„Szabály: Olyan, írásban rögzített v. vmely szokáson alapuló rendelkezés, elv, amely magatartásunkat, viselkedésünket, eljárásunk módját megszabja, meghatározza; amelyhez igazodnunk, alkalmazkodnunk kell. […] Vmely (gyakorlati) magatartás, tevékenység, cselekvés módját, rendjét, menetét meghatározó, megszabó rendelkezés, utasítás. […] Sok hasonló esetből, a gyakorlat rendjéből, tapasztalati tényekből elvont rendszerező elv v. vmely tevékenység számára irányító erejű megállapítás; általános (elméleti v. gyakorlati) igazság, (tudományos) törvényszerűség.
Kivétel: Vmely (általános) szabálytól való eltérés, a vele való ellenkezés, ellentét.”[3]
A jogalkotó szándéka szerint lényeges változást kellett, hogy hozzon a büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvény (a továbbiakban: Be.) a személyi szabadságot érintő bírói engedélyes kényszerintézkedések rendszerében, amelynek elsődleges célja, hogy szakítson a korábbi szabályozás „alapvetően előzetes letartóztatás központú megközelítésével”.[4] A korábbi büntetőeljárási törvényünk (előzetes) letartóztatás központú megközelítése alapján abban az esetben, amikor felmerült a személyi szabadságot érintő kényszerintézkedések alkalmazásának lehetősége, a bíróságnak azt kellett indokolni, hogy miért alkalmaz a(z előzetes) letartóztatás (fő szabály) helyett enyhébb kényszerintézkedést (kivétel). A Be. ezzel a szemlélettel szakítani kívánt, megfordítva a szabály-kivétel viszonyt, hogy a bíróságnak ne a letartóztatástól történő esetleges eltérésről kelljen döntés hoznia, hanem éppen azt indokolja meg, miért csak a legsúlyosabb eszközzel érhetők el a kényszerintézkedés céljai, miért nem elegendő „csupán” távoltartás vagy bűnügyi felügyelet elrendelése a terhelttel szemben.[5] A szükségesség, arányosság, fokozatosság követelményének rögzítése maga után vonja azt, hogy a bíróságnak a személyi szabadságot érintő kényszerintézkedések elbírálása során határozatában meg kell indokolni, hogy a kényszerintézkedés elrendelésének általános és különös feltételei miként állnak fenn, vagy miért hiányoznak adott esetben. Ezzel összhangban rögzíti a Be. 271. § (2) bekezdése, hogy súlyosabb korlátozással járó kényszerintézkedés csak akkor rendelhető el, ha a kényszerintézkedéssel elérni kívánt cél kisebb korlátozással járó kényszerintézkedéssel vagy egyéb eljárási cselekménnyel nem érhető el.
Érdemes megvizsgálni, hogy a személyi szabadságot érintő kényszerintézkedésekre vonatkozó statisztikai adatok visszaigazolják-e a jogalkotó céljának megvalósulását, mivel a korábbi (fő)szabály-kivétel viszonyt egyértelműen alátámasztották a számok is, a Be. hatálya alatt azonban ebben a körben valamiért nem tapasztalható szignifikáns különbeség a korábbiakhoz képest. A vizsgálathoz a 2013–2023. évek adatait vettem alapul, minthogy a 2013. évet követően indultak el a következő jelentős változások a legsúlyosabb kényszerintézkedésünk terén, amelyek az elrendelések számát is nyilvánvalóan befolyásolták:
- A nyomozástaktikai érdekek figyelembevételének kizárása a letartóztatással kapcsolatos bírói eljárásban [166/2011. (XII. 20.) AB határozat];
- Az iratismeret biztosítása a letartóztatással kapcsolatos eljárásban [166/2011. (XII. 20.) AB határozat; az Európai Parlament és a Tanács a büntetőeljárás során a tájékoztatáshoz való jogról szóló 2012/13/EU irányelve és annak „többlépcsős” implementálása];
- A vádemelés előtt a letartóztatás tárgyában döntést hozó bírák kizárása a további eljárásból [34/2013. (XI. 22.) AB határozat; 21/2016. (XI. 30.) AB határozat; 2/2020. (I. 2.) AB határozat].
Ezek az alapvetően 2013–2016. évek közötti változások kedvező tendenciát indítottak el a(z előzetes) letartóztatások számát és indokoltságukat tekintve, amelyet a statisztikai adatok is alátámasztottak. Ahogy láttuk, a Be. ezt kívánta folytatni, hogy egyértelműen megfordította a legsúlyosabb és az enyhébb kényszerintézkedések közötti fő szabály-kivétel rendszert is, vagyis a csökkenésnek folytatódnia kellett volna, de legalább egyfajta stagnálásra mindenképpen számíthattunk.
A letartóztatások számának alakulásában a következő tendenciák figyelhetők meg a vizsgált időszakban:
| Tárgyév | Ügyészi indítvány alapján elrendelt letartóztatások száma |
| 2013 | 6098 |
| 2014 | 4836 |
| 2015 | 4453 |
| 2016 | 4199 |
| 2017 | 3997 |
| 2018 | 3085 |
| 2019 | 3330 |
| 2020 | 3871 |
| 2021 | 4685 |
| 2022 | 5072 |
| 2023 | 5153 |
Amint látható, a Be. 2018. július 1. napján történt hatálybalépéséig a kedvező jogszabályi változásokkal összefüggésben majdnem felére csökkent a(z előzetes) letartóztatások száma. Ezt követően azonban hiába vártunk további csökkenést, vagy legalább stagnálást, pedig a Be. indokolásának általános része is egyértelműen kiemelte, hogy „a letartóztatások számát az európai trendeknek megfelelően indokolt a minimálisra csökkenteni és a letartóztatást valóban csak a legszükségesebb esetekre korlátozni.”[6]
Ma már kijelenthető, miszerint a jogalkotó azon szándéka, hogy a letartóztatások száma csökkenjen, nem igazán valósult meg, főleg, ha a Be. hatálybalépését követően vizsgáljuk a letartóztatások számát. Kétségtelen tény, hogy a régi Be. időszakának zenitjéhez (2013. év – 6098 letartóztatás) képest napjainkra az elrendelt letartóztatások száma csökkent, de a 2014–2018 közötti 3000–8000-hez képest jelentősen nőtt, így tehát meghaladja a korábbi törvény hatálya alatti számokat.
Ennek a jelenségnek korábban alapvetően két indokát adta a szakirodalom. Az egyik, véleményem szerint kedvezőbb forgatókönyvet Tóth Mihály írta le, bár már akkor is hangot adott aggodalmának: „A visszarendeződés első jelei tehát éppen az új törvény hatálybalépésétől mutatkoznak, van tehát miért aggódnunk. Igaz, bizonyos strukturális változások is történtek. 2020-ban ugyan ismét csökkent az ismertté vált összbűnözés (162 000) de 7 év folyamatos csökkenése után sajnos először nőttek például a letartóztatás szempontjából nyilván releváns erőszakos bűncselekmények (a szándékos befejezett emberölések például 60-ról 78-ra (30%-kal), a hivatalos személy elleni erőszakok 564-ről 684-re (20%-kal). Egyesek ezt a pandémia és a karantén okozta feszültségek eszkalálódásával is magyarázzák.”[7]
A hivatkozott tanulmány megjelenését követő időszakot vizsgálva immár megállapíthatjuk, hogy az összbűnözés számai további növekedést mutatnak (2023. évben 178 172), ugyanakkor például az élet, a testi épség és az egészség elleni bűncselekmények száma a 2020. évi 8391-ről 2023-ra 7517-re csökkent. Megjegyzést érdemel, hogy az ilyen jellegű cselekmények száma a vizsgálat tárgyát képező, korábbi Be. hatálya alatti időszakban (2013–2018) 11 000–14 000 között mozgott.[8] Álláspontom szerint ebben tehát nem kereshetjük az ilyen mértékű visszarendeződés okait.
Az ügyészi indítványra történő elrendelések aránya sem igazán mutat változást, a vizsgált időszakban a fővárosban 81% körüli, az ország más területein 91–100% az eredményességi mutató, tehát azt sem állíthatjuk, hogy jóval több ügyészi indítványból alacsonyabb elrendelési arány mellett lenne nagyjából azonos a letartóztatások száma a vizsgálat kiindulópontjához képest.
A másik, megvalósulni látszó és általam kedvezőtlenebbnek tartott forgatókönyv szerint a gyakorlat mintegy „megtanult” együtt élni az elmúlt évtizedben jelentősen megváltozott szabályokkal és az ún. apokrif letartóztatási okokra figyelemmel kerül sor ismét egyre nagyobb számban a legsúlyosabb személyi szabadságot érintő kényszerintézkedés elrendelésre. A határozatokban kizárólag a joggyakorlat által színvonalasan kimunkált különös okok szerepelhetnek.[9] Ezzel szemben az apokrif okok „a büntetőeljárási törvény által nem szabályozott azon okok, amelyek a bíróságot a letartóztatásról való döntéskor motiválják”.[10] Herke Csongor ezen okok közé sorolja különösen a beismerés „kicsikarását”, a terhelt pszichikai befolyásolását, a végrehajtás veszélyét, az előzetes letartóztatás előrehozott büntetésként való alkalmazását, az eljárás megkönnyítését, a terhelt rendelkezésre állásának biztosítását, a nyilvánosság megnyugtatását és a nevelési célzatot.[11] A törvényben nem szereplő ok alapján történő letartóztatás azonban törvénytelen, így „általában az apokrif letartóztatási okokra alapított határozatában a bíróság megjelöl a Be.-ben meghatározott letartóztatási okot is, de a végzés indokolásakor illetőleg a döntése kialakításában egészen más motívumok játszanak szerepet”.[12] Kupeczki Nóra arra hívja fel a figyelmet, hogy az apokrif letartóztatási okok valamely törvényes ok mögött – főként szökés veszélye, kollúzió veszélye – rejtve maradnak, és mivel a szabadság elvonásának ratio decidendije nem az, amelyet a bíró döntésének indokolásában megjelölt – és amelyeket Elek Balázs idézett tanulmánya alapján egyebekben kellően meg is indokolt –, így a terhelt nem tud érdemben az ellen védekezni.[13] Ez a jelen tanulmány tárgyát nem képező hatékony védelemhez való jog érvényesülését egyértelműen gátló tényező.
Az apokrif letartóztatási okokhoz sorolja Bakonyi Mária és Bárándy Gergely azt az esetet, amikor a letartóztatást annak a reményében kezdeményezik, illetve rendelik el, hogy a börtönkörülmények megtapasztalása esetében a terhelt, a sokk hatására, a gyors szabadulás reményében megteszi a beismerő vallomását, továbbá azt, amikor ugyanezen okból indokolatlanul hosszú ideig tartják fenn a legsúlyosabb kényszerintézkedést abban a reményben, hogy a fogságban töltött hosszú hónapok vagy akár évek megtörik a terheltet.[14]
Róth Erika felhívja a figyelmet, hogy az Európa Tanács kontrollszerveinek határozataiban, ajánlásaiban megjelenő egyik kritikus kérdés, hogy a jogalkalmazó szervek a(z előzetes) letartóztatás elfogadható okait általában túl szélesen értelmezik, vagy pro forma hívják segítségül, hogy igazolják az előzetes letartóztatás más, nem jogszerű céljait. Az „Abuse of pre-trial detention in State Parties to the European Convention on Human Rights” az ilyen, nem nevesített, így nem jogszerűen elrendelt előzetes letartóztatást eredményező okokra tesz utalást.[15]
Az apokrif letartóztatási okokkal összefüggésben álláspontom szerint arra is figyelemmel kell lennünk, hogy ezek az előterjesztő nyomozó hatóságot és az indítványozó ügyészt mennyiben befolyásolják. Mivel a nyomozás során ők rendelkeznek több információval, az ő elképzelésük meghatározó a büntetőeljárás ezen szakaszának lefolytatásával kapcsolatban, ezért az őket motiváló „jogon túli” okok a bíróság előtt akár rejtve is maradhatnak. Ugyanakkor a magam részéről technikai jellegű apokrif oknak tartom a vélhetően a bíróságok leterheltségéből fakadó, a minél „egyszerűbb” elbírálására való törekvést, hiszen főként egy iratok alapján meghozott döntés nyilvánvalóan kevesebb terhet ró időben és energiában a bíróságra, mint mondjuk egy technikai eszközzel biztosított bűnügyi felügyelet lehetőségének feltérképezése, vagy tartalmának megfelelő meghatározása. Ezt a jelenséget jelen tanulmányom körében nem vizsgálom részletesen, ugyanakkor szükségesnek tartom annak hangsúlyozását, hogy a letartóztatással kapcsolatos problémák nem szűkíthetőek kizárólag a bíróságok eljárására, abban a többi hatóság és a nem kellően hatékony védelem is szerepet kap.
A letartóztatás „írott jogon túli” okaival összefüggésben mindenképpen szükségesnek tartom megemlíteni az amerikai jogi realizmus kiemelkedő alakjának, Jerome Franknek a nevét, aki ráirányította a figyelmet a jogalkalmazói döntéseket befolyásoló pszichikai és szubjektív tényezők szerepére. Mindezt korábban már részeletesen vizsgáltam,[16] a jelen tanulmányom és az apokrif letartóztatási okok kapcsán csupán a következőket kívánom kiemelni: Frank szerint a jogszabályoknak a jogtaláláshoz csak annyiban van közük, hogy a jogalkalmazó szubjektív döntéseinek – amelyeket a jogszabályoktól függetlenül előre meghoz – utólagos racionalizálásául, azok igazolásául szolgálnak. Szerinte a bíróságok gyakran úgy „csűrik-csavarják” a jogot, hogy az illeszkedjék az ügy lényegéről alkotott elképzelésükhöz.[17] Az írott jog ez alapján a bírói döntés racionalizálásának az eszköze és nem az alapja.[18] A magam részéről úgy vélem, hogy Frank gondolatmenete alapján a letartóztatással kapcsolatos ügyészi indítványok indokoltságát, az azokat motiváló (apokrif) tényezőket szintén érdemes lenne empirikus vizsgálatok tárgyává tenni.
Amint tehát a statisztikai adatokból látható, a bíróságok évente mintegy 4000–5000 letartóztatást rendelnek el, amelyeknek a Be. alapján csak a legszükségesebb esetekre kell(ene) korlátozódniuk, amikor enyhébb kényszerintézkedések alkalmazásának nincs helye. Vagyis a korábbi törvénnyel ellentétben a letartóztatás a kivétel, az enyhébb kényszerintézkedés alkalmazása a főszabály. Ehhez képest a letartóztatás alternatívájának tekinthető bűnügyi felügyeletek és távoltartások száma 2023-ban és az azt megelőző években néhány száz esetre szorítkozott. Az elrendelt bűnügyi felügyeletek száma 400-500 körül mozgott, a távoltartások száma (ügyészi és sértetti indítványra) 300-350 volt.[19] A korábbi törvény hatálya alatt az akkori házi őrizetek és lakhelyelhagyási tilalmak száma szignifikánsan nem tért el a jelenlegi bűnügyi felügyeletek számától, a távoltartások száma kevesebb volt a jelenleginél. Ez így meg is felel az akkori fő szabály-kivétel viszonynak a személyi szabadságot érintő kényszerintézkedések területén, ugyanakkor számomra meglepő, hogy a Be. alapján hasonló számokkal, arányokkal és adatokkal találkozunk. Nem vagyok meggyőződve, hogy ez visszaigazolja a jogalkotó általam nagyon helyeselt elképzelését a letartóztatások számának visszaszorítása tárgyában.
Mindenképpen helyeslem továbbra is, hogy a Be. szakított a letartóztatás-központú szemlélettel és következetesen véghez vitte az enyhébb kényszerintézkedés alkalmazásának fő szabállyá tételét. Ugyanakkor szükséges lenne, hogy a visszarendeződés helyett a gyakorlatban is megtörténjen az ezzel kapcsolatos felfogás változása.
Úgy vélem, a normaszöveg tekintetében ennél sokkal többet a jogalkotó nem tehetett. Amire a jogszabály szintjén lenne szükség változtatásra, az álláspontom szerint a következő, letartóztatáshoz kapcsolódó kérdések köre:
- Továbbra is szükségesnek tartom a Be. 277. § (4) bekezdés b) pontjának mellőzését a normaszövegből, miszerint a nyomozási bírónak figyelemmel kell lennie a nyomozás állására és érdekeire a letartóztatással kapcsolatos döntése meghozatalakor. Ez szöges ellentétben áll a 166/2011. (XII. 20.) AB határozatában foglaltakkal, amelyben az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a régi Be. 209. § (1) bekezdésének „a nyomozási bíró eljárásában köteles figyelemmel lenni a nyomozó hatóság és az ügyész speciális, kizárólag a nyomozás során érvényesíthető nyomozástaktikai szempontjaira, így különösen arra, hogy a gyanúsított és a védő a nyomozás adatait, tényeit és bizonyítékait csak a nyomozásra irányadó szabályok alapján ismerhetik meg” szövegrésze alkotmányellenes és egyben nemzetközi szerződésbe is ütközik, ezért ezt megsemmisítette.
- Az iratismerettel összefüggésben szükségesnek tartom annak jogszabályban történő rögzítését, hogy a bíróságnak és a védelemnek azonos iratanyagot kell kapnia a letartóztatásos eljárásokban. A Be. 469. § (1) bekezdése ezt nem biztosítja, mivel az ügyészség az indítvány előterjesztésével egyidejűleg a bíróságnak adja át a nyomozás ügyiratait, ezzel szemben a Be. 470. § (1) bekezdése a gyanúsított és a védő számára csak azoknak az ügyiratoknak a megismerését biztosítja, amelyekre az ügyészi indítványban hivatkoznak. A bíróság tehát adott esetben több iratot láthat, ezáltal több információ alapján hozza meg döntését, amelyeket a védelem nem ismer, ekképp ebben a körben érdemi védekezést sem tud kifejteni.
- A jelenlegi szabályozással összefüggésben további kérdésként merülhet fel, hogy a Be. 470. § (3) bekezdése alapján az iratok legkésőbb az ülést megelőző egy órával történő rendelkezésre bocsátása elegendő-e a védelem számára nagyobb terjedelmű ügyben, részletes cáfolathoz vagy akár „ellenbizonyítási” anyag szolgáltatásához. Álláspontom szerint itt inkább a tisztességes eljárás kapcsán használatos „ésszerű időn belül” meghatározás alkalmazása lenne célszerű, esetleg annak rögzítésével, hogy „de legalább az ülést megelőző egy órával”.
- Továbbra is lehetséges a normaszöveg alapján, hogy a Nagy Gábor kontra Magyarország ügyben kifogásolt négy hónapos időtartamig nem kerül sor a terhelt bírói meghallgatására, kizárólag írásbeli eljárás keretében történik a kényszerintézkedés meghosszabbítása.[20] Ennek során pedig szintén előfordul, hogy a bíróság nem várja be a védelemnek az ügyészi indítvánnyal kapcsolatos észrevételeit, még akkor sem, ha erre egyébként elegendő idő állna rendelkezésre. Még a közelmúltban is komoly hiányosságként merült fel, hogy amikor a bíróságok az ügyészi indítvány mellett védői vagy terhelti indítványokat is elbíráltak, akkor elmaradt a reagálás az azokban kifejtettekre, vagy még csak említést sem tettek róluk a határozatban. További problémát jelenthet, hogy a letartóztatással kapcsolatos fellebbezés elbírálása iratok alapján történik, vagyis a jogorvoslat során eljáró bíróság jelenleg soha nem találkozik személyesen a terhelttel. Itt is szükséges lenne biztosítani az ülés tartásának lehetőségét. A Be. 480. § (3) bekezdése viszont csak a letartóztatás elrendelésére irányuló indítvány elutasítása esetén teszi lehetővé a jogorvoslati nyilatkozat megtételével egyidejűleg a fellebbezés ülésen történő elbírálásának indítványozását. Szükséges lenne tehát az írásbeli döntéshozatal lehetőségét szűkíteni a letartóztatással kapcsolatos eljárásokban.
- Álláspontom szerint célszerű lenne ebben a letartóztatás körében a jogorvoslati rendszer felülvizsgálata és az alkotmányjogi panasz igénybevételével az Alkotmánybírósághoz fordulás jogának biztosítása. Jelenleg ugyanis az Alkotmánybíróság előtt de facto nem lehetséges a letartóztatással kapcsolatban jogorvoslattal élni, mivel ez nem az ügy érdemében hozott döntés.
A javasolt változások véleményem szerint hozzájárulnának, hogy a jogalkotó által kijelölt céloknak megfelelően a letartóztatás alkalmazása a szükséges legkisebb mértékben történjen meg, a jelenleg megfigyelhető „visszarendeződés” helyett.
[1] Ügyvéd, egyetemi docens.
[2] A Bűnügyi Oktatók 2025. évi Találkozóján, 2025. június 6-án Debrecenben elhangzott előadás szerkeszett változata.
[3] A magyar nyelv értelmező szótára. [szerk. a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete] Forrás: https://www.arcanum.com/hu/
[4] 2017. évi XC. törvény indokolása a büntetőeljárásról. Részletes indokolás a 276–279. §-hoz.
[5] Erről részletesen: Bartkó Róbert – Elek Balázs – Fantoly Zsanett – Herke Csongor: A büntető eljárásjog tankönyve. ORAC Kiadó, Budapest, 2024, 197. o.
[6] 2017. évi XC. törvény indokolása a büntetőeljárásról. Általános indokolás IV. pont 6. cím utolsó mondat.
[7] Erről részletesen: Tóth Mihály: A büntetőeljárásról szóló törvény gyakorlati tapasztalati (A letartóztatásról, az óvadékról és a zár alá vétel egyes kérdéseiről) In: Benisné Győrffy Ilona (szerk.): A Tizenötödik Magyar Jogászgyűlés előadásai és hozzászólásai. Budapest, Magyar Jogász Egylet, 2021, 109–126. o.
[8] Forrás: Tájékoztató a bűnözés 2023. évi adatairól. Legfőbb Ügyészség, Budapest, 2024.
[9] Elek Balázs: Az előzetes letartóztatás indokolása az Európai Emberi Jogi Bíróság gyakorlatának tükrében. Büntetőjogi Szemle, 2015/3. szám, 35–51. o.
[10] Bartkó–Elek–Fantoly–Herke i. m., 220.o.
[11] Herke Csongor: Az előzetes letartóztatás elrendelése a terhelt várható magatartása alapján. Jogtudományi Közlöny, 2002/1., 13. o.
[12] Bartkó–Elek–Fantoly–Herke i. m., 220. o.
[13] Kupecki Nóra: A személyi szabadság elvonásának büntetőeljárásjogi aspektusai alapjogi megközelítésben. PhD-értekezés, Szeged, 2016, 196–197.o.
[14] Bakonyi Mária – Bárándy Gergely: A letartóztatás mint a vallomás befolyásolásának meg nem engedett módszere. Büntetőjogi Szemle, 2020/1., 3. o.
[15] Róth Erika: Az egyezménykonform előzetes letartóztatáshoz vezető út. Állam és Jogtudomány, 2017/4., 74. o.
[16] Erről részeletesen: Szabó Krisztián: Büntetőeljárás a jogi realizmus szemszögéből. Magyar Jog, 2003/7., 416–423.o.
[17] „…courts often wrench the law in order to make it fit what they conceive to be the meríts of case…” Lloyds introduction to jurisprudence, London, 1994, 660.
[18] Badó Attila – Loss Sándor – H. Szilágyi István – Zombor Ferenc: Bevezetés a jogszociológiába, Miskolc, 1998, 51.
[19] Forrás: Ügyészségi Statisztikai Tájékoztató – Büntetőjogi Szakág. A 2023. évi tevékenység. Legfőbb Ügyészség, Budapest, 2024.
[20] Nagy Gábor kontra Magyarország ügy. 2014. február 11-i ítélet (ügyszám: 33529/11), 45. és 48. pont.