Dr. Kardos Sándor: A tényálláshoz kötöttség elvének egyes kérdései a másodfokú büntetőperben

Kategória:Szakcikkek

pdf letoltes
 

1. Bevezető gondolatok

Kardos Sándor” width=

A jogorvoslat biztosítása a jogállam céljainak és feladatainak megvalósítását szolgálja. Ezért kell az államnak olyan jogszabályokat megalkotnia, amelyek eljárási garanciák nyújtásával az alanyi jogok érvényesítésének lehetőségét megteremtik.[1] Minden eljárásjognak, így a büntetőeljárásnak is az egyik jellegzetessége, hogy több egymást követő szakaszból áll. Mindegyik szakasznak az eljárás folyamatában egyúttal szűrő szerepe is van, amelyen át a további szakaszba csak az arra alkalmas ügyek jutnak. Ez a büntetőeljárás egyik garanciája. A büntetőeljárás fakultatívnak tekinthető része a fellebbezési eljárás, (a másodfokú vagy a harmadfokú bíróság eljárása), amelyre attól függően kerül sor, hogy az arra okot adó joghatályos fellebbezést benyújtották-e vagy sem. Joghatályos fellebbezés hiányában értelemszerűen perorvoslati eljárásra nem kerülhet sor, az elsőfokú határozatban való nyugvás, vagy joghatályosnak nem tekinthető fellebbezés elutasításakor az ítélet első fokon jogerőre emelkedik. A büntetőeljárás történeti rendszereit vizsgálva megállapítható, hogy a tiszta vádeljárásban, amikor a nép maga bíráskodik a népgyűlésen, nincs perorvoslat, mert a népgyűlés az első és egyben az utolsó fórum.[2] A jogfejlődés során, a vádelvű és nyomozási büntetőeljárási rendszerek megszilárdulásával a common law és a kontinentális rendszerekben is megszilárdult az érdemi jogorvoslati jog, amely mára már az európai standardok és az alkotmányos szabályok által is biztosított olyan alapelv, mely a tisztességes eljárás (fair trial) egyik fontos garanciája. Tanulmányomban az 1998. évi XIX. törvény (továbbiakban: Be.) revíziós rendszerének egyik igen fontos jogintézményét, a tényálláshoz kötöttséget kívánom bemutatni.

 

2. A fellebbezési rendszer alapkérdései

A fellebbezést elbíráló bíróság kasszációs jogkört gyakorol, ha a megtámadott határozatot hatályon kívül helyezi, azaz megsemmisíti és az ügyet új határozathozatal céljából visszautalja a korábban eljáró bírósághoz, esetleg más fórumhoz. E jogkör gyakorlásának törvényi feltétele lehet, ha a megtámadott határozat olyan súlyos fokú eljárási szabálysértés mellett keletkezett, amely miatt a határozat lényegében semmis, hatályon kívül helyezése kötelező. Amint látni fogjuk, ilyenek az ún. abszolút eljárási szabálysértések, ha a bíróság nem volt törvényesen megalakítva; az ítélet meghozatalában a törvény szerint kizárt, vagy olyan bíró vett részt, aki nem volt mindig jelen a tárgyaláson; a bíróság a hatáskörét túllépte; katonai büntetőeljárás hatálya alá tartozó vagy más bíróság kizárólagos illetékességébe tartozó ügyet bírált el; a tárgyalást olyan személy távollétében tartották meg, akinek a részvétele érdemben kötelező; a bíróság a vádlott halála, elévülés vagy kegyelem miatt az eljárást megszüntette; az elsőfokú bíróság az eljárás lefolytatásához szükséges magánindítvány, feljelentés vagy kívánat hiányában hozott ítéletet; ha az elsőfokú bíróság törvényes vád hiányában járt el; ha a cselekményt már jogerősen elbírálták, a tárgyalásról a nyilvánosságot törvényes ok nélkül zárták ki; vagy ha a bűnösség megállapítása, a felmentés, az eljárás megszüntetése, a cselekmény jogi minősítése, vagy a büntetés kiszabása, illetve az intézkedés alkalmazása tekintetében az elsőfokú bíróság az indokolási kötelezettségének oly mértékben nem tett eleget, hogy emiatt az ítélet felülbírálatra alkalmatlan, vagy az elsőfokú ítélet indokolása a rendelkező résszel teljes mértékben ellentétes. Ugyanilyen oknak minősül, ha a bíróság a lemondás a tárgyalásról elnevezésű különeljárást annak törvényi előfeltételei nélkül folytatta le.[3]

A határozat hatályon kívül helyezésének más irányú oka lehet a teljes fokú megalapozatlanság, amikor a tényállás helyesbítésére, kijavítására lehetőség nincs és így a büntetőjogi főkérdések, mint a bűnösség megállapítása, vagy a büntetés, illetőleg intézkedés alkalmazása nem nyugszik törvényes alapokon.

Kasszációs jogkör gyakorlására okot adhat az is, ha a határozat az anyagi büntetőjogot olyan mértékben sérti, hogy az semmisnek tekintendő, pl. ha a Btk. szerint nem létező bűncselekményben mondja ki bűnösnek, vagy nem létező joghátránnyal sújtják az elkövetőt. A fellebbezési bíróság ilyen esetben hozhat, – ha annak feltételei fennállnak –, helyes és törvényes döntést is, alkalmazva reformatórius jogkörét, de nem kizárt, hogy a kasszációt alkalmazva megsemmisíti az első fokú határozatot.

A kasszációs rendszer előnyének tekinthető, hogy következetesen megóvja a kontradiktórius elvet, a szóbeliséget, a közvetlenséget, a másodfokú bíróság, amely főszabályként bizonyítást nem végzett, nem hoz érdemi döntést és következetes marad a feladatok megosztásában a tekintetben is, hogy a másodfokú bíróság nem ténymegállapító, hanem jogkérdésekben dönt.

A fellebbezést elbíráló bíróság reformatórius jogkört gyakorol, ha megváltoztatja a jogorvoslattal megtámadott határozatot, azaz helyette részben vagy egészben új határozatot hoz.

A reformatórius jogkör ún. mérsékelt formájában csak odáig terjed, hogy pusztán a jogkérdések megítélésén, mint a cselekmény jogi minősítésén, az alkalmazott szankción változtat, az elsőfokú bíróság által megállapított tényállás érintetlenül hagyása mellett. A reformatórius jogkör gyakorlása feltételezi, hogy az elsőfokú bíróság eljárása nem volt súlyosan törvénysértő. Ezt az ún. csak a jogi kérdésekre kiterjedő reformatórius jogkört rendszerint a legtöbb jogorvoslati rendszerben biztosítják a fellebbviteli fórum számára, a legtöbb esetben összhangba hozva a súlyosítási tilalom szabályaival.

Ez a fajta reformatórius jogkör azonban szintén hordoz magában olyan felvetéseket, amelyekre lényegében a gyakorlat során adják meg a választ. Egyik ilyen kérdés a jog és a ténykérdés határai. Felvethető ugyan­is, hogy a beszámíthatóság, a szándékosság, vagy a jogos védelem megléte mennyiben jogi és mennyiben ténykérdés. Az ún. tudati tények ítéletbe foglalása kapcsán nem teljesen egységes a bírói gyakorlat. Úgy gondolom, hogy a bűnösség, annak formái nem tartoznak a tényállásba, de az már igen, hogy valamely tényről tudott-e a vádlott, vagy sem.

Ebben a körben maradva a tény és a jogkérdés határainak problémáira leegyszerűsítve a következőket válaszolhatjuk: ténykérdés a „mi történt” kérdése, jogkérdés pedig a jogalkalmazás és értelmezés területe, tehát lényegében az arra adott válasz, hogy ami történt, az a jog szempontjából minek minősül.[4] Ugyancsak jogkérdésnek tekinthető az is, amely nem a bírói felismerés területére tartozik, hanem akaratkijelentések, mint pl. az előzetes letartóztatás elrendelése, bizonyítási cselekmény elrendelése, vagy pl. a büntetés kiszabása és intézkedés alkalmazása.

A reformatórius jogkör lehetséges másik változata, ha a fellebbezési bíróság más tényeket állapíthat meg, mint a korábban eljárt elsőfokú bíróság. Ennek a jogkörnek a terjedelme a kisebb jelentőségű tényállás kiigazításától a teljesen eltérő tényállás megállapításáig terjedhet. A megváltoztatott, vagy eltérő tényállás megállapításának jogához több elméleti és gyakorlati kérdés fűződik. Így elsődlegesen felvethető, hogy indokolt-e két ténybíróság, hiszen az igazságszolgáltatás hitelét veszélyezteti, ha minden eljárási fokon mást tartanak igaznak, és az is felvethető, hogy indokolt-e, hogy az ülnökökből alakult bírósági tanács ténymegállapításaitól eltérjen a csak hivatásos bírákból alakult fellebbezési tanács. Ugyancsak kérdés, hogy a másodfokú eljárás során, ha bizonyítás megengedett, az milyen terjedelmű lehet, elérheti-e akár az első fokon folytatott bizonyítás mértékét.

A törvény rendelkezései szerint a másodfokú bíróság ésszerű keretek között rendszerint kötve van az elsőfokú bíróság által megállapított tényálláshoz, és azt többségében csak kiegészíteni vagy helyesbíteni van joga. Az így megváltoztatott tényállásból vonhatja le a megfelelő jogi következtetéseket és változtathatja meg a határozatot a jogkérdésben is.

A teljesen eltérő tényállás megállapításának joga a fellebbezési bíróság számára kivételes, ritka lehetőség. A legnagyobb mértékben eltérő a tényállás, ha az egyik bíróság szerint a vádlott elkövette a cselekményt, a másik szerint nem, vagy fordítva. Ugyancsak eltérő a tényállás akkor is, ha olyan lényeges elemekben van eltérés, amelyek az egész ügy megítélését alapvetően megváltoztathatják. A reformatórius jogkörben a jogorvoslati fórum az eltérő tényállás megállapítására és abból a jogi következtések és következmények megállapításra különösen akkor nem jogosult, ha ez a felmentett vádlott, vagy aki ellen az eljárást megszüntették a bűnösségének a megállapításához vezetne.

A felülbírálat, vagyis a revízió terjedelme szintén a fellebbezési rendszer egyik alapkérdése, amely arra ad választ, hogy meddig terjed a másodfokú bíróság hatásköre a megtámadott ítélet felülbírálatában, kötve van-e a fellebbezésben előadott okokhoz, vagy hivatalból is észlelheti-e az ítéletnek vagy az első fokú eljárásnak azokat a hiányosságait, amelyekben a fellebbezésben nem hivatkoztak. A törvényesség és az anyagi igazság kiderítéséhez fűzött érvek azt kívánják, hogy a másodfokú bíróság felübírálati jogköre minél szélesebb legyen, mindezt összhangba hozva a pergazdaságosság és a felek eljárási jogainak sérthetetlenségéhez fűzött érdekekkel is.

Amennyiben a másodfokú bíróság nincs kötve a fellebbezési indokhoz és a fellebbezés ténye a megtámadott ítéletnek lényegében teljes körű felülbírálatát lehetővé teszi, úgy teljes revíziós jogkörről beszélünk. Főszabályként ez érvényesül a hatályos fellebbezési rendszerben is. A törvény azonban kivételeket állapít meg, mert meghatározott esetekben a másodfokú bíróság nem terjeszkedhet ki az ítélet olyan részeinek a felülbírálására, amelyeket fellebbezéssel nem támadhat meg. Ebből az is következik, hogy az ítéletnek az a része, amit a másodfokú bíróság nem bírálhat felül, jogerőre emelkedik már az első fokú ítélet után, így a fellebbezés az ítélet jogerőre emelkedését abban a részben függeszti fel, amelyet a másodfokú bíróság a fellebbezés folytán felülbírál.

A revízió terjedelme, annak teljes vagy részleges volta szorosan összefügg a fellebbezések számával is. Annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy hány fokú legyen a perorvoslati eljárás, Erdei Árpádot idézve a magyar büntetőeljárási jog elméletének aranykorában, a XIX–XX. század fordulója idején sem volt könnyű.[5] Az 1911. évi jogászgyűlésen Finkei Ferenc az egyfokú perorvoslat rendszerét támogatta, Degré Miklós a ténykérdésben való fellebbezést a törvényszéki ügyekben eltörlendőnek vélte, a járásbírósági ügyekben viszont fenntartotta volna. Az eltérő nézetek ütközése tehát nyilvánvaló volt, és napjainkban is megoszlanak a vélemények ebben a kérdésben.

Az egyfokú fellebbezési rendszer választása mellett a másodfokú revízió terjedelmének és a bíróság döntési jogkörének meghatározását legcélszerűbben az eljárás folyamán elkövethető ténybeli, anyagi jogi és eljárási hibákat figyelembe véve végezhetjük el. Mivel a büntetőügyekben az eljárási szabályok maradéktalan betartásával megállapított, az igazságnak megfelelő tényállásra alapított, jogilag helyes, s így kifogástalan határozat meghozatala az ideális cél. Elvileg a másodfokú revíziónak teljesnek kell lennie, mert így mutatkozik esély arra, hogy a másodfokú bíróság az elsőfokú határozattal lezáródó szakaszban elkövetett hibákat feltárja.

A teljes revízió elve azonban nem csak előnyökkel, hanem hátrányokkal is jár. Mindenekelőtt arra kell gondolnunk, hogy a fellebbezési bíróság kénytelen az eléje került ügyet teljes mértékben átvizsgálni, ami sok esetben felesleges lehet és egyértelműen növeli a fellebbezési bíróság munkaterhét. Ezért nem véletlen, hogy még a teljes revízió elvének elismerése esetén is rendszerint teremt ez alól kivételeket a jogalkotó.

A részleges revízió meghatározásának legegyszerűbb útja az lenne, ha a revízió terjedelmét a fellebbezés szabná meg, vagyis az ítéletet abban a részben nem kell megvizsgálni, amelyet a fellebbezés nem érint. Ez a megoldás sem osztható azonban egyértelműen, mert nem nyújt lehetőséget arra, hogy a bíróság a fellebbezéssel nem érintett hibákat teljes körben kijavítsa.

A revízió terjedelmének meghatározása sokkal inkább elméleti, mint gyakorlati szabály. Nem arra a lehetetlen feladatra kötelezi a fellebbviteli bíróságot, hogy a fellebbezéssel nem érintett, de mégis megtörtént szabálysértésekről ne vegyen tudomást, ezért a revízió terjedelmét a határozat kifogástalansága iránti igénnyel összefüggésben kell szabályozni, így nem csak a fellebbezés tartalma, hanem amint látjuk az más tényezőkkel összhangban biztosíthatja a leginkább elfogadható megoldást.[6]

Ami az egyfokú vagy kétfokú fellebbezési eljárást illeti, az elmúlt évek során folyamatosan változott a jogalkotó álláspontja is. A négyszintű bírósági rendszer létrejöttét követően ha nem is az 1998. évi XIX. törvény eredeti elképzeléseinek megfelelően, igencsak szűk körben bevezetésre került a harmadfokú eljárás is. A második fellebbezési forma tekintetében még nem lehet megalapozottan nyilatkozni arra nézve, hogy annak konkrét kihatása milyen formában fog jelentkezni. A négyszintű bírósági rendszer tekintetében viszont már megállapítható, hogy az öt ítélőtábla működése egyértelműen a pertartamok jelentős csökkenését eredményezte. Míg a megyei bíróságon elsőfokú eljárásában elbírált ügyek korábban a Legfelsőbb Bíróságon esetleg évekig is vártak a felülbírálatra, addig a törvényszéki ítéletek elleni perorvoslatokkal kapcsolatban az ítélőtáblákon többségében szinte hónapokon belül sor kerül a befejezésre.

A megismételt eljárásban érvényesülő súlyosítási tilalommal kapcsolatban a 286/B/1995. AB határozatban az Alkotmánybíróság is kifejtette álláspontját annak hatására, hogy az eljárást kezdeményező álláspontja szerint nincs alkotmányos indoka annak, hogy a megismételt eljárás során a terheltet ne védje a súlyosítási tilalom azokban az esetekben, amikor a hatályon kívül helyezés a bíróság működésében bekövetkezett törvénysértésre vezethető vissza. Az Alkotmánybíróság a kezdeményezést elutasította és kifejtette, hogy a súlyosítás tilalma alapvetően a másodfokú eljárásban érvényesül, míg az ún. megismételt eljárásban csak részlegesen hatályosulnak az ezzel kapcsolatos rendelkezések. Ez az eljárásjogi intézmény, mint a korábbiakban kifejtettek szerint láttuk is, az elsőfokú bíróság döntése ellen a terhelt és a védő kockázatmentes fellebbezési jogát biztosítja. A súlyosítási tilalom lényegében a felmentett terhelt bűnösségének megállapítását, illetőleg a terhelt büntetésének súlyosítását zárja ki. A súlyosítás azonban csupán valamely formailag is elismerhető határozathoz viszonyítva értelmezhető, ennek hiányában jogi értelemben sem felmentésről, sem pedig bűnösség megállapításáról és büntetés kiszabásáról nem lehet szó, és ehhez képest a súlyosítási tilalomról sem.

 

3. A tényálláshoz kötöttség szabályai a másodfokú büntetőeljárásban

A másodfokú bíróság a határozatát az elsőfokú bíróság által megállapított tényállásra alapítja, kivéve, amikor az elsőfokú bíróság ítélete megalapozatlan vagy a fellebbezésben új tényt állítottak, illetve új bizonyítékra hivatkoztak. Az elsőfokú ítélet tényállásához való kötöttség a másodfokú bírósági eljárásnak egyik legjelentősebb elvi szabálya, melynek alapvető indoka az, hogy a nagyrészt szabad, ún. vegyes bizonyítási rendszerben a közvetlenség alapelve szerint eljáró elsőfokú bíróság folytatja le közvetlenül a bizonyítást s állapítja meg közvetlen benyomásai alapján mindenre kiterjedő mérlegelést követően a tényállást.

Ez az alapelv az egész büntetőeljárásnak olyan fontos és meghatározó tétele, hogy abból még az első fokú határozatot és az eljárást felülbíráló másodfokú bíróságra is kötelezettségek hárulnak. A tényálláshoz kötöttség elvében tükröződik az a sajátosság, hogy a másodfokú bíróság nem „ténybíróság”, hanem elsősorban jogi, törvényességi kérdéseket vizsgál. Mindebből következik, hogy a másodfokú eljárásban az elsőfokú bírósági tárgyaláson közvetlenül megvizsgált és szabadon értékelt bizonyítékok alapján megállapított tények tekintetében érvényesül a tényálláshoz kötöttség. Ez alól kivétel, ha az első fokú ítélet megalapozatlan. A tényállás megállapításában az elsőfokú bíróság szerepének kiemelése azért indokolt, mert a bizonyításnak a másodfokú eljárásban korlátozott lehetősége miatt a felülbíráló bíróság nem rendelkezik a tényállás megállapításának ugyanolyan közvetlen eszközeivel, mint az elsőfokú bíróság. Ebből levonható az a következtetés is, hogy a másodfokú eljárás nem új első fokú eljárás, nem az ügy új elbírálása, hanem az első fokú eljárás revíziója, mert a ténybíróság az elsőfokú bíróság, a másodfokú bíróság e kompetenciát nem vonhatja el.

A tényálláshoz kötöttség lényegében azt jelenti, hogy a bizonyítékokat az elsőfokú bíróságtól eltérően értékelni s az ott megállapított tényállástól eltérő tényállást megállapítani a másodfokú eljárásban nem lehet. Kivételek ez alól a megalapozatlanság kiküszöbölésének egyes törvényben írt esetei. A tényálláshoz kötöttség elvét sérti, ha a másodfokú bíróság megalapozott első fokú ítélet esetén bizonyítást vesz fel, illetve új ténybeli következtetést alkalmaz.

A tényálláshoz kötöttség rendelkezéseinek értelmezésénél vizsgálni kell egyrészt, hogy részleteiben mire vonatkozik a tényálláshoz kötöttség és milyen körben érvényesül, továbbá azt a kérdést, hogy melyek a tényálláshoz kötöttség szabályai alóli kivételek. Az előbbi kérdés a tényállás, az utóbbi a megalapozatlanság fogalmának közelebbi vizsgálatát teszi szükségessé.

A tényállás terjedelmével vagy a tényállás körét illetően a következőkre kell rámutatni. A másodfokú bíróság a határozatát – annak megalapozott volta esetén – az elsőfokú bíróság által megállapított tényállásra alapítja. A tényállásnak az elméletben és a gyakorlatban háromféle fogalma ismert: a törvényi tényállás, a történeti tényállás, az ítéleti tényállás. E törvényhely alkalmazásánál lényegében az utóbbiról, azaz az ítéleti tényállásról van szó. Minthogy az ítéleti tényállás nem más, mint az elsőfokú bíróság megítélése szerint megállapítható történeti tényállás. Ennek helyességét pedig mindig az adott törvényi tényállás alapján kell megítélni. A másodfokú bíróságnak végeredményben azt kell megvizsgálnia, hogy az első fokú ítéletben a bizonyítás tárgyát képező lényeges tények megállapításra kerültek-e, ugyanis a tényálláshoz kötöttség ezek tekintetében érvényesül.

A tényálláshoz kötöttség vonatkozik az ítéleti tényállásként megállapított történeti tényállás valamennyi lényeges elemére és a bűncselekmény megvalósulásának minden fontos mozzanatára. Ezektől eltérő vagy ezeken túlmenő megállapításokat a már említett megalapozatlanság esetét kivéve a másodfokú bíróság nem tehet. Ilyen lényeges tények különösen az elkövető személye és személyisége, a bűncselekmény elkövetésének lefolyása, az elkövetés előzményei, helye, ideje, eszköze, módja, továbbá közvetlen okai.

Ezeken belül is nagyon fontosak az elkövető személye, az elkövetési magatartás, a büntethetőség, a terhelő, mentő körülmények, az elkövetés helye, ideje, módja, eszköze, a bűncselekménnyel okozott kár, eredmény, a minősítés és a büntetés vagy intézkedés alapjául szolgáló tények.

A törvény a megalapozottság fogalma helyett arra ad szabályozást, hogy az elsőfokú bíróság ítélete mikor megalapozatlan. A 351. § (2) bekezdése szerint az elsőfokú bíróság ítélete megalapozatlan, ha a tényállás nincs felderítve, az elsőfokú bíróság nem állapított meg tényállást, vagy a tényállást hiányosan állapította meg, a megállapított tényállás ellentétes az iratok tartalmával, vagy ha az elsőfokú bíróság a megállapított tényekből további tényre helytelenül következtetett. Ugyanakkor a törvény grammatikai és rendszertani értelmezése alapján megfogalmazható a megalapozottság is. Megalapozottnak tekinthető az ítéleti tényállás, ha a bíróság a törvényesen lefolytatott bizonyítási eljárást követően a vád tárgyává tett múltbeli eseményeket helyesen és hiánytalanul, a valóságnak megfelelően állapítja meg.[7] E körben kell megjegyezni, hogy a Bp.-től eltérően a hatályos törvény már nem rögzíti alapelvként az anyagi igazság elvét, kétségtelen azonban, hogy a Be. 75. § (1) bekezdésében előírja a hatóság számára a valóság tisztázására való törekvést. A valóság és különösen az igazság elérése azonban sok esetben nem lehetséges. Gondolhatunk itt egyrészt a bizonyítás bizonytalan tényezőire, szubjektív elemeire, másrészt az eljárást gyorsító olyan jogintézményekre, mint a tárgyalás mellőzése, a lemondás tárgyalásról, ahol az eljárási forma jellegéből adódóan csökken az igazság elérésének lehetősége.

 

Záró gondolatok

Amint láthattuk, a tényálláshoz kötöttség a fellebbezési eljárás rendkívül fontos jogintézménye, mely nem vitásan védi az első fokon eljáró ténybíróság szabad bizonyíték mérlegelési és ténymegállapítási jogát. A bizonyítékokat az elsőfokú bíróság vizsgálja meg és értékeli és ezen értékelő tevékenység alapján állapítja meg a tényállást. A fellebbezési eljárás, bár érvényesül a közvetlenség és szűkebb körben rendelkezésre állnak bizonyítási lehetőségek is a másodfokú perben, alapvetően „írásbeli” jelleget ölt, mert a felülbírálatra alapvetően a bűnügyi iratok alapján kerül sor, megismerve természetesen a fellebbezők és más felek szóbeli érveit is. Ezen okok miatt igen nagy az elsőfokú bíróság felelőssége. Osztom a híres amerikai jogi realista, Jerome Frank gondolatait, miszerint jóval nagyobb jelentőséget kell tulajdonítani az elsőfokú bíróság tevékenységének.[8] A hazai eljárási rendszerünkben a felsőbíróságok olykor túlzott primátust élveznek, és sokszor elfeledkezünk az elsőfokú bíróság rendkívül bonyolult, sokszor időigényes és nehéz perviteli munkájáról, mely a megalapozott tényállás megállapításának alapvető feltétele. n

 


A szerző habil. egyetemi docens, DE ÁJK Büntető Eljárásjogi Tanszék

[1] 602/D/1999. AB határozat, ABH 2004.1353, 1356.

[2] Finkey Ferenc: A magyar büntetőeljárás tankönyve, Budapest, 1903, 414. o.

[3] Király Tibor: Büntetőeljárási jog, Bp. 590. o.

[4] Király Tibor: i. m. 593. o.

[5] Erdei Árpád: Gyógyítható-e a perorvoslati rendszer, Közlekedési Bírák Lapja 2004. 7. o.

[6] Erdei Árpád: Gyógyítható-e a perorvoslati rendszer, Közlekedési Bírák Lapja 2004. 9. o.

[7] Háger Tamás: A megalapozatlanság kiküszöböléséhez vezető folyamat a másodfokú büntetőperben. Jogelméleti Szemle 2013/2. szám, 29–43. o. http://jesz.ajk.elte.hu, (letöltés: 2014. március 6.)

[8]Frank, Jerome: Bíráskodás az elme ítélőszéke előtt. Válogatott írások (ford. Badó Attila–Bóka János–Bencze Mátyás–Mezei Péter), Szent István Társulat, 2006, 136. o.