Turi Éva¹: Tévutakon az igazság felé: Az igazság feltárása és justizmord kockázata

Előzetes a 2026/1. lapszámból

Misguided Paths to Truth: Fact-Finding and the Risk of Judicial Miscarriages

Bevezetés

E tanulmány tartalmi lényege a jogi gondolkodás és a mai modern jogi elméletek egyik legismertebb ókori római előfutárának, Marcus Tullius Cicero proverbiumával fedhetők le és foglalhatók össze leginkább. S habár állítása sokkal inkább konstatálható véleménykifejtésnek, mint sem tudományos megfogalmazásnak,[2] tökéletesen tükrözi a jogban esetlegesen felmerülő hibákat, a megfogalmazható kritikákat vele szemben: „Summum ius summa iniuria”, mi szerint a jog sokszor igazságtalanságot, tévedéseket eredményezhet. A legteljesebb mértékben érvényre juttattatott jog, a törvény betű szerinti értelmezése[3], merev alkalmazása egyéb körülmények figyelembevétele nélkül helytelen következtetések levonásához, s mint hogy helytelen, jogszerűtlen eredményhez és végső soron igazságtalansághoz, jogtalansághoz is vezethetnek.[4] Ezen sorokat olvasva megfogalmazódhat a feltételezés mindannyiunkban, mi szerint az igazság érvényre juttattatása a hatóságok részéről nem feltétlen a törvények maximális, szigorú alkalmazásán és értelmezésén alapul.[5] Azon tényezők és összefüggések, melyek végső soron eljuttatnak e felvetés megértéséig, rendkívül összetetté és nem feltétlen egyértelművé teszik ezen ókori római rétori maxima értelmezését; mely rávilágítani kíván, a már több mint kétezer évvel ezelőtt is megjelenni látszó anomáliára a kontinentális és az angolszász jogrendszerben, s melynek elkerülése a mindenkori igazságszolgáltatás egyik legfontosabb feladata, a mai napig is.

Tanulmányomban leginkább konkrét, a bírói gyakorlatban előfordult esetek feldolgozásával és elemzésével kívánom igazolni felvetéseim és elemezni felmerülő gondolataim; levezetem hogyan jutottunk el a ma hatályos jogszabályunk alkalmazásához; miként érvényesül és miként értelmezendő korunkban az igazság fogalma; és esetalapú kutatást alkalmazva próbálok következtetéseket levonni a büntetőeljárási jog egyik legmegosztóbb és talán legérzékenyebb céljáról, mely maga az igazság kérdése.

Az igazság és a jog viszonyának vizsgálata nem maradhat meg pusztán elméleti síkon. Nem merülhet ki kizárólag elméleti megközelítésben, hanem szükségessé teszi annak feltárását is, miként jelennek meg e kérdések a jogalkalmazás gyakorlatában. A jog és az igazság közötti feszültség ugyanis a jogalkalmazás során, az ítélkezési folyamatban jelenik meg, ahol az absztrakt, mindenkire vonatkozó normák konkrét tényállásokban történő alkalmazása során válik eldönthetővé, hogy a jog képes-e betölteni funkcióját. Ebből kifolyólag indokolt annak vizsgálata, hogy az ítélkezés elméleti és gyakorlati keretei miként határozzák meg az igazság érvényre juttatásának lehetőségeit. Az ítélkezési folyamat elméleti szinten meghatározható a tényállás megállapításának és az annak, irányt adó jogszabályokkal való összevetésekor, következtetésként levont jogkövetkezményi megállapítások összességeként.[6] Akképp is megfogalmazhatnánk, hogy az igazság az, melyre a büntetőeljárás egésze épül, hiszen a hatóságok és végső soron az igazságszolgáltatást szolgáló és abban részt vevő minden személy, szerv és szervezet az igazság feltárásának törvényi keretek között történő érvényre juttatására törekszik minden intézkedésével és cselekedetével. Ugyanakkor számos aspektusból megközelíthető, történelmi folyamatok és társadalmi felfogások, meggyőződések függvényében változik, mely miatt talán soha nem leszünk képesek elérni azt teljes egészében, a maga valójában.[7] Az igazság nem időtlen és nem tekinthető magától értetődő fogalomnak, sem történeti, sem dogmatikai értelemben, hiszen egy történetileg változó konstrukcióról van szó, mely nem mindig esett egybe a valóság feltárásának igényével, s az ily módon képes elvezetni a justizmordok megértéséhez is. E gondolatmenetből kiindulva nem csak hogy elkerülhetetlenné de elengedhetetlenné is válik annak vizsgálata, hogy vajon az igazság felderítése a korábbi történeti korszakokban mennyiben tekinthető az igazságszolgáltatás evidens célkitűzésének. Mit értettek az egyes korok felfogásai igazság alatt, és miként határozzuk ezt meg mi magunk, a mai modern elgondolás és jogtudomány fejlettségi szintjén?

Az igazság felderítésében a büntetőeljárás első szakasza, a nyomozás tölt be kulcsfontosságú szerepet, az anyagi igazság érvényre juttatásában, mely végső soron megalapozza az ügyész döntését. – Eltekintve most az eljárás nem szükségképpeni szakaszától, az ’egyszerű gyanú gyanújának’ meglétét megállapítani célzó előkészítő eljárástól, mely lefolytatása esetén az a nyomozást megelőzi. – De nem csak az ügyész döntését, hanem tulajdonképp az eljárás végkimenetelét, annak teljes egészét determinálja, hiszen a bíróság végső soron értékel, döntése a nyomozás során kialakított igazságkonstrukcióra korlátozódik és azon alapszik. Így ha valamely tény, mely egyébként a végső döntés meghozatalában relevanciával bír, látenciában marad, ily módon nem válhat az igazság részévé, mely ugyancsak egyenes utat biztosít az esetleges justizmord felé. Kétségtelen ugyanakkor, hogy a kontinentális rendszerekben, a büntetőeljárás és a nyomozás fő célja az anyagi igazság feltárása, a processzuális, eljárásjogi igazság mellett, melyet a jog- és igazságszolgáltatás követ, vagyis a bűncselekmény elkövetőjének, a büntetőeljárás terheltjének büntetőjogi felelősségre vonása. Mind ezt a jogállamiság és a tisztességes eljárás követelményeinek érvényesülése mellett, a rendelkezésre álló bizonyítékok teljeskörű mérlegelésével kell elérniük a hatóságoknak. Ez egy rendkívül összetett folyamat, felderítésének alappillére a bizonyítékok oly módon történő értékelése, hogy az minden tényre kiterjedjen, semmilyen eleme ne maradjon értékeletlenül. A büntetőeljárás lezárásaképp, a bíróság által meghozott jogerős ítélet, mint közokirat bizonyítja és egyben feltételezést is nyújt azon megállapításra, hogy valóban történt-e bűncselekmény, vagy sem.[8] Társadalmunkban érvényesül a „Res iudicata pro veritate habetur” jogi regula, melynek értelmében a bíróság által meghozott jogerős ítéletet a jog igazként fogadja el,[9] függetlenül annak tényleges igazságtartalmától, a jogbiztonság és a véglegesség követelményének elsődlegessége folytán. E jogtechnikai megoldás azonban magában hordozza annak veszélyét, hogy egy esetlegesen tévesen megállapított tényállás is végleges, jogilag megdönthetetlen igazsággá váljék. A bíróság által meghozott végső döntés ugyanakkor, törvényben meghatározott szabályok szerint kell történjen, mely ideális esetben a múltbeli eseményekkel, tényekkel megegyezik. Ha ez a két tényező érvényesül, beszélhetünk arról, hogy az igazság valóban felderítésre került az eljárás során és az igazságszolgáltatás elérte végső célját, az teljes mértékben érvényre juttattatott a hatóságok és a bíróság által. Ez definiálja az anyagi igazságot, mely szókapcsolat mögött tehát a múltbeli események által alkotott valós tények halmazának és a bíróság által hozott jogerős határozatban megállapított tényállás egybeesését és egyezését értjük.

Az igazság és annak érvényre juttatása: Miként jutottunk el a napjainkban elfogadott meghatározásokig?

A büntetőeljárás fejlődéstörténete és kialakulása egészen az ógörög és római eljárásrendig is visszavezethető. A büntetőjogi szabályok viszont közel sem olyan széles körben támaszkodnak a római jogra, mint például a magánjogi rendszer kulcsfontosságú jogága, a polgári jog. Ennek oka az, hogy a ma ismert két jogág megkülönböztetése, a magánjog és a közjog különálló jelentősége ekkoriban még nem töltött be olyan nagy szerepet. E tekintetben az is kijelenthető, hogy a mai értelemben vett büntetőjog nem volt elkülöníthető, mint önálló jogág.[10] Ekkoriban az állam szerepe korlátozottabb volt, és inkább a közösségi normák fenntartására irányult, mintsem az igazságszolgáltatás közvetlen megvalósítására. A társadalmi intézmények fejletlensége és a hatóságok hiánya azt eredményezte, hogy az igazságszolgáltatás a magánszemélyek között zajlott, így a megtorlás vagy az elégtétel jellemzően az érintett felek és családtagjaik közti megállapodás eredményeként történt. A személyes elégtétel, – vindicta – és a szemet szemért elv – talio – voltak a vezérelvek.[11] Tekintettel eddigi történeti tapasztalatainkra, a magyar büntetőpolitika és büntetőjog kizárja ezen elvek érvényesülését a felvilágosodás óta.[12] Megvalósításuk a mai értelemben már az önbíráskodás tényállását fednék le, amit a magyar Büntető Törvénykönyv büntetni rendel. [13]

Történetileg elsőként a magánbosszú keretében vehetett elégtételt a sértett fél vagy annak családja, az őt ért sérelemért. Az igazságszolgáltatás itt az egyének közti viszonyra épült és jogosnak tekintették az elégtétel vételét, ahol tehát egészen más célok kerültek előtérbe, szemben azzal, amit a mai modern igazságszolgáltatás elérni kíván. Talán felfedezhető némi hasonlóság ezen jogintézmény, valamint a ma érvényesülő jogos védelemre vonatkozó rendelkezések között,[14] habár sokkal kifinomultabb formában, és szigorúbb szabályok övezetében engedi csupán a büntetőjog ezen jogintézmény érvényesülését.

Ezt az időszakot követte a vérbosszú időszaka, mely egy szélsőségesebb formája volt a magánbosszúnak. Lényegét tekintve a sértett és a vele vérségi kötelékben álló egyének jogosultságot kaptak, hogy az őket ért sérelemért ugyanakkora mértékű megtorlást szolgáltassanak, mint amekkora az őket ért kár volt. Ezen elv egy olyan közösségi alapú rendszer működését szolgálta, ahol a mértéktelenség miatt egyre gyakrabban megjelenni látszott a rendszer instabilitása, hisz egyre súlyosabb következményekkel járt a megtorlás.[15] Azon hipotézis, mely szerint az elégtételadás az igazságszolgáltatási rendszer optimális működési alapját képezte a primitív társadalomban, később megdőlni látszik egy új rendszer, az úgynevezett kompenzációs rendszer kialakulásával. Ez volt az, mely megoldást nyújtott az erőszak mérséklésére. Olyan alternatívákat kínált a sérelmet szenvedett fél számára, mely által igazságot nyerhetett a nélkül, hogy erőszakos cselekményt kellett volna véghezvinnie.[16] Erre az eszközre az igazságszolgáltatás állami felügyelet alá kerülésének első lépéseként tekinthetünk. Az első írásos, köztudatba került jogi norma, amelyben a rómaiak jogi alapelveket fogalmaztak meg, a Kr.e. 450 körül összeállított Tizenkét táblás törvények (Lex Duodecim Tabularum) voltak, mely Domitius Ulpianus római jogtudós által kidolgozott, mai napig is a legjelentősebb római kori jogforrásnak tekinthető.[17] Ezen törvény már kísérletet tett arra, hogy szabályozza a megtorlás mértékét és lehetőségeit a magánszemélyek között, végül pedig ez a törvénygyűjtemény vezetett el a magánjog és közjog elkülönítéséhez, ami a jogfejlődés egyik alapköve lett. A közjog kialakulása egyben az állam belépését is jelentette az igazságszolgáltatásba. Megjelent a büntetőjogi mediáció lehetősége, egy új jogintézmény, a közvetítői eljárás, mely során a terhelt elégtételt adott a sértettnek. Ez eredményezte a kompenzációs rendszer végét. Később ezt az állam elkezdte szabályozni, és a kompenzáció alapját képező, tipikusan anyagi elégtételre már nem csak a sértett, de az állam is jogosult volt.[18]

A büntetőeljárások szerte Európa területén, számtalan sajátosságot hordoznak magukban, melyek alapján meg tudjuk különböztetni a különböző országok által alkalmazott büntetőeljárási rendszereket. Ugyanakkor megjelennek olyan közös pontok és általános jegyek is köztük, melyek összekacsolják a különböző büntetőeljárásokat, függetlenül attól, hogy milyen szabályozás alkalmazandó az adott területen. Ezek alatt az általános jegyek alatt, a három alapvető rendszeri csoportosítást értjük, ami az akkuzatórius-, inkvizitórius- és a vegyes eljárási rendszer.[19]

Az inkvizitórius-, más néven a nyomozóelvű rendszer a kontinentális Európában terjedt el. Mozgatóereje, célmeghatározása nem a jog, hanem a bírósági nyomozás, az anyagi igazságra való racionális következtetés, melynek felderítésében maga a bíróság is részt vett.[20] Az eljárás hivatalból (ex officio), a hatóság értesülése alapján volt megindítható, mely alapulhatott akár hivatalos tudomásszerzésen vagy csupán híresztelésen is. Formális bizonyítási rendszer érvényesült az eljárás során, ahol a bíróság és a terhelt állt szemben egymással.[21] A tárgyalást a bíróság vezette, ahol a tárgyaló bíró volt jogosult eldönteni, hogy mely tanúkat milyen sorrendben, vagy egyáltalán meghallgatja –e. Ebben a modellben az figyelhető meg, hogy az ügyész köteles volt vádat emelni abban az esetben, ha elegendő bizonyíték állt a rendelkezésükre.[22]

Az akkuzatórius-, más néven vádelvű rendszer célja az eljárási-, jogi igazság megállapítása volt, a tárgyalás bizonyítékai alapján, melyet a hatóságok, a rendőrség, nyomozó hatóság és a védelem gyűjtött össze. Szemben az inkvizitórius modellel, a hierarchikusan felépített bírósági szervezet itt nem érvényesült, egyetlen szinten folyt az eljárás.[23] A vádelvű eljárást kontradiktóriusnak is nevezik, hiszen a felek között valósul meg. Ebből következik, hogy nem hivatalból, hanem indítványra indulhatott meg csak az egymással szemben álló felek jogvitája.[24] Szabad bizonyítási rendszer jellemezte, vagyis a bíró, a felek által előterjesztett bizonyítékokat szabadon értékelte, és döntött arról, hogy elegendő bizonyíték áll-e rendelkezésére ahhoz, hogy a büntetőjogi felelősséget megállapíthassa.[25] Ugyanakkor szigorú mérlegelés mellett döntött arról, hogy az előterjesztett bizonyíték releváns-e az ügy eldöntésében. Jelentőséggel bíró különbség, hogy ebben a rendszerben az ügyész diszkrecionális jogkörrel bírt, vagyis az ő kizárólagos hatáskörébe tartozott a vádemelés, így függetlenül a hatóságok rendelkezésére álló bizonyítékok mennyiségétől, szabadon dönthetett annak elrendeléséről.[26] Teljesen tisztán formális módon sem az inkvizitórius, sem az akkuzatórius eljárási modell nem érvényesült a jogtörténet fejlődése során, valahol a kettő közötti dimenzióban működtek a jogállamok. Napjainkban is egyre inkább elmosódni látszik a két modell közti határvonal.

A nyomozási szakaszt jellemző és meghatározó szabályok a nyomozóelvű, inkvizitórius rendszer fektette alapokra, az 1205-ös IV. Lateráni Zsinat rendelkezéseinek segítségével. Míg Európában kialakult a kihallgatás- és a vallomások rögzítésének jogintézménye, Anglia a vádelvű eljárásokat istenítéletekre alapozva folytatta le. A tények feltárása és azok racionális értékelése háttérbe szorult, mivel a döntések nem a bizonyítékokon, hanem Isteni beavatkozásokon alapultak, különböző próbák – például tűz-, vízpróba – lefolytatása keretében. Ez a szemlélet szükségszerűen magában hordozta a justizmord veszélyét és egyértelműen alkalmatlan is volt az igazság és a múltbeli tények feltárására, hiszen a bűnösség megállapítása nem az objektív tényállás tisztázásától, hanem az esetleges, kiszámíthatatlan Isteni jelektől függött.[27] Ez sok esetben egyet jelentett a ma már emberi méltósághoz- és az emberi élethez való jogként ismert, és alkotmányos alapelvként meghatározott követelmények sérülésével. Az európai kontinensen kezdődött el az a folyamat, amit a racionalitás és a civilizáltság kezdett jellemezni.[28] Napóleon rendeletére létrehozott, 1811-ben hatályba lépett Code D’instruction Criminelle-t számos ország kodifikálta, Anglia kivételével, a 19-20. században.[29] Ez a Kódex váltotta fel az invizitórius rendszert vegyes rendszerré.

A nyomozás is egy olyan jogintézménye a büntetőeljárásnak, mely számtalanszor átalakításra került a történelem során. Magyarországon a büntetőeljárás rendszerét évszázadokon keresztül nem szabályozta törvény, a rendszer szabályai nem kerültek egységes meghatározásra egészen 1896-ig. Legelső büntető eljárásjogi büntető törvénykönyvünk, a Bűnvádi Perrendtartási Kódex hatályba lépése előtt, a büntetőpereknek, ezzel együtt pedig egyértelműen a nyomozásnak is, az 1872-ben kiadott ideiglenes szabályzat biztosított keretet.[30] A nyomozás, szabályainak fejlődését és részletességének bővülését az 1951. évi III. törvény, a második Bp. bevezetésével érte el. Az elkövetkezendő 55 évben három büntetőeljárásról szóló törvény megalkotására került sor, míg végül 2017-ben lépett hatályba az eljárást mai napig szabályozó, XC. törvény. Rengeteg új jogintézmény és szabály került bevezetésre e törvény meghozatalával, melyek a nyomozás hatékonyságát és tisztaságát hivatottak elősegíteni. Ilyen például, hogy a vizsgálat elrendeléséhez a hatóságoknak már gyanú helyett, megalapozott gyanúra van szükségük, illetőleg az ügyészség és a nyomozó hatóságok közti kapcsolatrendszer is újragondolásra került.[31] Másik meghatározó újítás, hogy a terheltet nem csupán a védelem joga, hanem a hatékony védelem jogi illeti meg, mely változtatás bevezetését e jog tényleges, a gyakorlatban történő érvényesülésének biztosítása indokolta. A terhelt hatékony védelemhez való joga egy olyan deklaratív jog, mely a büntetőeljárás minden szakaszában érvényesül, akár személyes, akár védő útján történő védekezés útján, melynek ily módon részjogosultsága a védőhöz való jog.[32] E Janus-arcú fenomén a terhelt oldaláról alanyi jogosultságként, a hatóságok részéről pedig kötelezettségként jelenik meg.[33] A bizonyítás értékelésére vonatkozó tilalmak körébe tartoznak a Be. 167.§ (5) bekezdésében rögzítettek, mi szerint a bűncselekmény útján – például kényszervallatás, fenyegetéssel beszerzett beismerő vallomás –; más tiltott módon – a fizikai tettlegességet el nem érő, de azzal egyenértékű vagy azt megközelítő befolyásolással megtett vallomás –; vagy a résztvevők büntetőeljárási jogainak lényeges sérelmével lefolytatott bizonyítás során szerzett bizonyítékok, nem értékelhetők az eljárás során. A büntetőeljárásban résztvevők büntetőeljárási jogainak lényeges sérelmét jelenti például az, ha a terhelt kihallgatásának helyéről és időpontjáról nem értesíti a védőt igazolható módon a hatóság.[34] Így tehát nem csak egy valótlan ténymegállapítás, hanem az alapjogok sérülése is egyenes úton vezet a jog halálához az eljárás során. Ugyan az anyagi igazságot keressük, de az eljárásjogi garanciák nem szorulhatnak ez okból kifolyólag háttérbe.

Mi az igazság?

A korábban olvasottak ismeretében akár úgy is fogalmazhatunk, hogy az igazság nem kifejezetten dogmatikus meghatározás, hanem az eljárási rendek és modellek mentén kialakult és folyamatosan formálásra került célkitűzése a hatóságoknak, mely önmagában nem zárja ki a tévedés lehetőségét, már csak azért sem, mivel a büntetőeljárásban nem annyira egyszerű és fekete-fehér a tények feltárásának kérdése. A jogkövetkezmények kiváltására alkalmas tények megállapítása egy rendkívül speciális megismerési folyamat eredménye, mely tekintetében társadalmi alapkövetelményként realizálódik, hogy a külvilágban végbemenő események és folyamatok a bíró által oly módon kerüljön meghatározásra és megismerésre, hogy azok magukba foglalják a releváns tények megvalósulását; s mely a bírói meggyőződést olyan szintre tudja emelni, hogy arra érdemi döntés legyen alapozható.[35] Mindennek ellenére az igazság felderítése a korlátozott emberi megismerés természetéből fakadóan rendkívül nehéz és annak valósághű megállapítása nagyon sok akadályba ütközhet, ugyanis a hatóságok és a bíróság sem mindig képes a valóság teljes és torzítatlan leképezésére. Konkretizálva néhány tényezőt, melyek megnehezíthetik az igazság feltárását, a múltbeli történések valósághű megismerését, elsőként a bizonyítás egy rendkívül fontos eszközét említeném, mely a vallomások köre. A terhelti vallomás tekintetében a törvény lehetőséget biztosít a terheltnek a vallomás megtételének, vagy meg nem tételének megválasztására. Vallomástétele során igazmondási kötelezettség nem terheli, ennek egyetlen korlátja viszont, hogy mást, hamisan bűncselekmény elkövetésével nem vádolhat.[36] A tanúvallomások körében viszont a tanút igazmondási kötelezettség terheli; a hamist tanúzást a Btk. ugyanis büntetni rendeli, melyre való figyelmeztetés a hatóságok által, a tanúzás megtétele előtt kötelezően elhangzásra kerülő tanúzási figyelmeztetés részét is képezi. A vallomások tekintetében, úgy, mint egy terhelti vallomás során bekövetkező szándékos torzítás, a nem szándékos torzítások is megnehezítik a hatóságok és végső soron a bíró feladatát. Nem szándékos torzítás alatt értendő például az emlékezés hiánya, a kognitív korlátok, a téves vagy eltérően történő észlelése a cselekményeknek, melyek mind az emberi érzékelés és észlelés okán fordulhatnak elő. Következtetésképp az események és a történések megfigyelése, rekonstruálása elkerülhetetlenül szubjektívvá válik, mely megnehezíti az objektív valóság feltárását és ezzel együtt előmozdítja az esetleges téves bírói ítéletek megszületését. Említésre méltó e mellett a törvényi és eljárási garanciák köre, melyek érvényesülésük hiányában a nyomozás törvénytelenségéhez és a bizonyítékok értékelhetőségének tilalmához vezethetnek. Garanciaként szolgál például a tanú-, a terhelt törvényes figyelmeztetése a vallomástétel előtt, vagy a kényszerrel, fenyegetéssel, illetőleg egyéb törvénybe ütköző módon beszerzésre kerülő bizonyítékok felhasználásának tilalma. Ily módon válik értelmezhetővé azon esetek köre, melyek során a büntetőeljárás formálisan jogszerű lefolytatása ellenére az ítélet tartalmilag tévesnek bizonyult, s mely egy nem bűnös vádlott téves elítélését jelentheti. E jelenséget nevezi a jogirodalom justizmordnak.[37] Több tanulmány, nem csak a vádlott rovására írható jogi tévedésként definiálja e fogalmat, hanem a bűnös vádlott felmentését is ezen meghatározás részeként említi, minek magyarázata mögött az áll, hogy e meghatározás szerint tágabb értelemben a justizmord az igazságnak nem megfelelő ítélethozatalt, és annak végrehajtását is jeleni egyben.[38] Egy olyan vádlott esetleges felmentése, ki köthető valamilyen formában a vád tárgyát képező cselekményhez, közvetlen jogsérelmet nem szenved el az állami büntetőhatalom érvényesülése által, hisz nem a vádlott rovására történik döntéshozatal. Ugyan a sértett érdekeit és a társadalom igazságérzetét érintheti és ezzel együtt szükségszerűen sértheti valamilyen szinten az igazságszolgáltatói hatalom e fajta döntése, de az állam büntetőhatalma nem terjed ki közvetlen a vádlottra – legalább is nem hátrányos módon –. Ez okból kifolyólag a fogalommeghatározásba a bűnös vádlott felmentését, nem volnék képes beleérteni. E mellett jogdogmatikai értelemben is különbség tehető a ’bűnös vádlott felmentése’ és a ’nem bűnös vádlott elítélése’ között, hiszen egy felmentő ítélet megszülethet akár a bűncselekmény bizonyítottságának hiánya okán.[39]

Egy, a joggyakorlatban elterjedt, kérdéseket és megosztó véleményeket egyaránt felvető ügy, mely pont a bizonyítékok elegendő voltának megkérdőjelezhetőségében teljesedik ki, végkimenetelét tekintve tökéletesen szemlélteti a felmentés mivoltát. Azon különbségtétel felismerése – mely egyébként a jogállam működési alapjában is testet ölt – kulcsfontosságú, mi szerint a felmentő ítélet nem azt mondja ki, hogy nem a vádlott követte el a cselekményt, csupán azt, hogy kétséget kizáróan nem bizonyítható a bűnössége. 1999. márciusában, egy Hajdú-Bihar vármegyei kis településen vertek agyon álmában egy férfit, ököllel és betonvassal. Az elkövetők, a nyereségvágy motiválta cselekedetük befejeztével csupán – egy akkoriban vélhetően kevesebb mint 5 ezer forint értékű – antennát tulajdonítottak el a helyszínről. A cselekményt követő nap, a rendőrség őrizetbe vett két gyanúsítottat. A Hajdú-Bihar Megyei Bíróság – ma már Törvényszék – elsőfokon nyereségvágyból elkövetett emberölés vádjában találta bűnösnek a vádlottakat, kiket 13 és 15 év fegyházbüntetésre ítélt. A Szegedi Ítélőtábla a korábban hozott ítéletet megsemmisítette és új eljárásra kötelezte a bíróságot, mert azt nem tartotta megalapozottnak. Az új eljárás lefolytatását követően az elsőfokon eljáró bíróság a bűncselekmény bizonyítottságának hiánya okán felmentette a vádlottakat, és a Szegedi Ítélőtábla azt helybenhagyta.[40] A bűnösség alól felmentett két férfi kártérítési pert indított a közel 6 évig tartó szabadságvesztésük alatt őket ért egészségromlás és jövedelemkiesés jogán. A perben összesen 45 millió forintot ítéltek meg kártalanításként. A Debreceni Ítélőtábla ugyanakkor új bizonyítékok felmerülése miatt perújítási eljárásban ismét, ezúttal jogerősen kimondta a két férfi bűnösségét 2018-ban, és kilenc illetve hét év hat hónap szabadságvesztést szabott ki velük szemben.[41] Ezzel együtt megnyílt a kártalanítás visszakövetelésének lehetősége, így az állam jogalap nélküli gazdagodás jogcímén, polgári perben követelte vissza végül a nekik korábban ítélt összeget.

A felmentést eredményező ügydöntő határozat meghozatala mögött húzódó indokok figyelmen kívül hagyása, a felmentő ítélet és a büntetőjogi jogkövetkezmények eltérő természetének összevonásához vezethet, ami nemcsak pontatlan, hanem a justizmord fogalmának is indokolatlanul kiterjesztő értelmezését eredményezheti. Egy felmentő ítélet mögött nem feltétlenül téves jogalkalmazás áll, és nem mérlegelés eredménye, hanem a bizonyítottság hiányához kötött bírói döntés, melynek meghozatalakor a bíróság mérlegelési jogkörrel nem rendelkezik.[42] Ezzel szemben egy ártatlan elítélése, szükségszerűen jogi hiba eredménye. Így tehát egy esetleges bizonyítási kudarc, nem vethető össze sem jelentéstartalmát, sem következményeit tekintve, egy jogi hibán alapuló ítélethozatallal. Mindennek fényében véleményem szerint a justizmord meghatározásába nem az igazságtalan, társadalmilag sérelmes ítéletek tartoznak, hanem szükségképpen a vádlottat hátrányosan érintő, téves állami büntetőhatalmi aktus. Ezért a bűnös vádlott felmentése fogalmi meghatározását tekintve, dogmatikailag kívül esik ezen a körön.

A büntetőeljárás és a kriminalisztika kapcsolata

Még mielőtt egy konkrét jogeset feldolgozásába és elemzésébe kezdenék, említést kívánok tenni azon interdiszciplináris tudományágról, mely az igazság felderítésében szignifikáns jelentőséggel bír, s mely a bizonyítási cselekmények tartalma mögött rejlő kérdésekkel is foglalkozik, tudományosan megalapozott módszereket és eszközöket, eljárásmódokat dolgoz ki a bűncselekmények megelőzése, felderítésének elősegítése érdekében;[43] szemben a büntetőeljárással, mely a nyomozásnak eljárásjogi keretet biztosít. A kriminalisztika, a latin „crimen” szóból ered, mely magyarul bűnügyi nyomozástanként fordítható és mely szorosan kapcsolódik a büntetőeljárásban lefolytatott bizonyításhoz és a nyomozás folyamatához.[44] A kriminalisztika, mint segédtudomány és multidiszciplináris bűnügyi tudomány feladata, az elkövetett bűncselekmények során keletkezett nyomok és az abból meríthető büntető anyagi- és eljárásjogi szempontból releváns adatok kutatása, felderítése, mely az eredményes nyomozás során a múltbeli tényállásnak és az igazságnak megfelelően törvény által szabályozott eljárásban kerül megállapításra.[45] Nem pusztán a büntetőjog segítésére hivatott területe ez a jogtudománynak, hiszen más jogágak, mint például a polgári jog, munkajog, vagy a közigazgatási jog is igényelhetnek nyomozást vagy bizonyítékok feltárását a per eldöntése érdekében. A nyomozó hatóságok elsődleges célja az állami büntetőigény érvényesítése, a múltbeli tényállás feltárása, melyhez a kriminalisztika tudományt használja fel a gyakorlat.[46] Számos kriminalisztikai eszköz, módszer, intézkedés és technika kerül alkalmazásra a nyomozó hatóságok által a bűncselekmény felderítése érdekében, melyek a nyomozás végső célját szolgálva, a múltbeli tények feltárására irányulnak. Ilyen eszköz vagy intézkedés például a helyszíni szemle, kihallgatás, nyomozási kísérlet és a helyszínelés, kutatás, tárgykörözés, vagy szakértők igénybevétele.

Az igazságszolgáltatás réme – a justizmord eljáráselméleti megközelítése

A justizmord tehát nem egyszerűen a büntetőeljárás végén, a jogerős ügydöntő határozat meghozatalakor megjelenő, utólag felismerésre kerülő tévedést jelent a vádlott rovására. Sokkal inkább egy folyamat eredményeként volnék képes definiálni, melynek gyökerei már az eljárás korábbi szakaszaiban, elsősorban a nyomozás során hozott döntésekben és megtett eljárási cselekményekben realizálódik. A történeti áttekintés sem tükröz mást, mint hogy az igazság intézményes meghatározása és megállapítása minden korszakban magában hordozza a tévedés lehetőségét; a büntetőeljárás pedig e kockázatot meglátásom szerint nem megszüntetni, sokkal inkább kezelni és megelőzni képes. S hogy miért nem tartom megszüntethetőnek a justizmord kockázatát? Igen egyszerű ontológiai ok húzódik meggyőződésem mögött: A büntetőeljárás tárgyát egy már lezajlott, múltbeli esemény képezi. A múlt megismerhetetlensége kizárja a teljes bizonyosságot, s habár a büntetőeljárás a múlt rekonstruálására irányul, ezen rekonstrukció soha nem lehet teljeskörű és maradéktalanul objektív, – mint ahogyan az már kifejtésre került korábban – többek között a korlátozott emberi megismerés természetéből, a szándékos és nem szándékos torzításokból fakadóan. S mint ahogyan az empirikus, tapasztalaton alapuló megismerés korlátját képezi a tárgyilagosság viszonylagossága – az, hogy az érzékelés érzékszerveink közvetítésében történik csupán, és az érzékelő egyén személyes adottságai is befolyásolják azt – úgy a fogalmi meghatározást és megismerést az elme absztrakció képessége is befolyásolja.[47] A Kúria, Büntető-Közigazgatási-Munkaügyi és Polgári Kollégiumainak Joggyakorlat-Elemző csoportja sem jutott más elhatározásra az ítéleti bizonyosság elméleti és gyakorlati kérdéseinek joggyakorlat elemzése során, mint hogy: „sem az érzékszervi, sem a fogalmi megismerés útján nem lehetséges a valóság teljes terjedelmű és objektív feltárása”.[48] Mindezen korlátok figyelembevételével az esetleges hibákat természetesen kiküszöbölni próbálja a rendszer, például a büntetőjogi felelősségre vonás többszakaszúságával, azzal, hogy lehetőséget biztosítanak a felismerésükre ugyanazon kérdés megvizsgálására több szempontból, több módszerrel és több személy által.[49]

A justizmord felbukkanása a bírói gyakorlatban

Érdemes megvizsgálnunk a magyar kriminalisztika történetében az eddigi legtragikusabb egyben legvitatottabb jogesetet, amely nem csak az elkövetett bűncselekmény brutalitása miatt vált hírhedté, hanem a justizmord, téves ítélkezés előidézése miatt is, melyhez a nyomozás és az ítélethozatal során felmerült súlyos problémák és hibás következtetések levonása vezetett.

2002. május 9-én, a Fejér vármegyei Mór településének egyik bankfiókjában két fegyveres férfi összesen 8 emberrel végezve, körülbelül 7 millió forinttal távoztak a helyszínről. Két hónappal a bűncselekmény elkövetése után a rendőrség őrizetbe vett két személyt, kikkel szemben megalapozott gyanú állt fenn a hatóságok szerint, annak ellenére, hogy tagadták annak elkövetését. Így a több mint másfél évig tartó nyomozás után a vádemelés eredményeképp jogerősen elítélte őket a bíróság. Évekkel később előkerültek a bűncselekmény során használt fegyverek, és az azokon talált a nyomok elvezettek az igazsághoz. Kiderítették a nyomozó hatóságok, hogy a valódi elkövetők kiléte, a jogerősen elítélt 2 egyén személyével nem azonosak.[50] De mi vezetett odáig, hogy a bíróság több ember tekintetében is meghozott egy bűnösséget megállapító ítéletet a bűncselekmény miatt, melyet valójában nem is ők követtek el?

A büntető igazságszolgáltatás lehető legrosszabb végkimenetele a téves igazságszolgáltatás, melyhez az eddigi tanulmányok szerint leginkább a hibás felismerésre bemutatás, mint bizonyítási eljárás vezetett.[51] A felismerésre bemutatás a nyomozási szakasz kezdete során bír kiemelt jelentőséggel, hiszen az egész büntetőeljárást befolyásolhatja a későbbiekben. Szigorú, törvény által előírt szabályok övezik, mely során a terheltnek vagy a tanúnak, saját észlelése alapján kell azonosítania a bűncselekménnyel összefüggésben lévő személyt vagy tárgyat.[52] Az eljárás sikeressége esetén az elkövető kézre kerítése rendkívül gyorsan megtörténhet, mely okán az perdöntő szereppel bír sok esetben, viszont a gyakorlatban megjelenő tényezők bizonyítják, hogy egyáltalán nem lenne szabad perdöntő bizonyítékként tekinteni rá a hatóságoknak.[53] A móri bankrablás esetében a hatóságok több hibát is elkövettek, mely a fent említetteket csak alátámasztja. A terhelt által előadott védekezés ellenőrzésének hiánya, az egy verzióhoz való ragaszkodás és a felismerésre bemutatás téves eredménye is előidézője volt a justizmordnak. Később az is kiderült, hogy a hatóságok a bűntény napján a két elkövetőt, kik az elkövetés után a várósból távoztak, igazoltatták is, gépjárművükben a fegyverekkel és zsákmányukkal.[54] A felismerést végző két tanúnak, kik a bűncselekmény elkövetőjének, tetteseinek felismerésére irányuló eljárásban vettek részt, a felismerésben részt vevő egyik személyről, egy egyedüli fényképet mutattak, mely a hatóságok részéről súlyos hiba volt, hiszen ez nagyban befolyásolta az eljárás végkimenetelét.[55]

A hatóságok sietségét, a nyomozás eredményének meghozatalát és a gyanúsítottak meghatározását a túlzott társadalmi nyomás egyértelműen befolyásolta, hiszen a nyomozást igen jelentős érdek övezte a közvélemény oldaláról, a bűncselekmény brutalitása okán. Éppen ezért bír kiemelt jelentőséggel az igazságszolgáltatás ellenállása a közvélemény által generált presszióval szemben, hiszen az közvetlen veszélyt jelenthet az eljárás tisztességére, és ezzel együtt a jog halálának elkerülésére való törekvés sikerességére vonatkozólag is. Az ügyben sort kerített a hatóság a forró nyomon üldözésre, mely végül eredményre nem vezetett. Az erős társadalmi kritikák megfogalmazása a rendőrség munkájával szemben, még inkább növelték a rájuk nehezedő nyomást, így egy rendkívül magas – 10 majd 25 millió forintos – nyomravezetői díj meghatározása a hatóság részéről ez okból kifolyólag indokolttá vált.[56] Az ügy koronatanújaként emlegetett harmadrendű vádlott, a nyomravezetői díjért cserébe beismerő vallomásában a hatóság minden figyelmét arra a két gyanúsítottra irányította, kiknek a bűntény napján alibijük volt; kiknek ujj- és lábnyomataik nem egyeztek a helyszínen találtakéval; kiknek fegyverszakértői vélemény alapján, fegyvereikből nem származhattak a helyszínen talált lövedékek.[57] Az egyik vádlott tekintetében nem lehetett megállapítani még azt sem, hogy járt-e egyáltalán az nap a bűntény helyszínén, így vele szemben lőfegyverrel és lőszerrel való visszaélés miatt és többek között előre kitervelt emberölés bűntettének kísérlete miatt, 15 év fegyházbüntetést és mellékbüntetésként 10 év közügyektől eltiltást szabott ki a bíróság. A cselekményben állítólag részt vevő másik vádlott bűnösségét nyereségvágyból, több emberen elkövetett emberölés bűntette miatt állapította meg, így vele szemben életfogytig tartó fegyházbüntetést szabott ki a bíróság.[58] Fontos itt megjegyezni ugyanakkor, hogy a minimális bizonyítási szint szubjektív.

A büntető ügyekben rendszeresen felbukkannak olyan döntéshozatali elvekre, szabályokra történő hivatkozások, melyek alkalmazása a régi korokban volt jellemző. Ma már szó szerinti jelentésükben, a maga valójukban nem érvényesülnek, de valamelyest fennmaradtak és megítélésem szerint közvetett módon mégis befolyással bírnak a joggyakorlatban. Ilyen például, hogy „a beismerő vallomás a bizonyítékok királynője.”, vagy az „Egy tanú nem tanú” elve. Esetenként ezek napjainkban is döntéshozatalt segítő funkciót töltenek be.[59] A végső döntés meghozatalában ugyanakkor a bizonyítékok értékelése során, a bíróban kialakult meggyőződés – mely a bizonyítékok egyenkénti és összességükben való szabad értékelése által születik meg –, csupán másodlagos szerepet tölt be, hisz az nem múlhatja felül a jogi érvelést, melyet az indokolási kötelezettség határoz meg számára, s mely a bíróság döntési szabadságának abszolút korlátját jelenti, mint az Alaptörvényből levezethető részjogosítvány.[60]

Egy, az ügyben nyomozó rendőrtiszt a rendőrséget, a több mint két hónapja tartó, a sikertelenségbe lassan befásuló, eredményességet hajszoló és azt elérni kívánó brigádként jellemezte, kiket parancsnokain keresztül a politika, a sajtóközvélemény, és saját szakmai felelősségük hajszolt folyamatosan.[61] A folyamatos teljesítménykényszer nem egyedi visszaélésekhez, hanem rendszerszintű hibák kialakulásához vezethetnek, amelyek kezelésére a hagyományos intézményi keretek önmagukban gyakran elégtelennek bizonyulnak. E hiányosságokra reagálva jelent meg például az Amerikai Egyesült Államokban egy külső, korrekciós mechanizmust alkalmazó szervezet, az Innocence Project, mely nemzetközi szinten is meghatározó példává vált. Amennyiben a nyomozás során hozott döntések téves alapokon nyugszanak, az nem csupán az eljárás alá vont személy jogait sérti, hanem az ítéletek társadalmi elfogadottságát és az igazságszolgáltatásba vetett hitet is aláássa. A rendszerszintű hibák és a vádlott rovására írható bírói tévedés kiküszöbölését, az ítéletek felülvizsgálását tűzik ki célul oly módon, hogy az elítéltek kérésére az ügy felülvizsgálata iránt nyújtanak be fellebbezést, amennyiben azt megalapozottnak tartják.

New York városában 1992-ben, az akkoriban a Benjamin N. Cardozo jogi karán, a Yeshiva Egyetemen oktató Barry Charles Scheck, és a Fordham jogi egyetemen oktató Peter J. Neufeld voltak, kik létrehozták az Innocence Project nonprofit jogi szervezetet. S habár az amerikai igazságszolgáltatásban megjelenő ügyek és a nyomozás tisztaságát nem protokollszerű vizsgálatokkal vagy ellenőrzésekkel kívánták biztosítani, forradalmi áttörést értek el a büntető igazságszolgáltatás, a törvényszéki tudományok területén. Ötletüket, mely szerint DNS-bizonyítékok felhasználásának és megvizsgálásának segítségével kívánták felfedni az elkövetők kilétét, az igazságszolgáltatásban globálisan megjelenő probléma kiszorítása kapcsán is sikeresen tudták hasznosítani, mi alatt az ítéletek legitim voltát megkérdőjelezve, a téves ítélethozatalként formát öltött justizmordra gondolok. A DNS-teszteket egészen az 1980-as évek végéig diagnosztikai célokra használták csupán, – Magyarországon is az 1990-es években kezdett megjelenni az igazságszolgáltatásban[62] – majd a módszer átvitelével a büntető igazságszolgáltatásba, több mint 100 elkövetőt kerítettek kézre a hatóságok. De ami ennél is áttörőbb hatást váltott ki, hogy a genetikai nyomok felhasználásával és az ügyek újbóli megvizsgálásával, új eljárások indításával több mint 1000 elítélt ártatlanságát bizonyították, megmentve sokukat a ma már sok államban – Magyarországon is 1990 óta, a 23/1990. (X. 31.) AB határozat által – alkotmányellenesnek nyilvánított, legsúlyosabb büntetési forma alkalmazásától és végrehajtásától, mely az élet elvételét eredményező jogkövetkezményként, az elítélt személy életének kioltásában ölt testet.[63] Kezdetben e forradalmi újítással az elítéltek felmentését szorgalmazták, de rájöttek hogy nem elhanyagolható azon kérdés megválaszolása sem, hogy vajon mi vezetett ahhoz, hogy ártatlan egyéneket ítéljen el, téves ítéleteket hozzon a bíróság. Felállítottak egy úgynevezett stratégiai egységet, melynek tagjait olyan jogászok képezték, kik a rendszerszintű problémák kiküszöbölése érdekében szorgalmazták a jog módosítását. A szabályozási munka célja ugyanis a forrásnál való beavatkozás, hogy ne is kerülhessen megbízhatatlan bizonyíték a bíróság vagy az esküdtszék elé. A közvélemény úgy tartja, hogy a tudományos bizonyítékok tévedhetetlenek, de egyértelmű, hogy a szakértőknek sincs mindig igaza. A törvényszéki bizonyítékok – s itt most leginkább a fogászat területére korlátozódó hibákra gondolok – akkori megbízhatatlan voltát mi sem bizonyíthatná jobban, mint a DNS-tesztek megjelenése előtt, az ítélethozatalban perdöntő szereppel bíró harapásnyom-elemzés alkalmazása, mely számtalan ügy esetében vezetett téves ítélethozatalhoz. Ugyan vannak a történelemben olyan közismert esetek is – például Theodore Robert Bundy ügye –, melyek sikeres lezárásához, vagyis a büntetőjogi felelősségrevonáshoz a törvényszéki bizonyítékok és az orvostudomány ezen válfaja biztosított utat, sok esetben viszont visszafelé sült el. Eric Steven Lander, az MIT (Massachusetts Institude of Technology) és az Innocence Project igazgatótanácsának tagja úgy nyilatkozott, hogy a harapásnyom-elemzés megtestesíti mindazt, ami hibás a törvényszéki tudományok terén, s hogy a harapásnyom vizsgálata az egyedi fogazat emberi bőrön hagyott lenyomataként ugyan egyedi mintát képez, de teljesen nonszensz a nyom származásának pontos megállapítása iránt mutatott igény. A megoldás előmozdítása érdekében támogatásba kezdtek olyan törvénytervezetek tekintetében, melyek a hibás bizonyítékokon alapuló ítéletekkel szemben biztosítanak jogorvoslati lehetőséget. Ez elutasításra került a szenátus által, minek magyarázatát az ezzel való esetleges visszaélések adták. A visszavonhatatlanság, az ítéletek igazként való elfogadása, a korábban említett „res iudicata pro veritate accipitur” elv érvényesülése, nem helyezhető az igazság feltárása iránti igény és az igazság minden tényre kiterjedő voltának megvalósulása fölé. De a jogbiztonságot, azt az eljárásjogi stabilitást melyet ezen elv biztosít, és talán az ítélkezésbe vetett közbizalmat is sérthetné, ha nem csak szűk körben volna lehetőség a jogerő feltörésére. Viszont ahhoz, hogy a büntető igazságszolgáltatás megítélése megváltozhasson, félre kell tudnunk tenni előfeltételezéseinket, nagyobb hangsúlyt kell fektetnünk a pontosságra és a megbízhatóságra, mint a megtorlásra. [64]

Ahogyan a tárgyi jellegű bizonyítékok, úgy a személyi jellegűek is okozhatják a jog halálát, mely a bemutatott móri-ügy kapcsán is bizonyosságot és megállapítást nyer, a hamis tanúvallomáson keresztül. Az ujjlenyomatok és a biológiai eredetű anyagokból származó nyomok megjelenése előtt, a szemtanúk vallomása volt az az eszköz, melynek az eljárás során történő alkalmazásával bizonyosságot nyerhetett az elkövető kilétének megállapítása. Bizonyos szempontból a legrégebbi bizonyítási eszköz, hiszen sokáig ez volt az egyetlen módja hogy hitelesen megválaszolják a bűncselekmények elkövetését övező körülmények kapcsán felmerülő kérdéseket. Hosszú ideig semmilyen problémát nem okozott, de a társadalmi és történelmi változásokkal együtt megjelentek a problémák is, melyeket ezen bizonyítási eszköz alkalmazása magával hordozott. Az 1800-as évek közepe felé terjedt el azon a bizonyítási eljárás alkalmazása, amit ma felismerésre bemutatásnak hívunk. Kezdetben egy személyt állítottak csupán a szemtanú elé, feltéve a kérdést: „Ő volt az elkövető? Őt látta?”. Azonban az is hamar világossá vált, hogy a módszer ekképp történő alkalmazása erősen befolyásoló jellegű. Így született meg a gondolat, hogy csoportos azonosítás keretében történjen a bemutatás. Gary L. Wells szociálpszichológus, – ki a szemtanúk emlékezetének és a szemtanúazonosítás megbízhatóságával kapcsolatos kutatásairól ismert, s mely kutatások befolyásolták a bírósági gyakorlatot is –[65] kijelentette, hogy ma elleneznek minden olyan módszert, ami több fényképből vagy sorba állított egyénekből való kiválasztáson alapul. E módszert a tű kereséséhez hasonlította a szénakazalban: előbb vagy utóbb, de az felismerést végző személy úgy is talál valakit, akire az elkövető eléggé hasonlít ahhoz, hogy kiválassza. Ez pedig egyenes ágon vezethet tovább a téves ítéletek meghozatalához. Gondot jelent az is, ha a felismerésre bemutatás előtt megmutatják a tanúnak a terhelt fényképét, mint ahogyan az a móri-ügy kapcsán is felmerült a hatóságok részéről. Fenyvesi által, a felismerési hibák kiküszöbölésére megfogalmazott javaslatai között szerepelt, a törvényben rögzítésre szoruló tájékoztatása a felismerést végző személyeknek, mely a következőket foglalhatná magába: Az, hogy az elkövető szerepelni fog a felismerés során bemutatott személyek között, egyáltalán nem biztos. Mint ahogyan az sem, hogy az elkövető külső jegyei, melyek alapján a leginkább beazonosítható lenne, mint például a hajszín, vagy annak formája, vagy az arcszőrzete, nem változott meg az idő múlásával. E mellett kiemelésre került azon javaslat is, hogy a felismerést végzőnek ne legyen kötelessége választani, a nyomozás folytatódjon abban az esetben is, ha az azonosítás nem történik meg.[66] Mind e mellett az sem elhanyagolható tény, hogy a szemtanú memóriája korrumpálható, a minősége befolyásolható. Kísérletet is végeztek ennek bebizonyítására, melynek lényege az volt, hogy fel kellett ismerniük a bemutatást végző egyéneknek az elkövetőt a sorból. Az alany viszont, ki az elkövetőt szimbolizálta jelen esetben a teszt során, nem volt köztük. Ezt több emberrel is végrehajtották, a csoport felének visszajelzést, megerősítést adtak arra vonatkozólag, hogy kiválasztották az elkövetőt, a másik felének viszont nem. Majd kérdéseket tettek fel nekik, mennyire voltak biztosak döntésükben, mennyire látták jól a bűncselekményt. A kérdésekre adott válaszok magabiztossága tekintetében az értékek drámaian megugrottak azon résztvevők tekintetében, kik pozitív visszajelzést kaptak a teszt-eljárás végén, az elkövető kiválasztásának helyességére vonatkozólag. Következtetésképp levonható, hogy a tanúk memóriája rendkívül fogékony a befolyásolásra, ezt pedig a büntető igazságszoláltatásnak figyelembe kell vennie. Más bizonyítékok tekintetében magától értetődőnek vesszük, hogy azok érzékenyek a szennyeződésre, torzulhatnak és sérülhetnek, így felhasználásukra az eljárás során, a védelmük érdekében csak szigorú eljárásrend alkalmazása mellett van lehetőség. A tanúk esetében viszont ez nem magától értetődő, nem feltétlen működik, hisz sokszor észrevétlenül, akaratlagosság nélkül történik a befolyásolás. [67]

Az igazságszolgáltatás egybekötésének helyénvalóságát a közösségi aktus definíciójával, mi sem támasztja alá megfelelőbben, mint azon tény, hogy a bűnös felelősségre vonását az emberiség kezdete óta személyes elemek szövik át.[68] A közösség tagjai érintettek voltak az eljárásban, s ez ma sincs másképp – legalább is alapjaiban véve –, hiszen nem csak hogy más módon, de sokkal tágabb körben is jelenik meg a nyilvánosság elve, az igazságszolgáltatás minden területén. A passzív eljárási szereplők nagyobb része nem személyesen, hanem a médián keresztül követi a társadalmunkban folyó történéseket, mely nem csak azért aggályos, mert ellensúlyozhatatlan befolyással bír a társadalmi szereplőkben ez által kialakuló vélemény megformálásában; hanem azért is – és ez véleményem szerint sokkal nagyobb problémakörre világíthat rá – végső soron az ítélkezési folyamatra is hatással lehet, akarva-akaratlanul. A konformizmus, másképp fogalmazva a társas befolyásolás, mint az egyének önálló véleményének igazodása a társas normákhoz, történhet egyrészt azért, mert mi magunk is elfogadjuk a csoport véleményét és hisszük nézeteik helyességét – személyes konformitás –. Másik vállfaja, a nyilvános konformitás az elfogadás iránti vágyból és a kirekesztéstől való félelemből fakad, mely során úgy érezzük nincs más választásunk, mint elfogadni a közösség meggyőződését, véleményét, és egyetérteni azzal.[69] Egyre meghatározóbb a torzítás és befolyásolás, a bűnözők ideává formálása, melyre számtalan amerikai és magyar esetet is tudnánk példaként említeni.[70] Mindez elvonhatja a figyelmet a konkrét felelősségről, egy egyszerűbb narratívába helyezheti az eseményeket, relativizálhatja a bűncselekmény súlyát és gyengítheti a felelősségrevonás iránti társadalmi elvárást. Közvetett és közvetlen módon is hozzájárulhat a justizmord kialakulásához, mert egy olyan torzult környezet kialakulását eredményezheti, melyben a téves ítélethozatal valószínűsége jelentősen megnőhet, ha nem megfelelő módon és nem pusztán építő jellegű, az igazságszolgáltatás munkáját segítő objektív tájékoztatás eszközeként használjuk azt.

Egyes vélemények szerint megoldást jelenthetne akár egy ellenőrzési protokoll kialakítása is, mely az eljárás tisztaságát volna hivatott elősegíteni. Természetesen megvalósítása rengeteg nehézséggel és költséggel járhatna, de egy ennél is egyszerűbb megoldást biztosíthatna akár, ha a média és a nyilvános tájékoztatás lehetőségei szigorúbb módon lennének korlátozva az egyes bűncselekmények közvetítése kapcsán. Ha a média nem prezentálhatná az eseteket azonnal, a társadalom kisebb százaléka rendelkezne csak releváns információkkal, tényekkel az egyes bűncselekményekről, mely csökkenthetné a hatóságok irányába szegezett közvélemény nyomását. Természetesen itt a hangsúlyt, melyben problémát látok, az azonnali prezentálásra helyezném, hiszen egy ilyen eset kapcsán a társadalom biztonságérzetének biztosítása és fenntartása okán, szükségesnek látom a megfelelő mértékű tájékoztatást a média részéről.

A móri-ügyben az életfogytiglani szabadságvesztésre ítélt terhelt kártérítési pert indított, melyben az abban résztvevő és döntést hozó minden hatóságot beperelt – a rendőrséget, az ügyészséget, az első- és másodfokú bíróságot –. Annak elutasítását követően, egészen a Strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságáig vitte azt, a téves ítélethozatal által megvalósult sérelmei okán. Végül csupán ügyének elhúzódása miatt ítéltek meg neki egy kisebb összeget.[71] A rendőrség a nyomozás jogszerűségére és a bizonyítási eljárás során végzett cselekmények mindenre kiterjedő voltára hivatkozva nem ismerte el, hogy hibázott volna. Az ügyészség saját esetében ugyanezen álláspontra jutva véleményét azzal indokolta, hogy a Be. nem írja elő, hogy vádemeléskor, a megalapozott gyanú közlésekor a hatóság csupán a kétséget kizáróan bizonyított tényekre alapozva, a teljes bizonyosság elvének megfelelően hozza meg döntését és emeljen vádat.[72] A teljes bizonyosság fokáig az ítéletet hozó bírónak kell eljutnia, és az „in dubio pro reo” elv, mi szerint a kétséget kizáróan nem bizonyított tény nem értékelhető a terhelt terhére, szintén a bíróság feladatkörében realizálódik és teljesedik ki, az eljárás utolsó szakaszában. Ezen elvet közvetlenül a bíróság alkalmazza; az ügyészség feladatait csak közvetett módon befolyásolja, bizonyítási kötelezettsége miatt.[73]

A nyomozás során elkövethető hibák és a társadalmi nyomás szerepe és befolyásoló hatalma rávilágít arra, hogy a rendőrségi nyomozások során nem megengedhető, hogy a gyors eredmények felmutatása iránti presszió felülírja az alapos, megalapozott gyanún nyugvó nyomozati munkát. Az igazság feltárása minden esetben előtérbe helyezendő, elsődleges célként meghatározott kell legyen, függetlenül a külső behatásoktól, a téves ítéletek és hibás döntések elkerülésének, megtörténtének megakadályozása érdekében.[74]

Összegzés

Tanulmányom célja főként annak feltárása, hogy a társadalmi és intézményi környezet miként befolyásolhatják az igazságszolgáltatás működését – különös tekintettel a justizmord kialakulásának kockázatára –. A vizsgálat érintette azokat a pszichológiai és szociális mechanizmusokat is, amelyek révén az egyén – akár saját meggyőződése ellenére is – fogékonnyá válhat a közösségi véleményekre és érzelmileg telített információkra. Igyekeztem rávilágítani arra, hogy a szenzációkeresés és az ideává formálás jelensége nem kizárólag a közvélemény szintjén bír jelentőséggel, hanem képes áthatni az igazságszolgáltatás döntési környezetét is. Amennyiben egy bűncselekmény kiemelt társadalmi figyelmet kap, a hatóságok működését a fokozott elvárások, az időbeli nyomás és az előzetesen kialakított cselekményértelmezési keretek is befolyásolhatják. Ez a nyomás nem feltétlenül tudatos vagy szándékos, mégis alkalmas arra, hogy beszűkítse a nyomozás irányát és torzítsa a bizonyítékok értékelésének folyamatát, ezzel együtt előmozdítsa az igazságszolgáltatás által elkerülni kívánt téves ítélethozatalt. A kutatásaim eredménye alapján megállapítható, hogy a justizmord esetleges előfordulása nem egyetlen hibás döntés eredménye, hanem sokkal inkább egy összetett folyamat következménye. A társadalmi elvárások, a közvélemény nyomása, az azonnali reakciók iránti igény, valamint az intézményi megfelelési kényszerek együtt olyan környezetet teremthetnek, amelyben a téves ítélethozatal valószínűsége drasztikusan megnő. A justizmord megelőzése nem kizárólag egy jogtechnikai kérdés, hanem társadalmi és intézményi felelőssége is az igazságszolgáltatásnak. Így elengedhetetlen annak felismerése, hogy a külső nyomás – legyen az közvetlen vagy közvetett – milyen módon képes befolyásolni az eljárások tisztaságát és az ítéletek megalapozottságát.

 

 

[1] DE ÁJK hallgató

[2] Metzinger Péter: Summum ius summa iniuria, avagy a jog joga, JURA, 2006/2, 40-53.

[3] Ezzel összefüggésben: Szabó Krisztián: A nyelvtani értelmezés jelentősége a büntetőeljárási kodifikáció során in: Elek Balázs – Miskolczi Barna (ed.): Úton a bírói meggyőződés felé. A készülő büntetőeljárási törvény kodifikációja. Printart-Press, Debrecen, 2015. pp. 117-126.; Szabó Krisztián: Kérdőjelek a büntetőeljárási törvény egyes rendelkezései kapcsán. Büntetőjogi Szemle 2014/1., 31-36.; Elek Balázs: A büntető eljárásjog tudomány hatása a bírói gyakorlatra in: Bárd Petra – Hack Péter – Holé Katalin (ed.): Pusztai László emlékére. Országos Kriminológiai Intézet, ELTE Állam- és Jogtudományi Kar, Budapest, 2014. pp. 45-56.

[4] Nótári Tamás: Summum ius summa iniuria, Magyar Jog, 2004/7, 385-393.

[5] Ezekkel a jogon túli tényezőkkel foglalkozik több munkájában Jerome Frank, az amerikai jogi realizmus kiemelkedő alakja, akinek a gondolatai a mai napig helytállónak tekinthetők. Erről részletesen: Csizmadiáné Dr. Pethő Tímea: Jerome Frank válogatott írásai és annak néhány aktuális vonatkozása. Büntetőjogi Szemle, 2022/2., 9-17.; Szabó Krisztián: Jerome Frank és a magyar büntetőeljárás. Collectio Iuridica Universitatis Debreceniensis, 2002/III.,231-245.; Szabó Krisztián: Büntetőeljárás a jogi realizmus szemszögéből. Magyar Jog, 2003/7., 416-423.

[6] Molnár Ambrus, Szucskiné Soltész Ilona, Az emberi megismerés ismeretelméleti alapjai és a jogi megismerési folyamat sajátosságai, In: Összefoglaló vélemény, Az ítéleti bizonyosság elméleti és gyakorlati kérdései, Kúria, Büntető-Közigazgatási-Munkaügyi és Polgári Kollégiumai, Joggyakorlat-Elemző csoport, Budapest, 2017, 10.

[7] Szendrői Anna: Az igazság felfogásai a büntető eljárásjogi rendszerekben, Büntetőjogi Szemle, 2014/1, 37.

[8] Uo.

[9] Elek Balázs, Az igazság keresése a büntetőeljárásban, In: Elek Balázs, Szabó Krisztián, Szemelvények a büntető eljárásjog köréből, Debreceni Egyetem, Állam- és Jogtudományi Kar, Debrecen, 2019, 17.

[10] Dudás Róbert Gyula, A római büntetőjog kezdetei, Újkor Alapítvány, Budapest, III. kerület, 2021, https://ujkor.hu/content/a-romai-buntetojog-kezdetei#_ftn2 (2025.12.21-i letöltés).

[11] Károli Gáspár (ford.), Szent Biblia, azaz Istennek Ó és Új testamentomában foglaltatott egész Szent Írás, Mózes II. Könyve 21., Testi sértésekről szóló törvény, Magyar Biblia-Tanács, Budapest, 1990, 83.

[12] Hollán Miklós és Barabás A. Tünde (szerk.), A negyedik Magyar Büntetőkódex – régi és újabb vitakérdései, MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont, Országos Kriminológiai Intézet, Budapest, 2017., 49.

[13] Gregi-Horgos Livia: A közvád kialakulásának jogtörténeti áttekintése a ius puniendi állami monopóliummá válása folyamatában, Büntetőjogi szemle, 2014/2, 44- 47.

[14] Hollán, Barabás, i.m., 39.

[15] Szabó Krisztián, A büntetőeljárás rövid története, In: Elek, Szabó, Szemelvények a büntető… i.m., 9.

[16] Uo. 9-10.

[17] Dudás, i.m.

[18] Szabó, A büntető eljárásjog három fő rendszere, In: Elek, Szabó, Szemelvények a büntető… i.m., 13.

[19] Farkas Ákos: Büntetőeljárási rendszerek, In: A büntetőeljárás – Negyedik, átdolgozott kiadás (szerzők: Farkas Ákos, Róth Erika), Wolters Kluwer Hungary Kft., Budapest, 2018., 43.

[20] Hajdú Magdolna Éva: Az akkuzatórius és az inkvizitórius büntetőeljárások az Emberi Jogok Európai Egyezményének 5. és 6. cikkeiben meghatározott alapjogok tükrében, Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar, Pécs, 2015, 7-8.

[21] Fantoly Zsanett: Az akkuzatórius és inkvizitórius büntetőeljárás (tárgyalás) történeti fejlődése és alapvető jellemzői, In: Acta Universitatis Szegediensis: acta juridica et politica, 72. kötet, 1-22. szám, Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának Tudományos Bizottsága, Szeged, 2009, 85.

[22] Rahói Mária: Az ügyész eltérő szerepe az inkvizitórius és az akkuzatórius eljárási rendszerekben, Ügyészek Lapja, 28. évfolyam 2021/3, Ügyészek Országos Egyesülete, Budapest, 49-50.

[23] Hajdú, i.m.

[24] Szomora Zsolt: Az akkuzatórius és az inkvizitórius eljárás mint alapmodell, In: Büntetőeljárási jog I. (szerk.: Hack Péter) ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2024, 35.

[25] Uo. 36.

[26] Rahói, i.m. 49-50.

[27] Korinek László: Az ártatlanság félelme, Jogtudományi Közlöny, 2017/8, 309-321.

[28] Székely György László, A nyomozás státusza és funkciója a büntetőeljárási rendszerben – Történeti és rendszertani háttér, szabályozási koncepciók és megoldások, Állam- és Jogtudomány, MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Jogtudományi Intézet, LXII. évfolyam, 2021/3, 4. fedlap, 76.

[29] Hati Csilla: Büntetőeljárásunk történeti alakulása – különös tekintettel a közvetlenség elvének érvényesülésére, Büntetőjogi Szemle, 2015/3, 59.

[30] Katona Géza, Időutazás a nyomozás körül, In: Büntető eljárásjogi olvasókönyv (szerk.: Tóth Mihály), OSIRIS Kiadó, Budapest, 2003., 297.

[31] Székely, i.m. 88-94.

[32] Be. 3.§ (1), (2).

[33] Fantoly Zsanett: A védelem joga, In: Bartkó Róbert, Elek Balázs, Fantoly Zsanett, Herke Csongor: A büntető eljárásjog tankönyve, ORAC Kiadó Kft., Budapest, 2024., 37.

[34] Elek Balázs: A bizonyításelmélet egyes kérdései, In: Elek Balázs, Szabó Krisztián: Szemelvények a büntető eljárásjog köréből, Debreceni Egyetem, Állam- és Jogtudományi Kar, Debrecen, 2019., 45.

[35] Molnár, Szucskiné, i.m., 10.

[36] Be. 185. § (1) d).

[37] Papp-Nagy Zsolt: Justizmord, avagy “az igazság megölése” a modern büntetőeljárásban – Okok és következmények, Jogi Fórum, Jogászoknak Kft., 2019. https://www.jogiforum.hu/cikk/2019/07/17/justizmord-avagy-az-igazsag-megolese-a-modern-buntetoeljarasban-okok-es-kovetkezmenyek/ (2025.12.22-i letöltés).

[38] Handrik Adél, A justizmord okai – tévedési források a büntetőeljárásban, Belügyi Szemle, 2011/9., 41.

[39] Görgényi Ilona és mtsai., Büntetőjogi fogalomtár, Wolters Kluwer Kft., Budapest, 2016.

[40] Dercsényi Dávid, Egy antennáért elkövetett gyilkosság nyomasztó története, HVG Kiadó Zrt., 2017., https://hvg.hu/itthon/20170611_gyilkossag_1999_eliteles_karterites_perujitas_burka_ugy (2026.01.24-i letöltés).

[41] MTI, Hvg.hu, Húszmilliós kártérítést kell visszafizetnie B.F.-nek az állam felé, HVG Kiadó Zrt., 2022., https://hvg.hu/itthon/20220624_visszafizetes_elitelt_debreceni_torvenyszek (2026.01.25-i letöltés).

[42] Papp-Nagy: Justizmord, avagy… i.m., https://www.jogiforum.hu/cikk/2019/07/17/justizmord-avagy-az-igazsag-megolese-a-modern-buntetoeljarasban-okok-es-kovetkezmenyek/ (2026.01.18-i letöltés).

[43] Lakatos János: Kriminalisztikai Alapismeretek, In: Balláné Füszter Erzsébet, Lakatos János, Nyilasi Tibor, Szakács Zsolt, Vigh András: Kriminalisztikai alapismeretek, Kriminalisztikai Jegyzetek és Tanulmányok, Rendőrtiszti Főiskola, Kriminalisztikai Tanszék, Budapest, 2005, 15.

[44] Uo.

[45] Viski László: A kriminalisztika rendszeréről, REAL – az MTA Könyvtárának Repozitóriuma, 1960, 62.

[46] Finszter Géza: A kriminalisztika fogalma és rendszere, In: Büntetőeljárási jog I. (szerk.: Hack) i.m. 182-186.

[47] Molnár, Szucskiné, i.m., 11.

[48] Uo.

[49] Fenyvesi Csaba: A justizmordhoz vezető kriminalisztikai hibák, Belügyi Szemle, 2014/3, 30.

[50] Tóth Mihály (szerk.): Dezső Antal védőbeszéde a móri mészárlással vádolt K. Ede védelmében, In: Híres magyar perbeszédek – A közelmúlt nevezetes vád- és védőbeszédei, Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs, 2012, 316.

[51] Fenyvesi: A felismerésre bemutatások hibái, Iustum Aequum Salutare, XVII. 2021. 4, 25.

[52] Farkas: A bizonyítás, In: A büntetőeljárás – Negyedik…, i.m. 227.

[53] Rengel Dóra: Felismerésre bemutatás az Emberi Jogok Európai Bírósága döntéseinek tükrében, PTE ÁJK, 58.

[54] Fenyvesi: A felismerésre…, i.m. 27.

[55] Fenyvesi: Büntetőeljárás-jogi és kriminalisztikai alapgondolatok a felismerésre bemutatásról – Finkey Ferenc nyomán, Erdélyi Jogélet, III. folyam, II. évfolyam, 2021/01, 79.

[56] Herke Csongor: Ártatlanul elítélve – a móri bankrablás tanulságai, Erdélyi Jogélet, 10.47745/ERJOG.2021.03.06, 2021., 81.

[57] Uo. 82.

[58] Tóth, Dezső Antal…, i.m., 316.

[59] Bérces Viktor: Principles of evidence: The in dubio pro reo principle, In: Evidence in criminal proceedings, Akadémia Kiadó, 2024.

[60] Kovács Beáta, Villám Krisztián: 7/2013. (III. 1.) AB határozat, Indokolási kötelezettség, Jogkódex, ORAC Kiadó Kft., Budapest, 181/182. https://jogkodex.hu/doc/3056174 (2025.12.25-i letöltés).

[61] Janecskó Kata: Ártatlanul élítélve, Corvina Kiadó Kft., Budapest, 2021, 49.

[62] Pádár Zsolt, Kovács Gábor, Nogel Mónika, Czebe András, Zenke Petra, Kozma Zsolt: Genetika és bűnüldözés – Az igazságügyi célú DNS-vizsgálatok első negyedszázada Magyarországon II., Belügyi Szemle, 2020/1, 9.

[63] Kisnémet Judit: A halálbüntetés története Magyarországon, Magyar Rendészet, 2015/6, 103.

[64] Jelen bekezdésben megfogalmazottakat Liz Garbus, Alex Gibney, Roger Ross Williams: The Innocence Files című – 2020-ban megjelenő – az Innocence Project tevékenységét és a téves ítélethozatal jelenségét bemutató bűnügyi dokumentumfilm-sorozat inspirálta. Az itt kifejtett megállapítások alapjául a szervezet alapítói, Barry Charles Scheck és Peter J. Neufeld által; valamint a sorozatban szereplő szakértők, szaktekintélyek, az eljárások érintettjei, a sorozatban tett nyilatkozatai és érvelései szolgáltak.

[65]Chelsea Koster, Get to know… with Gary Wells, nationally known expert in eyewitness identification, Iowa State Daily, Iowa State and Ames, 2006., https://iowastatedaily.com/183588/uncategorized/get-to-know-with-gary-wells-nationally-known-expert-in-eyewitness-identification/ (2026.01.18-i letöltés).

[66] Fenyvesi: A felismerési hibák megelőzésének személyi, metodikai és jogi lehetőségei, JURA, 2022/2, 93-106.

[67] Jelen bekezdésben megfogalmazottakat Garbus, Gibney, Williams, The Innocence…, i.m.

[68] Prancz Balázs: A büntető igazságszolgáltatás és a média konfliktusa, Iustum Aaequum Salutare, 2008/2., 172-173.

[69] Vincze Anna: Prekker Vanda, Társas befolyásolás, konformitás, Prezi Inc., https://prezi.com/p/qhml0ifulmsg/tarsas-befolyasolas-konformitas/ (2026.01.24-i letöltés).

[70] Prancz, i.m., 173-174.

[71] Janecskó, i.m., 190-193.

[72] Uo.

[73] BÉRCES, i.m.

[74] Ebben a körben, az anyagi igazság elérésének elősegítése szempontjából elgondolkodtató a védelem bizonyítási lehetőségeit segítő közvédői hivatal, másnéven védőhatóság szervezésének kérdése. Erről részletesen: SZABÓ Krisztián: A védőhatóságról In: Homoki-Nagy Mária – Karsai Krisztina – Fantoly Zsanett – Juhász Zsuzsanna – Szomora Zsolt – Gál Andor (szerk.): Ünnepi kötet Dr. Nagy Ferenc egyetemi tanár 70. születésnapjára. Szegedi Tudományegyetem Állam-és Jogtudományi Kar, Szeged, 2018, 881-887.