ha a vallomás hitelt érdemlőségének kérdésében elfoglalt bírói álláspont indokainak meggyőző kifejtése e nélkül nem lehetséges. Ilyen esetben az ismertetés terjedelmét [részletességét] mindig „a meggyőző erő érvényesülésének igénye szabja meg”[44]. A leggyakrabban előforduló másik jellemző hiba a tényállás megállapításánál figyelembe nem vett „bizonyítékok” felsorolása, ami a bizonyítékok értékelésével kapcsolatban makacsul tovább élő téves bírói szemléletre utal. A Be. már idézett rendelkezése értelmében ugyanis a bíróságnak lényegében arról kell számot adnia, hogy miért az adott tényállást állapította meg. Másképpen fogalmazva: az ítélet indokolásának ebben a körben a ténymegállapítások alapjául szolgáló bizonyítékok értékelésére kell kiterjednie. Nyilván nem sorolható ide pl. a költségjegyzék és többnyire a bűnjeljegyzék sem. Az ilyen okiratoknak a bíróság által „értékelt” bizonyítékkénti felsorolása tehát mindenképpen kerülendő lenne.

Találtunk példát a köztudomású tény megítélésének egészen sajátságos értelmezésére is. A másodfokú bíróság nem értett egyet az elsőfokú bíróságnak a vádbeli kölcsönök összegének megállapításával kapcsolatos álláspontjával, aminek a megyei bíróság általi megindokolását tévesnek tartjuk. A másodfokú határozat indokolása ugyanis a következőket rögzíti: „Köztudomású tény az, hogy az egymással rokoni viszonyban nem álló személyek, vállalkozók egymásnak nem adnak, főleg ilyen nagy összegű hitelt, mint a vád is tartalmazza, hanem gyakorlattá vált, hogy a törvényes kamaton felül sokkal magasabb összegű kamatkikötéseket alkalmaznak. Figyelemmel arra, hogy ez egy köztudomású tény, valamint figyelemmel arra is, hogy a sértettek szavahihetősége a kölcsön összegére vonatkozóan nem aggálytalan, ezért a megyei bíróság nem értékelte a vádlott terhére az általuk állított tényt. A köztudomású ténnyel szemben a kamatmentes kölcsönadást kellett volna bizonyítani.”[45] Ebben az esetben véleményünk szerint a korábbi Be. 59. §-a (2) bekezdésének I. fordulata[46] nem lett volna alkalmazható, mert nyilvánvalóan nem köztudomású tény az, hogy a vállalkozók közötti pénzkölcsönzés Magyarországon kizárólag uzsorakamat kikötése mellett történhet. Ez semmi esetre sem olyan ún. evidens tény, amit „a társadalmi gyakorlat vagy a tudomány igazolt és ezért bizonyítás nélkül valónak fogadjuk el”[47].

Jellemző hibának látjuk az ítéletben a bizonyítékok kirekesztésének téves értelmezését. Pl. az elsőfokú bíróság felmentő ítéletét hatályon kívül helyező határozatának indokolásában a megyei bíróság a városi bíróság szóhasználatát átvéve többször utal egyes bizonyítékok „kirekesztésére”[48]. E fogalom használata megítélésünk szerint mindkét határozatban téves. Az elsőfokú bíróság ugyanis valójában nem kirekesztette a vallomásokat az értékelt bizonyítékok köréből, hanem e bizonyítékok hitelt érdemlőségét nem találta kellően meggyőzőnek, ezért azokat a tényállás megállapításának alapjául nem fogadta el. A kettő nyilván nem azonos, mert a „kirekesztett” bizonyítékok értékelésére – bizonyító erejének mérlegelésére – nem kerülhet sor. Erre vezethet pl. a Be. 78. §-a (4) bekezdésének alkalmazása.[49]
 

3.4. Az ítélet befejezése

Sajátos jelenségnek tartjuk az ítéletek keltezésére vonatkozó rendelkezés gyakorlati érvényesülésének kérdését. A Be. 257. §-ának (3) bekezdése szerint a határozat – eltérő rendelkezés hiányában – bevezető részből, rendelkező részből, indokolásból és keltezésből áll. Eltérő rendelkezést pedig csak a Be. 260. §-ának (3) bekezdése tartalmaz, amelynek értelmében a jegyzőkönyvbe foglalt határozatnak nincs bevezető része és keltezése, amiből értelemszerűen következően az ítélet esetében egyik sem mellőzhető. A kérdés csak az, hogy melyik időpontot tekintjük az ítélet keltének: azt, amikor kihirdették, vagy azt, amikor az írásba foglalása megtörtént. A jelenleg általánosan követett gyakorlat az első megoldást alkalmazza, vagyis a keltezés ideje rendszerint megegyezik az ítélet kihirdetésének időpontjával, noha viszonylag ritkán fordul elő, hogy az írásba foglalása már ekkor megtörténik. Így ma az ítéleteink végén általában olyan dátum szerepel, amelynek valóságtartalma és ezáltal a jelentősége egyaránt vitatható, következésképpen az értelme is megkérdőjelezhető, hiszen gyakorlatilag a ma már avittasnak ható „k.m.f.” formulát pótolja, aminek a megítélésén mit sem változtat az, hogy ugyanezt a megoldást láthatjuk pl. a svájci büntető ítélkezésben is.[50]

Ezért nézetünk szerint elsősorban a jogalkotónak kellene elgondolkodnia azon, hogy az ítéletre vonatkozó speciális szabályokra tekintettel nem lenne-e célszerűbb megoldás a keltezés mellőzésének előírása, az ennek kötelező alkalmazását mellőző a német és az osztrák büntető eljárási törvény megoldásához hasonlóan.[51] Ennek hiányában, illetőleg a jelenlegi szabályozás mellett viszont a jogalkalmazókra vár az a feladat, hogy olyan tartalommal töltsék meg a kötelező keltezésre vonatkozó általános rendelkezést, amely értelmet ad a szabály gyakorlati alkalmazásának[52], ami azáltal lenne megvalósítható, ha az ítéleteink végén az írásba foglalásuknak időpontjáról informálnánk az ügyfeleinket. A tisztességes eljáráshoz ugyanis meggyőződésünk szerint annak az ügyfelek általi ellenőrizhetősége is hozzátartozik, hogy a bíró mennyiben tett eleget az ítélet írásba foglalásának határidejére vonatkozó rendelkezésnek, amire nemegyszer több hónapos késedelemmel kerül sor.[53] Ezt megítélésünk szerint nem pótolja az, hogy a Be. 260. §-ának (4) bekezdése értelmében a határozat teljes írásba foglalásának napját a határozat eredeti példányán fel kell jegyezni.

4. A dolgozat összegzése

Jelen tanulmányunk keretei között nem lehetett célunk az ítéletszerkesztés kérdéseinek teljes körű feldolgozása, ezért pusztán annak bemutatására törekedtünk, hogy mit értünk mi jogi kultúra alatt a büntető ítélkezésünk „homlokzatát” jelentő ítéleteink tükrében, aminek a megvilágításához a kutatási lehetőségeinkből következően természetszerűleg a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei bíróságok ítéleteiből kellett kiindulnunk. Ennek ellenére az ilyen irányú vizsgálódásaink eredményeként általunk felvázolt kép meggyőződésünk szerint általános érvényűnek tekinthető. Ez a [„látleletként” is értelmezhető] kép természetesen nem túl kedvező megvilágításba helyezi tevékenységünket – ezért is választottunk inkább korábbi, de még ma is jellemző konkrét példákat – mégis úgy véljük, hogy a közreadásától nem tekinthetünk el, mert az általunk kifogásolt gyakorlat meghaladása kritikus önvizsgálat nélkül aligha képzelhető el.

Dr. Fázsi László PhD
tanácselnök, c. táblabíró, Nyíregyházi Törvényszék

Dr. Stál József
bíró, Nyíregyházi Városi Bíróság


[1] Pl. Király Tibor: Büntető ítélet a jog határán, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1974. vagy Nagy Lajos: Ítélet a büntetőperben, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1974.

[2] Pl. Arányi Miklós: A büntető határozatok szerkesztésének elvi kérdései és gyakorlati módszerei, Igazságügyi Minisztérium, Budapest, 1974. vagy Kovács István: Határozatszerkesztés a büntetőeljárásban [Elvi és módszertani kérdések], OITH Magyar Bíróképző Akadémia, Budapest, 2006.

[3]  Kovács: i. m. 5.

[4]  A Debreceni Ítélőtábla tanácselnöki feljegyzése. Forrás: Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Bíróság Elnöke 2007.El.IV.E.15/1.

[5]  Ilyen megoldással találkozhatunk pl. a Pécsi Városi Bíróság B.1194/2009/18. sz. felmentő ítéletében.

[6]  Ld. Nagy: i. m. 502–503.

[7]  Ld. pl. Dr. Christian Lucas: Die From eines Strafurteils. Forrás: www.muenster.de/~Lucas/jura/Strafurteil.pdf  [2012. szeptember 7-ei letöltés]

[8]  Ld. Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Bíróság Elnöke 2007.El.IV.E.15/1.

[9]  Ennek kapcsán megjegyezzük, hogy a Be. 230. §-ának (2) bekezdésében hivatkozott 217. § (3) bekezdésének a) pontja szerint a vádiratnak a „vádlott” személyi adatait kell tartalmaznia és a 219. §-ának (3) bekezdésében is a vádlottról olvashatunk, miközben ugyanezen törvényhely (4) bekezdése a gyanúsított értesítésének kötelezettségét írja elő. Ennyit a jogalkotó következetességéről.

[10]  Ld. StPO. http://www.bendesrecht.juris.de/stpo/BJNR006290950.html [2012. szeptember 12-ei letöltés]

[11]  Cserey Emil: A vagyon elleni bűncselekményekről, Igazságügyi Minisztérium, Budapest, 1985, 176.

[12]  Mátészalkai Városi Bíróság B. 122/1996. sz. ügye.

[13]  A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Bíróság Bf. 323/1998/3. sz. végzésével hatályon kívül helyezte az elsőfokú ítéletet annak megalapozatlansága miatt.

[14]  Nyíregyházi Városi Bíróság B. 1715/1996. sz. ügye.

[15]  A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Bíróság Bf. 902/1996/3. sz. végzésével az ítéletet megalapozatlanság miatt hatályon kívül helyezte.

[16]  Nyírbátori Városi Bíróság B. 372/1996/9. sz. ítélete.

[17]  A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Bíróság Bf. 1145/1996/6. sz. végzésével az ítéletet hatályon kívül helyezte.

[18]  Legfelsőbb Bíróság Bf. I. 1024/1972/20. sz. határozata.

[19]  Nagy: i. m. 512.

[20]  Cséka Ervin: A büntető jogorvoslatok alaptanai, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1985, 218–220.

[21]  Nyíregyházi Városi Bíróság Fk. 2040/1993/10. sz. ítélete.

[22]  Uo.

[23]  Vásárosnaményi Városi Bíróság B. 326/1993/9. sz. ítélete.

[24]  Nyíregyházi Városi Bíróság B. 52/1995/10. sz. ítélete.

[25]  Nyíregyházi Városi Bíróság B. 1555/1993/20. sz. ítélete.

[26]  Uo.

[27]  Nyíregyházi Városi Bíróság B. 32/1992/5. sz. ítélete.

[28]  Nyíregyházi Városi Bíróság B. 2595/1997/3. sz. ítélete.

[29]  Nyíregyházi Városi Bíróság B. 2967/1994. sz. ítélete.

[30]  Nyíregyházi Városi Bíróság B. 40/1994. sz. ítélete.

[31]  Nyíregyházi Városi Bíróság B. 1045/1995/28. sz. ítélete, amelyet a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Bíróság  a Bf. 65/1997/4. sz. végzésével hatályon kívül helyezett.

[32]  Nyíregyházi Városi Bíróság B. 402/1997. sz. ügye.

[33]  Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Bíróság Bf. 109/1998. sz. ügye.

[34]  Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Bíróság Bf. 29/1995/8. sz. határozata.

[35]  Juhász József – Szőke István – O. Nagy Gábor – Kovalszky Miklós [szerk.]: Magyar értelmező kéziszótár I. kötet, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1985, 278.

[36]  Nyíregyházi Városi Bíróság B. 2525/1993/8. sz. ítélete.

[37]  Nyíregyházi Városi Bíróság B. 401/1993/15. sz. ítélete.

[38]  Nyíregyházi Városi Bíróság B. 2287/1997/8. sz. végzése.

[39]  Nyíregyházi Városi Bíróság B. 3203/1997/3. sz. végzése.

[40]  Arányi: i. m. 44.

[41]  Mátészalkai Városi Bíróság B. 188/1995/56. sz. ítélete.

[42] Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Bíróság Bf. 151/1998/4. sz. határozata.

[43]  Arányi: i. m. 46.

[44]  Arányi: i. m. 45.

[45]  Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Bíróság Bf. 807/1997. sz. ügye.

[46]  A Be. 75. §-ának (3) bekezdése változatlanul rögzíti a szóban levő bizonyítási elvet.

[47]  Cséka – Király – Kratochwill – Szabóné – Vargha: Magyar büntető eljárásjog I. kötet, Tankönyvkiadó, Budapest, 1980, 228.

[48]  Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Bíróság Bf. 345/1997/3. sz. határozata.

[49]  Ld. pl. Bírósági Határozatok 267/1998. sz. döntése, amely szerint a nyomozás során alkoholos befolyásoltság alatt tett vallomásnak a bizonyítékok köréből való kirekesztésére került sor a korábbi Be. 60. §-ának (3) bekezdése alapján.

[50]  Ld. pl. http://www.unilu.ch.files/2011-vademecum-urteilsbegruendung.pdf [2012. szeptember 7-ei letöltés]

[51]  Ld. pl. http://www.bundesrecht.juris.de/stpo/BJNR006290950.html; www.jusline.at/Strafprozessordnung­_StPO_Langversion.html [2007. szeptember 7-ei letöltés]

[52]  Ld. Magyarország Alaptörvényének 28. cikkében foglalt értelmezési elvet.

[53]  Pl. Nyíregyházi Városi Bíróság 2012. január 24-én kihirdetett és ugyanakkorra keltezett 6 oldal terjedelmű B. 655/2011/19. sz. ítéletének írásba foglalására 2012. június 19-én került sor.