Az előadás a HVG-ORAC Kiadó az új Btk.-t bemutató konferenciáján hangzott el 2012. szeptember 4-én.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Kedves Kollégák!
Az előttem elhangzott értékes, tartalmas, bár kissé hosszadalmas előadások is már óvatos kritikával illették az új Büntető Törvénykönyv, a 2012. évi C. törvény általános koncepcióját, elképzeléseit és egyes jogintézményeit, de rám hárult az a hálátlan feladat, hogy a büntetőjog alappilléreit, a bűncselekmény fogalom és a társadalomra veszélyesség kategóriáinak megmaradását éles és kíméletlen bírálattal illessem.
Király Tibor professzor úr az új Btk. kodifikációját elindító évben, 2000-ben fontos tanulmányt tett közzé „Tendenciák a büntetőjogban és az eljárásjogban” címmel, amely megjelent a Békés Imre Ünnepi Kötetben (ELTE ÁJTK 2000.).
Ebben történelmi és jogtörténeti visszapillantás után fontos tanulságokat fogalmazott meg, amelyek lényege a következő:
Első királyunk, Szent István államalapító és törvényhozó volt. Dekrétumának 35 fejezetében 25 bűncselekmény büntetéséről rendelkezett, ami a büntető jogszabályok túlsúlyát jelezte, de nem volt ez másképp más ősi jogokban sem.
A büntető jogszabályok mindig önmagukon túlmutatnak, többet fejeznek ki, mint magát a büntetendőséget, vagyis kifejezik és megfogalmazzák az általánosan követendő magatartási normákat: az emberölés büntetése mögött a „ne ölj”, a tolvajlás büntetése mögött a „ne lopj” parancsa állott.
Szent István dekrétumában mai műszóval élve már olyan jogtárgycsoportok szerepeltek, amelyek ma is a büntetőjog kitüntető védelmében részesülnek, így: az államhatalom, az államigazgatás, a tulajdon, a személyek stb.
A bűncselekmények köre, vagyis a törvények, valamint a szokásjog által védett jogtárgyak állománya a történelem során változott ugyan, de ha megkíséreljük történelmi léptékben végiggondolni, mi minden számított valaha bűncselekménynek, ami ma nem az, és fordítva: mi minden számít ma bűncselekménynek, ami korábban nem volt az, látszólag meglepő eredményre jutunk.
Egyrészt a büntetőjogban, úgy tűnik, találhatók olyan jellemvonások, amelyek korokon, társadalmi rendszereken is túlmutatnak, hiszen alig egy tucat olyan cselekmény van, amely ma már nem bűncselekmény, vagyis minden kor büntetőjoga bizonyos jogtárgyakat változatlanul védelmezett, amelyeket szinte egységes jegyzékbe foglalhatunk és a mai modern büntető törvényekben is változatlanul, vagy esetleg új elnevezéssel, de ősi tartalommal megjelennek, mint a védett jogtárgyakat kifejező fejezetcímek.
Tehát arra a következtetésre juthatunk, hogy a büntető jogalkotásnak nem áll hatalmában mellőzni azoknak a jogtárgyaknak az oltalmát, amelyek a történeti fejlődés eredményeképpen erre igényt formálnak és jogot kaptak.
Másrészt fontos tanulság az is, hogy a büntetőjog tükrözi keletkezésének, alkalmazásának a korát, annak társadalmi, politikai, hatalmi viszonyait, erkölcsi, világnézeti értékítéleteit.
Mindez igaz a jelenleg még hatályos Btk. (1978. évi IV. tv.) és az új, a 2012 júniusában elfogadott és 2013. július 01. napján hatályba lépő Btk. (2012. évi C. tv.) rendelkezéseire is.
Rátérve a felvállalt konkrét témára, elöljáróban utalnék arra, hogy az elmúlt évtized kodifikációs törekvéseit, koncepcióit, elképzeléseit – amelyek cikkekben, tanulmányokban, konferenciák szóbeli és írásos előadásaiban is megjelentek – szinte egységesen az jellemezte, hogy az új törvényben – egyezően a klasszikus magyar büntetőjog hagyományaival, továbbá a fejlett nyugati demokráciák törvénykezési szokásaival és megoldásaival – nem lesz normatív bűncselekmény fogalom, illetve annak definíciója, és semmiképpen nem szerepel benne, még utalásszerűen sem a társadalomra veszélyesség kategóriája.
Ha felütjük a még hatályos Büntető Törvénykönyvet, akkor az 1. § elnevezése a törvény célja, de nincs alatta már szöveg, mert 1992-ben hatályon kívül helyezésre került.
Ez akár azt is jelenthetné, hogy a Btk. egy céltalan törvény, és ha dagályosan fogalmaznánk, akkor árboc nélkül, vagy törött árboccal hánykolódik ez a hajó a jogalkotás és a jogalkalmazás által vetett borzalmas hullámokon, de a fedélzeten ott vannak a bírák és az ügyészek, kicsit lejjebb az ügyvédek, és legalul a terheltek próbálják lapátolni evezőikkel a gályát.
Komolyra fordítva a szót, a lényeg az, hogy ebben a kialakult helyzetben a közel száz törvénymódosításban nagyon nehéz eligazodni, és minden jogászi tudásunkra szükség van ahhoz, hogy eldöntsük, adott esetben melyik jogszabályhelyet kell alkalmazni.
Igyekszem majd néhány példával érzékeltetni és megvilágítani, hogy milyen komoly problémák merülnek fel.
Ezt megelőzően azonban felfrissíteném az ismereteinket a bűncselekmény fogalom és a társadalomra veszélyesség, továbbá az időbeli hatály törvényi szabályozásáról és a kialakult dogmatikai elvekről és megoldásokról, előre is elnézést kérve a nem laikus, hanem a jogi szakmában kiemelkedőt nyújtó hallgatóságtól.
Az új Btk. a 2012. évi C. törvény a preambulumában kimondja, hogy „az országgyűlés az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogainak, továbbá az ország függetlenségének, területi épségének, gazdaságának, valamint a nemzeti vagyonnak a védelme érdekében, Magyarország nemzetközi jogi és európai uniós kötelezettségeinek figyelembevételével, az állam kizárólagos büntető hatalmának érvényesítése céljából a következő törvényt alkotja:”
Ez összhangban van Magyarország Alaptörvénye alapvető rendelkezéseivel, miszerint „általánosan kötelező magatartási szabályt az Alaptörvényben megjelölt, jogalkotó hatáskörrel rendelkező szerv által megalkotott, a hivatalos lapban kihirdetett jogszabály állapíthat meg.
Az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait tiszteletben kell tartani, védelmük az állam elsőrendű kötelezettsége.
Magyarország elismeri az ember alapvető egyéni és közösségi jogait.
Az alapvető jogokra és kötelezettségekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg.
Alapvető jog más alapvető jog érvényesülése vagy valamely alkotmányos érték védelme érdekében, a feltétlenül szükséges mértékben, az elérni kívánt céllal arányosan, az alapvető jog lényeges tartalmának tiszteletben tartásával korlátozható.”
Az új Btk. 1. §-a I. fejezet: Alapvető Rendelkezések cím alatt a törvényesség elvét fogalmazza meg, miszerint:
1. § (1) Az elkövető büntetőjogi felelősségét csak olyan cselekmény miatt lehet megállapítani, amelyet – a nemzetközi jog általánosan elismert szabályai alapján büntetendő cselekmények kivételével – törvény az elkövetés idején büntetni rendelt.
1. § (2) Bűncselekmény elkövetése miatt nem lehet olyan büntetést kiszabni vagy intézkedést alkalmazni, amelyről a törvény az elkövetés – vagy a 2. § (2) bek. alkalmazása esetén az elbírálás – idején nem rendelkezett.
Az időbeli hatályról az új Btk. II. fejezet: A magyar joghatóság főcím alatt a 2. §-ban rendelkezik:
2. § (1) A bűncselekményt – a (2) és (3) bekezdésben foglalt kivételekkel – az elkövetése idején hatályban lévő büntetőtörvény szerint kell elbírálni.
2. § (2) Ha a cselekmény elbírálásakor hatályban lévő új büntetőtörvény szerint a cselekmény már nem bűncselekmény, vagy enyhébben bírálandó el, akkor az új büntetőtörvényt kell alkalmazni; (egyébként az új büntetőtörvénynek nincs visszaható ereje).
2. § (3) Az új büntetőtörvényt visszaható hatállyal kell alkalmazni a nemzetközi jog általánosan elismert szabályai alapján büntetendő cselekmény elbírálásakor, ha az az elkövetés idején a magyar büntetőtörvény szerint nem volt büntetendő.
Itt lehetne idézni az 1878. évi V. tc. (Btk., Csemegi Kódex) Általános Rész I. fejezet: Bevezető intézkedések rendelkezéseit, miszerint
1. § Bűntettet vagy vétséget csak azon cselekmény képez, amelyet a törvény annak nyilvánít.
Bűntett, vétség miatt senki nem büntethető más büntetéssel, mint amelyet arra, elkövetése előtt, a törvény megállapított.
2. § Ha a cselekmény elkövetésétől az ítélethozásig terjedő időben egymástól különböző törvények, gyakorlat vagy szabályok léptek hatályba, ezek közül a legenyhébb intézkedés alkalmazandó.
A Csemegi Kódex színvonalát, időtállóságát és népszerűségét jelzi, hogy néhány évvel a megjelenése után rendelkezéseit a joghallgatók versekbe is foglalták:
Bűntett, vétség csak az lesz, mit a törvény annak tesz,
Más büntetést ki sem kap, mint előző törvény szab.
Ha ítélethozásig törvény, szabály változik, erre alkalmazandó: „mitius in dubio”.
Az új Btk. tehát tartalmazza a bűncselekmények és büntetések törvényességének elvét, azaz a nullum crimen sine lege és a nulla poena sine lege elvét.
A nullum crimen sine lege elv alapján csak az a cselekmény minősülhet bűncselekménynek, amit az elkövetése előtt a törvény büntetendővé nyilvánított. Ez egyrészt az elkövetéskor hatályos törvény alkalmazását írja elő, másrészt megköveteli, hogy a jogalkotó törvényben határozza meg a bűncselekményeket.
A nulla poena sine lege elve azt fejezi ki, hogy az elkövetővel szemben csak olyan büntetőjogi jogkövetkezmény alkalmazható, amelyet törvény már az elkövetés idején előírt. Ezen elv értelmében a büntetőtörvény az alapja a büntetés nemének és a mértékének. A büntetőjogi jogkövetkezmények nem alakíthatók szokásjogi úton vagy analógia igénybevételével.
A büntető törvény időbeli hatálya azt határozza meg, hogy mikortól kezdve és meddig alkalmazható a büntető jogszabály. Az (1) bekezdés meghatározza a büntetőtörvény időbeli hatályára vonatkozó általános szabályt, míg a (2) és (3) bekezdés megállapítja az általános szabály alóli kivételt.
A törvény – a hatályos joggal egyezően – általános szabályként azt írja elő, hogy a bűncselekményt az elkövetés idején hatályban lévő törvény szerint kell elbírálni.
A nullum crimen sine lege és a nulla poena sine lege elvekből következik, hogy az új bűncselekményt megállapító, illetve az elbírálást szigorító büntetőtörvénynek nem lehet visszaható ereje.
A törvény a visszaható hatály tilalma alól két kivételt határoz meg: a később hatályba lépett enyhébb szabályozást, illetve – bizonyos esetekben – a nemzetközi jog általánosan elismert szabályai alapján büntetendő cselekmények körét.
Előbbi indoka, hogy ha az elkövetés és az elbírálás között eltelt időben megváltozott viszonyok következtében az adott jogtárgy büntetőjogi védelme már nem szükséges, vagy elegendő az enyhébb büntetőjogi szankcionálás, akkor a méltányosság azt kívánja, hogy az elbíráláskor hatályos enyhébb büntető jogszabályt alkalmazzák. Az elbíráláskor hatályban lévő enyhébb büntetőtörvény visszaható erejét a vonatkozó nemzetközi egyezmények (pl. Emberi Jogok Európai Egyezménye) is előírják.
A visszaható hatály kapcsán továbbra is irányadónak tekinthetőek az 1/1999. Büntető jogegységi határozatban foglaltak, miszerint ha a Különös Rész valamely rendelkezése ún. keretdiszpozíció, és az annak keretét kitöltő jogszabályi rendelkezésekben a bűncselekmény elkövetése után olyan mérvű változás következik be, amely a kötelezettség megszüntetésével vagy a tilalom feloldásával az addigi büntetőjogi védelmet megszünteti, e változás – a meghatározott időre szóló jogszabályok kivételével – az elbíráláskor hatályban lévő büntetőjogi szabályozás visszaható hatályú alkalmazását alapozza meg.
Az Alaptörvény – a nemzetközi egyezmények által előírt módon – az elkövetés idején hatályos belső jogi szabályokra és belső jogi elévülésükre tekintet nélkül lehetővé teszi valamely személy megbüntetését olyan cselekmény miatt, amely az elkövetés idején a nemzetközi jog általánosan elismert szabályai szerint büntetendő cselekménynek minősült.
Erre tekintettel a törvény a visszaható hatály tilalmát e cselekmények vonatkozásában kizárja, ha az az elkövetésekor a magyar büntetőtörvény szerint nem minősült bűncselekménynek.
A büntetőtörvény időbeli hatályára vonatkozó rendelkezések azt határozzák meg, hogy a büntetőtörvény rendelkezéseit mikortól és meddig kell alkalmazni.
A 2. § első mondata főszabályként kimondja, hogy a bűncselekményt az elkövetés idején hatályban lévő törvény szerint kell elbírálni.
Ez a jogállami feltétel tulajdonképpen a nullum crimen sine lege és a nulla poena sine lege elvek azon részét jeleníti meg, amelyet az Alkotmánybíróság „előreláthatóságnak” [például 9/1992. (I. 30.) AB hat., 11/1992. (III. 5.) AB hat.] nevezett, a nemzetközi szakirodalom pedig „tisztességes figyelmeztetésként” (fair warning, notice) is ismer.
Ez az elv a visszaható hatály (azaz a retroaktivitás vagy retrospektivitás, illetve ex post facto törvény) tilalmának a tükörképe és szinonimája.
A törvényi szabályozásból kitűnik, hogy a bűncselekmény elkövetési idejének különös jelentősége van, hiszen az ekkor hatályban lévő törvényt kell alkalmazni főszabályként.
A bűncselekmény elkövetési idejének meghatározására számos elméleti és gyakorlati megoldás alakult ki (tevékenység, okfolyamat, eredmény stb.), amelyeket részletesen nem ismertetek, de elvi szinten rögzíthető, hogy annak eldöntésénél, miszerint adott esetben mely elméletet és megoldást kell alkalmazni, abból kell kiindulni, hogy a 2. § alkalmazásában melyik felel meg leginkább a nullum crimen sine lege elvének.
A bűncselekmény elbírálásának ideje a jogerős ügydöntő határozat meghozatalának időpontja.
Következésképpen annak az elkövetőnek a javára, akinek a cselekményét már jogerősen elbírálták, nem lehet az enyhébb törvényt alkalmazni.
Az enyhébb elbírálást eredményező új törvény hatályba léphet a cselekménynek az első- és másodfokú elbírálása között is, és ekkor is az új törvényt kell alkalmazni, amennyiben enyhébb, mint az elkövetéskori törvény, vagy megszünteti az adott cselekmény büntethetőségét.
Igen fontos megjegyezni, hogy csak e két időpontnak, tehát a cselekmény elkövetésének, illetve az elbírálás idejének van jelentősége az időbeli hatály szempontjából.
Ebből következően csak két büntetőtörvény összevetéséről lehet szó. Azaz csak az elkövetéskor és az elbíráláskor hatályban lévő büntetőtörvényeket lehet összevetni.
Amennyiben e két időpont között más törvény – akár enyhébb is – van hatályban, azt figyelmen kívül kell hagyni.
A jelenleg hatályos Btk. tehát nem ismeri a legenyhébb büntetőtörvény alkalmazásának elvét.
Problémát jelent a Btk. Különös Részében foglalt egyes kerettényállásokat kitöltő háttér, más jogágbeli rendelkezések változása, amelyekről részletesen nem szólnék, mert más előadó fogja a témát és annak problémáit bővebben kifejteni. Azonban figyelemfelhívásképpen utalnék arra, hogy az új Alaptörvény – amint már ismertettem a rendelkezéseit – a büntetőjog forrásaként csupán kizárólag a törvényt határozza meg és a bíró alkotta jogot, konkrétan a Kúria jogegységi döntéseit nem említi, vagyis nem ismeri el jogalkotási lehetőségként.
Ebből következik, hogy – álláspontom szerint – az 1/1999. BJH rendelkezéseit már ebben az évben sem szabad alkalmazni, hiszen az Alaptörvény azt nem teszi lehetővé.
Megjegyzem, hogy számos eset bizonyítja, miszerint az említett jogegységi határozat meghozatala nemcsak téves, hanem felesleges is volt, mert a Btk. akkor hatályos rendelkezései a problémát megfelelőképpen és a jogállami büntetőjog alapvető elveivel összhangban álló módon rendezték.
A Csemegi Kódex, az 1878. évi 5. sz. tc. az időbeli hatály kérdésében részben eltérő szabályozást alkalmazott, mint a jelenlegi Btk., hiszen ismerte a legenyhébb büntetőjogszabály alkalmazásának elvét: „ha a cselekmény elkövetésétől az ítélet hozásáig terjedő időben különböző törvény, gyakorlat vagy szabályok léptek hatályba, ezek közül a legenyhébb alkalmazandó”.
A bírói gyakorlat pedig a keretkitöltő jogszabályok megváltozása esetén a visszaható hatályt minden esetben kizárta.
Egy rövid példa a közelmúltból, amely rávilágít az időbeli hatállyal kapcsolatos szabályok alkalmazásának nehézségeire:
Az ítélet szerint a vádlott hivatali vesztegetést követett el 2000. év őszén és ezért a bíróság végrehajtandó szabadságvesztésre ítélte, mert az akkor hatályos törvényi rendelkezések értelmében tárgyalásról lemondás esetén nem volt lehetőség a büntetés végrehajtásának felfüggesztésére.
A megismételt eljárásban kiderült, hogy a tárgyalásról lemondás feltételei nem álltak fenn és ezért az általános rendes eljárás szabályai szerint kell lefolytatni a büntetőeljárást.
Ekkor viszont már az a probléma állt elő, hogy az elkövetéskor a büntetési tételek kisebbek voltak ugyan, és emiatt viszonylag rövidebb tartalmú szabadságvesztés kiszabása is szóba jöhetett, de az üzletszerű minősítés miatt nem volt lehetőség a végrehajtás felfüggesztésére és a feltételes kedvezmény alkalmazására.
Az elbíráláskor a büntetési tételek már magasabbak, de a több, mint tíz éves időmúlásra figyelemmel szóba jöhetne az enyhítő szakasz alkalmazása, vagyis viszonylag rövidebb tartamú szabadságvesztés kiszabása, amely mellett már nem kizárt a végrehajtás felfüggesztésének lehetősége sem.
A jelenlegi bírói gyakorlat szerintem sematikus és törvénysértő, mert a büntetési tételek összevetéséből indul ki és figyelmen kívül hagyja az egyéb jogintézmények, különösen az enyhítő rendelkezések alkalmazásának lehetőségét.
Egyetértek a Kiss Zsigmond írásában (Békés Imre Ünnepi Kötet) foglaltakkal, miszerint „a visszaható hatály kérdésével kapcsolatban alapvető és elvi jelentőségű, hogy a törvényeknek vagy a szabályoknak az elbírálás időszakáig történt változása az alkalmazhatóság szempontjából mindig in melius (az elkövető javára) történhet, míg in peius (az elkövető terhére vagy hátrányára) való alkalmazás kizárt”.
A Csemegi Kódex gyakorlati alkalmazása körében felmerült az a kérdés, hogyan kell megállapítani, hogy az elkövetés vagy az elbírálás időpontjában hatályos törvény közül melyik biztosítja a „legenyhébb intézkedés” alkalmazását.
Erre a kérdésre a válasz azért sem egyszerű, mert a két vagy több törvénynek nemcsak az általános részben, hanem a különös részben foglalt összes rendelkezését össze kell vetni, valójában tehát több büntetőtörvény rendelkezéseinek komplex egybevetése válik szükségessé.
Angyal Pál a gyakorlati jogalkalmazó számára azt a tanácsot adja: „állapítsa meg a bíróság a két vagy több törvény összes – úgy általános, mint különös – intézkedéseit, azaz gyakorlatilag állapítsa meg a bíróság a több törvény mindegyike alapján a cselekmény büntetőjogi következményeit, más szóval hozzon mintegy annyi előzetes ítéletet, ahány törvény találkozik, és kihirdetendő ítéletként azt válassza, amelyik a vádlottra a legkedvezőbb. Ha az ilyen előző ítéletek, azaz a találkozó törvények egyenlők, úgy az elbíráláskor érvényben lévő törvényt kell az ítélet alapjául venni.”
Angyal Pál gyakorlati tanácsa megszívlelendő a jelenlegi jogalkalmazók számára is, egyetlen kivétellel, ha a bíró a több törvény összevetése alapján arra a felismerésre jut, hogy mind az elkövetéskor, mind az elbíráláskor hatályos törvény alkalmazása azonos elbírálást eredményez, nem az elbíráláskor, hanem az elkövetés időpontjában hatályos büntetőtörvény alkalmazásának van helye.
A Kúria ezt úgy fogalmazta meg, hogy „az alkalmazandó enyhébb törvény fogalma nem azt jelenti, hogy a különböző törvénynek összes enyhébb rendelkezései együttvéve irányadók, hanem azt, hogy a különböző törvények közül az az egy törvény veendő alkalmazásba, amely mellett a vádlott a legjobban jár.”
Ez az elvi jellegű megállapítás a jelenlegi büntetőjogi megítélés szempontjából is irányadóként szolgálhatna.
A bűncselekmény fogalma és a társadalomra veszélyesség
A jelenleg hatályos és az új Btk. bűncselekmény fogalom meghatározásából is kitűnik, hogy a bűncselekmény szándékosan vagy gondatlanul, vagyis bűnösen elkövetett cselekmény, olyan cselekmény, amely veszélyes a társadalomra és amelyre a törvény büntetés kiszabását rendeli, vagyis büntetendő cselekmény.
A Btk. bűncselekmény fogalom meghatározását és a Liszt–Beling-féle tudományos bűncselekmény fogalmat egymáshoz közelítve, a következők állapíthatók meg:
A fő fogalom a cselekmény, a cselekmény jellemzői pedig a következőképpen hasonlíthatók egymáshoz:
– a büntetendőség törvényi fogalmának a tényállásszerűség a tudományos fogalma,
– a társadalomra veszélyesség törvényi fogalmának a materiális jogellenesség tudományos fogalma felel meg, míg
– a bűnösség gyűjtőfogalma alá vonható szándékosságnak és gondatlanságnak, mint törvényi fogalmaknak a bűnösség tudományos fogalma felel meg.
A különböző dogmatikai rendszerekben az ugyanazon elnevezéssel jelölt fogalmak más-más jelentéstartalmat hordoznak, de az is tapasztalható, hogy a különböző elnevezések mögött mégiscsak azonos jelenség nyilvánul meg.
A Btk. bűncselekmény fogalma kifejezi mind a nullum crimen sine lege, mind pedig a nulla poena sine lege elvét.
Egyrészt ugyanis a törvény nyilvánítja bűncselekménnyé a társadalomra veszélyes cselekményeket, másrészt pedig a törvény határozza meg az e cselekményekre megállapított büntetéseket.
A bűncselekménnyé nyilvánítás a törvényi tényállások megalkotása útján történik, és a büntetések nemét és mértékét pedig a szankciórendszer szabályai határozzák meg.
A törvényi tényállás objektív és szubjektív, de értékmentes elemek összessége. Objektív elemei a jogellenességet, a magyar jogban pedig a társadalomra veszélyességet jelentik. A társadalomra veszélyesség ugyanis a cselekményhez kapcsolódik, ez pedig a külvilágban jelenik meg. A tényállásszerűség és a társadalomra veszélyesség egymás szimptómái, az eltérés csak kivételes lehet.
A tényállásban azonban alanyi, tettes tudati ismérvek szereplésére is sor kerül, így a szándékosság és a gondatlanság is jelen van. A szándékosság, gondatlanság, motívum, célzat szubjektív elemek, a tényállás alanyi oldalának, a bűnösségi tényállásnak a részei.
A tényállásban tehát elválik az objektív a szubjektívtől, az objektív ismérvek a társadalomra veszélyességet, a szubjektív ismérvek a bűnösséget alakítják.
A társadalomra veszélyességnek mint fogalomnak három funkciója volt és részben van még ma is.
Először a jogalkotónak adott iránymutatás, hogy a deviáns magatartások közül melyeket kriminalizáljon, másodszor a bűncselekmény fogalmi eleme, harmadszor pedig a büntethetőséget kizáró és megszüntető okként szerepelt.
A Btk. 28. § a cselekmény társadalomra veszélyességének hiánya és csekély foka, mint büntethetőséget kizáró ok, a Btk. 36. § pedig a cselekmény társadalomra veszélyességének megszűnése vagy csekéllyé válása, mint büntethetőséget megszüntető ok szerepelt a Btk.-ban a 2006. évi törvényi módosításig, amely hatályon kívül helyezte e két szakaszt.
A társadalomra veszélyesség általános tartalmát a jelenlegi Btk. 10. § (2) bek. határozza meg, szintén azonosan az új Btk. 4. § (2) bek. rendelkezésével.
A Btk. Különös Részében írt elkövetési magatartások jogellenes és büntetendő cselekmények, absztrakt módon veszélyesek a társadalomra, azonban a konkrét cselekmény elbírálása során a büntetőügyekben eljáró hatóságoknak minden esetben vizsgálniuk kell, hogy az adott magatartás egyáltalán veszélyes-e, illetve hogy milyen fokban veszélyes a társadalomra.
A társadalomra veszélyességet kizárhatják a törvényben meghatározott okok, így a jogos védelem, a végszükség, az elöljáró parancsa, továbbá a jogelmélet, illetve a bírói gyakorlat által kimunkált okok, így a hivatali kötelesség teljesítése, a sértett beleegyezése, a megengedett kockázatvállalás, az orvosi kötelezettség teljesítése, a házi fegyelmi jog gyakorlása stb.
A XIX. század végének klasszikus büntetőkódexei megelégedtek a bűncselekmény törvényi fogalmának formális meghatározásával.
A klasszikus iskola tanait és megoldását követte hazánkban a bűntettekről és vétségekről szóló 1878. évi 5. sz. tc., a Csemegi Kódex is.
A jogellenességet kezdetben alaki, formális elemnek tekintették, a jogszabállyal való ellentétességet értették alatta.
Később alakult ki a materiális jogellenesség tana, amely szerint a szóban forgó bűncselekmény fogalmi elemnek csak az egyik oldala a formális jogellenesség, míg a másik a materiális jogellenesség. Ez utóbbit a cselekmény azon tulajdonságára vezették vissza, hogy jogtárgyat sért vagy veszélyeztet.
Kezdetben a jogellenességet hazánkban is kizárólag alaki, formális bűncselekményi fogalmi elemnek tekintették, majd később megjelent ugyan a jogellenesség materiális felfogása, de az nem vált általánossá, és akik elismerték a jogellenesség materiális elemét, azt általában a jogtárgysértésre vagy veszélyeztetésre vezették vissza.
Az első jogszabály, amely a társadalomra veszélyesség fogalmát alkalmazta, az 1922. évi szovjet Btk. volt és a II. világháborút követően jelent meg az európai szocialista országok büntető könyveiben és a büntetőjog tudományban is.
Hazánkban már az 1950. évi II. tv., a Btá., majd a két Btk., a 1961. évi V. és a 1978. évi IV. tv. is megfogalmazta a társadalomra veszélyességet, mint a bűncselekmény fogalmának mellőzhetetlen elemét, de rögtön felmerült a jogellenességgel való konfliktusának problémája is.
A rendszerváltás idején a társadalomra veszélyesség megmaradt a bűncselekmény törvényi fogalmában és a jogirodalomban, a jogtudományban is a többség szükséges törvényi fogalmi elemnek tartotta.
Az ezredforduló után megindult kodifikációs elképzelések és törekvések során végül többségbe került az az álláspont, amely szerint az új Btk. visszatérne a bűncselekmény formális törvényi meghatározásához és abban értelemszerűen nem használná a társadalomra veszélyesség fogalmát és elemét.
A társadalomra veszélyesség gyakorlati jelentősége a büntetőjogban az ún. telelogikus értelmezés, vagyis jogtárgyharmonikus értelmezés keretében jelentkezik.
E módszer lényege, hogy a tényállás több lehetséges jelentéséből azt választják ki, amely a vélt jogi tárgy elleni támadást jelent.
Az ennek megfelelően értelmezett tényállást alkalmazzák ezt követően a konkrét esetre, és így zárják ki a nem jogtárgysértő cselekmény miatti felelősséget.
Például a sikeres orvosi beavatkozás nem vonható a testi sértés törvényi tényállása alá, mivel a testi épség ugyan ideiglenesen sérült, de végeredményben mégsem, hanem éppen helyreállt.
A jogalkalmazónak tisztázni kell, hogy mi a bűncselekmény jogi tárgya, mert vitás esetekben csak így képes a jogszabályokat helyesen értelmezni, és a büntetőjogi felelősséggel kapcsolatos kérdésekben helyesen dönteni.
Néhány példa e módszer alkalmazására a közelmúlt eseteiből.
A Marxim nevű étteremben vendégcsalogatónak a kommunista diktatúra önkényuralmi jelképeit, ötágú vörös csillagos, sarló-kalapácsot stb. használták dekorációnak. Azonban az 1993. évi XLV. tv. 1. § alapján az önkényuralmi jelképek használata vétségnek minősül és pénzbüntetéssel büntetendő.
Az új törvényi tényállás ugyan tartalmazott büntethetőséget kizáró okot, nevezetesen az ismeretterjesztő, oktatási, tudományos, művészeti célból vagy a történelem illetve jelenkor eseményeiről szóló tájékoztatás céljából történő elkövetést, de az ügyben ez értelemszerűen nem jöhetett szóba (Btk. 269/B. §).
Az ügyben eljáró bíróság azt állapította meg, hogy az adott esetben a jelképek használata nem az önkényuralmi jelképek mögött álló eszmék terjesztése és propagálása volt, hanem éppen kritikája, nevetségessé tétele.
A bíróság voltaképpen jogtárgyharmonikus értelmezést végzett, amikor a társadalomra veszélyesség hiányára hivatkozott.
További példa az az eset, amikor a külföldön tartózkodó elkövető részére a magyar hatóságok hamis útlevelet állítanak ki, hogy hazajöhessen, és így a magyar büntetőigény érvényesüljön, ne pedig a külföldi országé.
A hivatalos személy által elkövetett közokirat-hamisítás (Btk. 275. §) minden eleme megvalósult, csakhogy e „bűncselekmény” éppen a magyar ius puniendi érvényesítése érdekében történt.
E példák is illusztrálják, hogy a társadalomra veszélyesség és a jogellenesség hiánya a bírói gyakorlatban gyakran szinonimaként jelennek meg.
A társadalomra veszélyesség vonatkozásában a jogirodalom egy része elismerte annak lehetőségét, hogy a bíróság jogellenességet kizáró ok hiányában is megállapíthassa a tényállásszerű cselekmény társadalomra veszélyességének hiányát, más szerzők viszont kifejezetten tagadták ennek lehetőségét (Békés Imre, Földvári József, Viski László).
A nézetkülönbségek fennmaradtak a rendszerváltás után és jelenleg is.
A társadalomra veszélyesség közvetlen hivatkozását ellenzők a jogbiztonság veszélyeztetésére utaltak. Érveik szerint éppen ezekben az esetekben mutatkozik meg a társadalomra veszélyesség fogalmának fő problémája, vagyis az, hogy olyan absztrakció, amely nem felel meg a törvény pontos meghatározása jogállami követelményeinek (Wiener Imre).
Alkalmazása ugyanis – Györgyi Kálmán megfogalmazása szerint – egy olyan zsilip megnyitásához hasonlít, amelyen nemcsak a kívánt mennyiségű víz, hanem az egész – addig a gát által fenntartott – víztömeg átzúdulhat.
Megállapítható, hogy a legújabb bírói gyakorlat idegenkedik olyan felmentő ítélettől, amely közvetlenül a jelenlegi Btk. 10. §-án alapul.
A társadalomra veszélyesség fogalma ugyanakkor megjelenik a jelenlegi Btk. 71. §-ában és az új Btk. 64. §-ában meghatározott megrovás elnevezésű intézkedés alkalmazásának előfeltételeiben.
A megrovással a bíróság (hatóság) a rosszallását fejezi ki és az elkövetőt felhívja, hogy a jövőben tartózkodjék bűncselekmény elkövetésétől, mert a cselekménye az elbíráláskor már nem veszélyes, vagy oly csekély fokban veszélyes a társadalomra, hogy a legkisebb büntetés kiszabása vagy más intézkedés alkalmazása is szükségtelen.
Álláspontom szerint, a társadalomra veszélyesség fogalmába nem zsúfolhatók bele a bírói gyakorlatban kialakult és a jogirodalomban nevesített jogellenességet kizáró okok, mint például a megengedett kockázat vállalása, a hivatásbeli kötelességek teljesítése, a jogszabály engedélye, a házi fenyítőjog gyakorlása, a sértett beleegyezése.
A materiális jogellenesség vagy a társadalomra veszélyesség hiánya akkor áll fenn, ha nincs sem a bíró alkotta jogban, sem az írott jogban olyan ok, amely kizárná a felelősségre vonást, azonban a cselekmény a védett jogtárgyat mégsem sérti vagy veszélyezteti, vagy ha igen, túlnyomó társadalmi érdek fűződik a büntetlenül hagyáshoz.
A klasszikus szabályozás, vagyis a normatív bűncselekmény fogalom mellőzése és csupán a törvényesség alapelvének rögzítése – amelyet az új Btk. is tartalmaz az 1. §-ában – megoldotta volna a társadalomra veszélyességgel kapcsolatos problémák kiiktatását, és nem adna a bírói kar számára felesleges és szükségtelen sorvezetőt, mankót a jogalkalmazás során.
Szent István törvényeivel kezdtem és az ő Intelmeiből idézett szavakkal fejezem be: „Ha becsületet akarsz szerezni királyságodnak, szeresd az igaz ítéletet; ha hatalmadban akarod tartani lelkedet, türelmes légy. Valahányszor, kedves fiam, ítéletet érdemlő ügy kerül eléd, vagy valamely főben járó bűn vádlottja, türelmetlenül ne viselkedjél.”
Igyekszünk kellő türelmet tanúsítani a büntető jogalkalmazás iránt és abban bízunk, hogy az magas szintű elméleti és gyakorlati felkészültséggel jár, és a bírói függetlenség mint alkotmányos vívmány említése nem annak emlegetését jelenti – sajnos a közelmúlt ítélkezési gyakorlatának tűzvonalból történő érzékelése és észlelése miatt nem alaptalanul –, hogy mintha a bírói függetlenség időnként a jogszabály ismeretétől, a ténybeli és jogi felkészültségtől, az empátiától, a jóérzéstől, a méltányosságtól való függetlenséget takarna, amely ellen e konferencia résztvevőinek is küzdenie kell.