Bócz Endre: Pragmatikus szemléletváltás

Kategória:Szakcikkek

cikk_kep

Fotó: mta.hu

Találkoztam az új büntetőeljárási kódex vitára szánt tervezetével.

Egy ilyen fontos és terjedelmes jogszabály-tervezettel való egyetlen futó találkozás alapján az ember leginkább csak arról formálhat véleményt, hogy rokonszenvesnek találja-e azokat a törekvéseket, amelyek a tervezett jogszabályban hangsúlyosan jelentkeznek. Azt kell tehát mondanom, hogy rokonszenves művel találkoztam, amelyben több olyan gondolat fogalmazódik meg, amelyek már évtizedek óta forognak a büntetőeljárási jog művelői körében, de még a rendszerváltozás után is csak részben sikerült őket érvényre juttatni.

Néhány általános megjegyzés

A tervezet több mint 860 §-ból áll. Terjedelmesebb tehát minden hasonló tárgyú korábbi kódexnél, de a szabályozás tárgya is jelentősen kibővült.

A rendészeti hírszerzés és felderítés eddig többnyire csak tudományos igényeket megfogalmazó művekben különült markánsan el a bűnügyi hírszerzéstől és felderítéstől. Ez utóbbiakat a tervezet most a büntetőeljárás fázisaiként szabályozza; előkészítő eljárás keretében (nyílt és leplezett eszközökkel) legfeljebb 6 hónapig adatgyűjtés (bűnügyi hírszerzés és felderítés) folytatható annak eldöntése végett, egyáltalán van-e gyanú arra, hogy meghatározott körbe tartozó[1] bűncselekmény történt. Ha igen, továbbá feljelentés esetén, ha az – esetleg kiegészítése után – bűncselekmény gyanúját kelti, a gyanú megalapozása, az elkövető kilétének megállapítása, valamint a bizonyítási eszközök felkutatása és biztosítása érdekében nyomozást kell elrendelni, és ennek keretében első fázisként felderítést kell végezni. Ennek során az adatszerzés törvényben szabályozott nyílt és leplezett eszközei, valamint a kényszerintézkedések a rájuk vonatkozó előírások szerint alkalmazhatók. Ebben a nyomozó hatóság jelentős önállóságot élvez, bár az ügyészségnek itt is felügyeleti joga van, és a nyomozó hatóság 6 hónap elteltével hivatalból is köteles beszámolni a nyomozás állásáról.

Ha az elkövetőt a nyomozó hatóság azonosítja, és gyanúsítottként kihallgatja, erről nyolc napon belül köteles az ügyészséget az iratok egyidejű megküldésével tájékoztatni. Ezzel kezdődik a nyomozás vizsgálat elnevezésű fázisa, amelyben a nyomozó hatóság munkáját már az ügyészség irányítja: megszabja a további teendőket – bár a nyomozó hatóság korlátozott körben saját belátása szerint is tevékenykedhet.[2]

A bűncselekmény – érdemben megalapozatlan – gyanúja fogalmilag körülírható jelenség.[3] A tervezet szerint – helyesen – ez elegendő a nyomozás elrendeléséhez; a büntetőeljárás előkészítő eljárás útján történő megindításához pedig ennél kevesebb – a meghatározott körbe eső valamely bűncselekmény gyanújának gyanúja? – is elegendő, hiszen ilyenkor a feladat éppen az, hogy eldöntsék: tényleg van-e gyanú.[4] Ám azzal, hogy ezt a fázist is az ügyészség felügyelete alá utalja, teljesül az a nem új keletű – de heves ellenállással fogadott – igény, hogy az un. „titkosszolgálati” módszerek büntetőeljárásbeli alkalmazására is terjedjen ki az ügyészi felügyelet.

Egy évszázad telt el azóta is, hogy Baumgarten Izidor kifejtette: A bírósági eljárásban azt a kérdést kell eldönteni, hogy a vádló bizonyította-e, amit állított; azt, hogy „mi történt?”, a bírósági eljárás előtt kell a büntetőeljárásban kideríteni. Elsietettnek tehát nem tekinthető az a felismerés, hogy nem a bírónak kell „bizonyítania”. A bíróság az állam nevében hitelesen és mindenkit kötelező érvénnyel dönti el: eleget tett-e a vádló annak a vádiratban tett ígéretének, miszerint bizonyítani fogja a bíróság előtt az állított tények valóságát és a hozzájuk társított jogi következtetések helyességét.

Hozzáteszem: a kontinensen élő büntetőeljárási jogi hagyomány szerint az állam a bíróság révén gyakorolja büntetőhatalmi monopóliumát. Ebből az is következik, hogy az, aki büntetőigényt előterjesztve a vádlott elítélését kezdeményezi – legyen bár közvádló – nem az állam nevében szól. Az állam a büntetőeljárásban a bíróság szájával, és arról nyilatkozik, hogy bűnös-e a vádlott, s ha igen, mi a büntetése.

Ha a büntetőigény és a büntetőhatalom egy kézben összpontosulna – vagyis a büntetőhatalom letéteményese, az állam, kedve szerint büntethetne – valójában önkény érvényesülne, és az eljárás csak ezt leplező színjáték lenne.[5] Az állam a büntető törvényben a lakosságnak ígéretet tett arra, hogy a büntetőjogi tilalmak megszegőit megbünteti, és e kötelezettségét teljesíti, amikor büntet. A közvádlói hatóság (az ügyészség) nem „állami büntetőigényt”érvényesít, hanem fenntartásával az állam a lakosságnak nyújt szakszerű segítséget ahhoz, hogy a közbiztonság egyik összetevőjét, a büntető igazságszolgáltatást hatékonyan vehesse igénybe. Kerülném tehát az „állami büntetőigény” kifejezés használatát.

Azzal, hogy a tervezet rengeteg olyan eljárásmódot, amely eddig csak kriminalisztikai módszerként volt kanonizált ismeretanyag, jogintézmény rangjára emel, szerintem jelentős lépést tesz előre. Üdvösnek tartom azt is, hogy a műszaki – távközlési, adatátviteli és számítástechnikai – vívmányoknak is tág teret ad.

Elgondolkoztató viszont az a tény, hogy egy-egy szónak a különböző ismeret-rendszerekben sajátos jelentése van, és ez terminológiai zavarokhoz vezethet. Az „adat” kifejezés pl. a kriminalisztikában „tényre[6]vonatkozó ismeret”-et jelent akkor is, ha digitalizált formában, azaz „elektronikusan rögzített adat”-ról – pl. egy pendrive-on tárolt dokumentumról (büntetőeljárási jogi értelemben „irat”-ról) – van szó. A „kutatás” egy olyan kriminalisztikai módszer neve, amelynek számos változatát szokás megkülönböztetni. Ennek egyik fajtája a több mint száz éve házkutatás elnevezést viselő büntetőeljárási kényszerintézkedés. Az erről szóló jogi előírások viszont nem a kényszerintézkedés végrehajtása során adódó teendőket szabályozzák, hanem azokat a különös követelményeket határozzák meg, amelyek előfeltételei annak, hogy a hagyományosan alapjognak tekintett ius domicilii (házijog) védelme alá eső térben a hatóság kutatást végezzen. Mindezt figyelembe véve a 293. §-ban javasolt elnevezést messzemenően aggályosnak tartom.

Nyelvi szempontból is érdemes lenne a szöveget alaposan átvizsgálni.

A tervezet a 301. §-ban és a 422. § (3) bekezdésében – ahol nyilvánvalóan lehetséges cselekvések tilalmazása a cél – azonos jelentésű szavakként értelmezi a „lehet”-et és a „szabad”-ot. A 340. §-ban sem a (fogalmilag egyébként körülírható) „megalapozott gyanú” megállapítási lehetőségének megteremtését, hanem (a szükséges adatok megszerzésével) a gyanú megalapozását igényli. Az efféle hibák azonban könnyűszerrel orvosolhatóak. Összességében a mű elismerésre méltó, és kedvező kilátásokat nyit.

A szemléletről

A tervezet – a hagyományoknak megfelelően – a kontinentális („vegyes”) büntetőeljárási rendszer egy változatát irányozza elő. Az ebbe „beépített” inkvizítórius összetevő a XIII. században jött létre és kezdettől fogva az un. „anyagi igazság” kiderítését tűzte ki célul.

Az „anyagi igazság” ismeretelméleti fogalma a filozófiai nézetek alakulásához igazodva többször is módosult az idők folyamán, de a büntetőeljárás gyakorlati rendeltetését figyelembe véve mégis helyénvaló, hogy a tervezet elvi célként az igazság kiderítését tűzze maga elé.

Az „igaz” melléknév, mint minőségi jelző, általában az ismeretnek és annak a tárgynak – a büntetőeljárásban: releváns ténynek – a viszonyát minősíti, amelyre vonatkozik. „Igaz”az ismeret, ha híven tükrözi az anyagi valóság elemét alkotó jelenségnek (ténynek) a meghatározó jelentőségű tulajdonságait. Napjainkban már – mondhatni, a világnézeti alapkérdésekben elfoglalt állásponttól szinte függetlenül – általánosan elfogadott tétel az, hogy a természeti és társadalmi környezetben végbemenő folyamatok, történések végtelen sokaságú elemből tevődnek össze, s ezért kimeríthetetlenek. Akik a világot megismerhetőnek tartják, azt is hozzáteszik, hogy elvileg ugyan minden mozzanatot meg lehetne ismerni, de gyakorlatilag ez kivihetetlen, és így a tényre vonatkozó ismeret az anyagi jelenségnek soha nem adhatja vissza valamennyi mozzanatát, ezért nem tekinthető abszolút igaznak. Ám az érzéki és racionális megismerés révén a tanulmányozott jelenség ténylegesen létező, és az ismeretszerzés rendeltetése szempontjából ítélve meghatározó jelentőségű tulajdonságai híven tükröződnek az ismeretben, így a megszerzett ismeret – ha csak relatíve is, de – igaz.

A történtekre vonatkozó, relatíve igaz ismereteket a nyomozó hatóság és az ügyész csak közvetve, a bizonyítási eszközökből szerezheti meg. A megismerés szoros értelemben vett tárgya az, hogy a bűncselekmény elkövetőjét mi indította a bűncselekmény elkövetésére, hogyan határozta el, tervelte ki és hajtotta végre a cselekményt.

A „cselekmény” kifejezés a büntetőjogi értelmezésben azoknak a – részben a pszichikumban, részben az anyagi világban – lezajló, és kauzálisan összekapcsolódó eseményeknek a sorozatát jelenti, amely a tettel összefüggő motívum(ok)nak a gondolatvilágában történő megjelenésével kezdődik és a tett büntetőjogilag releváns materiális vagy potenciális következményeinek létrejöttével zárul. Ennek az a mozzanata, amelynek megvalósításakor az ember anyagi erőként hatva – rendszerint az anyagi világ természeti törvényeivel összhangban lévő módon – beavatkozik a természeti és társadalmi környezetét alkotó anyagi folyamatok szövevényébe, és így szertegyűrűzően megváltozatja azok irányát, a büntetőjogi dogmatikában az elkövetési magatartás elnevezést kapta. A jogászi szemlélet ezt tekinti a megismerendő ténykomplexum dinamikus összetevőjének.[7]

A – természete folytán kizárólag közvetett és retrospektív – megismerés lehetőségét az adja, hogy az anyagi történés részben tárgyi következményeket hagy maga után, és ezek a természettudományi ismeretek birtokában következtetést engednek kiváltó okaikra, részben több vagy kevesebb ember vesz benne aktív (tettes, részes), passzív (sértett) vagy inaktív (tanú) részt. Ők érzékelik, észlelik, értelmezik – tehát pszichikailag (intellektuálisan és érzelmileg) is átélik, és így élményt jelent a számukra, ez pedig emlékként többé-kevésbé tudatosul és utólag visszaidézhető, szavakba önthető, és tudomásközlésként továbbadható.

Ebből fakad az eljárásban gyanúsítottként szereplő elkövetőnek, mint potenciális adatforrásnak a különös jelentősége: ő elvileg mindazt tudja, amit a hatóság tudni szeretne; sok olyasmit is (pl. a gondolatvilágában végbement folyamatokat, felmerült és elvetett megfontolásokat, stb.) amit kívüle – és nélküle – senki sem tudhat. A tudomásközlés eljárásjogi formája a vallomás.

Évszázadokon át Európa nagy részén szinte természetesnek tartották azt, hogy a feltételezett bűnöstől tudják meg, mi hogyan történt. Minthogy azonban a vallomástétel számára is kötelező volt, sőt, vallomásra kikényszeríteni sem volt tilos, kételyek ébredtek a – közismert módon „kivett” – vallomások megbízhatósága iránt, és a kényszervallatást a 18.-19. században földrészünkön mindenütt formálisan – sok helyen büntetés terhével – megtiltották.[8]

A fenyegető ártalom elleni védekezés készsége az önfenntartási ösztönből fakadó természetes emberi reakció akkor is, ha az „ártalom” erkölcsi természetű. A jogvitás ügyekben az „audiatur et altera pars” elve évezredes. Elemi civilizációs követelmény az, hogy a bűnelkövetőnek a hatóságok biztosítsák a védekezéshez való jogot és a védekezés gyakorlati lehetőségét.

Az újkori civilizációs fejlődésnek köszönhetően mára már széles körben elterjedt annak tilalma, hogy bárkit arra kötelezzenek: vádolja önmagát bűncselekmény elkövetésével, vagy önmaga ellen bűncselekményre vonatkozó bizonyítékot szolgáltasson. Ez a tilalom az angolszász típusú eljárásokban tipikusan úgy érvényesült, hogy a vádlott nem köteles vallomást tenni, védekezési lehetősége arra szűkül, hogy nyilatkozhat arról, elismeri-e a vád valóságát, illetőleg a keresztkérdezés („cross examination”) révén, és összefoglaló felszólalásban („summing up”) véleményt nyilvánítva kételyeket kelthet az ellene szóló bizonyítékok hitelt érdemlősége iránt.

A tanúk ősidőktől fogva kötelesek tényismereteiket a legjobb tudomásuknak megfelelően feltárni; a hamis tanúzás már a bibliai időkben is súlyos bűn volt. A büntetőeljárási jogban évszázadokon át megkövetelték, hogy a tanú a vallomását esküvel – vagy később fogadalommal – erősítse meg, és végső soron hazai jogunk szerint sem a hamis vallomás előterjesztése, hanem a hamis esküvés volt büntetendő.[9]

A védekezéshez való jogot a tervezet az alapvető rendelkezések között deklarálja: a 3. § szerint a terheltnek a büntető- eljárás minden szakaszában joga van a hatékony védelemhez; így ahhoz, hogy személyesen védekezzen és ahhoz is, hogy védő közreműködését vegye igénybe; a hatóságok pedig kötelesek megfelelő időt és tényleges lehetőséget biztosítani a védelemre való felkészüléshez. A tervezet 38. §-a részletezi a védekezés eszközeit és módszereit, különösen az ügyismerethez, a gyanúsítás és a vád tárgyának megismeréséhez, a vallomástételhez vagy a vallomástétel megtagadásához, a bizonyíték előterjesztéséhez, indítvány és észrevétel előterjesztéséhez és az utolsó szó jogán történő felszólaláshoz való jogot.

Tartalmi szemszögből vizsgálva a kérdést nyilvánvaló, hogy védekezni a nyomozás idején a közölt gyanúsítás, illetőleg – a bíróságon – a vád ellen lehet.

Modellszerűen leírva a vád a következő elemekből áll:
a) A ezt és ezt tette s, s, s’’> sⁿ, és e, e’, e’’,>eⁿ körülmények között;
b) ez a törvény szerint N bűncselekmény, amelyre X>Y büntetés szabható ki;
c) az s>sⁿ körülmények súlyosítják, a e>eⁿ körülmények enyhítik a felelősségét, s a büntetést X és Y között ennek a figyelembe vételével kell megállapítani.

A vád igaz voltát – tehát azt, hogy a felrótt tények megfelelnek a valóságnak – és helyességét, vagyis azt, hogy az egyébként igaz tényekre a jog fogalomrendszerét helyesen alkalmazták, egyaránt kétségbe lehet, és szabad vonni. A védekezés tehát lehet tisztán ténybeli, lehet tisztán jogi is, de rendszerint a kettő kombinációja.

Az „in dubio pro reo” elve lehetővé teszi a ténybeli védekezésnek egy olyan variánsát is, melyben a vádlott nem állit, és nem is tagad kifejezetten semmit, csak kimutatja, hogy a bizonyítékok szerint igazolt tények nem zárják ugyan ki a történteknek a vád szerinti alakulását sem – amely esetben ő a bűnös – de megengednek legalább egy olyan változatot is, amelyben nem ő (vagy ő nem) bűnös. Ez azonban ilyen tiszta formában nem tekinthető gyakorlatinak.

A tisztán ténybeli védekezés legegyszerűbb változata a felrótt tények tagadása. A puszta tagadás sikere azonban kétséges; csaknem nélkülözhetetlen előfeltétel a tagadott tények mellett szóló bizonyítékok cáfolása is, és ehhez az út – értelemszerűen – a hitelt érdemlőségük megkérdőjelezésén át vezet. Nem elég azt mondani, hogy „a tanú vallomása nem felel meg a valóságnak”; hogy ez hihető legyen, arról is mondani kell valamit, mi a valóság, és magyarázat után kiált az is, mi készteti a tanút arra, hogy büntetés kockázatával valótlanságokat állítson. És főként: mindig probléma az, hogyan lehet minderről meggyőződni.

Az elkövetői minőség tagadásának kiegészítése a más lehetséges változat kimutatásával egyike a leghatékonyabb védekezési módoknak. Ennek egyik legismertebb változata az „alibi” – azaz az elkövetés-kori máshol-lét. Bonyolultabb változat a büntethetőségi akadályra való hivatkozás, a súlyosító körülmények részbeni tagadása, további enyhítő körülmények létének állítása. A felsoroltak mindegyike a vádban nem szereplő tények állítását feltételezi.

A bírósági eljárás a modern világban aligha képzelhető el olyan hatósági közreműködés nélkül, ami szakszerű felderítést eredményez. A két legismertebb büntetőeljárási rendszer mindegyike ismert ilyet, bár az angolszász felfogásban azt, ami a vádemelés előtt történik, nem tartják a büntetőeljárás részének. A gyanúsítottat mind ott, mind a kontinentális rendszerű tárgyalást megelőző hatósági eljárásban ki kell hallgatni, és lehetőséget kell biztosítani a számára, hogy a gyanúval szemben védekezzen. Az így szerzett ismeretek kezelése azonban a két rendszerben – mint látni fogjuk – jelentősen eltér.

A kriminalisztikai tapasztalatok szerint a nyomozók – kivételes esetektől eltekintve – arra törekszenek, hogy a gyanúsított ne tagadja meg a válaszadást. Elsősorban beismerő vallomást igyekeznek nyerni, de még a történtekről szóló, és részben vagy egészben valótlan tényekre épített beszámolót (vallomást) is többre értékelik a hallgatásnál.[10] A valótlan tényállítások nyomozás útján történő megcáfolása ugyanis egyrészt a gyanúsított szavahihetősége ellen hat, és ez önmagában is növeli a terhelő bizonyítékok bizonyító erejét, másrészt a hazugság leleplezése és megcáfolása beismerésre indíthatja a gyanúsítottat.[11]

A kontinentális rendszerű bírósági eljárásban a vádirat mellékletét képező iratanyag (a „dossier”tartalma) a megvitatás tárgya, annak pedig a gyanúsított kihallgatási jegyzőkönyve – benne a gyanúsított esetleges ténybeli védekezésével – is eleme. A bíróság előtt a vádlottnak joga van vallomást tenni akkor is, ha a nyomozás idején a vallomástételt megtagadta.

A vád és a ténybeli védekezés értelemszerűen ugyanazt a történést tárgyalja és mutatja be eltérő módon.[12] Hazai jogunkban a gyanúsított a tényekre vonatkozó tudomásának közlésére a gyanúsítás ismertetése utáni kihallgatása alkalmával kap először lehetőséget, és ekkor döntheti el, hogy ezzel kíván-e élni. Ha igen, tehet vallomást. Ezt ugyan bármikor megszakíthatja, ám, ha a (további) vallomást meg is tagadja, amit már elmondott, az figyelembe vehető, és bármikor késznek nyilatkozhat arra, hogy korábbi döntése ellenére vallomást tegyen, vagy megszakított vallomását folytassa. A javaslat szerint ez a jogi szabályozás fennmaradna a jövőben is.[13]

A beismerő vallomás új szemlélete

Keserű történelmi tapasztalatok nyomán a terhelt ténybeli – sőt, még a bűnösség elismerésére is kiterjedő – beismerő vallomását eljárási jogunk hagyományosan nagy gyanakvással kezelte. Örömmel tapasztaltam, hogy a javaslat ezzel látványosan szakít – lényegében úgy, ahogyan ezt már huszonöt éve felvetettem.[14]

Végre teret nyer az a felismerés, hogy a terhelt is képes lehet a valóságnak megfelelően hozni a hatóságok tudomására azt, amit a bűncselekmény ténybeli lefolyásáról tud – és esetleg mások is tudnak, vagy megtudhatnak a tárgyi adatokból – valamint azt is, ami a gondolatvilágában játszódott le, és ami mások előtt ismeretlen, sőt, mások számára az ő közreműködése nélkül gyakorlatilag megismerhetetlen lenne. Természetesen ez jelenleg csak ígéretes terv, ami nem feltétlenül válik valóra. A terhelt nem köteles igazat mondani, és a világirodalom, valamint a színművészet és a filmművészet puszta léte meggyőző bizonyíték arra, hogy az emberek képesek olyan életszerű történeteket kieszelni, és olyan élményeket valószerűen megjeleníteni, amelyeket ténylegesen nem élnek át. A terhelt vallomását sem szabad készpénznek venni, mint ahogyan a – büntetés terhével igazmondásra kötelezett – tanúét sem; ám az évszázadok során a gyakorlati tapasztalatok és a tudományos ismeretek gyarapodásával kialakult egy sokoldalú módszertan, amelynek a segítségével a szakemberek viszonylag jó eséllyel képesek egy vallomás hitelt érdemlőségét megítélni. E képességet a tanúvallomások értékelésében már régóta érvényesíthetik, és – a történelemben kialakult előítéletektől eltekintve – nem indokolta semmi, hogy ne érvényesítsék hasonlóan a terhelt vallomására is. A javaslat csupán azt teszi, hogy ezt a felismerést elfogadja, intézményesíti, s ezzel utat nyit egy gyorsabb és olcsóbb büntető igazságszolgáltatási gyakorlat kialakulásához.

Az intézményesítés lényege: a bíróság jogosult lesz előkészítő ülésen végzett közvetlen vizsgálat alapján szerzett meggyőződése szerint megítélni, hogy egy nyomozás során tett beismerő vallomás a szigorú garanciális követelmények tükrében hitelt érdemelő-e. Ha úgy találja: igen, a vallomást további bizonyítás felvétele nélkül elfogadhatja.[15]Ellenkező esetben a bíróság az ügyet tárgyalásra utalja az ügyet.

Ezzel oldódik az a hagyományos merev szemlélet, amely a bűnügyben a terhelttől megtagadja azt, hogy bármely olyan jogáról lemondjon, amellyel egyébként nem szádékozik élni. Így lehetőség nyílik arra, hogy a védelem és a vádhatóság törvényes keretek között, racionális mérlegelés alapján egyezséget kössön, és az eljárás ezzel is rövidüljön, olcsóbbá váljon, nem is beszélve arról, hogy az ügyben közvetlenül nem érdekelt emberek idejét és fáradtságát is meg lehet takarítani.

Felvetődött egy olyan javaslat, amely szerint a terheltet a gyanúsítás közlését követő kihallgatáskor ki kellene ugyan oktatni arra a jogra, hogy a vallomástételt megtagadhatja, de ha ezt választja, akkor később már nem tehetne a bíróságon sem vallomást, azaz egyszer és mindenkorra elveszítené azt a jogát, hogy az adott eljárásban a ténytudomását, mint potenciális bizonyító tényt megkísérelje érvényesíteni. A vallomástételi hajlandóság viszont azzal a kötelezettséggel járna, hogy kérdésekre is válaszolnia kell, hiszen – szólt az érvelés – az angolszász eljárásjogokban az sem példa nélküli, hogy a vádlott büntetés terhével igazmondásra köteles.[16]

Ez a javaslat ellentétes a tervezet egyik alapvető rendelkezésével, amely szerint az eljárás minden szakaszában megilleti őt a hatékony védelemhez való jog, így az a jog is, hogy személyesen védekezzen.[17] Indoka az lenne, hogy a jelenlegi – és a tervezett jövőbeli – szabályok szerint a terhelt meghiúsíthatja az igazság megállapítását, mivel lehetősége van arra, hogy a nyomozás idején ne mondjon semmit, majd a bizonyítási anyag ismeretében írjon egy vallomást, azt a tárgyaláson felolvassa és kijelentse, hogy kérdésekre nem kíván válaszolni. Így a vádló arra kényszerül, hogy az írott vallomás tartalmát a vádlott közreműködése nélkül cáfolja meg – ha tudja, mert ebbe a folyamatba nem vonhatja őt be.

Az angolszász és kontinentális eljárásjogok párhuzamba állítása ebben a vetületben – a kétféle eljárási rendszer szerkezeti eltérései folytán – különösen kétes értékű. Nálunk a ténybeli védekezés előterjesztésének (a vallomástételnek) a lehetősége első alkalommal a nyomozás során nyílik meg, és az itt tett vallomás azonnal okirati bizonyítási eszközzé válik, amely később – tárgyalási felolvasás útján – felhasználható a bíróságon is.

Ott a nyomozás nem része a büntetőeljárásnak. A gyanúsítottat a nyomozó hatóság beosztottja kikérdezi ugyan („questioning”), de a nyilatkozatait („statement”) csak feljegyzi. Okiratba a tényekre vonatkozóan csak beismerő vallomást („confession”) foglal, mert az később az esküdtszéki eljárás mellőzését teszi lehetővé. A detektív tagadást rögzítő feljegyzése nem válik bűnügyi irattá.

A tárgyaláson ott a vádlott először csak a bűnösség („guilt”) kérdésében tehet jognyilatkozatot (nem vallomást!). Ha a hagyományos kérdésre („gulity or not guilty”) a válasz nemleges, a vád megkezdi a bizonyítást, és csak ennek befejezése után kerül sorra a védelem ügye („defense case”). Ennek keretében a vádlott egyes igazságszolgáltatási körzetekben („jurisdiction”) előterjeszthet a saját védelmében tényekre is kitérő fejtegetéseket (nyilatkozatokat, „statement”), amelyekre nem kell esküt tennie, és nem is bizonyítékok ugyan, de mint okfejtések, figyelembe vehetőek. A másik lehetőség – és ez minden „jurisdiction”-ban joga – az, hogy a védelem tanújaként szerepel. Ha ezt választja, akkor a többi tanúhoz hasonlóan igazmondási kötelezettség terheli. Eskü alatti vallomást tehet a tényekről, de a vádhatóság szabályos keresztkérdéseire is köteles az igazságnak megfelelő válaszokat adni. A vallomása bizonyítási eszköz („evidence”), és hamis tanúzásért („perjury”) anyagi büntetőjogi felelősségre is vonható.[18]

A hazai gyakorlatból merített érv sem meggyőző.

Ha a terhelt írásbeli vallomása valóban logikai törés nélkül illeszkedik a vád alapját alkotó bizonyítékokhoz, akkor az igazolt tényekből jut más ténybeli következtetésre, mint a vádhatóság jutott. Más szavakkal: ugyanazon bizonyítási anyagra alapozva a történésnek logikailag helyesen levezeti egy másika vádtól eltérő – lehetséges verzióját. Ha ez lehetséges, akkor a vád megalapozatlan.

Ha valamelyik bizonyítékot ellentétes bizonyítékkal semlegesíteni vélve építi fel az elméletét, akkor a bizonyítékok értékelése keretében, az azonos tényre vonatkozó ellentétes bizonyítékok bizonyító erejét összemérve kereshető a helyes megoldás. A bizonyítékok ismeretében szerkesztett vallomás valótlan állításainak cáfolására logikai úton – ténybeli következtetés révén – is nyílhat lehetőség.[19]

Más változatoknál a cáfolásra a vádlott válaszadási kötelezettsége esetén is leginkább az a módszer lenne követhető, hogy – a „cross examination”-hoz hasonlóan – kérdések gondosan megszerkesztett sorozatával a vádlottat önmagának, más, hitelt érdemlő bizonyítékokkal igazolt tényeknek ellentmondó, vagy nyilvánvalóan képtelen válaszokra kényszeríti a kihallgató, és így felszínre hozza a logikai hibát.

Ez az út egy olyan felkészült ügyész számára, aki a „keresztkérdezést” végre tudná hajtani, a vádbeszédben szónoki kérdések és azokra adott válasz-változatok megfelelő alkalmazásával járható akkor is, ha a vádlott a kérdésekre nem hajlandó válaszolni, más meg válaszadási kötelezettség esetén sem boldogulna.

Összegezés

A büntetőeljárási törvény kétségtelenül megérett az újjáalkotásra, és az elkészült javaslat jó alap egy olyan széleskörű vitához, amilyet a tárgy kétségtelenül megérdemel.

A tervezet ugyan szimpatikus nekem, de mégsem hallgathatom el azt sem, hogy bizonyításelméleti szemszögből tévedésnek tartom a helyszíni kihallgatás, a felismerésre bemutatás és a szembesítés „bizonyítási cselekmény”-nyé minősítését, hiszen a bizonyító tény (a „bizonyíték”) mindegyik esetben a terheltnek vagy tanúnak a vallomása részét képező szóbeli, vagy más módszerű közléseiből származik, és bizonyító erejük döntően a vallomástevő szavahihetőségétől függ.

Az újítások többségével általában messzemenően egyetértek. Aggasztó azonban, hogy a tervezetben 2018. január 1.-i hatályba lépés szerepel. E szerint a közel ezer paragrafusból álló, koncepcionálisan is sok új elemet tartalmazó törvény szakmai vitájára, a vita tapasztalatainak feldolgozására, a tárcaközi egyeztetésekre, a parlamenti eljárásra, majd az elfogadott törvény szakmai elsajátítására szűk másfél év jut. Úgy gondolom, ennyire azért mégsem sürgős az új kódex; fontosabb lenne a határidőnél az, hogy egy valóban kiérlelt, és a majdani alkalmazók által elsajátított, jól megértett törvény lépjen hatályba.

Az 1998. évi XIX. törvény Achilles-sarka az volt, hogy az eredetileg tervezett széleskörű szakmai vita elmaradt, a bírósági, ügyészségi alkalmazottaknak és az ügyvédi kar tagjai nem kaptak kellő lehetőséget véleményük kifejtésére, megvitatására, kétségeik eloszlatására. Főként ennek tulajdonítható az, hogy megfelelő felkészülés híján idegenkedtek az alkalmazásától. Ennek ismétlődését ajánlatos lenne elkerülni.

 


[1] A tervezet 331.§ (3) bekezdése szerint erre olyan bűncselekmény gyanújának lehetősége esetén van lehetőség, amely miatt leplezett adatszerzési eszközök alkalmazására bírói engedély is igényelhető lenne [ezek felsorolása a tervezet 227. § (1) bekezdés a)-k) pontjaiban olvasható], az előkészítő eljárás a büntetőeljárás része. Ilyenkor tehát a nyomozás – amellyel a 340. § (1) bekezdése szerint a büntetőeljárás kezdődik – már a következő, második eljárási szakasz.

[2] Tervezet 384. § (4)-(6) bekezdés.

[3] Ld. erről A „megalapozottság” és a nyomozás című írásomat a Belügyi szemle 2012. évi 12. számában.

[4]Az előkészítő eljárás célja annak megállapítása, hogy a 227. §-ban meghatározott bűncselekmény gyanúja fennáll-e” – olvasható a tervezet 332. § (1) bekezdésében.

[5] Az igény – fogalmilag – jogszerű lehetőség annak szorgalmazására, hogy az állam valamely jog érvényre juttatása érdekében cselekedjen. A magánjog területén többnyire alanyi jogosultság jelenik meg igény formájában akkor, ha az állam beavatkozása szükséges ahhoz, hogy érvényesüljön. A bűncselekmény elkövetése közérdeket is sért, túl azon, hogy egyéni sérelmeket is okoz, és ezzel – elsősorban a sértettnek, de túl ezen, mindazoknak, akiket a lakosság körében anyagilag, erkölcsileg vagy érzelmileg a tett érint – materiális legitimációt ad ahhoz, hogy a bűnös megbüntetését igényeljék. Ezért a közvád a lakosság büntetőigényét érvényesíti.

[6] A „tény” – rugalmas ismeretelméleti kategória; az anyagi világ térben, időben és okozati kapcsolataiban tetszőlegesen meghatározott olyan jelensége, amely létezik, vagy létezett.

[7] Az anyagi világot alkotó materiális folyamatok azon szövevényéből, amely az adott bűncselekményt, mint „történést”, magában foglalja, azok az elemek kerülnek bele a tényállásba, amelyek ezzel a dinamikus folyamattal akár, mint releváns okok, akár, mint releváns következmények, összefüggésbe hozhatók.

[8] Mária Terézia a Habsburg-birodalomban 1776-ban megszüntette, majd 1791-ben nálunk is betiltották. Ez a tilalom azonban köztudomás szerint még sokáig nem csak nálunk nem érvényesült maradéktalanul.

[9] Nálunk az „eskü” fogalmát az 1878. évi V. törvény 218. § 1. pontja értelmezte, és a Királyi Kúria 26. Teljesülési döntvénye kimondta, hogy az esküvel vagy egyéb, a 218. § 1. pontjában írt törvényes módon meg nem erősített hamis tanúvallomás „nem állapítja meg a hamis tanúzás bűntettét, illetve vétségét.” A kérdéses § az 1948. évi XLVIII. törvény 16. § folytán vált tárgytalanná.

[10] Ld. ezzel kapcsolatban a Kihallgatás, kényszervallatás c. írásomat a Belügyi Szemle 2013. évi 5. számában. Az USA-ban és Angliában tapasztalták szórványosan azt, hogy a detektív – munkaterhe függvényében – a vallomás megtagadását szó nélkül tudomásul veszi, sőt, esetleg burkoltan ösztönzi is, ha a már meglévő bizonyítási kilátásokat elegendőnek ítéli. A védők előnyösebbnek tartják, ha védencük kezdetben hallgat, mert a hatóság kezében lévő bizonyítékok ismeretében szilárdabb lábakon álló – bár esetleg részben valótlanságokra épülő – ténybeli védekezést építhet fel a tárgyaláson.

[11] Erre épül a „legendák megengedése” elnevezésű kihallgatás-taktikai módszer, ld. Kriminalisztika, (szerk. Dr. Bócz Endre) Duna Palota és kiadó, Bp. 2004.,II. kötet 864. oldal, a szerző Dr. Tóth Mihály.

[13] Vö. a javaslatnak a „Terhelti figyelmeztetés” című 179. § (1) bekezdés a) pontját.

[14] Ld. erről a Milyen legyen a büntetőeljárás? című írásomat a Belügyi Szemle 1991. évi 7. számában.

[15] A vádlottnak azonban a tárgyaláshoz ilyenkor is joga van , de az előkészítő ülésen erről is lemondhat. Vö. a tervezet 494. §-át.

[17] 3. § (1) és (2) bekezdés

[18] Azt, akinek a védelem tanújaként tett vallomását az esküdtszék elvetette, elvileg el is ítélhetnék, de nem szokás ilyen ügyekben vádat emelni.

[19] Az angol ítélkezésben az a tétel fogalmazódott meg – és W. Glainville ezzel foglalkozott – hogy ha az a magyarázat, amit a gyanúsított a tárgyaláson ad elő, nyomban igazolhatta volna, de akkor élt a hallgatás jogával, eljárásának ésszerűtlen volta következtetési alapot adhat az esküdtszéknek ahhoz, hogy elvesse a tárgyalási védekezését. Erre a magyar bíróság is jogosult.