Dr. Törő Blanka: Amikor a tanú ítélkezik…

Kategória:Szakcikkek

pdf letoltes
 

„Filia moechatur, quae moecha matre creatur.”

I. Bevezetés

Törő Blanka„Zűlött lesz a leány, aki zűlött nőnek a sarja”– így szólt a fenti latin mondás, bizonyítva azt az elszomorító tényt, hogy az előítéletek, sztereotípiák, az elhamarkodott általánosítások már ősidők óta jelen vannak az emberiség életében. Vajon betartja-e bárki a Biblia parancsát: „Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek”[1]? Vajon hány igaz barát, hűséges szerető társaságától fosztottuk meg magunkat életünk során a sztereotípiáinkhoz való görcsös ragaszkodásunk miatt? Az előítéletek veszélyét, káros hatását – amíg azok nem öltenek testet egy-egy élethelyzet során – kevésbé érzékeljük. De mi történik akkor, amikor egy-egy ilyen merev kategorizálással a tárgyalóteremben találkozunk?

A Be. 85. § (3) bekezdése előírja, hogy amennyiben a tanú vallomástételének nincs akadálya, figyelmeztetni kell arra, hogy köteles a legjobb tudomása és lelkiismerete szerint az igazat vallani, továbbá arra, hogy a hamis tanúzást a törvény szabadságvesztéssel rendeli büntetni. Az idézett szakasz nem kívánja meg, hogy a tanú vallomását előítélet-mentesen tegye meg, hiszen ez lehetetlen és teljesíthetetlen követelményt jelentene. Természetesen egy bölcs és igazságos bíró könnyen felfigyel arra, amikor a tanú nyíltan ítélkezik a terhelt felett, a sztereotípiák akkor jelentenek csak komoly gondot, amikor azok a tanú emlékezetét befolyásolják.

Jelen tanulmányban az általam végzett két kísérlet eredményeinek bemutatásával a teljesség igénye nélkül próbálok rávilágítani az előítéletek, sztereotípiák emlékezetet torzító, vallomást befolyásoló hatásaira.

II. A sztereotípia és az előítélet jelentése és kapcsolata

A sztereotípia fogalom atyjának Walter Lippmannt kell tekintenünk, aki 1920-as években a sztereotípiát, olyan érzelemmel színezett általános előfeltevésként írta le, melyek megelőzik, irányítják és megszűrik az információkat. Katz és Braly (1933) Lippmann esszéisztikusan bevezettet fogalmához empirikus műveletet rendelt és ezzel elsőként tett kísérletet a sztereotípiák megismerésére és a mögöttük meghúzódó indokok feltárására.[2]

A szerzőpáros tulajdonképpen azt mérte fel, hogy milyen sztereotípiái vannak a Princetoni Egyetem hallgatóinak különböző társadalmi csoportokkal kapcsolatban. A kísérlet során megfigyelhetőek voltak egyes nemzetiségekkel kapcsolatban olyan széles körben elterjedt feltételezések, melyek között gyaníthatóan volt olyan, amely nem nyugodhatott tapasztalati alapon. A megkérdezett amerikai diákok kevés eséllyel találkozhattak mondjuk törökökkel. A csoportok sztereotip tulajdonság-leírása így közel került az elő­ítélethez, mint többnyire negatív attitűdhöz. A vizsgálat tulajdonképpen kimutatta, hogy van bizonyos konszenzus, azzal kapcsolatban, hogy milyen tulajdonságok tartoznak az egyes csoportokhoz.[3]

Az 1950-es években a sztereotípia fogalom új értelmet nyert Allport munkássága nyomán. Allport úgy jellemezte sztereotípiát, mint a kategóriával társult túlzó nézetet. A kategorizáció alapjául sok minden szolgálhat, de elsődlegesen az úgynevezett primitív kategóriákkal (nem, faj, életkor) találkozunk a leggyakrabban.

Az újabb mérföldkövet az 1970–1990. évek között a sztereotípiakutatás történetében az információ-feldolgozási paradigma jelentette. A fogalom e paradigma jegyében új értelmet kapott és meglehetősen eltávolodott az előítélet definíciójától, a hangsúly a csoportok prekoncepciójára helyeződött. A sztereotípiák funkcióját és miértjét a szemlélet képviselői abban látták, hogy a sztereotípiák hatékony adaptációs mechanizmusként szolgálnak abban a komplex és sokszor feldolgozhatatlan ingertömegben, amit a világ jelent számunkra.[4] David Hamilton hívta fel a figyelmet arra, hogy az emberek a sztereotípiákba illeszkedő gondolati kapcsolatokat a valóságosnál gyakoribbnak vélik, és az információk torzulásával a sztereotípiák újra és újra alátámasztást nyernek.[5]

Bár a sztereotípiák tanulmányozása és a jelenséggel kapcsolatos kutatások eredményei hosszú és változatos képet mutatnak, abban alapvetően a kutatók többsége egyetért, hogy a sztereotípiák egyes csoportok bizonyos jellemvonásait, motívumait foglalják magukba. A csoportok, vagy más szóval kategóriák halmazában helyet kapnak bizonyos élethelyzetek, események, tárgyak, és személyek is.

A kategorizáció tulajdonképpen a megismerési folyamat egyik alapvető formája, amellyel jelenségeket osztályozunk aszerint, hogy bizonyos jegyek, jellemzők előfordulnak-e bennük vagy sem. A kategorizáció felerősíti a csoporton belüli hasonlóságokat és élesíti a meglévő különbségeket.

A sztereotípiák hátránya, hogy a társadalmi valóság elemeiről sematizált képet közvetítenek és leegyszerűsített értékelési sémákká merevednek. Az előbbieket alátámasztja az egyébként görög eredetű fogalomnak a jelentése is: merev egyformaság, gépiesség, változatlan ismétlődés.

A sztereotípia az 1960–70-es években egyet jelentett az előítélettel, majd lassan a két fogalom elvált egymástól. Az előítélet (praeiudicium) latin eredetű kifejezés, fogalma látszólag nyilvánvaló, és könnyen értelmezhető. Eredeti jelentése a jogtudományban a bírói tevékenységhez kapcsolódott. Olyan perbeli kérdés (tény, jogviszony) előzetes eldöntésére irányuló keresetet jelentetett, amelytől egy utóper vagy más igény érvényesíthetőségének a jogi sorsa függött. A kifejezés közismert jelentése: „előzetesen rögzített ítélet”, ami egyaránt lehet pozitív és negatív.[6]

Alapvetően az előítélet mögött mégis negatív, előnytelen véleményt és beállítottságot szokás érteni, amely egy csoporttal vagy annak tagjaival szemben jelentkezik. Az előítéletek társadalmilag közvetített, sematikus, rögzült hiedelmek, amelyeket a képviselőik nem vetnek alá sem a logika, sem a tapasztalat kritikájának.[7]

Az előítéletek és sztereotípiák különféle funkciót töltenek be az életünkben. Egyrészt a sztereotípiáink segítségével gyorsabban tudunk eligazodni a világban, könnyebben kezeljük a bonyolultabb élethelyzeteket, másrészt az egyes csoportok közötti egyenlőtlenségeket az előítéleteink, sztereotípiáink igazolják, racionalizálják.

Az információt összegyűjtő és értelmező folyamataink a már kialakult hiedelmeink és előítéleteink fenntartását szolgálják.

A sztereotípia és az előítélet kapcsolata bonyolult képet mutat: a sztereotípia hozzájárulhat az előítélethez, de az előítélet is táplálja a sztereotipizálást.

III. Sztereotípiák és előítéletek a tanúvallomások mögött

Anélkül, hogy egy pillanatra is a fentebb említett elismert szociálpszichológusok mögé sorakoznék, jómagam is bátorkodtam a sztereotípiák, előítéletek jelenlétét empirikus vizsgálat alá vetni két kísérletem során.

2009-ben egy 25 fős egyetemista csoportnak egy képet mutattam fel, amely egy nagypapát és két unokáját beszélgetés közben ábrázolta. A képet egy óvodás gyermekeknek készült mesés könyvből választottam, így egy meglehetősen színekben és formákban gazdag jelenet tárult a hallgatók elé. A képet 10–15 másodpercig vehették szemügyre a kísérlet alanyai és felhívtam a figyelmüket arra, hogy próbálják meg a kép részleteit memorizálni, mert az idő leteltével kérdéseket fogok nekik feltenni, amelyre az emlékezetük alapján kell válaszolni. A képpel kapcsolatban 12 kérdést tettem fel a hallgatóknak, melyek között körülbelül hasonló arányban oszlott meg a szuggesztív és a befolyástól mentes kérdések száma, azonban egy kérdésben a rögzült sztereotípiákra is rámutattam.

A hetedik kérdés így szólt: „Láttad-e a kislány játék mackóját?” A kérdés az eldöntendő kérdések osztályán belül az egyszerű és könnyen értelmezhető, igen–nem kérdések csoportjába tartozott. 25 személyből 15 látta a játék mackót, 4 hallgató nem látta és 6-an képesek voltak felidézni azt, hogy a kislány kezében valójában egy játék nyuszi volt.

A vallomások kialakulását szubjektív és objektív tényezők egyaránt befolyásolhatják. Az objektív tényezők, amelyek a tudomásszerzést befolyásolják, mindig nagyszámúak. Ide tartozik például: a tudomásszerzés helye, ideje, módja, forrásai, az észlelt jelenség gyorsasága, összessége. Ebbe a körbe tartozik az időtartam megbecslésével kapcsolatos tapasztalatok, pl. a várakozási idő túlbecslése, az időmúlás.[8] Objektív tényező a távolság, a megvilágítás, a megfigyelés időtartama és az időjárási viszonyok is. Szintén ebbe a csoportba sorolható az észlelés módja (pl.: látással, hallással történő észlelés), vagy a megőrzés feltételei, ahol az időmúlásnak és az utólagos behatásoknak szerepe lehet.[9]

A vallomás kialakulását befolyásoló szubjektív tényezők a vallomást tevő személyéhez közvetlenül kapcsolódnak. A tudomásszerzésre ható szubjektív tényezők közé sorolhatóak például a tanú fiziológiai jellemzői, mint pl. az életkor, a nem, az érzékszervek állapota, a fáradság. Ide tartoznak a tanú szociológiai jegyei, foglalkozása, neveltetése. Szintén ide sorolhatóak a tanú pszichikai jellemzői: értelem, érzelmi állapot, a személy temperamentuma.[10]

A tanú meglévő sztereotípiáit és a bizonyos élethelyzetekre, egyes emberek viselkedési normáira, megjelenésére reflektáló előítéleteit a vallomások kialakulását befolyásoló szubjektív tényezők közé sorolom. A tudomásszerzésre ható tényezők teljes körű áttekintése természetesen lehetetlen, de álláspontom szerint a bíró a legnagyobb kihívással kétségtelenül a vallomások mögött meghúzódó sztereotípiák felkutatása során találkozik.

A sztereotípiáknak ugyanis van egy sajátos „önmegtermékenyítő” tulajdonsága. Ha kétségeink támadnak egy adott helyzet értelmezése során, ha nem találunk megnyugtató magyarázatot egy-egy szituációra, igyekszünk a sztereotípiáink megerősítésére utaló bizonyítékokat felkutatni, hogy „megválaszolva” a felmerülő kérdéseket, nyugodtan hátradőlhessünk. Egy sztereotípia aktiválódása úgy befolyásolja az adott jelenség magyarázatát, hogy az a sztereotípiával egyezőnek tűnjön.

A kísérlet során a feltett kérdéssel igyekeztem aktiválni a hallgatók esetleges sztereotípiáit. A játék mackóra utalással a hallgatók eddigi tapasztalataikra, gyerekkori emlékeikre hagyatkoztam. A válaszadók 60 százaléka tehát a kislány kezében mackóra emlékezett. A játék mackó a köztudatban sokkal klasszikusabb, többször előforduló játék, mint a nyuszi, és mivel a gyermekek alaptevékenysége a játék, így senki sem tudna elképzelni egy kislányt játék nélkül. A kísérlet jól szemléltette, hogy a sztereotípiák nem feltétlenül negatív irányú általánosítások, hanem inkább torzításon, túlzáson és leegyszerűsítésen alapuló elképzelések.

A fenti kísérletben a hallgatók nem adhatták elő a látottakat, hanem az általam feltett kérdésekre válaszoltak, ezáltal könnyebben terhelhettem a gondolataikat, és befolyásolhattam a válaszaikat. A büntetőeljárás során azonban a tanúvallomás összefüggő előadásának lehetőségét általános szabályként a Be. 88. §-ának (1) bekezdése biztosítja. A kihallgatást végzőnek fel kell kérnie a tanút arra, hogy összeszedetten, teljes egészében kimerítő előadásában jelenítse meg azokat a körülményeket, jelenségeket, tényeket, amelyeket az esemény során észlelt. [11]

A sztereotípiákon alapuló emlékképek felfedése ilyen esetben sokkal nehezebben megoldható feladat mind a nyomozóhatóság, mind a bíróság számára.

A pszichológiában az úgynevezett forgatókönyv elmélet szolgálhat annak magyarázatára, miként lehetséges, hogy összefüggő vallomásokat adnak a tanúk az olyan eseményekről, amit teljes egészében nem látnak.[12]

Az elmélet szerint az ismereteink egy része olyan helyzetek köré szerveződik, amelyekben rutintevékenységet folytatunk. Ilyen cselekvésnek minősül pl.: étkezés, buszon utazás, bevásárlás, öltözködés stb. Egy forgatókönyvben vannak állandó szerepek, állandó kellékek, ahol egyik akció előkészíti a következőt.[13] A forgatókönyv konzervatív, azaz csak azt tárolja, amit az egyén tud, így az emlékezetnek csak egy részét magyarázhatja meg, az esetleges üres helyeket akként töltjük fel történésekkel, hogy a hiányzó részt beillesztjük egy sémába, az adott helyzetekre illő sémák, pedig sztereotípiákon alapulnak. Ezért az ún. kognitív gazdaságosságért azt az árat fizetjük, hogy egy tárgy, esemény felidézése torzulhat, módosulhat, ha nem illeszkedik be az alkalmazott sémába.[14] Ezt a jelenség ismerhető fel abban a büntetőügyben, amely Debrecen, egyik fiatalok által kedvelt szórakozóhelyén történt, és a kialakult verekedés során egy fiatalembert életveszélyesen megszúrtak.

Több tanú akként tett vallomást, hogy a sértett egy üveggel a kezében hadonászott, amire egy idő után többen úgy hivatkoztak, hogy sörösüveg volt, és a sértett részeg volt. Tényként lehetett azonban megállapítani, hogy a fiatalember vérében alkoholt nem lehetett kimutatni.[15]

Az alábbi külföldi kísérlet is hűen példázza, hogy az emberek hajlamosak azt észrevenni és arra emlékezni, amire már eleve számítottak, a figyelmük pedig elkerüli azt, ami nem illik bele a szokványos „képbe”.

A „Gorillák társaságában” elnevezésű kísérletet két elismert kognitív pszichológus Christopher Charbis és Daniel Simons folytatta le amerikai diákokkal, a teszt az emberek megfigyelési képességének működését kívánta ábrázolni, és határozottan sikert aratott.

A Cornell University pszichológia tanszékének egyik ideiglenesen üres folyosóján egy filmet forgatott le a két kutató, melyben a diákok, mint színészek két csoportba verődve egy kosárlabda meccset játszottak le. Az egyik csapat fehér, a másik fekete pólót viselt.

A jelenet elkészültét követően az egyetem területén önkénteseket arra kértek meg, hogy a film nézése közben számolják meg, hogy a fehér pólós játékosok hányszor passzolják egymásnak a labdát, a feketét viselő csapatra nem kellett figyelniük. A videó egy percig sem tartott, ezt követően megkérdezték az alanyokat, hogy hány passzot számoltak.

A kísérlet természetesen nem arra kereste a választ, hogy az alanyok helyesen számoltak-e, sokkal inkább az észlelési képességeiket kívánta felmérni. A játék közben ugyanis egy gorillának öltözött lány besétált a képbe, megállt a játékosok között, megdöngette a mellét, majd elhagyta a jelenetet – mindezt körülbelül nyolc másodperc leforgása alatt hajtotta végre. Elképesztő eredmény született: a tesztalanyok durván fele nem vette észre a gorillát. Valaki kijelentette, hogy biztos abban, hogy azon a videón, amit először látott nem volt gorilla, de volt olyan is, aki meggyanúsította a kutatókat, hogy kicserélték a kazettát.

Vajon mi tette a gorillát láthatatlanná, miért nem figyeltek fel rá a kísérlet szereplői?

Ez a hibás megfigyelés abból adódik, hogy a nem várt tárgyakra nem figyelünk oda. Ennek a jelenségnek a tudományos neve az akaratlan vakság („inattentional blindness”). Ha az emberek ugyanis a látható világuk egy bizonyos részére koncentrálnak, hajlamosak arra, hogy a váratlan dolgokat ne vegyék észre, még akkor is, ha ezek a váratlan dolgok szembetűnőek.[16]

Ritkán foglalkozunk tehát a meglepő információkkal, ha az nem erősíti sztereotípiáinkat, tulajdonképpen azt látjuk, amit hiszünk.

A következő általam végzett kísérletet 2012. szep­tember 28. napján a „Kutatók Éjszakája – Ezerarcú jogtudomány” elnevezésű rendezvénysorozat alkalmával sikerült kivitelezni a Debreceni Egyetem Állam-és Jogtudományi Kar „Büntetőjog a mozivásznon” címmel megrendezésre került programjának keretében. A kísérlet alapja egy megrendezett jelenet volt: az előadás kezdetén két a közönség által nem ismert orvostanhallgató összeszólalkozott, elcsattant egy-két pofon, majd többszöri felszólításra elhagyták a termet.

A jelenetet követően 11 kérdésből álló tesztlap került kiosztásra. A jelenlévők számára 5 perc állt rendelkezésre a kérdések megválaszolására. Hasonlóan a korábbi kísérlethez, a közönség itt is tanúként válaszolt a kérdésekre.

A kérdések többsége befolyásoló jellegű volt. A kísérlet bebizonyította, hogy a szuggesztív kérdés hatására a tanúk az észlelt eseményeket, jelenségeket képtelenek a valóságnak megfelelően visszaadni.

A vallomás manipulálása ugyanis több kockázatot rejt magában: a kérdező a kihallgatás eredményességét, az ügy végkimenetelét, és nem utolsósorban az ítélet helyességét és igazságosságát is veszélyezteti. [17] A befolyás ugyanis a tanú emlékezetére és emlékképeinek felidézésére károsan hat.[18] A manipuláció egyfajta külső nyomásként nehezedik a tanúra, aki nagyon gyakran nem képes attól szabadulni. Tulajdonképpen csakis a kérdezőtől függ, legyen az akár a bíró, ügyész, ügyvéd, vagy a nyomozóhatóság egy képviselője, hogy alkalmazza-e a befolyásolás eszközeit. A sztereotípiák, előítéletek ezzel szemben magában a tanúban keletkeznek, és nagyon gyakran az emlékképek „álruháját” öltik magukra. Sokszor jelent megoldatlan rejtélyt a kérdezőnek, hogy a tanú által előadott vallomás megtörtént eseményeken alapszik-e, vagy csak elhamarkodott előítéletekből kreált gondolatok szüleménye, amelyet a tanú valósnak vél.

A tesztlap 9. kérdése így szólt: „Vajon milyen iskolába járnak a fiúk, vagy járnak-e egyáltalán?” A közönség nagy része helyesen válaszolt és egyetemistának gondolta a verekedés szereplőit. Azonban néhány válaszban jól megmutatkozott az előítélet állandó jelenléte, melyből sok esetben elszomorító következtetésekre juthatunk.

53 válaszadóból 5-en úgy gondolták, hogy a két fiú valamilyen szakmunkásképzőbe jár. Kiábrándító jelenség, hogy mennyire negatív a megítélése napjainkban a szakiskoláknak és az ott tanuló, vagy már végzett embereknek.

Ha egy bűncselekmény felderítése során éppen az említett 5 tanúra hagyatkozna a nyomozóhatóság és a vallomásnak megfelelően az elkövetők lehetséges körét az iskolai végzettség szerint osztályozná, az előítéletek hatására a főiskolát végzett, vagy egyetemi diplomával rendelkező személyek kiesnének a körből.

Szintén megjelenik az előítélet a következő válaszokban:

„Valószínűleg az egyik egyetemi hallgató, a verekedés kezdeményezője dolgozik.” „Középiskolát végeztek, most nem járnak iskolába.”

„Félbehagyott középiskola”

„A tevékenységből kiindulva én egy érettségit sem adnék nekik…”

Összességében a válaszadók durván 20%-a kizárta a felsőfokú végzettség meglétét a két szereplő esetében. 20% szerint egy hivatalos rendezvényen való verekedésre csakis egy alacsonyabb iskolai végzettséggel rendelkező személy hajlamos.

IV. Záró gondolatok

Álláspontom szerint a kísérletek hűen ábrázolták korunk előítéletektől duzzadó világát. A XXI. század rohanó, zsúfolt mindennapjai a sztereotípiák táptalajául szolgálnak. Ahogyan azt a fogalmak bemutatásánál is taglaltam, a sztereotípiák segítséget nyújtanak számunkra, hogy könnyedebben eligazodjuk a társadalomban. Egész életünk során információt gyűjtünk, szolgáltatunk és értelmezünk, a ránk nehezedő nyomás enyhítéseként egyfajta mankóként nyúlunk a már kialakult hiedelmeinkhez és előítéleteinkhez. A „lusta ember” nem szán időt az általa észlelt jelenség megismerésére, inkább hamar kategorizálja azt. Az általánosítás gyakran hibás eredményekhez, helytelen következtetésekhez vezet minket és nincs ez másképp a büntetőeljárásban sem. A bíró az anyagi jog szabályainak alkalmazásával hozza meg döntését, a bűncselekmény megítélése során a törvényi tényállás felté­teleinek meglétét vizsgálja. A bírónak ítélkezése során követnie kell a büntetőjog egyik vezéreszméjének parancsát, amely nem más, mint az egyéniesítés (individualisatio) követelménye.

„Nem elég a tettet nézni és bonczolgatni, hiszen a valóságban nem a tettet, hanem a tettest, az egyént büntetjük, az ő egyéniségét, társadalmi veszélyességét is figyelembe kell venni.”[19] Az előítéletek, sztereotípiák jelentik a legnagyobb akadályt az egyéniesítés maradéktalan érvényesülésében. Ideje belátnunk tehát: az előítéletek, sztereotípiák börtönében nemcsak azok foglyok, akikről oly gyorsan ítélkezünk, hanem azok sem szabadok, akik elzárják maguktól a tényleges valóságot.

 


A szerző ügyvédjelölt, a Debreceni Egyetem Marton Géza Állam-és Jogtudományi Doktori Iskola II. évf. levelező tagozatos hallgatója

[1] Máté evangéliuma 7:1

[2] Hunyadi György: Mi lenne velünk sztereotípiák nélkül, 214. o., In: Magyar Pszichológiai Szemle 2011/2. szám, 213–238. o.

[3] Hunyady György: Sztereotípiák a változó közgondolkodásban. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1996, 2. o.

[4] Hunyady György–Nguyen Luu Lan Anh (szerk.): Sztereotípiakutatás. Hagyományok és irányok. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2001, 17. o.

[5] Sallay Hedvig: Sztereotípiák formálódása egy átalakuló társadalomban – Gondolatok Hunyady György könyvéről és könyvéből, Magyar Pszichológiai Szemle, 1999/4. szám 643–652 o.

[6] Elek Balázs: Sztereotípiák szerepe a bizonyítási eljárásban. In Erdei Árpád (szerk.): A büntetőítélet igazságtartalma. Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 2010, 162. o.

[7] Tomka Miklós: Vélemények, (elő-)ítéletek, társadalom, Belügyi Szemle, 1999/7–8. szám 3–14. o.

[8] Nagy Lajos: Tanúbizonyítás a büntetőperben. Közigazgatási és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1966, 128. o., 129. o.

[9] Tremmel Ferenc – Fenyvesi Csaba: Kriminalisztika Tankönyv és Atlasz. Dialóg Campus Kiadó, Budapest–Pécs, 1998, 212. o.

[10] Elek Balázs: A vallomás befolyásolása a büntetőeljárásban. Tóth Könyvkereskedés és Kiadó Kft., Debrecen, 42. o., 44. o.

[11] Molnár József: A kriminalisztika tudománya V. – A tanú és a terhelt kihallgatásáról. In Irk Ferenc (szerk.): Kriminológiai és Kriminalisztikai Tanulmányok XXXVI. Országos Kriminológiai és Kriminalisztikai Intézet, Budapest 1999. 221. o.

[12] Elek: i. m. 55. o.

[13] Bower, Gordon H.–Black, John. B.–Turner, Terrence. J.: Forgatókönyvek szövegre való emlékezésben. In László János (szerk.): Válogatás a szociális megismerés szakirodalmából. Kézirat, Tankönyvkiadó, Eötvös Lóránt Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar, Budapest, 148–203. o.

[14] Elek: i. m. 172. o. In Erdei Árpád (szerk.): A büntetőítélet igazságtartalma

[15] Hajdú Bihar Megyei Bíróság B. 621/2004/38, Debreceni Ítélőtábla Bf. II. 141/2005.

[16] Christopher F. Charbis, Daniel J. Simons: A láthatatlan gorilla, avagy hogyan csapnak be minket az érzékeink, Magnolia, 2011. 16–18. o.

[17] Molnár: i. m. 225. o.

[18] Dr. Jacsó István: A vallomásokat befolyásoló tényezők, 462. o. In Magyar Jog, 1975/8. szám

[19] Finkey Ferencz: A jogtalanság, mint a büntetendő cselekmény ismérve, Székfoglaló értekezés, MTA, Budapest, 1909. 5. o.