1. Bevezetés
A letartóztatás személyi szabadságot érintő bírói engedélyes kényszerintézkedés a büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvény (a továbbiakban: Be.) 272. § (2) bekezdésének e) pontja alapján. Tóth Mihály büntetőjogász a kényszerintézkedések lényegét a következőképpen fogalmazta meg: „A kényszerintézkedések olyan hatósági aktusok, amelyek a büntetőeljárás eredményessége vagy rendje érdekében törvényi felhatalmazás alapján állampolgári jogokat sértenek, illetve korlátoznak.”[2] Mindebből levonható az a következtetés, hogy van a kényszerintézkedéseknek, így a letartóztatásnak legitim indoka, tehát az első fontos kérdés, amelyet feltehetünk a kényszerintézkedésekkel kapcsolatban nem az, hogy lehet -e korlátozás alá vonni alapvető jogokat. A jogalkotó és a jogalkalmazó számára a valódi kérdés a tisztességes eljárás követelményének megvalósulása mellett az, hogy milyen esetben, milyen feltételek mentén korlátozhatók az alapjogok, tehát garanciális szabályokat kell lefektetni – majd a gyakorlatban ezeket következetesen alkalmazni –, hogy az alapvető jogok ne sérülhessenek olyan mértékben, amelyre már nincs megfelelő, legitim indok.
A letartóztatás esetében ez talán még nagyobb figyelmet igényel, ugyanis a Be. 296. §-a alapján a letartóztatás a terhelt személyi szabadságának bírói elvonása a jogerős ügydöntő határozat meghozatala előtt. Már a törvényi definícióból is egyértelmű, hogy letartóztatás esetében nem pusztán alapjog-korlátozásról beszélünk, hanem annak teljes elvonásáról, ráadásul az eljárás azon szakaszában, ahol az ártatlanság vélelme fennáll.[3]
2. Személyi szabadsághoz való jog
Az alapvető emberi jogok védelme alkotmányos szinten rögzül, hiszen Magyarország Alaptörvényének (a továbbiakban: Alaptörvény) I. cikke rögzíti, hogy AZ EMBER sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait tiszteletben kell tartani. Védelmük az állam elsőrendű kötelezettsége. A Be. 2. § (1) bekezdése is tartalmazza, hogy a büntetőeljárásban tiszteletben kell tartani mindenkinek az emberi méltóságát.[4] A tisztességes eljárás követelményét az Alaptörvény XXVIII. cikke mellett a Be. preambuluma is tartalmazza. Ez egy olyan alkotmányos jog, melyet nem lehet korlátozás alá vonni, tehát az egész eljárás során érvényesülnie kell, a gyanú felmerülésétől a jogerős döntés meghozataláig. „Nincs olyan szükségesség, amely miatt a tárgyalás tisztességes voltát arányosan ugyan, de korlátozni lehetne; ezért a tisztességes tárgyalás fogalmán belül alakítandó ki olyan ismérvrendszer, amely annak tartalmát adja, s csak ezen belül értékelhető bizonyos korlátozások szükséges és arányos volta.”[5]
Az államoknak kötelezettsége védeni az egyének személyi szabadságát, ezt több nemzetközi dokumentum is tartalmazza.[6] Az Emberi Jogok Európai Egyezményének 5.[7] – szabadságelvonásra vonatkozó – cikke mindenki számára biztosítja a szabadsághoz és személyi biztonsághoz való jogot, de a Be. szempontjából a cikk 1. c) pontja releváns.[8] Az 5. cikk részletesen kidolgozott szabályokat tartalmaz, miszerint szabadság elvonására csak törvényben szabályozott eljárás alapján kerülhet sor, abban az esetben, ha fennáll valamely Egyezményben rögzített ok.[9] Fontos kiemelni, hogy az 5. cikk pusztán a szabadságelvonás eseteire vonatkozik, a törvényben szabályozott eljárás pedig a nemzeti jog vonatkozásában értelmezhető, tehát a tagállamoknak kell megfelelő garanciákat biztosítani a szabadságelvonás kapcsán. A hatóságoknak eljárásuk során biztosítaniuk kell a lefektetett garanciák megvalósulását. Az Egyezmény létrehozta az Emberi Jogok Európai Bíróságát (a továbbiakban: EJEB), amely – ma már állandó bíróságként – az Egyezményben deklarált jogok megsértésével szemben jogvédelmet biztosító intézmény. Ez azért releváns, mert amennyiben magyar bíróság rendeli el a terhelt letartóztatását – magyar jogorvosaltok kimerítése után –, a sérelmet szenvedett félnek lehetősége van az EJEB-hez fordulni, és kérni az egyezménysértés megállapítását.[10]
Az Alaptörvény IV. cikke rögzíti, hogy mindenkinek joga van a szabadsághoz és a személyi biztonsághoz, ugyanakkor megadja a személyi szabadságtól való megfosztás legitim módját. Ez alapján senkit nem lehet szabadságától másként, mint törvényben meghatározott okokból és törvényben meghatározott eljárás alapján megfosztani.[11] Fontos, hogy csak olyan törvényes eljárás alapján kerülhet sor a személyi szabadságtól való megfosztásra, amely megfelel az Egyezményben támasztott követelménynek is.[12] A döntést megelőző garanciális követelmény, hogy a terheltet bíróság elé állítsák. Hangsúlyozandó, hogy a személyi szabadsághoz való alapjog korlátozására csak írásbeli indokolással ellátott határozat szolgálhat alapul.[13] A nyomozási bírói, bírói végzésekre a Be. 451. § (1) bekezdését kell alkalmazni, amelynek részét kell, hogy képezze a bíróság indokolása is. A bíróságnak a döntés alapjául szolgáló jelentős tényeket és körülményeket a határozatába kell foglalnia, döntése pedig megalapozatlan, ha az indokolási kötelezettségének nem tesz eleget. A letartóztatást elrendelő, meghosszabbító vagy fenntartó végzések szolgálják, hogy később nyomon követhető legyen, a bíróság milyen indokok alapján tartotta megalapozottnak a kényszerintézkedést. Így lehetőség adódik a bírói önkény kizárására, az indokolás esetleges hiányossága pedig alapul szolgálhat a jogsértés megállapítására. A cél az, hogy csak a legszükségesebb esetben kerüljön sor a szabadság elvonására, tehát ilyen esetben nem elegendő egyszerűen indokolni a döntést, arra is fontos kitérni, hogy miért nem alkalmaz a bíró enyhébb kényszerintézkedést. Így tehát egy koherens, minden szempontot érintő érvelés szükséges, hogy legitim legyen a személyi szabadság megvonása.[14] Azok a kritériumok, miszerint szabadságelvonásról csak bíró dönthet indokolási kötelezettség mentén, és a terheltet ezt megelőzően kötelező bíróság elé állítani, a személyi szabadság elvonásának ultima ratio jellegét hivatottak biztosítani. A büntetőeljárás során is figyelemmel kell lenni tehát az alapjogok tiszteletben tartására, és amennyiben szükséges az ezekbe való beavatkozás, akkor az csak a szükségességi-arányossági teszt alkalmazásával tehető meg.[15]
3. A szemléletváltás
A jogalkotó felismerte, hogy a Be. szabályozásán érdemes változtatni, hogy a személyi szabadság garanciái sokkal inkább érvényesüljenek. Ennek köszönhető, hogy a Be. hatálybalépésével a személyi szabadságot korlátozó kényszerintézkedések körében szemléletváltás következett be a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvényhez (a továbbiakban: régi Be.) képest.[16] A régi Be. alkalmazásában az előzetes letartóztatás volt az elsődleges kényszerintézkedés, amelyhez képest a törvény mintegy kivételként szabályozta a személyi szabadságot enyhébben korlátozó kényszerintézkedéseket. A régi Be. úgy fogalmazott az enyhébb kényszerintézkedések vonatkozásában, hogy azok akkor rendelhetőek el, ha a különböző – egyes kényszerintézkedések körében egyedileg meghatározott – körülmények vizsgálata során az előzetes letartóztatással elérni kívánt célok ezzel is biztosíthatók.[17] A Be. ehhez képest a letartóztatást ultima ratio jelleggel szabályozza, és mint legszigorúbb kényszerintézkedés, csak akkor rendelhető el, ha az elérni kívánt cél távoltartással, illetve bűnügyi felügyelettel nem biztosítható; nevesíti is a törvény a konkrét körülményeket, amelyeket figyelembe kell venni a döntés során.[18] Jól érzékelteti mindezt a Be. szerkezeti felépítése, mivel a kényszerintézkedések közül utolsóként kerül szabályozásra a letartóztatás.[19] Egy ilyen irányú szemléletváltásnak minden bizonnyal hatással kell lennie a bírák indokolási kötelezettségére is. A letartóztatás elrendelésére vonatkozó írásbeli indokolási kötelezettség az Alaptörvény szintjén jelenik meg, ami önmagában mutatja, hogy mennyire fontos ilyen esetekben a megfelelő érvekkel alátámasztott indokolás. Tulajdonképpen a jogalkotó célja az lehetett, hogy az indokolás iránya megváltozzon a módosítás hatására, hiszen a korábbiakkal ellentétben már nem azt kell alátámasztani, hogy miért elégséges az enyhébb kényszerintézkedés a cél eléréséhez, hanem éppen ellenkezőleg. Azt kell megindokolni, hogy miért nem alkalmas a kívánt hatás elérése egy terheltre kedvezőbb kényszerintézkedés, és miért elengedhetetlen a letartóztatás elrendelése vagy éppen fenntartása, meghosszabbítása. Vitathatatlan, hogy jogalkotói szinten – helyesen – bevezetésre került koncepcióváltás összhangban van az EJEB által támasztott elvárásokkal.
Garanciális jelentősége van a kényszerintézkedésekre vonatkozó részletes szabályozás megalkotásának, elrendelésükre vonatkozó korlátok felállításának, mivel alkalmazásuk nem okozhat aránytalan sérelmet a büntetőeljárás hatálya alatt álló személynek. Három alapvető jelentőségű garanciális elvet kívánok kiemelni, amelyeket minden büntetőeljárás során figyelembe kell venni.
4. A szükségesség és arányosság elve
A Be. 271. §-a általános alkalmazási szabályokat állít fel a kényszerintézkedésekre vonatkozóan. Itt rögzíti a törvény, hogy elrendelésük esetén és végrehajtásuk folyamán törekedni kell arra, hogy a kényszerintézkedéssel érintett személy alapvető jogainak korlátozása csak a legszükségesebb mértékben és ideig történjen.[20] A Be. kényszerintézkedésekről szóló első szakasza tehát a legfontosabb követelményt rögzíti, ami nem más, mint a szükségesség és arányosság elve, erre a bíróságnak – és véleményem szerint az ügyészségnek a kényszerintézkedésekre tett indítványaiban is – szükségképpen figyelemmel kell lennie. Az Alkotmánybíróság[21] 26/1999. (IX. 8.) számú határozatában ekként fogalmaz az előzetes letartóztatás kapcsán: „Az egyedi büntetőeljárás alapjául szolgáló bűncselekmény és az adott terhelt előzetes letartóztatása közötti konkrét arányosságot, illetve az előzetes letartóztatás szükségességét az indítványt tevő ügyésznek és a kényszerintézkedés elrendelése, fenntartása és meghosszabbítása kérdésében döntő bíróságnak kell mérlegelnie.” Csak annyiban korlátozhatók a terhelt jogai, amennyiben a büntetőeljárás céljának eléréséhez és a bűnmegelőzéshez ez ténylegesen szükséges. Kényszerintézkedés elrendelése esetén össze kell vetni az egymással konkuráló közérdeket és a terheltet megillető alapjogokat.[22] E körben tekintettel kell lenni a bűncselekmény jellegére, a terhelt által tanúsított magatartásra, a gyanú megalapozottságára és a terhelt személyiségére is.[23] Minden egyes kényszerintézkedéssel kapcsolatos határozat meghozatalakor ezek az elsődlegesen vizsgálandó szempontok.
Az Alkotmánybíróság az előzetes letartóztatás vonatkozásában hozott 26/1999. (IX. 8.) AB határozatban így fogalmaz: „A jelen vizsgálat tárgyát képező előzetes letartóztatás esetében az arányosság elvont, a törvényi szabályozás szintjén történő megteremtése egyrészt az előzetes letartóztatás általános és különös feltételeinek, másrészt a döntési eljárás garanciális szabályainak meghatározásával biztosítható.” Ahhoz viszont, hogy az arányosság a gyakorlatban is megvalósuljon az indokolás jelenti a biztosítékot. „Az ártatlanság vélelméből következően a bíróság nem indulhat ki abból az alapvetésből, hogy a vádlott bizonyára elkövette a vád tárgyát képező bűncselekményt.”[24] Éppen ezért nem fordulhat elő az sem, hogy a bíróság előrehozott büntetésként alkalmazza a letartóztatást, hiszen ez egyértelműen ellentétes lenne az EJEB gyakorlatával, valamint a tisztességes eljáráshoz való joggal.[25]
5. Fokozatosság elve
A kényszerintézkedések elrendelésére vonatkozó általános szabályként rögzül továbbá a fokozatosság elve, miszerint súlyosabb korlátozással járó kényszerintézkedés csak akkor rendelhető el, ha a kényszerintézkedéssel elérni kívánt cél kisebb korlátozással járó kényszerintézkedéssel vagy egyéb eljárási cselekménnyel nem érhető el.[26] Ez azért is fontos alapelv, mert bizonyos fokú átjárhatóság figyelhető meg az egyes kényszerintézkedések között az elérni kívánt célhoz szükséges alapjogkorlátozás mértékében. Amennyiben tehát nem elkerülhetetlenül szükséges a szigorúbb kényszerintézkedés alkalmazása, a terheltre kedvezőbb kényszerintézkedést kell elrendelni, feltéve, hogy az eljárás sikerét csak kényszerintézkedés foganatosítása útján lehet garantálni. A jelenleg hatályos büntetőeljárási törvény szabályozási struktúrája is tükrözi a fokozatosság elvét, ugyanis az enyhébb kényszerintézkedések szabályozásától halad az egyre szigorúbb korlátozást eredményező kényszerintézkedések felé.[27] Fontosnak tartom megemlíteni, hogy a fokozatosság elvét a kényszerintézkedésről döntő határozatok indokolásának is tükröznie kell, ugyanis ahhoz, hogy a letartóztatás elrendeléséhez eljusson a bíró, szükséges az alternatív intézkedések elrendelésének mellőzését részletesen megindokolni.
6. Az érintett kíméletének elve
A végrehajtásra vonatkozóan is állít fel követelményeket a Be., amelyek szintén a fokozatosság megvalósulását kívánják biztosítani. A kényszerintézkedést az érintett kíméletével, a korlátozással nem érintett alapvető jogait tiszteletben tartva kell végrehajtani. A végrehajtás során pedig figyelemmel kell lenni, hogy az az érintetten kívüli személyt csak a legszükségesebb mértékben érintsen.[28] A korlátozni rendelt alapjogot illetően is kímélettel kell eljárni, nem okozhat a kényszerintézkedés végrehajtása indokolatlan sérelmet a terheltnek.
7. Gyakorlati problémák a letartóztatás alkalmazásával kapcsolatban
Fenti elméleti alapvetések nem elhanyagolhatóak, mégis a gyakorlat tudja igazán visszaadni a törvényi szinten lefektetett garanciák érvényesülését. Úgy gondolom, a kényszerintézkedések kapcsán megjelenő gyakorlatot jelenleg az EJEB esetjoga tudja leginkább prezentálni. Az EJEB vizsgálatai során elsődlegesen azt tartja szem előtt, hogy a nemzeti hatóságok megsértették-e az Egyezmény 5. cikkét, amely a személyi szabadsághoz és biztonsághoz való jogot deklarálja. „…az EJEE 5. cikke, a magyar Alaptörvény és a Be. értelmezésekor tekintetbe kell venni, hogy a szabadság a szabály, és a fogva tartás a kivétel. Az ítéletet megelőző fogva tartás sem károsíthatja meg az ártatlanság vélelmét, még ideiglenesen sem.”[29]
Az EJEB ítéletei nevesítik a gyakorlat terén meglévő problémákat, legtöbb esetben ugyanis marasztaló ítélet születik Magyarországgal szemben. Összességében ezen ítéleteket vizsgálva az mutatható ki, hogy a kényszerintézkedésekről döntő határozatok sematikusak, nem veszik figyelembe az egyedi ügyek sajátosságait, nem foglalkoznak kellően a terhelt személyi körülményeivel, valamint nem valósul meg a fegyverek egyenlőségének elve sem. „A bűncselekmény súlyára való automatikus hivatkozás, a várható büntetés, mint a szökés vagy elrejtőzés veszélyét kizárólagosan megalapozó tényező, valamint a terhelt egyéni körülményeinek, illetve az alternatív kényszerintézkedések alkalmazhatósága vizsgálatának hiánya a magyar bírói gyakorlat sokat kritizált sajátosságai.”[30] Emiatt fontos vizsgálni az EJEB elé került magyar vonatkozású ügyeket, hiszen az EJEB indokolásai követelményeket határoznak meg, igyekezvén megakadályozni az aránytalan jogkorlátozást.
A fegyverek egyenlőségének elvét sértő gyakorlati tapasztalatok a 93. BK véleményre tekintettel megdöbbentőek, ugyanis ez alapján „…a nyomozási bíró ülése kontradiktórius bírósági eljárás, ahol az indítványt előterjesztő ügyész által becsatolt bizonyítékokat a gyanúsított és a védője megismerheti, és azokkal szemben – az ülés keretei között – védekezést terjeszthet elő. Így a Be. 211. § (1) bekezdése alapján minden esetben biztosítani kell, hogy a gyanúsított és a védője a más által előterjesztett indítványt írásban, az ülés előtt megkaphassa, hogy az érdemi védekezésre felkészülhessen. A törvény szerint ez az általa előterjesztett indítvány esetén az ügyész feladata.” Ebből kifolyólag a védelem számára minden esetben biztosítani szükséges az iratok megismerésének jogát, hogy a terhelt ne kerüljön már az első pillanatban hátrányosabb helyzetbe a kényszerintézkedést indítványozó ügyészségnél. A 93. BK vélemény alapján továbbá „A határozat indokolásában a nyomozási bíró számot ad arról, hogy az előzetes letartóztatás általános feltételei fennállnak-e, és megindokolja, hogy az előzetes letartóztatás mely különös okát, milyen adatok alapján állapította meg. A határozat indokolásában ki kell térni a védői ténybeli és jogi érvelésre és a nyomozási bíró azzal kapcsolatos álláspontjára.” Erre tekintettel a határozatot hozó bíró minden esetben egy teljes körű érvelés mentén juthat el a letartóztatás elrendeléséig annak szükségessége esetén. Az EJEB ítéletei mindezek ellenére sokszor kritizálják azt a körülményt, hogy a védelem nem tudja gyakorolni az iratmegismerés jogát, ezzel pedig ellehetetlenül az a garanciális követelmény, hogy a védelem specifikus érvekkel tudjon reagálni az ügyészi indítványban foglaltakra. Kritika éri továbbá azt a tényt, hogy a bírák az alternatív intézkedések alkalmazásának lehetőségéről nem döntenek, mindez szintén abba az irányba mutat, hogy nem vizsgálják megfelelően az összes körülményt, amiből kifolyólag több esetben születik aránytalan döntés.[31]
Az EJEB figyelemre méltó módon a hatóságok aktivitásának hiányát is kiemeli a marasztaló döntéseiben, ami a soron kívüli eljárás követelménye ellen ható magatartás. A Be. 279. § (1) bekezdése szerint a bíróságnak, az ügyészségnek és a nyomozó hatóságnak arra kell törekednie, hogy a kényszerintézkedés a lehető legrövidebb ideig tartson. Ez tulajdonképpen elvárás a büntetőeljárás hatósági alanyaival szemben, amely az eljárás gyorsítását célozza. Itt fontos megemlíteni, hogy a Be. 79. § (1) bekezdés a) pontja alapján soron kívül kell lefolytatni a büntetőeljárást, ha a terhelt személyi szabadságot érintő bírói engedélyes kényszerintézkedés hatálya alatt áll. Mivel sortartó felsorolást tartalmaz a Be. ezen szakasza, így még inkább kiemelkedik annak szükségszerűsége, hogy a hatóságok kiemelt figyelmet fordítsanak ezekre az eljárásokra, és igyekezzenek mielőbb felderíteni a szükséges bizonyítékokat, és minél hamarabb végezzék el a szükséges eljárási cselekményeket.[32] A régi Be. csak az előzetes letartóztatás esetén tartotta indokoltnak a soron kívüli eljárást, ezt terjesztette ki a jogalkotó a hatályos eljárási törvényben.[33] Ha a hatóságok sem mutatnak aktivitást – a törvényi követelmény ellenére –, azt feltételezi, hogy az eljárásnak nincs célja, hiszen, ha nem nyomoznak, abból azt a következtetést lehet levonni, hogy pusztán formailag van büntetőeljárás.[34]
Az EJEB elmarasztaló döntései sajnálatos módon nem vonják maguk után a várt hatást, ahogyan a Be. szintjén végbemenő szemléletváltás sem hozott végső soron pozitív változást a jogalkalmazás terén. A törvénymódosítás hatására a letartóztatások számának csökkenése volt várható, ebből kifolyólag pedig az enyhébb kényszerintézkedések arányának növekedése. Mivel a büntetőeljárási törvény 2018. július 1-én lépett hatályba, így egyelőre nem állnak rendelkezésre hosszú távú adatok, a statisztika alapján viszont az látható, hogy a Be. hatálybalépése eleinte kedvező változásokat hozott, hiszen csökkent a letartóztatások száma, hiszen a 2018-as év első felét érintően 1699 esetben került sor első fokon letartóztatás elrendelésére, míg az év második felében ez a szám 1371-re csökkent. Ezt követően viszont számottevő növekedés figyelhető meg a letartóztatások számában, úgy tűnik tehát, hogy a törvény megváltoztatása kevés volt, hogy a gyakorlat változzon.
A 2019-es év statisztikája alapján a bíróság 3330 esetben rendelte el a letartóztatást ügyészi indítvány alapján, a másodfokú bíróság ezek után további 42 esetben. Más kényszerintézkedést rendelt el a bíróság 262 esetben, fellebbezés folytán pedig 37 esetben. A 2020-as év statisztikai adatai ezzel szemben negatív tendenciát mutatnak, mivel az ügyészi indítvány hatására 3871 esetben rendeltek el letartóztatást, a fellebbezés okán ez további 49 elrendeléssel bővült. Más kényszerintézkedést alkalmazott a bíróság 287 esetben, másodfokon 28 esetben.[35] A 2021. évi statisztika szerint az ügyészi indítvány alapján elrendelt letartóztatások száma 4685, ráadásul fellebbezést követően 54 elrendeléssel emelkedett ez az egyébként is magas szám, tehát a megelőző évhez képest majdnem 1000-rel több esetben rendeltek el letartóztatást a bíróságok. Más kényszerintézkedés elrendelésére 279 alkalommal került sor, majd fellebbezés során ez további 31 esettel bővült.[36] Sajnálatos módon a jelenleg legfrissebb, rendelkezésre álló adatok sem mutatnak biztató irányt, hiszen a 2022.,[37] valamint 2023.[38] évre vonatkozó adatok is növekvő tendenciát mutatnak. A 2022-es évben ügyészi indítvány alapján elrendelte első fokon az eljáró bíróság a letartóztatást 5072 esetben, ez a szám 2023-ban 5153-ra emelkedett. Ezzel szemben csupán 130 alkalommal nem rendelte el 2022-ben, míg 2023-ban ez a szám csupán 115. Más kényszerintézkedés elrendelésére került sor 2022-ben 285 esetben, 2023-ban pedig 294 esetben. A fellebbezést követő számok sem javítanak ezen a statisztikán, ugyanis a 2022-es évben 43 alkalommal rendelte el a másodfokú bíróság a letartóztatást ügyészi fellebbezést követően, 2023-ra ez a szám 63-ra nőtt. Más kényszerintézkedést a másodfok 26 alkalommal rendelt el 2022-ben, míg 2023-ban mindösszesen 20 alkalommal került erre sor.
Továbbra is eredményesnek látszanak tehát az ügyészség által tett indítványok, hiszen ezek alapján 2019-ben 90,4%, 2020-ban 91,1%, 2021-ben és 2022-ben 92,5%-os, míg 2023-ban 92,6%-os arányban rendeltek el letartóztatást első fokon. A bíróságok más kényszerintézkedés elrendeléséről 2019-ben 7,1%-ban, 2020-ban 6,7%-ban, 2021-ben 5,5%-ban, 2022-ben 5,1%-ban, 2023-ban pedig 5,2%-ban döntöttek első fokon. A fellebbezés utáni számokkal kiegészülve sem javul ez az arány, hiszen a bíróságok több alkalommal döntenek fellebbezés után a letartóztatás elrendeléséről, mint alternatív kényszerintézkedés alkalmazásáról. Megállapítható tehát, hogy a bíróságok az esetek nagy részében nem élnek az enyhébb kényszerintézkedés elrendelésének lehetőségével, még mindig a letartóztatás van uralkodó helyen a gyakorlat terén. Véleményem szerint a számok arról árulkodnak, hogy a bíróságok az esetek nagy részében nem fordítanak kellő figyelmet az indokolásra, azok továbbra is sematikusak, így jó eséllyel az EJEB elmarasztaló döntései a továbbiakban is várhatók. Ugyan az általam vizsgált EJEB döntései a régi Be. idején születtek, ez nem jelenti, hogy a jelenleg hatályos törvény alapján el lehetne térni az EJEB megállapításaitól, mi több, az Egyezmény részes államaiban a nemzeti hatóságok kötelezettsége, hogy az Egyezményben foglalt elvárásoknak és az esetjognak megfeleljenek, ellenkező helyzetben a jogsértés megállapíthatóvá válik.
8. Záró gondolatok
Aggályosnak tartom, hogy a belső jogban nincs lehetőség a jogsérelem orvoslására, így az érintett személyeknek külső fórumhoz kell fordulniuk. Az Alkotmánybíróság 3002/2014. (I. 24.) AB végzéséhez fűzött különvélemények és párhuzamos indokolások már felhívták a figyelmet, hogy tulajdonképpen a fellebbezés az egyetlen jogorvoslat, amit a jogsérelmet szenvedett fél ki tud meríteni, mielőtt az EJEB-hez fordulna. Bragyova András alkotmánybíró különvéleménye szerint „A többségi álláspont ennek ellenére oda vezet, hogy az Alaptörvény IV. cikk (3) bekezdésben foglalt, a common law habeas corpus szabályához hasonló, a személyi szabadság védelmére szolgáló alapvető alkotmányos biztosíték jogi védelme hiányos marad.”
Az Alkotmánybíróság feladata az Alaptörvényben biztosított alapjogok védelme is. Az Alkotmánybíróság számára ezért is biztosítani kellene a jogot, hogy érdemben vizsgálhassa a letartóztatással okozott aránytalan jogsérelmet, amennyiben azt alapjogi szempontból hiányos döntés okozza. Az viszont, hogy nincs belső „alapjogi” jogorvoslat, nem a büntetőeljárási törvénynek róható fel, hanem az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény (a továbbiakban: Abtv.) szabályaira vezethető vissza, így mindenképpen jogalkotói szinten kellene orvosolni ezt a hiányosságot.
A nemrégiben keletkezett 3147/2021. (IV. 22.) számú Alkotmánybírósági végzés is megállapította, hogy az Alkotmánybíróság nem vizsgálhatja a letartóztatás tárgyában hozott végzések alaptörvény-ellenességét, mivel az Abtv. 27. §-a szerinti alkotmányjogi panasz csak az ügy érdemében hozott, eljárást befejező határozatok esetén alkalmazható. A letartóztatásról rendelkező végzés pedig nem felel meg ezen kitételeknek, mivel „a terhelt személyi szabadságát érintő – a kényszerintézkedés elrendelésről, fenntartásról vagy megszüntetésről rendelkező – bírói döntés az eljárás során hozható legsúlyosabb »közbenső« határozat”.[39]
Úgy gondolom, hogy a legnagyobb probléma, ami továbbra is megoldásra vár, hogy a bírók teljeskörűen eleget tegyenek indokolási kötelezettségüknek, hiszen ezzel tudják biztosítani a garanciák érvényesülését. Fontos zárásként azt is megjegyeznem, hogy a nyomozási bíró által hozott határozat a Kúria elé nem kerülhet, így a legfelsőbb bírói szerv nem tud semmit tenni a jogegységesítés érdekében. A hiányosságok orvoslására ezért elengedhetetlen lenne az Abtv. módosítása, hiszen egy belső alkotmányossági kontroll jobban tudja formálni a gyakorlatot, mint egy külső fórum által hozott döntés. Ennek oka az, hogy az EJEB csak egyedi ügyekben alkothat határozatot, míg az Alkotmánybíróság dönthet jogszabály alaptörvény-ellenességéről is, ami maga után vonhatja azt, hogy a jogalkotó módosít a szabályokon. Az Alkotmánybíróság által hozott határozatoknak ily módon direktebb hatása lehet a gyakorlatra általánosan, mint az EJEB-döntéseknek.
Ráadásul az EJEB rendszerszinten nem lát bele a magyar gyakorlatba a kényszerintézkedések terén, mivel csak egyedi ügyeket vizsgál, amikben a saját gyakorlatára hivatkozik, és nem végzett olyan felmérést, mint a büntetés-végrehajtás területén.
Úgy gondolom, ha az Alkotmánybíróságnak lenne lehetősége vizsgálni a jogsértés megállapítását, akkor az érintett számára lehetőség nyílna kártérítési összeg megítélésére, hiszen az állami szerv által elkövetett jogsértést kártérítési perben lehetne orvosolni. A polgári bíróság előtt zajló perben a bizonyítást könnyebbé tenné az Alkotmánybíróság által hozott határozat, hiszen így nem lenne indokolt, hogy a bíróság közvetlenül vizsgálja a letartóztatással kapcsolatos határozat indoklását, mivel a jogsértés ténye már igazolt lesz.
Véleményem szerint indokolt lenne továbbá ülést tartani abban az esetben is a letartóztatás meghosszabbítása és fenntartása tárgyában, ha az indítványban nem hivatkoztak új körülményre.[40] Ilyen esetben jelenleg a Be. alapján a bíróság pusztán ügyiratok alapján jogosult dönteni, a terhelt meghallgatásának mellőzésével, és a védői érvek figyelembevétele nélkül. Az eljárás körülményeinek folyamatos változása indokolttá tenné azt is, hogy a meghosszabbításra is csak ülésen kerülhessen sor, biztosítva ezzel a kontradikció megvalósulását. Minden egyes kényszerintézkedés kapcsán hozott határozatban fontos a meghozatalakor fennálló körülményeket feltárni, és azok alapján megalapozott, részletes indokolással ellátott döntést hozni. Következtetésként ez nemcsak az elrendeléskor bír garanciális jelentőséggel, hanem a fenntartás és meghosszabbítás körében is. Mi több, fenntartás esetén fokozottabban kell alátámasztani a kényszerintézkedés szükségességét, mivel törekedni kell arra, hogy az a lehető legrövidebb ideig tartson, így ezek az esetek sokszor meghaladják az észszerűségi követelményeket. Ugyan elvont értelemben nem lehet meghatározni a letartóztatás észszerűnek tekinthető időtartamát, az EJEB ilyenkor több körülményt figyelembe véve hoz döntést, amelyek a következők: az ügy bonyolultsága, a kérelmező magatartása és a hatóságok által kifejtett aktivitás. A magyar ügyek vonatkozásában a Bíróság az egy évnél rövidebb ideig tartó letartóztatást nem tekinti észszerűtlennek, ha a szükséges feltételek megállapíthatók.[41] Üdvözölendő lenne tehát a Be. ilyen irányú módosítása a tisztességes eljárás jegyében. Fontos, hogy a lehető legszélesebb körben kapjanak teret a terhelt helyzetét kedvezőbbé tevő nézetek, mivel soha, semmilyen esetben nem lehet előrehozott büntetésként tekinteni a letartóztatásra. Ahogyan azt az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának R/80/11. számú Ajánlása is alapelvként határozza meg: „A bűnösség bebizonyításáig ártatlannak vélelmezve bűncselekménnyel vádolt személy se helyezhető az ítéletig őrizetbe, csak akkor, ha azt a körülmények feltétlenül szükségessé teszik. Az ítéletet megelőző őrizet ezért kivételes intézkedésnek tekintendő, sohasem lehet kötelező, és nem alkalmazható büntető célokból.”
A magyar szabályok alapján tájékoztatási kötelezettség kötelezi a bíróságot, mivel a fogva lévő terhelt jogosult, hogy megismerje fogva tartása okát, ezek esetleges változásait.[42] Ez a fegyverek egyenlőségét hivatott biztosítani, mivel a terheltnek meg kell adni a lehetőséget, hogy védekezzen, ezért pontos jogi és ténybeli indokolást kell rendelkezésére bocsátani.[43] Ráadásul kötelező a védői részvétel az eljárásban, ha a terhelt személyi szabadságot érintő kényszerintézkedés hatálya alatt áll. A jövőben viszont álláspontom szerint a kötelezői védői jelenlétet kellene törvényi szinten rögzíteni. Ahhoz viszont, hogy ennek gyakorlati jelentősége is legyen, szükséges lenne biztosítani a szóbeli és kontradiktórius ülés tartását minden személyi szabadságot érintő bírói engedélyes kényszerintézkedéshez kapcsolódó döntés meghozatalakor. Csak ilyen feltételek biztosítása mellett lehet törvényesen határozni a jogkorlátozás elrendeléséről, és szükségszerűen bele kell foglalni a döntésbe a védő által kifejtett érvelést, és kényszerintézkedés elrendelése esetén indokolni kell, hogy a védő által képviselt – terheltre kedvezőbb – szempontok miért nem képesek biztosítani az eljárás eredményességét.[44]
Nem tartom helyesnek azt a körülményt, hogy a magyar szabályok szerint semmilyen hátrányos jogkövetkezménnyel nem jár, ha a hatóságok késleltetik a nyomozás sikerét, ezt az Alkotmánybíróság is kimondta.[45] Érdemes lenne a büntetőeljárási törvényt módosítani, és meghatározott feltételeket előírni a hatóságok számára, legfőképpen akkor, ha a kényszerintézkedés indítványozásakor a nyomozás sikerének meghiúsítására hivatkoznak. Határidőt kellene szabni, hogy ilyen esetben mennyi ideje van a hatóságoknak intézkedni a szükséges eljárási cselekmények foganatosítása végett, és ha nem tesznek eleget kötelezettségüknek, ugyanolyan okra hivatkozva nem indítványozhatnák a meghosszabbítást. Ezáltal biztosítani lehetne, hogy a kényszerintézkedés tárgyában hozott döntés után a hatóságok haladéktalanul foglalkozzanak az üggyel, és ne úgy tegyenek indítványt a kényszerintézkedés meghosszabbításra, hogy a korábban elrendelt jogkorlátozás ideje alatt egyáltalán nem, vagy csak közvetlenül a határidő lejárta előtt intézkedtek az eljárási cselekmények foganatosítása iránt. Amennyiben pedig nem a törvény által meghatározott kereteknek megfelelően végezték a nyomozást, úgy az abból származó bizonyítékok később nem képezhetnék a bizonyítás tárgyát, ezzel is motiválva a hatóságokat, hogy észszerű határidőn belül záruljon le a büntetőeljárás. A hatóságok passzivitása okán szükségszerű lenne a személyi szabadságot érintő kényszerintézkedést elrendelő, meghosszabbító vagy fenntartó végzésekben a hatóságok figyelmét felhívni, hogy a büntetőeljárást soron kívül kell lefolytatni, ezzel is érzékeltetve, hogy mielőbb intézkedjenek az egyes eljárási cselekmények foganatosítása iránt, ugyanis „A hatóságok, bíróságok mulasztásának vagy a hatóságok, bíróságok által elkövetett hibának a következményeit, vagyis az eljárás megismétlését nem lehet a terhelt terhére róni.”[46]
Kétségtelen, hogy az egyik legnagyobb hiba, ami megtörténhet a büntetőeljárás során, az, ha valakinek indokolatlanul vonják el a személyi szabadságát, hiszen ezzel olyan hátrányt és lelki törést okoznak az érintettnek, amely utólag nem tehető semmissé. Összességében úgy gondolom, hogy a kényszerintézkedések jelentősége megkérdőjelezhetetlen, fontos célokat szolgálnak a büntetőeljárásban, azonban elengedhetetlen, hogy ezeket a jogintézményeket a jogállami garanciák érvényesülésével alkalmazzuk.
[1] ELTE-ÁJK Büntető Eljárásjogi és Büntetés-végrehajtási Jogi Tanszék, PhD-hallgató
[2] Belovics Ervin – Tóth Mihály: Büntető eljárásjog. HVG-ORAC, Budapest, 2020. 213. o.
[3] 3313/2017 (XI. 30.) AB határozat: „Az EJEB gyakorlatában rámutatott, hogy a gyanúsítottal szembeni kényszerintézkedés foganatosítása nem sérti az ártatlanság vélelmét. Ebből következően nem minősül az ártatlanság vélelme megsértésének, ha az eljárás alá vont személyt előzetes letartóztatásba helyezik, és az elítéltekkel azonos körülmények között tartják fogva.”; 3046/2019 (III. 14.) AB határozat: „Az Alkotmánybíróság korábbi határozataiban már rögzítette, hogy a büntetőeljárási kényszerintézkedések, mint az őrizetbe vétel vagy az előzetes letartóztatás – noha azok bírósági ítélet nélkül is a szabadság ideiglenes megvonásával járnak – nem tekinthetők az ártatlanság vélelme megsértésének, hanem meghatározott intézkedések alapján történő közérdekű óvintézkedésnek.”
[4] Az Alaptörvény II. cikke szerint az emberi méltóság sérthetetlen. Minden embernek joga van az élethez és az emberi méltósághoz, a magzat életét a fogantatástól kezdve védelem illeti meg. Következtetésképp a büntetőeljárás hatálya alatt álló személyek méltóságát sem lehet megsérteni.
[5] Balogh Zsolt – Hajas Barnabás – Schanda Balázs: Alapjogok és alapvető kötelezettségek fogalma, értelmezése. NKE Budapest, 2014. 16. o.
[6] Lásd: Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya 9. cikk; valamint Az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezmény. https://www.echr.coe.int/documents/convention_hun.pdf, amely Magyarországon az 1993. évi XXXI. törvénnyel került kihirdetésre. (Rövidítése: EJEE) (a továbbiakban: Egyezmény) (Az Egyezmény minimumszabályokat határoz meg az államok számára, amelyek szigorúbb követelményeket írhatnak elő nemzeti jogi szabályozásukban.)
[7] Sonnevend Pál – Bodnár Eszter (szerk.): Az Emberi Jogok Európai Egyezményének kommentárja. HVG-ORAC Kft, Budapest 2021 71–102. o.
[8] Lásd bővebben: European Court of Human Rights – Guide on Article 5 of the European Convention on Human Rights https://www.echr.coe.int/Documents/Guide_Art_5_ENG.pdf
[9] Koósné Mohácsi Barbara: A szabadságelvonás határai – Helyettesítő intézmények és alternatív szankciók a magyar és a német jog összehasonlításának tükrében. ELTE Eötvös Kiadó Budapest, 2015 18–30. o.
[10] Eljárásának kezdeményezésére az Egyezmény 34. cikke nyújt lehetőséget, ez alapján a Bíróság kérelmeket vehet át bármely természetes személytől, nem-kormányzati szervezettől vagy személyek csoportjaitól. E személyi kör akkor kérhet jogvédelmet az EJEB-től, ha az Egyezményben – vagy a kiegészítő jegyzőkönyveiben – deklarált valamely jogukat a szerződő állam megsértette. Lásd: Bieber Ivóna – Ivány Borbála – Kádár András Kristóf: Ügyvédi kézikönyv – Hatékony jogi segítségnyújtás a kényszerintézkedésekkel kapcsolatos eljárásokban, Magyar Helsinki Bizottság 2019. június 100–105. o.
[11] Alaptörvény IV. cikk (2) bekezdés.
[12] Koósné Mohácsi Barbara: „A személyi szabadsághoz és biztonsághoz való jog” in Jakab András – Fekete Balázs (szerk.): Internetes Jogtudományi Enciklopédia (Alkotmányjog rovat, rovatszerkesztő: Bodnár Eszter, Jakab András) https://ijoten.hu/szocikk/a-szemelyi-szabadsaghoz-es-biztonsaghoz-valo-jog (2018) [23]–[24]; valamint Kupecki Nóra: A személyi szabadság büntető eljárásjogi korlátai az Emberi Jogok Európai Egyezményének 5. cikkében. Magyar Rendészet, 2015/5. 63–74. o.
[13] Alaptörvény IV. cikk (3) bekezdés
[14] Ilowiecki kontra Lengyelország ügy (27504/95 sz. kérelem; 1998. január 14.); valamint BH 2007.216.
[15] Alaptörvény I. cikk (3) bekezdés; Be. 2. § (3) bekezdés, 271. § (1) bekezdés, valamint 276. § (1) bekezdés b) pont.
[16] Róth Erika: A személyi szabadságot érintő kényszerintézkedések új rendszere. Miskolci Jogi Szemle, 16. évfolyam (2021) 5. szám (3. különszám) 482–495. o.
[17] Régi Be. 137. § (2) bekezdés; 138. § (2) bekezdés; 138/A. § (2) bekezdés.
[19] Nem véve figyelembe az előzetes kényszergyógykezelést, annak speciális jellege miatt.
[20] Megjegyzendő, hogy alkotmányos szinten is rögzül a szükségesség és arányosság érvényesülésének követelménye: Alaptörvény I. cikk (3) bekezdés.
[21] Az előzetes letartóztatással kapcsolatban született alkotmánybírósági határozatok a letartóztatásra is irányadók. [lásd: 10/2021 (IV. 7.) AB határozat].
[22] Polt Péter (főszerk.): Kommentár a büntetőeljárási törvényhez 1. kötet. Wolters Kluwer Hungary, Budapest 2018 591–592. o.
[23] Európa Tanács Miniszteri Bizottság R(80)11. számú Ajánlás az ítélethozatalt megelőző fogva tartásról 5. pont.
[24] Dudás Dóra Virág: Emberi jogi kézikönyv az EJEB gyakorlata alapján https://uj.jogtar.hu/#doc/db/20/id/A21Y1037.YOV/ts/10000101/.
[25] Európa Tanács Miniszteri Bizottságának R/80/11. számú Ajánlása
[27] Czine Ágnes: Kényszerintézkedések az új büntetőeljárási törvényben. Fundamentum, 2016/2–4. 94.o. https://fundamentum.hu/sites/default/files/fundamentum-16-2-4-07.pdf.
[29] Fenyvesi Csaba: Az ártatlanság vélelmének jelentősége. Ügyvédek Lapja, 2020/1. 9. o.
[30] A gyanú árnyékában – Kritikai elemzés a hatékony védelemhez való jog érvényesüléséről. Magyar Helsinki Bizottság, Budapest, 2009 https://helsinki.hu/wp-content/uploads/A-gyanu-arnyekaban-final.pdf 39. o.
[31] Lásd például: Baksza kontra Magyarország (59196/08. sz. kérelem; 2013. április 23.); Hagyó kontra Magyarország (52624/10 sz. kérelem; 2013. július 23.); Bandur kontra Magyarország (50130/12. sz. kérelem; 2016. október 5.)
[33] Régi Be. 64/A. § (1) bekezdés a) pont.
[34] Lásd például: Baksza kontra Magyarország (59196/08. sz. kérelem; 2013. április 23.); Imre kontra Magyarország-ügy (53129/99 sz. kérelem; 2003. december 2.).
[35] Ügyészségi Statisztikai Tájékoztató – Büntetőjogi szakág: https://ugyeszseg.hu/wp-content/uploads/moved/2020/12/ugyeszsegi-statisztikai-tajekoztato-buntetojogi-szakag-2019.-ev-1.pdf; http://ugyeszseg.hu/wp-content/uploads/2021/12/buntetojogi-szakag-2020.pdf.
[36] https://ugyeszseg.hu/wp-content/uploads/2022/11/buntetojogi-szakag-2021.pdf.
[37] https://ugyeszseg.hu/wp-content/uploads/2023/11/buntetojogi-szakag-2022.-ev.pdf.
[38] https://ugyeszseg.hu/wp-content/uploads/2016/02/buntetojogi-szakag-2023.-ev.pdf.
[39] 3147/2021. (IV. 22.) AB végzés [20].
[40] Be. 466. § (1) bekezdés b) pont.
[14] Lásd: Bieber–Ivány–Kádár i. m. 96–97. o.
[42] Be. 39. § (2) bekezdés a) pont.
[43] 93. BK vélemény: „Ebből következően a nyomozási bíró ülése kontradiktórius bírósági eljárás, ahol az indítványt előterjesztő ügyész által becsatolt bizonyítékokat a gyanúsított és a védője megismerheti, és azokkal szemben – az ülés keretei között – védekezést terjeszthet elő. Így a Be. 211. § (1) bekezdése alapján minden esetben biztosítani kell, hogy a gyanúsított és a védője a más által előterjesztett indítványt írásban, az ülés előtt megkaphassa, hogy az érdemi védekezésre felkészülhessen. A törvény szerint ez az általa előterjesztett indítvány esetén az ügyész feladata.”
[44] Uo.: „A határozat indokolásában ki kell térni a védői ténybeli és jogi érvelésre és a nyomozási bíró azzal kapcsolatos álláspontjára.”
[45] 62/2006. (XI. 23.) AB határozat: „A nyomozó hatóság és az ügyész eljárási cselekményeire megállapított határidők túllépésének – főszabályként – nincs büntető eljárási jogi következménye, azaz nincs jogvesztő vagy a megkésett eljárási cselekményt érvénytelenítő hatása, sőt a mulasztó hatóság köteles a szükséges eljárási cselekményt mielőbb pótolni.”
[46] Czine Ágnes: Az új büntetőeljárási törvény alkotmányos kihívásai. Ügyvédek Lapja, 2020/1. 12. o.