1. Bevezetés
A méltóságteljes halálhoz fűződő jog, azon belül is az asszisztált öngyilkosság kérdése az antik kor óta foglalkoztatja az emberiséget. Az élet önkezű elvételéről szóló vita még mindig nyitott, azonban érdemes kiemelni Immanuel Kant gondolatait az öngyilkosság és az emberi méltóság területén, melyre sokan mai napig referenciaként tekintenek. Kant a méltóságra nem a kiváltságosok előjogaként, hanem olyan értékként tekintett, amely minden humanitással és racionalitással rendelkező embernek sajátja, amely alapján képes saját maga számára észérvek mentén törvényt alkotni és aszerint cselekedni.[2] Ez alapján feltételezhető lenne, hogy Kant egyetértene az életvégi döntések meghozatalához fűződő jog emberi méltóságon alapuló kiszélesítésével, azonban a méltóságot nem kizárólag jogként értelmezte, hanem az egyén önmagával szemben is fennálló kötelezettségeként, hogy megőrizze racionális cselekvőképességét.[3] Így tehát, az öngyilkosság elkövetése egy remélt jobb érdekében a racionalitásra hivatkozva, véget vetne a döntést megalapozó racionalitásnak magának, ezzel alárendelve az emberi méltóságot, amely összehasonlíthatatlan értéket képvisel.[4] Az önmegőrzés kötelessége tehát ellentmond azzal, hogy az egyénnek joga lenne megválasztani halálának módját, mivel elsősorban fenn kell tartani azt a fizikai testet, amelyen keresztül a racionalitás gyakorolható.
Ezen gondolatisággal szemben azonban ma már számos gondolkodó értelmezi az emberi méltóságot az életvégi döntések meghozatalának alapjaként, amely kiindulópontja a tanulmányban vizsgált országok elmúlt években történt jogfejlődésének is. A 2000-es éveket követően több ország is jelentős módosításokat hajtott végre jogrendszerében, hogy az egyének, vagy azok egy meghatározott köre számára, hozzáférhetővé váljon a harmadik személy által az öngyilkosság elkövetéséhez nyújtott segítség. Jelen kutatás célja vizsgálni két olyan ország, nevesül Németország és Ausztria jogalkotását ezen a területen, amely időben szorosan egymást követően alkotmánybírósági határozatok által változtatta meg a fennálló joghelyzetet, amely korábban az öngyilkosságban való közreműködést még bűncselekményként definiálta, valamint feltárni ezen ítéletek koncepcióbeli hasonlóságait és különbségeit.
2. Az asszisztált öngyilkosság jogi helyzete Németországban
2.1. Történeti bevezető
Az asszisztált öngyilkosság mint önálló bűncselekményi kategória, nem létezett 2015 előtt a német büntető törvénykönyvben (továbbiakban: StGB.). Ennek kriminalizálását jelentős mértékben indokolhatta az addigra tömeges mértéket öltő svájci „eutanáziaturizmus”, ahol már korábban is legálisan működtethetőek voltak eutanáziatársaságok, amelyek szigorú feltételek mellett, azonban segítséget nyújthattak a hozzájuk forduló személyeknek életük végetvetésében. Számokban mérve ez azt jelentette, hogy a világszerte legnevesebb Dignitas nevű svájci alapítvány statisztikái szerint napjainkig a tőlük segítségben részesülők több mint harmada német állampolgár volt.[5] A tényt, hogy főként ennek megakadályozására irányult a 2015-ben törvénybe iktatott szabályozás, az is igazolja, hogy az öngyilkosságban közreműködés egy speciális formáját, az üzletszerű elkövetést nyilvánította büntetendővé.[6] A törvény indokolása kiemelte, hogy az életet megszakító gyakorlatok kereskedelmi célú támogatása alkotmányellenes cselekedetnek minősül, valamint célként tűzte ki az efféle szolgáltatás egészségügyi ellátórendszerbe való bekerülésének megakadályozását.[7] Ez a szabályozás erős kompromisszumot igényelt a tartományok részéről, ugyanis születtek olyan javaslatok, amelyek az asszisztált öngyilkosságot általánosságban büntetni rendelték volna,[8] míg olyanok is, amelyek a szabad akaraton nyugvó, orvos általi segítségnyújtást elfogadhatónak tartották.[9] A 2015. december 3-i módosítás ellen ennek megfelelően számos alkotmányjogi panasz is érkezett, amely végül odáig vezetett, hogy 2020. február 26-án a német Szövetségi Alkotmánybíróság alkotmányellenessé nyilvánította annak rendelkezéseit. A következőkben az ítélet legfontosabb pontjai kerülnek majd ismertetésre.
2.2. A német Szövetségi Alkotmánybíróság ítélete
A Szövetségi Alkotmánybíróság által hozott ítélet a német Alaptörvény 2. cikkének 1. bekezdéséből[10] kiindulva, amely a személyiség szabad kibontakoztatásának jogát foglalja magában, az 1. cikk 1. bekezdésével,[11] azaz az emberi méltósággal való összhangban kimondta, hogy az egyénnek joga van a saját maga által meghatározott halálhoz, amely döntést az állam és a társadalom köteles tiszteletben tartani. Ez magában foglalja a harmadik személytől való segítség kérését is ezen célból.[12] Ennek értelmében tehát az StGB. 217. §-a alkotmányellenesnek minősül, ugyanis meggátolja a személyt az asszisztált öngyilkosság végrehajtásában. Az ítélet központi elemét az a gondolat képezi, hogy az emberi méltóság alapján az egyén önrendelkezésre és személyes felelősségre képes.[13] A személyes autonómia pedig egyetemes részét képezi az emberi szabadságnak, amely az állam és a társadalom által elismerendő érték.[14] Az élethez való jog évszázados múltra visszatekintő alapjogként definiálható, azonban a határozat ezen túlterjeszkedve kijelenti, hogy az emberi személyiség szempontjából a saját élet befejezésére vonatkozó elhatározás az ember létezésének egyik legfontosabb jelentőségű meggyőződésbeli döntése, ezzel megteremtve az önrendelkezésen alapuló halálhoz fűződő jogot.[15] Az ítélet kulcsfontosságú része azonban a személyi kör meghatározása, amely alapjaiban különbözteti meg a későbbiekben tárgyalt osztrák alkotmánybírósági döntéstől. A határozat értelmében az önrendelkezéshez való jog, mint a személyes szabadság kifejeződése, nem korlátozódik külső okok által meghatározott helyzetekre, különös tekintettel a súlyos vagy gyógyíthatatlan betegségekre, ugyanis ezzel különbséget tenne a jogalkotó az életvégi döntést megalapozó indítékok között, amely végső soron az okok értékelését jelentené egy harmadik személy által.[16] Ezzel tehát a karlsruhei bírák jelentős mértékben kiszélesítették a kérelmezők körét. Különösen érdekes, hogy szembe menve a kantiánus ideológiával, az ítélet szövege kifejezetten rögzíti, hogy az élet végetvetésének jogát nem lehet megtagadni azzal az indokkal, hogy az öngyilkosságot elkövető személy elveszíti méltóságát, mivel életének befejezésével feladja az önrendelkezés alapját, és ezzel racionális alanyi minőségét.[17] Fontos azonban kiemelni, hogy mivel az öngyilkosságban közreműködés során az adott egyén harmadik személlyel is interakcióba lép, valamint ezzel képes akár a társadalmi megítélést is befolyásolni, nem csupán saját életére van hatással, ami pedig növeli a visszaélések kockázatát.[18] Így tehát az állam köteles ellátni életvédelmi kötelezettségét, amelynek módját az arányosság elve szerint határozhatja meg.[19] Annak ellenére, hogy az ítélet széles körben biztosítja az önrendelkezést, a bírák egyetértettek azzal a jogalkotói szándékkal, hogy az asszisztált öngyilkosságot ne alkalmazzák bevett életmegszakító módszerként az egészségügyben, ugyanis ez normalizálhatja annak gyakori előfordulását, valamint az általános egészségügyi ellátásként való értelmezését, ilyen döntés meghozatalára sarkallva az idős, illetve beteg személyeket.[20] Az államnak tehát fennáll az életvédelmi kötelezettsége, azonban kizárólag abban az esetben léphet fel büntetőjogi eszközökkel, amennyiben az ítéletben megállapított kritériumok nem teljesülnek. Elsődleges feltételként a szabad autonóm akaraton nyugvó döntéshozatalt szabja meg az alkotmánybíróság határozata, amelyet az érvek és ellenérvek együttes mérlegelésének kell megelőznie.[21] Ez tehát a gyakorlatban előrebocsátja, hogy az egyént sem külső befolyás, sem akut pszichikai zavar, depresszió nem akadályozza akaratának megformálásában.[22] Ezenfelül ahhoz, hogy a döntéséhez vezető érveit kialakíthassa, minden szükséges információval rendelkeznie kell a módszerről, illetve az alternatív kezelési lehetőségekről is, amely elsősorban a kezelőorvosokra, illetve pszichiáterekre ró alapos tájékoztatási kötelezettséget.[23] További feltételként határozza meg a jogalkotó a tartós belső meggyőződés meglétét, ugyanis a döntés irreverzibilis jellege indokolttá teszi ezt.[24] Ezen kritérium vizsgálata kiemelt jelentőségű, ugyanis az öngyilkossági kísérleteket vagy szándékot gyakran egy időszakos válság idézi elő, így az idő múlásával a döntés megváltozhat. Annak ellenére, hogy az ítélet elvárja a segítséget nyújtó személytől a tartósságról való megbizonyosodást, mégsem határoz meg pontos várakozási időt, ahogyan az több európai ország szabályozásában, úgy az összehasonlítás tárgyát képező Ausztriában is megfigyelhető. Végül, de nem utolsósorban a karlsruhei bírák felhívták a figyelmet annak reális kockázatára, hogy külső személyek anyagi haszonszerzés céljából vagy egyéb aljas indokból nyomást gyakorolhatnak a kiszolgáltatott helyzetben lévő személyre, aki ennek hatására nem képes egy önreflektív döntés meghozatalára vagy szabad akaratnyilvánításra, valamint különös tekintettel kell lenni azon egyénekre is, akik pszichoszociális okokból nem képesek racionális belátáson alapuló akaratelhatározásra.[25] Gyakran előforduló esetként kell megemlíteni a közeli hozzátartozók általi nyomásgyakorlást egy remélt örökség idő előtti megszerzése érdekében, amely eltorzíthatja a nehéz helyzetben lévő fél véleményét. Összefoglalva tehát az állam életvédelmi kötelezettsége kizárólag abban az esetben élvezhet elsőbbséget az önrendelkezéshez való joggal szemben, ha az egyén olyan hatásoknak van kitéve, amelyek veszélyeztetik a szabad döntéshozatalt. Ennek megóvása érdekében pedig az állam megelőző intézkedéseket tehet és biztosítékokat vezethet be.[26] Ebbe a körbe tartozik a palliatív ellátórendszer megerősítése, amely preventív célokat szolgálhat a végstádiumú betegek körében, azonban nem kompenzálhatja a hospice ellátás hiányosságaitól függetlenül vagy nem kizárólag annak következtében asszisztált öngyilkosság felé forduló egyéneket.[27] Mivel az ítélettel széles körben elismerték a szabad akaraton nyugvó halálról való rendelkezés jogát, felmerül a kérdés, hogy ezzel a jogalkotó kötelezettséget is teremtett-e arra, hogy ehhez egy hivatását gyakorló orvos asszisztenciát nyújtson. Az ítélet határozottan kijelenti, hogy tekintettel a lelkiismereti szabadságra, senki sem kötelezhető segítségnyújtására, azonban ez bizonyos helyzetekben ellehetetlenítheti a helyváltoztatásra képtelen beteg egyének hozzáférését az asszisztált öngyilkossághoz, amennyiben földrajzi területükön belül nincsen megközelíthető távolságban olyan orvos, aki vállalkozna erre.[28] Ameddig pedig ez a helyzet fennáll, valóban szükség van azokra a szervezetekre, amelynek olyan orvosok és gyógyszerészek a tagjai, akik elkötelezett hívei ezen életmegszakító eljárásnak.[29] Ezen személyek jogi szankcióktól való védelme alapvető feltétele tehát annak, hogy az életvégi döntést meghozó fél szabadon gyakorolhassa jogait.[30] Amennyiben egy külső személy tehát beleegyezik a segítségnyújtásba, felvetődik a gondolat, vajon milyen mértékben avatkozhat be és milyen módszerekkel teheti ezt meg. A határozat kiemelten rögzíti, hogy az eutanáziát el kell határolni az asszisztált öngyilkosságtól, ugyanis előbbi esetében nem öngyilkosságról van szó, hanem az adott személy külső fél általi megöléséről, amely továbbra is büntetendő a kívánságra ölés (Tötung auf Verlangen) büntető törvénykönyvbeli paragrafusa szerint.[31]
Összefoglalva tehát jelen ítélet csupán az alappilléreit fektette le az asszisztált öngyilkossághoz való hozzáférés jogának, ezáltal nyitva hagyta a lehetőséget a jogalkotónak, hogy adminisztratív feladatokat, tájékoztatási kötelezettséget vagy pontos várakozási időt állapítson meg a későbbiekben az önrendelkezés jogának védelme érdekében. Ezen lehetséges szabályozás be nem tartása esetén pedig nem zárható ki az sem, hogy büntetőjogi szankcióval fenyegethető legyen az, aki megsérti ezen eljárási garanciákat.[32]
2.3. Az ítélet utóélete
Az ítélet nagy visszhangot váltott ki országszerte, és annak hiányos volta miatt megkezdődött az esetleges szabályozásról szóló interdiszciplináris társadalmi diskurzus, amelybe bevonásra kerültek az orvosi, pszichiátriai és etikai szakmai szervezetek is. A Német Pszichiátriai, Pszichoterápiás, Pszichoszomatikus és Neurológiai Társaság (DGPPN) kulcsszereplővé vált a határozat kihirdetését követően, ugyanis munkacsoportjuk 2022-ben „Eckpunkte” néven iránymutatást adott ki egy lehetséges szabályozási modellről, amely kihangsúlyozta, hogy álláspontjuk szerint habár az asszisztencia nem orvosi feladat, a szabad akarat meglétét két orvos, köztük egy pszichiáter lenne hivatott vizsgálni 2 egymást követő egymástól 3 hónapos időtávval elvégzett vizsgálat keretein belül, azonban a végrehajtás megengedhetőségéről való döntés már a bíróság hatásköre lenne. Kötelezővé tennék a több alkalommal történő, öngyilkosság-megelőzésre irányuló szakorvosi tanácsadást a lehetséges döntési alternatívákról és kezelési lehetőségekről, amelynek célja annak biztosítása, hogy az öngyilkos szándékú személy minden lényeges körülmény és lehetőség ismeretében hozza meg döntését. Ezenfelül javaslataik között szerepelt még a hat hónapos várakozási idő bevezetése is, amely végstádiumú betegek esetében lerövidíthető lehetne.[33]
Ezt követően kezdetben három, majd két fő, frakciókon átívelő parlamenti javaslat született 2022-ben. Az egyik az úgynevezett Castellucci-javaslat (SPD, CDU/CSU), amelynek éles kritikája, hogy sokak szerint újból felidézte volna a 2015. évi kriminalizálás szellemiségét azáltal, hogy újra büntetni rendelte volna az üzletszerű elkövetést, szigorú kivételekkel, valamint az erős állami kontroll és bürokrácia ellehetetlenítette volna az asszisztált öngyilkossághoz való hozzáférést. Feltételként szabta volna meg, hogy a segítséget kérő nagykorú, cselekvőképes személy részt vegyen legalább két orvosi vizsgálaton és egy tanácsadáson, valamint minimum 3 hetes várakozási időt írt volna elő.[34] A másik úgynevezett Helling-Plahr–Künast javaslat (FDP, Zöldek, SPD, Baloldali Párt) liberális megoldással állt elő, amelynek keretében a segítségnyújtás nem lett volna büntetendő a szabad akaraton nyugvó döntés esetén, amelyet egy orvosi vizsgálatnak és egy független tanácsadói szervvel való elbeszélgetésnek kellett volna megelőznie. A várakozási időt pedig az előző javaslathoz képest rövidebb, 10-14 napos időtartamban határozta volna meg.[35] Hiányosságát sokan abban látták, hogy nem tette volna kötelezővé a pszichiátriai vizsgálatot, ezzel kaput nyitva a visszaéléseknek. A törvényjavaslatokról 2023. július 6-án szavazott a Bundestag. A Castellucci-javaslatot 302 igennel szemben 362 nemmel szavazták le, míg a Helling-Plahr–Künast javaslat a 286 igen ellenére 375 nemmel került elutasításra.[36] Az ülés eredménytelenségének következtében tehát az asszisztált öngyilkosság még mindig jogilag „szürke zóna” maradt, amelynek kizárólag a 2020. évi alkotmánybírósági ítélet szab keretet.
2025. február 19-én új törvényjavaslatot terjesztettek a Bundestag elé, amely célja azonban nem a jogi keretrendszer megalkotása, hanem az öngyilkosságok előfordulásának megelőzése. A javaslat előírja egy központi szövetségi szakmai szervezet létrehozását, amely koordinálja aszuicidprevencióvalkapcsolatos tevékenységeket és támogatja a helyi kezdeményezéseket, valamint hangsúlyozza a szakemberek, például orvosok, pszichológusok és szociális munkások továbbképzését ezen a területen.[37]
Összefoglalva tehát kijelenthető, hogy habár az alkotmánybírósági ítélet elindította a párbeszédet a témában, még mindig nem született konszenzus a tekintetben, hogy milyen garanciákkal lehetne biztosítani az önrendelkezésen alapuló halálhoz való alapvető jog védelmét a visszaélésekkel szemben. Torsten Verrel, a Bonni Egyetem Orvosi Karának etikai bizottsági tagja, a téma szakértője egy interjúban úgy nyilatkozott a jelenlegi helyzetről, hogy a jelenlegi joghézag ellenére az ítélet sokat változtatott a helyzeten, ugyanis már tabumentesen lehet beszélni a témáról, amely hatalmas előrelépést jelent.[38]
3. Az asszisztált öngyilkosság jogi helyzete Ausztriában
3.1. Történeti bevezető
Az asszisztált öngyilkosság önálló bűncselekményként való kriminalizálása Ausztriában már jóval megelőzte a 2015. évi német szabályozást az 1974. évi Nagy Büntetőjogi Reformnak köszönhetően, amelynek hatására az 1975. január 1-től hatályban lévő új Büntető Törvénykönyv (továbbiakban: öStGB.) már önállóan rendelte büntetni az öngyilkosságban való közreműködést (Mitwirkung am Selbstmord). Ennek koncepciója a részesi magatartások kvázi sui generis jellegű bűncselekményként való nevesítése volt. Ennek értelmében büntetendővé vált mind az öngyilkosságra való rábírás, mind az ahhoz való segítségnyújtás, beleértve annak pszichikai és fizikai formáját is.[39] Habár ez a szabályozás hosszú évtizedeken keresztül hatályban maradt, a szabad életvégi döntések meghozatalának számos országban való elismerésével alkotmányjogi panaszok érkeztek annak alkotmányellenes mivolta végett. Az osztrák Alkotmánybíróság végül 2020. december 11-én felülvizsgálta a hatályos törvényszöveget és azt részben alkotmányellenesnek nyilvánította, amely a törvényhozó részéről új jogalkotást igényelt ezen a területen. A következőkben ezen alkotmánybírósági határozat kerül bemutatásra.
3.2. Az Osztrák Alkotmánybíróság ítélete
A benyújtott alkotmányjogi panaszok lényege, hogy határozottan kijelentik, amennyiben komolyan kívánja venni az állam a cselekvőképességgel rendelkező egyén önrendelkezési jogát és emberi méltóságát, nem kényszerítheti őt olyan helyzetbe, amelyet ő embertelennek és méltóságát sértőnek tart, illetve amelynek egy biztonságos és fájdalommentes, orvosilag asszisztált öngyilkossággal véget vethetne.[40] Hivatkozásképpen megjelölték, ahogyan azt korábban a Német Szövetségi Alkotmánybíróság is elismerte, az állam életvédelmi kötelezettsége bizonyos helyzetekben háttérbe szorul az önrendelkezési joggal szemben, hasonlóképpen a már ez ideig is jogszerűnek minősülő életfenntartó kezelések megszakításáról való rendelkezés során.[41] A panasszal élők kijelentették, hogy az állam nem védheti meg az egyén életét a saját döntésével szemben, ezzel szenvedésre kényszerítve őt.[42] Ezen a területen, amely ilyen mértékben megosztja a társadalmat, a jogalkotó kötelessége a törvények szövegében fenntartani a világnézeti semlegességet, ezzel elismerve a lelkiismereti szabadságot.[43] Ezenfelül fontos hivatkozási pontként szolgált, hogy a korábbi szabályozás a diszkrimináció tilalmába is ütközik, tekintettel arra, hogy egy egészséges személy öngyilkossága büntetlenül marad, míg egy súlyosan beteg egyén, aki önállóan és biztonsággal már nem képes azt végrehajtani, nem részesülhet segítségben.[44] A gyakorlatban fennáll annak a veszélye is, hogy ezen egyének arra kényszerüljenek, hogy külföldön vegyenek igénybe ilyen jellegű szolgáltatást, amely különbséget tesz a helyváltoztatásra vagy anyagi finanszírozásra képes és képtelen páciensek között.[45]
Az alkotmánybírák álláspontja szerint az önrendelkezési jog valóban magában foglalja azt az autonóm döntést, hogy miképpen szeretné az adott személy befejezni életét, továbbá elismerték azon jogot is, miszerint ehhez harmadik személy segítsége is kérhető, ugyanis a tényleges megvalósításhoz szükség lehet külső személy bevonására, ennek garantálása nélkül az önrendelkezési jog pedig kiüresedne.[46] Hasonlóképpen a német alkotmánybírósági ítélethez, a hangsúlyt a befolyástól mentes, szabad döntéshozatalra fekteti a határozat, ugyanis amennyiben ez bizonyosan fennáll, úgy az állam kötelessége ezt tiszteletben tartani.[47] Az azzal való érvelés, hogy a szabad akaratról való teljes meggyőződés kétségeket vethet fel, nem szolgálhat alapként arra, hogy a segítségnyújtás minden esetben büntetendő legyen.[48] Fontos azonban kiemelni, hogy az alkotmányellenesség megállapítása nem vonatkozik a rábírásra mint elkövetési magatartásra, hiszen ez önmagában is kizárja a szabad akarat meglétét.[49] A büntetendőség elkerülése érdekében az ítélet kritériumokat állít fel. Az életvégi döntésnek, tekintettel annak irreverzibilis jellegére, tartós meggyőződésen kell alapulnia, amely megfelelő tájékoztatás és elegendő információ birtokában hozható meg.[50] A határozat pontosan megszabja, hogy az egészségügyi jogban bevett beleegyezésen nyugvó modellt kívánja követni jelen esetben is, ami azt jelenti, hogy minden betegnek bele kell egyeznie az eljárásba, amely nyilatkozatot bármikor visszavonhat.[51] Azáltal, hogy ezen beavatkozást orvosi kezelésnek minősíti az ítélet, szigorú feltételeket támaszt a tájékoztatás kötelezettségével szemben.[52] Annak biztosítása érdekében, hogy a nyilatkozat szabad, felvilágosult akaraton alapszik, fontos előírás a formai követelmények fokozott betartása is.[53] Kiemelendő, hogy tilos a különbségtétel az életfenntartó kezelés megszakításának, valamint az asszisztált öngyilkosságnak esetei között.[54] Ezen eljárásokon felül szűk körben továbbra is engedélyezett maradt az aktív, indirekt eutanázia, amely lehetővé teszi az orvosok számára a haldokló betegek esetében olyan intézkedések megtételét a palliatív ellátás keretében, amelyeknek a súlyos fájdalom és szenvedés enyhítésére irányuló haszna meghaladja a létfontosságú életfunkciók elvesztésének kockázatát. A halálba segítés ezen formájánál az orvos a fájdalomcsillapító intézkedésekkel előidézett halál bekövetkezésének felgyorsulását elkerülhetetlen mellékhatásaként fogadja el.[55] Mivel az életvégi döntések mögött ugyanakkor gyakran családi vagy anyagi okok húzódhatnak meg, ezen ítélet is kiemeli a palliatív ellátáshoz való hozzáférés fokozott megerősítését és az állam általi szociális lépések megtételének fontosságát.[56]
Összegezve tehát elmondható, hogy az ítélet sok hasonlóságot mutat az ugyanezen tárgyban született német alkotmánybírósági ítélettel, hiszen a jogalkotóra bízza a szükséges garanciák megalkotását és nem szűkíti le a kizárólag súlyosan beteg egyénekre a személyi kört. Ennek ellenére állást foglal a beleegyezésen alapuló eljárás mellett, amely az egészségügyi önrendelkezési jogban ismert modellt vázolja fel. Ezenfelül megemlítendő, hogy a kívánságra ölést, azaz az eutanáziát továbbra is büntetendőnek tartja, ahogyan az Németországban is hatályban maradt a határozat után. A döntés tehát jelen esetben is a törvényhozóra bízta a részletszabályok kidolgozását a megfelelő keretrendszer kialakítása érdekében, azzal a különbséggel, hogy mivel az öngyilkosságban közreműködés tényállása csak részben minősült alkotmányellenesnek, így a jogalkotónak az ítéletben meghatározott 2021. december 31-i határidő előtt feltétlenül módosítást kellett végrehajtania a büntető törvénykönyvön.
3.3. Az ítélet utóélete
Tekintettel a törvénymódosítás szükségességére, a jogalkotónak egy év állt rendelkezésére, hogy alkotmánykonformmá tegye az addig hatályban lévő szabályozást. Ennek eredményeképpen 2021 decemberében fogadták el az öStGB. módosítását, valamint ezzel együtt megalkották a szintén 2022. január 1-jétől hatályba lépő úgynevezett Sterbeverfügungsgesetzet (továbbiakban: StVfG.), amelyben a végrehajtási szabályokat kívánták lefektetni.
Ahogyan azt az ítélet is hangsúlyozza, a rábíró magatartás büntetendősége arányos eszköz a szabad önrendelkezési jog állam általi védelmére, így ezt továbbra is büntetni rendeli a törvény. Ezenfelül a fizikai segítségnyújtás is büntetendő maradt a törvényszövegben meghatározott kivételekkel, amelynek célja megszabni azon személyi kört, amely segítséget kérhet öngyilkossága végrehajtásához, valamint kriminalizálni azon egyének magatartását, akik az asszisztenciát aljas indokból nyújtják. Ezzel a második bekezdéssel a jogalkotó meghatározta, hogy ezen eljárásnak kizárólag nagykorú, a Sterbeverfügungsgesetzben meghatározott betegségben szenvedő és orvosilag felvilágosított egyén vetheti alá magát.[57] A módosítás indokolása tartalmazza a korábban már felvetett szabad akarat és tartós meggyőződés meglétének kiemelt jelentőségét, amely érdekében rendkívüli prioritás az állam részéről a megfelelő mennyiségű és minőségű információk szolgáltatása konzultációk révén, valamint a biztonságos várakozási idő megállapítása.[58] Ennek biztosítása pedig úgy érhető el, ha az állam részletes eljárási keretrendszert dolgoz ki a visszaélések elkerülése céljából. Éppen ekként szolgál a Sterbeverfügungsgesetz, amely tartalmaz minden részletszabályt az eljárást illetően. Elöljáróban rögzíti a törvény, hogy a beavatkozást kizárólag osztrák állampolgár vagy Ausztriában szokásos tartózkodási hellyel rendelkező személy veheti igénybe, melynek oka az erre épülő turizmus elkerülésében rejlik.[59] Ezenfelül a közreműködők tekintetében megállapítja, hogy az öngyilkosságban való asszisztenciára, felvilágosítás nyújtására, a halálos szer kiadására, illetve a szándéknyilatkozat megtételében való segítségnyújtásra senki nem kötelezhető, emiatt hátrányos megkülönböztetés nem tehető. Ezzel tehát csupán kiszélesíti az önrendelkezési jogot anélkül, hogy kötelezettséget telepítene a hivatásukat végző állampolgárokra.[60] Az eljárást tekintve az életvégi nyilatkozatot a nagykorú és kétséget kizáróan cselekvőképes egyén minden esetben személyesen teheti meg szabad akaratából, csalástól, külső befolyástól, kényszertől mentesen.[61] Ezen szándékot és cselekvőképességet egy két orvosból álló, közülük egy palliatív ellátásban jártas, bizottság vizsgálja ki egy alapos felvilágosítást követően.[62] A felvilágosításnak ki kell terjednie az alternatív kezelési módszerekre, egy esetleges pszichoterápia lehetőségére, a halálos szer adagolására, illetve a lehetséges komplikációkra.[63] Amennyiben a konzultáció során felmerül annak veszélye, hogy a döntést egy fennálló mentális zavar következtében hozta meg az illető, gondoskodni kell a pszichiátriai kivizsgálásról is.[64] A jogosultak köre azonban Ausztriában jóval szűkebb: kizárólag azok a betegek vehetik igénybe az eljárást, akik halálos, gyógyíthatatlan, illetve olyan súlyos és tartós betegségben szenvednek, amelynek tünetei maradandóan és jelentősen megnehezítik mindennapi életvitelüket.[65] A halálról való rendelkezés legkorábban az első orvosi tájékoztatást követő tizenkét hét múlva hajtható végre. Kivételt képez, ha az orvos igazolja, hogy a kérelmező gyógyíthatatlan, halálhoz vezető betegségben szenved, amely már a végső stádiumába lépett; ebben az esetben a nyilatkozat már két hét után is végrehajthatóvá válik.[66] A halálos készítményt ezt követően kizárólag közforgalmú gyógyszertár adhatja át a betegnek, vagy a rendelkezésben név szerint megnevezett segítőnek, az előírt dózisban, a szükséges kísérő gyógyszerekkel együtt, az érvényes dokumentumok bemutatása mellett. A kiadásról, illetve esetleges visszavételről be kell számolni a regisztrációs felületen, feltüntetve a dátumot, a gyógyszertár nevét és a kiadó személy azonosító adatait.[67] A közelben ilyen szerrel rendelkező gyógyszertárak listáját az Osztrák Gyógyszerészkamara adja át az igény dokumentációjáért felelős személynek.[68] Felmerül végül a kérdés, milyen mértékben kötelessége az egészségügyben dolgozó személyzetnek tájékoztatni ezen lehetőségről pácienseit, valamint mi minősül büntetendő reklámozásnak. A törvény értelmében a segítségnyújtás reklámozása tilos. Ez a tilalom minden olyan hirdetésre vonatkozik, amely saját vagy mások segítségnyújtását, illetve az öngyilkosságra alkalmas eszközöket, tárgyakat vagy eljárásokat azok effektivitására hivatkozva kínálja, népszerűsíti vagy ajánlja. Ugyanakkor megengedett, hogy az asszisztenciát igénylő személyt tájékoztassák a rendelkezés létrehozásának lehetőségéről, beleértve azon kórházak, közjegyzők, illetve gyógyszertárak elérhetőségét, amelyek segítéségére lehetnek a betegnek.[69]
Összegezve megállapítható, hogy az osztrák alkotmánybírósági határozat erőteljes jogalkotási hullámot indított el, hogy a lehető legrészletesebb módon lefedje a terület eljárási szabályait és megvédje állampolgárait a visszaélésekkel szemben, miközben egyre szélesebb körben biztosítja az önrendelkezés jogát.
4. Az asszisztált öngyilkosság német és osztrák modelljének összehasonlítása
Összehasonlítva a német és osztrák szabályozási modell lényegét, mindenképpen kiemelendő, hogy az önrendelkezés jogának kiterjesztését egy alkotmányjogi panaszhullám indította el, amelynek következtében az alkotmánybíróság hatályban lévő büntetőjogi rendelkezéseket nyilvánított alkotmányellenesnek, ezzel arra sarkallva a jogalkotót, hogy megoldást találjon a kérdés biztonságos, ugyanakkor alkotmánykonform rendezésére.
Németországban az alkotmányellenes törvény a hatálybalépés pillanatától kezdve érvénytelen; a szövetségi alkotmánybíróságnak az ilyen törvény jogi érvényességéről szóló döntése csupán deklaratív jellegű. Ausztriában az alkotmánybíróságnak az alkotmányellenes törvényt érvénytelennek kell nyilvánítania és hatályon kívül kell helyeznie; ez a döntés alkotmányos jelentőségű a jogi érvényesség tekintetében. Mivel az StGB. kizárólag az üzletszerű segítségnyújtást kriminalizálta, így az hatálybalépésétől kezdve érvénytelenné nyilvánították, így tehát teljes egészében ki kellett emelni a törvénykönyvből. Ezzel szemben az öStGB. egy generalizáltabb tényállást tartalmazott, melynek bizonyos elemeit a jogalkotó hatályban tarthatta, ezzel is védve az autonóm döntéshozatalt. A törvényhozó ennek hatására újragondolta a tényállást, hogy az megfeleljen az alkotmányos értékeknek, ezzel pedig már büntetőjogilag is részletesebb szabályozást dolgozott ki. A tényállást azonban utaló tényállásként fogalmazták meg, amely egy eljárási és végrehajtási törvényre hivatkozik. Mivel Németországban azóta sincs konszenzus a terület pontos jogi rendezésének mikéntjéről, így ilyen szabályozás nem született, kizárólag az alkotmánybírósági ítélet szab keretet a konkrét esetek megítélésének. Hasonlóságot mutat azonban, hogy az eutanáziát kívánságra ölés néven még mindig büntetni rendeli mindkét ország jogrendje. A legnagyobb különbséget viszont nem a szabályozottság magas szintje mutatja, hanem az a koncepcióbeli különbség, hogy a karlsruhei bírák nem kívánnak különbséget tenni a betegségben szenvedő vagy az ettől függetlenül öngyilkossági asszisztenciát kérelmező egyének között, ugyanis meglátásuk szerint az állam nem mondhat értékítéletet az egyes indítékok és belső motivációk felett, mivel ezzel felülírná a személyiség szabad kibontakoztatásának jogát. Ezenkívül azok a kiskorúak, akik képesek önálló döntést hozni, szintén megkapták a jogot, hogy életük befejezéséről döntsenek. Ezen pontig az osztrák alkotmánybírák nem kívántak elmenni, hanem a jogalkotóra bízták a szükséges garanciák megalkotását, amely végül a személyi kör legszűkítéséhez vezetett.
5. Zárszó
A német és az osztrák alkotmánybírósági döntések összehasonlító vizsgálata jól mutatja, hogy az asszisztált öngyilkosság kérdésében a jogalkotás és az alkotmánybíráskodás egyaránt kényes egyensúlyt keres az emberi méltóságon alapuló önrendelkezés és az állam életvédelmi kötelezettsége között. Míg a német modell a személyes autonómiát a lehető legszélesebb körben ismeri el, ezzel gyakorlatilag minden belső meggyőződésen alapuló életvégi döntést legitimnek tekint, addig az osztrák megközelítés az érintett személyek érdekeit tartja szem előtt, mivel a jogosultságot súlyos betegekre korlátozza és védi a kiskorúakat. Ezenkívül a szociális biztonság és a visszaélések megelőzése érdekében részletesebb eljárási biztosítékokat is előír.
A két ország eltérő útja arra világít rá, hogy az önrendelkezés jogát egyik rendszer sem tagadja már meg az életvégi döntések területén, de a garanciák és eljárási keretek meghatározásában jelentős különbségek mutatkoznak. Németországban az alkotmánybírósági ítélet nyomán a politikai konszenzus hiánya továbbra is bizonytalanságot eredményez, az osztrák törvényhozás viszont részletes szabályokat vezetett be az érintett személyek védelme érdekében, ezzel teljesítve alkotmányos kötelezettségét, hogy megvédje és csökkentse a végső döntésekkel kapcsolatos kockázatokat.
E dilemmák arra utalnak, hogy a jövő jogfejlődésének egyik kulcskérdése az lesz, miként lehet olyan szabályozást kialakítani, amely egyszerre tartja tiszteletben az autonóm döntéshez fűződő alapjogot és biztosítja a visszaélések elleni hatékony garanciákat. A probléma összetettsége azt mutatja, hogy a jogi megoldások önmagukban nem elegendőek: szükséges az orvosi, etikai és társadalmi diskurzus folytatása is, hogy a méltóságteljes halálhoz való hozzáférés és a kiszolgáltatott személyek védelme egyaránt biztosított legyen.
[1] PhD-hallgató, Miskolci Egyetem Deák Ferenc Állam- és Jogtudományi Doktori Iskola, Junior researcher, Central European Academy.
[2] Immanuel Kant: Grundlegung zur Metaphysik der Sitten, Akademie Ausgabe,1785., 4. kötet, 434. (G 4:434)
[3] Immanuel Kant: Metaphysik der Sitten, Akademie Ausgabe,1797., 6. kötet, 422. (MM 6:422)
[4] Michael Cholbi: Dignity and Assisted Dying: What Kant Got Right (and Wrong), in: Sebastian Muders (ed.): Human Dignity and Assisted Death. 2017., 149.
[5] http://www.dignitas.ch/images/stories/pdf/statistik-ftb-jahr-wohnsitz-1998-2024.pdf (letöltve: 2025. augusztus 18.).
[6] StGB. § 217 Geschäftsmäßige Förderung der Selbsttötung
(1) Wer in der Absicht, die Selbsttötung eines anderen zu fördern, diesem hierzu geschäftsmäßig die Gelegenheit gewährt, verschafft oder vermittelt, wird mit Freiheitsstrafe bis zu drei Jahren oder mit Geldstrafe bestraft. („Aki azzal a szándékkal, hogy más öngyilkosságát támogassa, számára ehhez üzletszerűen alkalmat biztosít, megteremt vagy közvetít, azt legfeljebb három évig terjedő szabadságvesztéssel vagy pénzbüntetéssel kell büntetni.”) hatályban: 2020. február 26.
[7] Deutscher Bundestag, Drucksache 18/5373, 29.06.2015.
[8] Deutscher Bundestag, Drucksache 18/5376, 29.06.2015.
[9] Deutscher Bundestag, Drucksache 18/5374, 29.06.2015.
[10] GG Artikel 2 Absatz 1 Jeder hat das Recht auf die freie Entfaltung seiner Persönlichkeit, soweit er nicht die Rechte anderer verletzt und nicht gegen die verfassungsmäßige Ordnung oder das Sittengesetz verstößt. („Mindenkinek joga van személyiségének szabad kibontakozásához, amennyiben ez nem sérti mások jogait, és nem ellentétes az alkotmányos renddel vagy a jó erkölccsel.”)
[11] GG Artikel 1 Absatz 1 „Die Würde des Menschen ist unantastbar. Sie zu achten und zu schützen ist Verpflichtung aller staatlichen Gewalt.” („Az ember méltósága sérthetetlen. Ennek tiszteletben tartása és védelme minden állami hatalom kötelessége.”)
[12] BVerfG 26.02.2020 – 2 BvR 2347/15 Rn. 202.
[13] Uo. 205.
[14] Uo. 206.
[15] Uo. 209.
[16] Uo. 210.
[17] Uo. 211.
[18] Uo. 222.
[19] Uo. 223.
[20] Uo. 229., 233.
[21] Uo. 240.
[22] Uo. 241., 245.
[23] Uo. 242.
[24] Uo. 244.
[25] Uo. 247.
[26] Uo. 275.
[27] Uo. 276., 298.
[28] Uo. 294.
[29] Uo. 297.
[30] Uo.
[31] StGB. § 216 Tötung auf Verlangen.
(1) Ist jemand durch das ausdrückliche und ernstliche Verlangen des Getöteten zur Tötung bestimmt worden, so ist auf Freiheitsstrafe von sechs Monaten bis zu fünf Jahren zu erkennen. („Aki mást annak kifejezett és komoly kívánságára öl meg, hat hónaptól öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.”)
[32] BVerfG 26.02.2020 – 2 BvR 2347/15 Rn. 339.
[33] https://www.dgppn.de/aktuelles/stellungnahmen-und-positionen/eckpunkte-fuer-eine-neuregelung-der-suizidassistenz.html?utm_source=chatgpt.com#0 (letöltve: 2025. augusztus 19.).
[34] Deutscher Bundestag, Drucksache 20/904, 07.03.2022.
[35] Deutscher Bundestag, Drucksache 20/2293, 17.06.2022.
[36] Deutscher Bundestag, Plenarprotokoll 20/115, 06.07.2023.
[37] Deutscher Bundestag, Drucksache 20/14987, 19.02.2025.
[38] Torsten Verrel – Lukas Radbruch: »Ein bisschen offener« Das Urteil des Bundesverfassungsgerichts und seine Folgen. in: Heiner Melching – Lukas Radbruch – Rainer Simader (Hrsg.): Der selbstgeplante Tod – Vom Sterbewunsch zum assistierten Suizid, Leitfaden, 2024., Heft 4, 16.
[39] öStGB. § 78 Mitwirkung am Selbstmord
Wer einen anderen dazu verleitet, sich selbst zu töten, oder ihm dazu Hilfe leistet, ist mit Freiheitsstrafe von sechs Monaten bis zu fünf Jahren zu bestrafen. („Aki mást öngyilkosság elkövetésére rábír, vagy ahhoz segítséget nyújt, 6 hónaptól 5 évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.”) hatályban: 2021. december 31.
[40] VfGH 11.12.2020 – G 139/2019 Rn. 6., 111.
[41] Uo. 129.
[42] Uo. 114.
[43] Uo. 164.
[44] Uo. 174.
[45] Uo. 177.
[46] Uo. 73–74.
[47] Uo. 84.
[48] Uo. 103–104.
[49] Uo. 109.
[50] Uo. 85.
[51] Uo. 87.
[52] Uo. 88.
[53] Uo. 90.
[54] Uo. 92.
[55] Uo. 93.
[56] Uo. 100–102.
[57] öStGB. § 78 Mitwirkung an der Selbsttötung
(1) Wer eine andere Person dazu verleitet, sich selbst zu töten, ist mit Freiheitsstrafe von sechs Monaten bis zu fünf Jahren zu bestrafen.
(2) Ebenso ist zu bestrafen, wer
- einer minderjährigen Person,
- einer Person aus einem verwerflichen Beweggrund oder
- einer Person, die nicht an einer Krankheit im Sinne des § 6 Abs. 3 des Sterbeverfügungsgesetzes (StVfG), BGBl. I Nr. 242/2021, leidet oder die nicht gemäß § 7 StVfG ärztlich aufgeklärt wurde,
dazu physisch Hilfe leistet, sich selbst zu töten.
[„(1) Aki más személyt öngyilkosságra rábír, 6 hónaptól 5 évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
(2) Ugyanígy büntetendő, aki
- kiskorú személynek,
- aljas indítékból vagy
- olyan személynek, aki nem szenved a halálról való rendelkezési törvény (StVfG) 6. § (3) bekezdése értelmében vett betegségben, vagy aki nem kapott orvosi tájékoztatást a StVfG 7. §-a szerint,
fizikai segítséget nyújt az öngyilkosságban.”]
[58] 1177 d.B. Erläuterungen, 5.
[59] StVfG. § 1 (2).
[60] StVfG. § 2 (1).
[61] StVfG. § 6 (1)–(2).
[62] StVfG. § 7 (1).
[63] StVfG. § 7 (2).
[64] StVfG. § 7 (4).
[65] StVfG. § 6 (3).
[66] StVfG. § 8 (1).
[67] StVfG. § 11 (1).
[68] StVfG. § 11 (7).
[69] StVfG. § 12 (1)–(2).