1. Bevezető

Jelen tanulmányunk megpróbálja bemutatni a magyarországi adóamnesztiák (továbbiakban: amnesztiák) elmúlt közel 15 évének történetét, mozgatórugóit, jogalkotásuk eredményét és buktatóit, mégpedig az aktualitásukhoz illeszkedő terjedelemben. Közben kissé el kell kalandoznunk olyan területekre is, amelyeknek első látásra semmi közük sincs az adóhoz, ám később kiderül, hogy mégis van. Megkerülhetetlensége miatt látni fogjuk, hogy szinte mindennel összefügg, mindenre van valamilyen hatása. Még akkor is, amikor csak közvetetten, több áttételen keresztül derül ki befolyásoló hatása. Majd kitérőt teszünk azon adócsalási módszerek és eszközök irányába is, amelyek a legnagyobb adóbevételkiesést okozzák a költségvetésnek, hiszen végeredményben az ezeket alkalmazó adóalanyok az amnesztia célközönsége, náluk volt/van az a hiányzó pénz, amiről ők úgy gondolták, hogy megtehetik ennek a nem-befizetését. És jól is gondolták, hiszen az állam – ezért, vagy azért – de valóban nem tudta beszedni tőlük. Emiatt ezen elkövetői kör amnesztiahajlandóságát is meg kell vizsgálnunk, mégpedig értelemszerűen az ő szemszögükből közelítve meg a lehetőségeket. Megpróbálunk választ adni arra is, hogy miként lehetne megelőzni ezen adóbevételkieséseket és elkövetési módozatokat annak érdekében, hogy a bevételek amnesztia nélkül is befolyjanak, melynek sikeressége esetén az állam még a jogkövetők elismerését is kivívhatná. Azon jogkövetőkét, akiket sért az egymást futószalagon követő amnesztialehetőségekből fakadó „adócsalók folyamatos felmentése” típusú állami gyakorlat.

Magyarországon 2008 óta számos adóamnesztiát hirdettek meg, majd módosítottak annak érdekében, hogy az offshore-cégek révén kimentett vagyont hazacsábítsák egy kedvezményesebb adókulccsal. Szakértői becslések szerint a leginkább offshore-cégek – és kisebb részben magánszemélyek – nevén lévő külföldi bankszámlákon 1000–2000 milliárdos összeget tartanak a tényleges/végső haszonhúzónak (Ultimate Beneficial Owner – a továbbiakban: UBO) minősülő magyar magánszemélyek, mely UBO adatot a pénzmosásellenes törvények miatt már több mint egy évtizede a világ minden bankja kell, hogy ismerjen. Korábban ezeket a bankszámlákat inkább Svájc, Ausztria, Liechtenstein, Szlovákia bankjaiban vezették az UBO-k, de az óvatlanabb, kisebb számlaforgalmúak, és bizonyos szervezett bűnözői körök akár magyar, kisebb bankban is. Az automatikus bankszámla-információcsere egyezmény miatt viszont mostanában egyre inkább Hongkong, Dubai és Szingapúr az offshore-cégek nevén lévő jelentősebb vagyonok őrzője, mivel ezen országokból némileg később érkeznek majd a bankszámlaadatok a NAV-hoz. De mivel lassan nincs hová menekülni az offshore bankszámlájával (sem), ezért számos ország hirdetett adóamnesztiát, megbocsátást kínálva a mindenhol leginkább ilyen cégekkel ügyeskedő adócsalóinak.

A 2017-es, legújabb magyar amnesztia is ezen okból születhetett, ám ahogy a korábbiak, ez sem válthatja be a hozzá fűzött reményeket. Leginkább azért nem, mert jogalkotási hibák miatt valójában nem használható. De ha használható lenne, akkor is kizárna számos olyan adóalanyi csoportot, amelyre nincs logikus magyarázat, ám emiatt a költségvetés bevétele még szerényebb mértékű lenne. Mindezek miatt tanulmányunkban javaslatot teszünk egy aggálytalanabb szövegű, és a lehető legszélesebb körre kiterjedő amnesztiára – vagyonmegváltásra –, mellyel nemcsak a lehető legtöbb adóbevétel érkezhetne, hanem a jogkövetőkben a lehető legkisebb „tüskét” hagyná az eljárás.

Előtte viszont vessünk egy pillantást arra, hogy a világgazdaságban a pénzügyi szektor túlsúlya – az ebből fakadó megzabolázhatatlanságával, a „virtuális” pénzügyi termékeivel, valamint az offshore-ozás lehetőségével – mit is eredményezett a közelmúltban, és mi várható emiatt a közeljövőben – a jövőbeni amnesztiákra is tekintettel.

2. A virtuális világgazdaság a profit mindenhatóságának szolgálatában

Az elmúlt néhány évtized szédítő világgazdasági bővülése ellenére úgy tűnhet, hogy egyes nagy és gazdag országok akkor léptek költségvetési szempontból „egészségtelen” korszakukba, amikor a termelő ágazataik alulmaradnak a pénzszektorukkal szemben. Ez történt az USA-ban az elmúlt 30 évben. Ugyanis 30 éve az USA GDP-jének csak alig több mint 10%-a származott a pénzügyi szektorból, míg a 2007-es világválság előtt ennek már kétszerese. Sőt, a pénzügyi szektor ekkor már a vállalati nyereségek 44%-át adta és csak 10%-át adták a termelő vállalatok. A képet napjainkban árnyalja, hogy a hagyományos termelőágazatok^[1] helyett a hightech és internetes cégek részaránya a gazdaságban rohamosan növekszik, s csak az Apple-nek 246 milliárd dollárja van készpénzben, melynek 94%-a külföldi offshore-cégek adóparadicsomi számláján parkol annak érdekében, hogy ne kelljen megfizetnie a közel 40%-os nyereségadót az USA-ban. A Microsoft 113 milliárd, a Cisco 62, az Oracle 52, a Google 49 milliárd dollárt tart külföldön, s így más cégekkel együttesen már 1300–3000 milliárd közöttre becsült összeget őrizgetnek adóparadicsomi offshore-cégekben, mely összeget a Trump-kormány 10%-os adóval tervez amnesztiáztatni – azaz ezzel a 10%-os adóval legalizálhatnák a külföldön tárolt és adózatlan pénzkészleteiket – így juttatva 130–300 milliárd dollárhoz a költségvetést^[2]. Az USA-ban a cégeket terhelő 15–35% közötti szövetségi nyereségadót még növelheti tagállami és helyi adóval kombinált adóteher is, mellyel az adómérték 40% is lehet. Ugyanakkor ezen előírthoz képest az effektív/tényleges adóterhelés – azaz amit be is fizetnek a szereplők – ennek csak harmada, 14% körül van. Ezt is inkább csak a kis-közepes vállalkozások fizetik meg, míg a legnagyobb és legnyereségesebb 30 cég 1%-ot sem fizet. Ennek legfőbb oka természetesen az offshore-ozás, hiszen a legnagyobb USA-beli cégeknek átlagosan 30, különböző adóparadicsomokban bejegyzett offshore-cége van^[3] – néhányuknak magyar „offshore-jellegű” is. Ezért is tervezi a Trump adminisztráció a ténylegesen megfizetett átlaghoz illeszkedő 15%-os társasági adó bevezetését.

Az Apple termékei és szolgáltatásai valós – „megfogható” – termékek és szolgáltatások, melyhez hasonló valós termékek és szolgáltatások összértéke a világon napjainkban kb. 70 000 milliárd dollárra tehető^[4]. Ám ez nem mondható el a tőzsdei részvények, devizaspekulációk, határidős ügyletek, és a 2007-es világválság kapcsán elhíresült „újracsomagolt” (subprime) kötvények értékéről, melyek együttes virtuális nagyságrendje a valós GDP-nek a tízszeresét is elérheti. A világválság kapcsán ennek tizede sem olvadt el, azaz az „óriáslufi” továbbra is létezik, s ahelyett, hogy csökkentenék, még nagyobbra fújják^[5] ugyanazon szereplők^[6]. A látszólag soknak tűnő adatot azért vagyunk kénytelenek felsorolni, mert ennek a virtuális GDP-nek túlnyomó többsége offshore cégeken keresztül zajlik.

Azaz ezen spekulatív gazdaság jó része is az 1–1 dollár alaptőkéjű korlátolt felelősségű offshore-cégek mögé rejtőzködik, így ha az említett „lufifújók”, azaz a világgazdaság pénzügyi központjaiban ülő tényleges vezetőik kárt okoznak az igen gyakran megtévesztett befektetőik tömegeinek, így ezek csak egy megfoghatatlan (végrehajthatatlan), és így értéktelen követelés birtokosai lesznek^[7]. A büntetőjogi felelősség némi „bánatpénz” megfizetésével eliminálva. Mindezekből talán érzékelhető, hogy a spekulatív, virtuális világ profitszerzési (és megtartási – hiszen pillanat alatt át lehet szivattyúzni a vagyont egy másik, hasonló társaságba kreált szerződések révén) lehetőségei miért sokkal jelentősebbek, mint a reálgazdaságé, ahol viszont jóval limitáltabbak a profitkilátások. Galbraith amerikai közgazdász már fél évszázada elemezte az óriáscégek hatását a kisvállalatok életére. Azt állapította meg, hogy a kisvállalatok önállóan működni képes hatalmas tömegére és a szabadverseny mítoszára épült nézetek hamisak. A kisvállalatok döntő többsége az óriáscégektől függ^[8]. Napjainkra ez a kiszolgáltatottság jelentősen fokozódott. A kisvállalatok a válságok eredményeként elsőkként mennek tönkre, bár egy részük elsőként indít új vállalkozást új üzletágakban a fellendüléskor, mivel sokkal rugalmasabbak a nagy behemótoknál, amelyek egyfajta „szocialista nagyvállalat” módjára képesek csak működni egy bizonyos méretnagyság fölött. Ám a nagyságuk miatt (is) kivételezett helyzetükből fakadóan ezt megengedhetik maguknak, s a hatalmas vagyonuk tömegéből fakadó előnyök miatt így is képesek a pénzt hosszú-hosszú időn keresztül termelni, gyakran nem válogatva az eszközökben a terjeszkedésük érdekében^[9].

Működésük lényeges része az offshore-cégek bevonásával megvalósított minél kevesebb adó fizetése is, melyet szintén megkönnyít kivételezett státuszuk. A nagy amerikai cégek offshore-ozása egyébként nem újkeletű, már fél évszázada is komoly adóbevételkiesést okozott, és J. F. Kennedy elnök volt az első, aki meg akarta szüntetni. Közel 50 év telt el, mire egy másik elnök (Obama) ugyanezzel próbálkozott.

A fentieket figyelembevéve neki sem sikerült…

3. Az offshore-cégekről dióhéjban

Az angol kifejezés eredetileg a hajózásban volt használatos; part menti, parthoz közeli („shore”), illetve az azon túli („off ”) dolgokra vonatkoztatták: jelenthetett például ilyen olajfúró tornyot, hajózást, de széljárást is. Korábban az adózással kapcsolatban a területenkívüliség, az adómentesség vagy az adóparadicsom szinonimájaként használták, az utóbbi évtizedben már legtöbbször az adócsalás és pénzmosás eszközeként említik.

Az angolszász „a szigetünk partjainál végződik a mi világunk” szemlélet alapján az „offshore” a külföldi, a mások világa, s nem angol vagy amerikai, illetve ausztrál stb. emberre, vagy dologra is utalhat, náluk ebben a jelentésben általában nincs köze az offshore céges adóparadicsomhoz, a hétköznapi szóhasználatban ők erre inkább a tax haven szót használják.

Ezek a társaságok a bejegyző ország joga szerint eredetileg olyan megkülönböztetett adóelőnyökre voltak jogosultak, amelyekre a belföldi („onshore”) társaságok nem. Ennek feltétele az volt, hogy csak külföldön (lásd partjainktól távol, azaz más kontinensen) végezhették tevékenységüket, belföldről nem származhatott jövedelmük, s a belföldi tulajdonos ki volt zárva e cégek valódi tulajdonlásából.

Ugyanakkor a névleges/nominee tulajdonlást engedélyezték, sőt abből éltek sokan az ország offshore-bejegyzési iparágában, hogy több száz cégben is ellátták papíron az igazgatói szerepet, továbbá direkt erős titoktartási szabályozással védték az ilyen cégek valódi irányítóinak, illetve tényleges/végső haszonhúzóinak (Ultimate Beneficial Owner-UBO) adatait a külföldi hatóságok elől. Mivel az offshore-cég meghatározást régen is minimum az adóelkerülés diszkrét bája lengte körül, az ilyen lehetőséget biztosító országok szalonképesebb megnevezést használtak megkülönböztetésükre, mint például International Business Company (IBC). Magyarország erre a „külföldön tevékenységet végző” kifejezést találta legkevésbé árulkodónak – ugyanis létezett ilyen típusú, magyar bejegyzésű off­shore-céges rendszer 1998 és 2005 között, s a 3, majd 4%-os társasági nyereségadókulcsot alkalmazva be is tudott szedni évente az ilyen cégeket igénybe vevő külföldiektől (az offshore-ozás elve szerint itt sem lehetett belföldi haszonhúzója a cégnek) néhány tízmilliárdnyi forintot, mielőtt az OECD és az EU felfedezte ezt a káros adóversenyre lehetőséget adó szabályozást. S melyet így az EU-s csatlakozást követően meg kellett szüntetni, de némi maradvány azért fellelhető bizonyos társaságiadó-kedvezményekben, melyeket iparűzésiadó-mentes településeken – pl. Újlengyelben – használnak ki, mégpedig az offshore-ozó országok gyakorlatához kísértetiesen hasonló módon, azaz ebben Magyarország sokban hasonlít pl. Ciprusra és Máltára.

Az offshore-cégek felhasználhatóságát nagymértékben meghatározza, hogy a bejegyzési országával van-e egyezménye Magyarországnak a kettős adóztatás elkerüléséről, vagy sem. Ha van, akkor ott elvárt – de minimum megengedett – a cég belföldi irányítása, és így van lehetőség jogszerű, ottani működtetésre/vezetésre, ám ez nagyon sokba kerül, ezért szinte senki sem onnan működteti. Továbbá: az ilyen offshore-ok csak akkor élvezhetnek jelentős adókedvezményeket, ha külföldi UBO-juk van, és belföldről nem származik bevételük – lásd pl. Málta, Ciprus esetét. [Ezért sem igaz, hogy ezen országbeli offshore-cégek már „nem offshore”-cégek hanem „normál belföldi” (onshore) EU-s cégek.]

Az egyezményes országbani (offshore)cégeket látszólag „védi” az adóegyezmény, mely nemzetközi volta miatt felülírja a hazai adójogot, így őket elméletileg nem lehet „büntetőadómértékekkel” sújtani. Azért elméletileg, mert ha a tényleges helyzetüket vizsgálja az Adóhivatal, akkor ezek a magyar vezetési helyük miatt belföldi adóilletőségűek valójában, mely elvet az egyezmények is ekként tartalmazzák. [Kivéve pl. az amerikai egyezményt, mely szerint az amerikai (offshore)cégeknek „csak” telephelye lesz Magyarországon ha innen vezetik, de ettől még nem veszítik el adóilletőségüket ott. „Természetesen” magyar tulajdonosaik/vezetőik egyik országban sem adnak be a tényeknek megfelelő adóbevallást, és sehol nem fizetnek adót sem. Az amerikaiakat nem érdekelte egy nem amerikai adócsalása akkor, ha az ő egyik olyan tagállamában jegyezték be az offshore-céget ehhez, amely tagállamban nincs állami adó (State Tax). S ha nem onnan vezették, és nem volt az USA-ból bevétele a külföldi tulajdonú cégnek, akkor szövetségi nyereségadót sem kellett fizetniük. Ekkor viszont már nem érdekelte őket az, hogy hogyan csalnak ezzel más ország kárára a cég megvásárlói. Különös tekintettel arra, hogy ezen magatartás és helyzet kihasználásával ezen tagállamokban (Utah, Wyoming, Nevada, Delaware stb.) a világ legnagyobb offshore-bejegyző iparága fejlődött ki az évtizedek alatt.^[10] Miközben az ország a legharcosabb hirdetője az adócsalás elleni küzdelemnek a világon – persze csak ha saját adóbevételeiről van szó.]

Quod licet Iovi non licet bovi.

A kettős adóegyezmény nélküli helyszíneken bejegyzett „klasszikus” offshore-cégeket (Karib-térség bizonyos államai, Csatorna-szigetek, Gibraltár, Panama stb.) az adójog általánosságban „ellenőrzött külföldi társaságnak” (EKT) nevezi (de nem kizárólagosan ezek tartozhatnak ide). Rákfenéjük, hogy a legtöbb ilyen országban bejegyzett offshore csak akkor lesz a bejegyzés helyén adómentes, ha az irányítása az országon kívül (offshore) történik, továbbá az országból sem származhat árbevétele. Ha viszont a bejegyzési helyén tiltott a működése az adómentesség fejében, akkor adódik a kérdés, hogy honnan is irányítják valójában. A magyarok feltehetőleg Magyarországról. Ám emiatt a Tao. tv.^[11] szerint belföldi adóilletőségűvé válnak – hasonlóan az egyezményesekhez. (Ugyanakkor egy ilyen céget UBO-ja adóprobléma nélkül vezethet egy olyan országból, ahol nincs társasági adó és szja.)

Őket nem védi tehát nemzetközi egyezmény, ezért a legtöbb ország belső adójoga az ilyen EKT-k tulajdonlásától úgy igyekszik eltántorítani az adóalanyait, hogy az ilyenekkel történő „üzletelés”, vagy az ilyenekből járó tulajdonosi bevétel „büntetőadómértékkel” van sújtva. Ha egy magyar magánszemélynek belföldi cégéből osztalék, árfolyamnyereség stb. (ún. „tőkejövedelmek” jogcímen, lásd Szja. tv. 12. fejezet) révén keletkezne jövedelme, akkor ez a 2016-os adóévet tekintve 15% szja megfizetésével válik adózottá. Ha viszont EKT-ból származik ugyanilyen típusú jövedelme, az a 2009-ben jelentősen szigorított, de csak 2016 végéig hatályos EKT-ellenes „büntetőszabályozás” miatt (bár szinte évente változik a százalék, de) 2017-ben épp duplája lesz a 15%-nak, mivel EKT-nál már nem a tőkejövedelmekbe tartozik ez a jövedelem, hanem az „egyéb jövedelem” kategóriába (Szja. tv. 28. §). A duplázódás oka, hogy az „egyéb jövedelem” kategória jövedelmei az aktuális 15%-os szja-kulcs mellett még 22% egészségügyi hozzájárulással (eho) is vannak sújtva, melyeket egy speciális szorzóval kell felszorozni, így az idei adóévet tekintve 30% lesz az adóteher (2016-ban pedig 33% volt) – a belföldi cégből származó „tőkejövedelmek” kategória 15%-ával szemben. Azaz a kétszeres adó miatt a józan ész fényében senkinek sem érné meg offshore-t alapítani.

A kétszeres hátrányból úgy lesz mégis adóelőny – a 15%-os kedvező kulcshoz képest is –, hogy jellemzően senki, semmilyen adót nem fizet meg az offshore-ba került jövedelem kapcsán. Ugyanis az évente 500–1000 dollárba/euróba kerülő névleges/nominee tulajdonosok, igazgatók „dolga” lesz az, hogy „papíron” a hivatalos nyilvántartásokban majd saját adataikat – akár többszáz cégnél – megadva elleplezzék a magyar UBO tulajdonosi/vezetői szerepét, így ő bízhat(ott) abban, hogy amíg ez nem derül ki, addig az Adóhatóság úgysem tudja számonkérni a kétszeres adót (sem) rajta. Ez az eddigi – és nem ok nélküli – reménykedés ér véget az „offshore halálával”, azaz a külföldi bankszámla-adatok kérés nélküli érkezésével a NAV-hoz – lásd később.

Az offshore-cég létrehozása/megvásárlása értelemszerűen alanyi joga mindenkinek, a probléma mindig azzal van, hogy mire is használják majd a céget. S mivel már az elején az említett nominee/névleges tulajdonos és igazgató mögé bújik a magyar UBO-ja a cégnek, ezért már itt aggályossá válhat a jogszerű cél, hiszen miért is kell rejtőzködnie a cég valódi UBO-jának és a valódi vezetőjének/működtetőjének, ha majd valóban legálisan akarja használni ezt? Önmagában nem lenne probléma, ha az UBO maga helyett névleges tulajdonost és igazgatót ültetne a saját helyére azért, mert nem akarja felfedni valamilyen igazolható gazdasági indok miatt, hogy a cég valójában az övé, de ekkor (is) be kellene tartania az ő tényleges szerepével együttjáró kötelezettségeket. A gazdasági indok igazolásán túl például a transzferáraknak való megfelelést, továbbá a cég nem-magyarországi vezetését stb. (A nem adójellegű bűncselekmények elkövetése érdekében történő offshore-megvásárlást és rejtőzködést most nem tárgyaljuk, csak az adójellegű megközelítést, mivel csak utóbbi esetben van jogszerű felhasználásra is lehetőség.)
 

3.1. Az offshore-ozás jogszerűségének két kritériuma

Az offshore-ozással elérhető adóelőny akkor jogszerű az adótörvények alapján, ha:
1. Az offshore-os konstrukció létrehozásának van egy gazdasági oka/indoka, mely indok nem lehet önmagában az adóelőny.
2. A céget a bejegyzés országából kell működtetni. Ám ezt nem engedi számos (általában kettős adóegyezmény nélküli) offshore-helyszín, így – ahogy előbb részleteztük – emiatt ezen bejegyzésű cégek korlátozottan használhatók, bár egy másik olyan országból vezethetők adóprobléma nélkül, ahol nincs közvetlen adó.

Ha a gazdasági indok megvolt a létrehozáshoz, akkor a konstrukció bármekkora adóelőnnyel is jár(na), az adójogilag nem kifogásolható, mert nem sértette a rendeltetésszerű joggyakorlás [Art. 2. § (1)] elvét. (Ezen elvben rejtőző legalitás/illegalitás elhatárolásának – egyfajta „gumiszabálynak” tűnő – problémakörét az Alkotmánybíróság többször is vizsgálta, így erre itt nem térünk ki.^[12])

A büntetőjog szemszögéből nézve pedig értelemszerűen bűncselekményt sem követhet el így az adóalany. Nem beszélve arról az adóalanyi helyzetről, ha nemcsak indok, hanem egyenesen kényszer miatt kell egy adóalanynak valamelyik másik országban létrehoznia egy olyan céget, amely egyébként majd adóelőnnyel is jár(na) számára.

A könnyebb érthetőség, de a terjedelmi korlátok miatt erre egyetlen egyszerű és rövid(ített) példa: néhány évvel ezelőtt az amerikai Google az Androidos applikációi külsős programozóitól/fejlesztőitől csak 18 országból volt hajlandó elfogadni számlát. Magyarország nem volt ezen a listán, de a témánk szempontjából releváns (egy) offshore-helyszín Hongkong igen. A magyar programozó az üzleti partnere által rákényszerített helyzet miatt tehát jogszerűen alapíthatott egy hongkongi céget (a listán lévő francia, német, amerikai stb. lehetőség helyett), mely helyszínt már jogszerűen kiválaszthatta a 18-ból aszerint, hogy ezen országok cégei közül melyik kerül majd számára a legkevesebbe, és melyik esetén marad több profitja az adózás után, azaz nemcsak, hogy hol a legkisebb a fenntartási, működtetési költsége, hanem hol lesz a legkisebb az állami elvonások/adóterhek összege is.

Megjegyzendő, hogy vannak olyan vélemények, melyek szerint az ilyen külföldi céges struktúra felépítésének és működésének legalitása az anyaország adóhatóságának szemszögéből egyoldalúan, és szinte kizárólag az adókiesés szempontjából kerül vizsgálatra és megítélésre. Az kétségtelen tény, hogy a hatósági szemlélet jelentős eltéréseket mutat a nemzetközi gyakorlatot tekintve, hiszen vannak, akik kulturális, történelmi okokból sokkal racionálisabban látják a helyzetet. Ilyenek jellemzően a korábban gyarmatbirodalommal rendelkező országok (Anglia, Hollandia stb.), akiknek polgárai külhonban rendszeresen üzleteltek, míg egy bezártabb/bezárkózottabb – pl. fejlődő országbeli – ország hatóságainak nehezebben elfogadható tény az, hogy a külföldön céges működésbe befektetni szándékozó szempontjából az adónyereség – ha van egyáltalán – a számtalan egyéb, működtetéssel járó költségek egyike csak a sok közül, és ő összességében kell, hogy tekintse az egész konstrukció szükségességének, azaz létrehozásának és fenntartásának előnyeit és hátrányait. (Természetesen most nem a szokásos, művi offshore-ozási módról van szó, amikor Magyarországról „papírozik” az UBO olyan névleges/nominee tisztségviselők alkalmazásával, aki több száz másik cégben is ellátja ugyanezen feladatot évi 1000–2000 dollárért/euróért)

Egy valódi befektető tehát ilyenkor minimum a következő szempontokat és kockázatokat vizsgálja:
• biztonságos-e az ország, stabil-e a kormányzati rendszer, vagy polgárháború, lázadás, terrorcselekmények várhatóak-e;
• milyen az állami költségvetés helyzete;
• elveheti-e az állam és mi módon a vállalkozást, védi-e pl. befektetésvédelmi egyezmény;
• a jogi környezet állandósága és kiszámíthatósága;
• az ezt alkalmazó/végrehajtó állami szervek ügyfélközpontúsága, vs. ügyfélriasztó arroganciája, hanyagsága, nemtörődömsége, és az ennek való megfelelés költségei;
• az adminisztratív, bürokratikus terhek minimális volta vs. értelmetlen túlszabályozottsága és ennek költségei;
• milyen a gazdasági szereplők mentalitása, az üzleti bizalom és a megbízhatóság;
• a helyi munkaerő költségei, motiváltsága, szorgalma, és lelkiismeretessége, – és csak utolsóként a – képzettsége (ugyanis képzettséget rövid idő alatt lehet szerezni, az előbbi tulajdonságokhoz viszont egy teljes, ilyen szemléletet alkalmazó gyermek- és ifjúkori nevelés szükségeltetne, példamutatással);
• a letelepedés lehetőségei és költségei (infrastruktúra, benne az alkalmazottak számára iroda, valamint lakások céljára bérelt/vásárolt ingatlanok költségei, közlekedés és telekommunikáció színvonala és költségei, nyelvi akadályok hiánya, (lásd angol nyelvű, színvonalas iskolarendszer a kiküldött dolgozók gyermekeinek és ezek költségei), éghajlat és ennek költségei, és így tovább).

Egy valódi befektetőnél, aki tehát egy aktív tevékenységre nem a „szokásos” 1000–2000 dolláros/eurós offshore-céget hozna létre, hanem egy ténylegesen és aktívan működő entitást valódi – és nem névleges – menedzsmenttel, akkor ennek költsége évente már millió dolláros/eurós nagyságrendbe esik. (Egy vagyonkezelő, passzív tevékenységű cégnél értelemszerűen ezen szempontok egy része releváns csak.) Ezen költségek és terhek mellett jön majd csak újabb tényezőként az országban fizetendő adók és járulékok összege, s mindezek állnak szemben a eredeti országhoz viszonyított adóelőnnyel.

Ha tehát az állami szereplők szeme előtt valóban ez utóbbi vizsgálata lebegne csak, akkor ennek oka kereshető abban (is), hogy ez van szemléletük fókuszában a gazdasági folyamatok kevésbé ismert volta miatt, hiszen nem dolgoztak ebben a szférában tartósan, különösen nem tették ezt cégtulajdonosként. Az ő szemszögükből további indok lehet viselkedésükre, hogy amikor adóügyet láttak, akkor az esetek túlnyomó többségében valóban adócsalás történt, így a prekoncepciójuk valahol érthető – bár ennek csak a tények megismeréséig lenne szabad tartania. A prekoncepció oka tehát részben szintén a fejlődő országbani helyzetből fakadó, kiterjedt adócsalói magatartás. De ismert egy magyar példa ennek ellenkezőjére is, amikor túlzott „adóalanybarátsággal” vádolják a hatóságokat, – azaz egyfajta pozitív elfogultságot tapasztalnak bizonyos adóalanyok irányába^[13]. A kiterjedt adócsalói magatartás sajnos igaz a magyar offshore-os „adótervezés” gyakorlatára is, hiszen az említett, 2. pontbani kívánalomtól eltérően az offshore-cégeket magyar tulajdonosaik valójában Magyarországról vezetik, így belföldi adóalanyokká válnak, ám ennek adókötelezettségeit „értelemszerűen” nem teljesítik (ugyanis ekkor nem érné meg offshore-ozni). A bejegyzés helyszínén való vezetés kívánalmát – ami viszont bizonyos helyszíneken nem is engedélyezett – az offshore-ozók kb. 1 százalékát kivéve senki sem tartja be az említett ottani többszázmilliós költség miatt.

Végül megjegyzendő, hogy mi a kettős egyezményes cégeket is offshore-nak hívjuk annak ellenére, hogy ezen országok igyekeznek kikérni maguknak ezen meghatározást, mondván ezek – „már” – nem „gyanús” cégek, hanem (pl. EU-s) „normál” társaságok. Ám a valóság legtöbbször nem ez, hiszen nincs transzparencia, az adócsalást segítő névleges tulajdonos és igazgató mögé bújás jogrendszerük erősen védett bástyája, és ez így az adócsalás és pénzmosás legfőbb eszköze. Továbbá végletesen alacsonyak a kifejezetten külföldieknek szóló adóterhek (a külföldről származó, vagy a passzív jövedelmeknél 0, vagy ahhoz közeli), és az információcserét is gyakran szabotálják, azaz a klasszikus offshore-jellemzőkkel bírnak – lásd az EU-ban pl. ekként ismert Ciprus vagy Málta esetét.

A világ 70 000 milliárdos „valós” GDP-jének jelentős részét előállító cégek is ugyanilyen offshore-cégekkel csalják az adót – lásd az előbb említett óriáscégeket is^[14]. A kisebb cégek, vállalkozások szintén adócsalás érdekében használják ezen cégformákat, csak utóbbiak offshore-cégei nincsenek bejelentve a hatóságokhoz. Míg az említett amerikai multinacionális cégeknek be kell ezt jelenteniük a Számvevőszéknek, ezért úgy tűnhet, hogy átlátható a láncolat. Ám a lánc művi, s mivel az egymás közötti elszámolóárakban lényegében korlátlan mozgásterük van – kötelező transzfer­árszabályozás ide, vagy oda – így csak 1% körüli nyereségadót fizetnek. A hatékony lobbira költött összegek, valamint az első oldalak lábjegyzetei révén megismerhető jogalkotás, illetve a valódi ellenőrzés hiánya az oka annak, hogy ezen konstrukciók fölött szemet hunynak a hatóságok.

Más a helyzet a kisebb magyar vállalkozásoknál, illetve magyar magánszemély tulajdonosaiknál – akik az esetek 99%-ában nem vallják be az offshore-céges jövedelmeiket a NAV-nál azért, hogy ne vonatkozzon rájuk az ilyen cégekkel való együttműködés kapcsán végül felmerülő több mint kétszeres adóteher. És ez az elmúlt 70 évben nem is derülhetett ki egykönnyen, ugyanis az ilyen cégek bejegyzésére szakosodott országok többsége a jogrendszerét úgy alakította ki, hogy semmilyen egyezményt nem kötött senkivel, így a kikérő – adóban megrövidített – országok hatóságai nem tudtak elegendő bizonyítékot szerezni annak igazolására, hogy valójában az ő adóalanyuké az offshore, s nem a papíron szereplő strómanoké.

Az első szöget az offshore-ozás koporsójába a 9/11-et követő terrorizmus- és pénzmosásellenes törvények bevezetése jelentette, mely révén a világ legjelentéktelenebb adóparadicsomaira is rákényszerítették ezen szabályozás bevezetését. Ennek következménye, hogy pénzmosásgyanú esetén ők is kiadják a tényleges haszonhúzó adatait a náluk is kötelezően felállított Financial Intelligence Unit (FIU) speciális egység közreműködésével (magyar tagja a NAV PEII^[15]). Az utolsó szögeket pedig a világ vezető hatalmai – a G20-ak – 2009. szeptember 18-án kellett, hogy a kezükbe vegyék, ekkor kapták ugyanis azt a felhívást néhány szakmai/civil szervezettől, ami egy hatpontos listában mutatta be azt, hogy hogyan lehet/kell megszüntetni a világban az offshore-ozást, továbbá hogyan kell megszüntetni a névleges (nominee) igazgatók/tulajdonosok szerepét/rendszerét, mind az offshore társaságoknál, mind a bizalmi vagyonkezelőknél (trust).

A G20-ak vezetői – érthetően kényszeredetten – „üdvözölték” a kezdeményezést, de kiadták házi feladatnak két kapcsolódó nemzetközi szervezetnek, az OECD-nek és az OECD egyik speciális testületének, az FATF-nek (Financial Action Task Force). Bár a két intézmény valamennyire addig is tüsténkedett ezen problémák megoldásán, de a nagyvállalati/politikusi szektor érdeksérelme miatt nem siethettek volna annyira, mint a javaslattevő négy kis szervezet. Nélkülük az offshore talán még húzhatta volna 10–20 évig – nemzeti jogtól függően –, ám éppen e szervezetek és a világválság miatt ez a folyamat igencsak felgyorsult, így ők 3 éven belül várták el a hatpontos javaslat bevezettetését^[16]. A listából most a leglényegesebbet emeljük csak ki, mégpedig az offshore bankszámlájának kérdését. Az akkor javasoltaknak megfelelően tehát automatikus információcsere-kötelezettséget vezettek be^[17], ami úgy valósult meg, hogy a pénzintézetek minden külföldi (akár off­shore-cég nevén lévő) ügyfélvagyonról kötelezően tájékoztatják országuk illetékes szervezetét, az pedig a számla végső haszonhúzójának (UBO) adóilletősége szerinti ország illetékes hatóságának (magyar UBO-nál értelemszerűen a NAV-nak) továbbítja az adatokat az adóévet követő év őszén. A tervezett 3 éves bevezetésből – az említett nagyvállalati/politikusi ellenérdekeltség miatt – kétszer ennyi idő lett mire megvalósult az, amit korábban egyébként senki sem tudott elképzelni. Mégpedig azt, hogy nemcsak hogy „sima” közigazgatási adóügyben is kiadják a banktitokból élő országok (lásd pl. Svájc^[18]) a külföldiek számlaadatait, hanem, hogy ezt önként, kérés nélkül is meg fogják tenni. Mindezek következményeként az offshore-t végül nem az államok adóhivatalainak szigora, vagy hatékonysága végzi ki, hanem a bankrendszer, mégpedig az ügyfélszámla-adatok kiszolgáltatásával.

4. A külföldi bankszámlaadatok érkezése a NAV-hoz

Az elképzelhetetlen tehát Magyarországon is valósággá vált, hiszen 2017 őszén megérkezik több mint félszáz országból a magyar adórezidensek 2016. január 1-jén meglévő bankszámlájának az adata, melyre a könyv (Brother Layman: Az offshore halála) első kiadása már 2010-ben figyelmeztetett. 2018 őszén pedig további félszáz országból érkezik az adat^[19]. Legyen ez a számla magánnéven (ekkor akár az értékhatár nélküliről is) vagy (offshore)cég nevén, s ekkor – banktól függően – vagy az értékhatár nélküliről is, vagy csak a 250 000 USD fölötti egyenlegű számlákról. A rendszer első éveiben várható néhány banknál további „trükközés” annak érdekében, hogy az ún. passzív számlákat jelentsék csak, s az aktívakat ne. Hogy mi számíthat ennek, vagy annak, nos ez lesz/lehet majd a trükközés alapja. De itt és most ezt nem tárgyaljuk, hiszen nem ez a közvetlen témánk, s a terjedelmi korlátok sem teszik ezt lehetővé. Közvetlen témánk ugyanis a magyar adóamnesztiák problémaköre, mely 2017-es verziójának megszületését az indukálhatta, hogy ez a bizonyos bankszámla-adathalmaz ősszel megérkezik a NAV-hoz.

Az információcsere miatt egyébként több országban is van ismételt amnesztia, mely amnesztiáknak a 2007-es válság kitörése után is volt egy nagyobb hulláma annak érdekében, hogy pótbevételhez juttassák a megroggyant költségvetésű államokat. Nem kétséges, hogy az államok ezzel lényegében elismerik azt is, hogy nem képesek megakadályozni az illegális offshore-ozást, s a becsületesen adózókat joggal háboríthatta/háboríthatja fel, hogy – már megint, vagy még mindig – megússzák az adócsalók^[20]. Ez morálisan kétségtelenül erodálhatja az állam tekintélyét. Ám amely tekintélyerodáló hatás talán még releváns is lehet a fejlett világban, de Magyarországon jóval kevésbé. Itt ugyanis az adójogkövetés olyan kis százalékára igaz az adóalanyoknak (ide nem értve a monopolhelyzetben vagy kartellben lévő nagyobb szereplők egy részét, akik az adójogkövetés „luxusát” megengedhetik maguknak), hogy ez alig mérhető statisztikailag. (Az állami alkalmazottakkal most nemigazán számolhatunk, mert közterheiknél az állam csak egyik zsebéből a másikba teszi át a pénzt. Ennek ellenére „természetesen” még az állam is trükközik^[21].) Ugyanis akinek lehetősége van rá, szinte mindenki csal – nem feledve, hogy nagyon sokan kényszerből, a szintén csaló konkurencia miatt – lásd később – s valójában csak a csalás mértékében van különbség. De ez nem csoda, az ún. „átalakuló” gazdaságok és társadalmak máshol is hasonlóképpen működnek. S tudható, hogy a legfejlettebbekben is csal akinek módja és lehetősége van rá – lásd csak a legelöl említett amerikai helyzetet, de a japántól a svéden át a németekig sorolhatnánk a példákat – ha ez lenne a témánk. Úgyhogy a különbség tényleg csak az, hogy milyen széles adóalanyi kör követi/követheti el ezt, és milyen módozatokban és mértékben.

Minden országnak pontosan olyan adó-, és adóbeszedő-rendszere – ahogyan minden mása is – van, amilyet megérdemel!
(Brother Layman)

Büntetőjogi szempontból nézve nem vitatható, hogy a „mindenki csal, akinek lehetősége/módja van rá” premissza nem értelmezhető, (még ha van is kivétel), hiszen a büntetőjog nem ismeri az ilyen típusú általánosítást. Közgazdász szempontból talán már leírható ilyen megállapítás, ám ez értelemszerűen nem tekinthető tudományos megállapításnak. Talán az adózással foglalkozók azok, akik számára leginkább közismert tényként fogadható el általánosításunk, melyet témánkban megpróbálunk megvilágítani.

5. Adóamnesztiák Magyarországon

„Adóamnesztiának nevezzük azt az adóztató közhatalom által esetileg alkalmazott jogi eszközt, amelynek keretében az adó felségjoga alá tartozó adóalanyok előzetesen, pontosan meg nem határozható köre számára részletesen megfogalmazott adózási és büntetőjogi kedvezményt ígér a korábbi időszakban fennálló adókötelezettségek utólagos, kedvezményezett feltételek melletti teljesítéséhez.”^[22] Nézzük tehát a jelentőségüknek megfelelő terjedelemben a közelmúlt adóamnesztiáinak jogalkotását és eredményét.
 

5.1. 2004-es amnesztia a munkaviszonyt leplező vállalkozási szerződések megszüntetése érdekében

Az 2003. évi XCI. törvény a kényszervállalkozók által „megbízójukkal” kötött, színlelt „megbízási” szerződések felszámolása érdekében jött létre. Ugyanis a magas alkalmazotti közterhek miatt a munkáltatók munkavállalóikkal mint külsős megbízottal/vállalkozóval szerződtek a normál munkaszerződéses jogviszony helyett. A jogviszony „visszaalakítása” fejében a törvény büntetlenséget ígért 2004. január 1. napjától kezdődő hatállyal. Az amnesztia révén az adóellenőrzés során a munkáltató terhére utólagos adómegállapítás keretében munkavégzés alapjául szolgáló szerződés színleltté minősítéséből fakadó jogkövetkezmények kapcsán az adó- és társadalombiztosítási kötelezettség tárgyában hozott adóhatósági határozatot nem hajtották végre, azaz nem kellett az elmaradt közterheket megfizetni. A moratórium feltétele az volt, hogy a kötelezett adóalany a munkavégzés alapjául szolgáló színlelt – megbízásos – szerződés helyett az előírt munkavállalói foglalkoztatási jogszabályokat alkalmazza, és a foglalkoztatottakat társadalombiztosítási biztosítottakként 2004. június 30-ig nyilvántartásba vegye, melyről a munkaadó 2004. július 30-ig köteles volt az ellenőrzést végző adóhatóságot értesíteni. A jogalkotó a szabályt időközben módosította és kiterjesztette a színlelt szerződéssel foglalkoztatottak mellett a munkaszerződés megkötése nélkül foglalkoztatottakra is Mivel a végrehajtásra túl rövid időt biztosított a jogszabály, így kétszer is meghosszabbították, egészen 2006. június 30-ig^[23]. Eredményéről hivatalos adat nem áll rendelkezésre, ám a probléma napjainkig fennáll, lásd pl. a KATA rendszerét.
 

5.2. 2006-os amnesztia a házipénztár legalizálására

2006-os amnesztia a vállalkozások házipénztár készpénzállományát adóztatta. A vállalkozások saját átlagos napi készpénzforgalmát jelentősen, és hosszú időn keresztül meghaladó nagyságú házipénztár léte a legtöbb esetben a tulajdonos által személyes célra – adófizetés nélkül – felhasznált jövedelemnek volt tekinthető. Az amnesztia az így elköltött készpénzösszeget legalizálta 20%-os adóval^[24]. A sikerességéről szintén nem volt hivatalos információ.

Az ezeket követő amnesztiákból származó bevételek viszont már ismertekké váltak, így tudható, hogy nem hozták a remélt bevételeket az állam számára. Sikertelenségük okai között legelőbb az anonimitás hiányát említhetjük, de az anonimitás megteremtése után még akadály maradt az az elterjedt adóalanyi magatartás, miszerint ők nem érezték, hogy az állam hatékonyabban akarja/fogja üldözni azokat, akik továbbra is csaltak, azaz valójában nem tartottak retorzióktól. Egy kutatásban a megkérdezettek átlagosan 64 százalékra becsülték annak valószínűségét, hogy ha nem fizetnek adót jövedelmeik után, akkor ezért majd bármikor is felelősségre vonnák őket^[25].
 

5.3. A 2008-as adóamnesztia. Költségvetési bevétel: 2 millió

Az említett világválság is hozzájárult ahhoz, hogy 2008-as adóamnesztiatörvény célja az volt, hogy a kormányokon átívelő hibás gazdaságpolitika (szavazatvásárló politizálás), majd a világválság begyűrűzése következtében egyre inkább nehéz helyzetbe kerülő magyar gazdaság számára némi forrást biztosítson a nemzetközi hitelek helyett.

A politika a második legősibb mesterség. És rájöttem, hogy nagyon hasonló az elsőhöz.
(Ronald Reagan, volt amerikai elnök)

Minden kormányzás alapja a szavak helyes használata.
(Konfuciusz)

A jogszabály először csak a „klasszikus” (EKT-s) adóparadicsomokra vonatkozott. Vagyis a magyar adómérték kétharmadánál kisebb társasági adókat előíró, nem OECD-, nem EU-tag, és Magyarországgal kettős adóztatást kizáró egyezménnyel nem rendelkező országokból származó jövedelmekre volt csak alkalmazható. Emiatt az állam már a 2009. júliusi adócsomag megszavazásakor enyhíteni kényszerült a 2008 őszi eredeti amnesztiarendelkezésen^[26], amely lehetővé tette, hogy a külföldre menekített, adózatlan jövedelmeket kedvezményes, 10%-os adó megfizetése mellett haza lehessen hozni, továbbá az eredeti határidőt is kitolta a jogszabály 2009 végéig sőt, bizonyos esetekben 2010 végéig.

A racionálisan gondolkodók azonban úgy vélték, extrém eseteket leszámítva senkinek sem éri majd meg ez az amnesztia. A 2009 júliusi enyhítésig szinte alig jelentkeztek, pedig az APEH négyfős külön kis csapatot jelölt ki ezen ügyek vizsgálatára. Az amnesztia nem volt anonim, mivel a 2008. évi személyijövedelemadó-bevallás 183. sorában kellett volna szerepeltetni az amnesztia keretében befizetett adót, és a befektetett összeget is. Az Adóhatóság rendelkezni akart ezen adatokkal, mivel máskülönben nem lehetett volna kiválasztási szempont az ellenőrzéseknél az adóamnesztia igénybevétele. Ekkor ugyanis még azt gondolta a Hivatal, hogy ezt neki majd ellenőriznie kellene, a bevallás pedig alapot adhatott volna további ellenőrzésekre, amit az amnesztián gondolkodók viszont szerettek volna elkerülni. A bevallási határidőket követően az APEH nem kívánta nyilvánosságra hozni a bevallási adatokat, hiszen végül a döntéshozók és az APEH is sikertelennek minősítették a kezdeményezést, de pontos számokkal akkor ezt nem támasztották alá. Érthető módon azért nem, mert 2008-ban 24 személy, mindösszesen 2 millió forint adót vallott be ezen a jogcímen, bár a kormány előzetesen 50–100 milliárd forintra becsülte a visszahozni remélt vagyonok értékét^[27].
 

5.4. A 2009-es adóamnesztia. Költségvetési bevétel: 3,5 milliárd

A 2009. júliusi módosítás után már nemcsak EKT-s, hanem bármilyen offshore-cégből, vagy bármilyen külföldről származó (pl. magánszámlán lévő) jövedelemre is alkalmazhatóvá vált az amnesztia. Ám sajnos a kettős adóegyezményes országokban bejegyzett offshore-okból származó ún. „tőkejövedelmeknek” (Szja. tv. 65–68. §, pl. kamat, osztalék, árfolyamnyereség, vállalkozásból kivont jövedelem stb.) az amnesztiatörvény elvárása szerint külföldről származónak kellett volna lenniük. Ám a külföldi offshore székhelycím nem elegendő feltétel a külföldi származás igazolásához, mivel ezen jövedelmek amnesztiázhatóságánál feltételként nem a külföldi székhely szó szerepelt a jogszabályban, hanem a külföldi illetőség szó. De mivel az offshore-okat – az említett, talán 1 százaléknyi kivételtől eltekintve – belföldről vezetik magyar tulajdonosaik, így ezek belföldi illetőségű adóalanyok, emiatt a tőlük származó tőkejövedelmek belföldi forrásúak, így nem tartozhattak volna az ezt a valós helyzetet nem figyelembevevő amnesztiatörvény hatálya alá. Emiatt az a furcsa helyzet állt elő, hogy a legnagyobb összegű vagyonok – mint a kettős adóegyezményes offshore-ból (Ciprus, Svájc, Málta, Szingapúr, Hollandia stb.) magyar UBO-nak járó osztalék – nem lettek volna amnesztiázhatók a belföldinek minősülő forrás miatt.

Visszatekintve a 2009-es amnesztiára megállapíthatjuk, hogy az állam nem a mi, tényleges helyzetet/gyakorlatot figyelembe vevő jogértelmezésünk szerint minősítette azon amnesztiázók ügyét akik éltek ezzel a lehetőséggel, s akik így 3,5 milliárd bevételhez juttatták a költségvetést – bár az állam ismét 70–100 milliárdos adóbevételben reménykedett.
 

5.5. A 2010., 2011., 2012. évi amnesztia. Költségvetési bevétel: 103 milliárd

A korábbi amnesztiához képest már „adóalanybarátabb” törvény készült – és így jóval több pénz is folyt be, igaz, némileg hosszabb idő alatt – hiszen a magyar bankba beutalásra kerülő amnesztiázandó összegről a bank nem küldhetett semmilyen UBO-azonosításra alkalmas adatot sem a NAV-nak, sem a PSZÁF-nak – azaz elméletileg anonimmá vált az amnesztia.^[28]

A szabályozás hibájának véltük, hogy az egyezményes offshore-oknál a „külföldi jövedelemszerzés” mint érvényességi kellék elvárásához – és így a belföldi forrású jövedelmek kizárására – mi nem rendelkeztünk logikus érvekkel. Különös tekintettel arra, hogy ezzel szemben a külföldi jövedelemszerzés nem volt feltételként előírva az egyezmény nélküli (ún. klasszikus-EKT-s) offshore-okból származó vagyonoknál, csak a bankszámlának kellett külföldön lennie.

Szerencsére a törvényalkotó – a könyvben kifogásoltakkal összhangban – viszont ekkor már nem különböztette meg a „székhely”, ill. „illetőség” alapján az offshore-helyszíneket, mivel az újabb szöveg ezek helyett már csak a „külföldi társaság” bevételéről beszél. Ekkor jelent meg Honyek Péternek, a NAV adószakmai szóvivőjének cikke is az amnesztiáról, melyben érintve van az adócsalás büntetőjogi következménye alóli mentesülés kérdése is, s mely kapcsán a törvényalkotói szándékot is megpróbálta értelmezni – míg a sajtóban megkérdezett piaci szereplők, adótanácsadók, ügyvédek bizonytalankodtak ez ügyben, a jogalkotó Pénzügyminisztérium pedig hallgatásba burkolózott. A szakember véleménye kötőerővel nem bírt természetesen, de a semminél mindenképp több volt: „…nem vehetők igénybe az adóamnesztia kedvező szabályai akkor, ha a jövedelem bűncselekményből származik. Értelemszerűen ez a kizáró szabály nem vonatkozik a jövedelem utáni adók elkerülésével összefüggő bűncselekményekre, elsősorban tehát az adócsalásra.”^[29]
 

5.6. A Stabilitás Megtakarítási Számla (SMSZ) amnesztia. Költségvetési bevétel 160 milliárd

2013. 06. 28-tól volt hatályos az SMSZ amnesztialehetőség, melyet a 2017 januárjában bevezetett féléves, legújabb amnesztia váltott le. Ez az amnesztia csak az adóbevallás és az adófizetés elmulasztásának jogkövetkezményei – azaz az adójellegű bűncselekmények, valamint az ezen alapbűncselekményre rakódó pénzmosás – alól mentesített volna. De értelemszerűen nem mentesített a megszerzéshez esetleg kapcsolódó egyéb bűncselekmények alól (pl. sikkasztás, hűtlen kezelés, gazdasági csalás, korrupciós bűncselekmények stb.). Ahogyan a nem-adójellegű alapbűncselekményre elkövetett pénzmosásra sem vonatkozott a mentesítés.

Már az SMSZ megjelenésétől kezdődően a könyv weboldalán jeleztük aggályainkat ezen érvényességével, használhatóságával kapcsolatban, melyek közül az „enyhébbek” a következők.

Fájdalom, a törvény sajnos nem tartalmazott időkorlátot – azaz, hogy milyen dátum után nem alkalmazható a jövedelem kifehérítésre ez a megoldás – bár ez az amnesztiák általános alaptétele. Amnesztiának sem nevezhették, mivel ezt épp az a gazdasági stabilitási törvény zárta ki a 31. § (2) bekezdésében, amelyikben egyébként maga az SMSZ lehetőség is szerepel (39. § A–C)^[30]. De mivel a törvényen belüli ellentmondás jogalkotási hiba, emiatt – hasonlóan a büntetőjogban ismert „in dubio pro reo” elvhez – itt is az (adó)alany számára kedvezőbb verzió alkalmazandó.

Ám mindezek miatt az SMSZ – bár csak 2017. 01. 18-án került hatályon kívül helyezésre – mégis csak a törvény hatálybalépéséig (2013. 06. 28.) megszerzett adózatlan vagyon legalizálására volt használható, az ez után elkövetett költségvetési csalás alóli mentesítésre valójában nem alkalmas. S hogy miért csak a törvény hatályba lépéséig lehet élni az amnesztialehetőséggel? Nos, ennek okait nem találjuk meg egyik adótörvényben sem, így a józan észen és logikán kívül másik törvényhez kell fordulnunk. Így annak ellenére, hogy az SMSZ is törvényben lett bevezetve, s a Polgári Törvénykönyv (Ptk.) is, így utóbbi nem fölöttes joga az előbbinek, de mivel az állampolgárok mindennapi életét leginkább átható jogi normáknak ez a gyűjteménye, ezért az okot mégis ebben találhatjuk meg. Ugyanis a Ptk. szerint az állampolgárok jogaik gyakorlása és kötelezettségeik teljesítése során a jóhiszeműség és tisztesség követelményének megfelelően kötelesek eljárni. Továbbá a Ptk. tiltja a joggal való visszaélést is. Joggal való visszaélésnek minősül a jog gyakorlása, ha az a jog társadalmi rendeltetésével össze nem férő célra irányul, különösen ha ez a nemzetgazdaság megkárosítására, vagy illetéktelen előnyök szerzésére vezetne. S végül ha a törvény az említett dátum után is megengedné az azután elkövetett költségvetési csalásból származó jövedelmek legalizálását, akkor megsértenénk a jogalkotó – feltételezett – célja szerinti értelmezést is (ún. teleologikus értelmezés).

S mivel az egyszerű jogalkalmazó számára a jogszabály közvetetten látszólag „felbujtott” az adócsalásra – lásd még az ezt tükröző hangzatos sajtócímeket is^[31] –, ezért mindenképp indokolt lett volna egyértelmű időkorláttal ellátni a jogszabályt. A technikai módosítás a későbbi – fölösleges – bírósági eljárásoktól óvta volna meg a szereplőket, ám módosítás nem készült, s végül a törvény az eredeti szövegezésével került hatályon kívül helyezésre az említett 2017. január 18-ai hatállyal, kis idővel a legújabb amnesztia január 1-jei bevezetése után. Az esetlegesen hátrányt szenvedett, SMSZ-szel amnesztiázott adóalany elméletileg beperelheti majd az államot a jogalkotói mulasztás miatt. Ugyanakkor nem valószínű, hogy a NAV erre indokot adna, s belekötne az így „jogtalanul” megkapott banki „menlevelekbe” mert ezzel az állam egy másik – ráadásul fölöttes – szervét hozná nem-kívánatos helyzetbe. A „menlevelek” a beérkezett összeg amnesztiázott voltát hivatottak igazolni egy későbbi, más okból elrendelt adóvizsgálatnál. A „más ok” azért lehet érdekes, mert erre indokot/bizonyítékot a meghirdetett anonimitás miatt nem adhatott volna a bank a NAV számára – elméletileg. Hiszen a bank a végrehajtási rendelet 3. § (1) bek. szerint: „A Stabilitás Megtakarítási Számlát vezető hitelintézet a tárgynegyedévben megnyitott Stabilitás Megtakarítási Számlák darabszámáról és az azokra történt befizetések együttes összegéről a befizetés negyedévét követő hó 12. napjáig elektronikus úton adatot szolgáltat az állami adóhatósághoz az erre a célra az állami adóhatóság által rendszeresített nyomtatványon.”^[32]

Tehát a befizető személyes adatait nem továbbíthatta a bank, és az SMSZ-re befizetett összeg a befizetés időpontjában megszerzett, belföldről származó jövedelemnek minősült. Az SMSZ bevezetésének oka az volt, hogy a megroggyant költségvetést devizabevételhez juttassák az amnesztiázók^[33], s akiknek pénze a kötelező átváltás révén forintalapú, dematerializált állampapírba kellett, hogy kerüljön befektetésre – így finanszírozva az államot – s a bank kamatot nem fizethetett utána. Az adóalanyok általi finanszírozás legalább ötéves tartamát csökkenő adóterheléssel kívánta megoldani a jogalkotó. Ugyanis ha 5 évig nem vette ki a tulajdonos a pénzt, akkor teljesen adómentessé vált. Ha viszont a nyitástól számított 3 éven belül kivette volna, akkor az adó alapja a kifizetett összeg 200 százaléka. S mivel az említett 3 évig kétszeres adóval járt volna a kivét ahhoz képest, mintha egy normál, adózott vagyon hozamát kellett volna leadóznia az adóalanynak, így logikus, hogy ezen adózói extraterheket, valamint az ötévi finanszírozói szerepet, és közben a forint értékvesztését is bevállalva cserébe az állam majd „félrenéz”, és megbocsátja az adójellegű bűncselekményeket.

5.6.1. A jogsértők jogainak megsértése

Az SMSZ eredeti szabályrendszerét időközben módosították. De nem a logikusan elvárható korrekciók irányába, hanem épp ellenkezőleg, ugyanis paradox módon a 2015. július 1. és 2016. július 1. között megnyitott számlákra bevezették, hogy elég csak egy évet meghaladóan számlán tartani a pénzt, s így ez már 10% adó megfizetésével adózottnak tekintendő. Ha egy éven belül vették volna ki, akkor 20% volt az adó. A rendszer az említett egy évig volt hatályban, így a nem ezen időtartam alatt nyitott számlák tulajdonosait hátrányosan megkülönböztetett helyzetbe hozták^[34].

5.6.2. Az SMSZ anonimitása, ami valójában nem az

Igen ám, de tudunk olyan közepes bankról, aki az SMSZ tulajdonosát névvel együtt jelentette a NAV-nak, mivel jogászaik nem olvasták el figyelmesen a fenti – anonimitást biztosító – szabályozást. S szakmai körökben közismert az is, hogy több olyan nagyobb bank van, akik viszont a Pénzmosásellenes törvény (Pmt) miatt jelentették a NAV PEII-nek a pénzmosásgyanúsnak tűnő offshore-os beutalásokat, vagy készpénzes befizetéseket. Mondván: az SMSZ-ről szóló törvény nem írja felül a Pmt-ben előírt befizetések vizsgálatát^[35]. Bár az SMSZ – mint adóamnesztia – valójában „felülírja” a Pmt-t az adójellegű bűncselekményeknél – hiszen ha nincs adójellegű alapbűncselekmény az SMSZ miatt, akkor erre pénzmosás sem állapítható meg.

De kétségtelen tény az is, hogy a bank compliance osztálya nem rendelkezik ahhoz elegendő eszközzel, hogy biztosan megállapíthassa, hogy a beérkezett pénz biztosan nem származik nem-adójellegű bűncselekményből. Ezért joggal gondolhatták, hogy ezt a megfelelő információs eszközökkel ellátott NAV PEII majd megvizsgálja – ha akarja – úgyhogy biztos, ami biztos: bejelentették a pénzmosásgyanút, mellyel le is fedezték magukat a bejelentés elmulasztásának jogkövetkezményeit illetően. Nos ezen banki óvatosság a későbbi amnesztiáknál is feltehetően ugyanígy meglesz, így az amnesztiák valójában nem anonimak a nagyobb bankoknál – azaz ahol komolyabb a banki compliance, vagy komolyabban veszik feladatukat.

Ez a kis bankokra már nem annyira jellemző, ugyanis egy vidéki, kisvárosi bankfiókban ha nincs elég forgalom, akkor a fiókot bezárja a központ, így a fiókvezetés gyakran „félrenéz”, ha a többtízmilliós ki- és befizetések – és más pénzmosásgyanús tranzakciók – rendszeresek is a fiókban. S mivel a kisebb bankokban nincs, vagy gyenge a szoftveres figyelése a gyanús tranzakcióknak, így a banki vezetés számára sem feltétlenül derül ki az ügyeskedés. De ha tudnak is róla – mert ha nagyon akarnának, akkor tudhatnának is róla – akkor sem érdekük fejleszteni a rendszeren, mert nekik sem céljuk a vidéki fiókok bezárása, hiszen a bankjuk kisebbedik, a tulajdonos pedig nem ezt várja el tőlük, hanem újabb, és újabb – lehetőleg „pénzes” – ügyfeleket. És ez nem a kisnyugdíjas bankszámlája lesz…

Ám a probléma nemcsak a magyar kisebb, vagy nagyobb bankok problémája, hiszen a világ legnagyobb bankjai is ugyanezzel a dilemmával szembesülnek, s melyet azért említünk meg, mivel büntetőjogi szempontból érdekes bírósági megoldása lett az ügynek. A morális kérdések boncolgatására viszont a terjedelmi korlát miatt nem alkalmas ez a fórum, azaz, hogy vajon nem szaladt-e nagyon előre – különösen az adócsalásra, mint alapbűncselekményre is érvényes – pénzmosásellenes szabályozás bevezetése mindenhol, majd ennek betarthatatlanságára „válaszul” a kötelezett piaci és állami szereplők tömeges félrenézése?

A következőkben ismertetett ügy talán azzal szembesíthet bennünket, hogy úgy tűnik igen, és ezt meglepő módon az illetékes bíróság is így gondolta annak ellenére, hogy nem adócsalás volt az alapbűncselekménye a pénzmosásnak, hanem kábítószerkereskedelem, ami viszont évtizedek óta mindenhol nagyon komolyan vett („kiemelt”) alapbűncselekménye a pénzmosásnak. Míg például az adócsalás nem alapbűncselekménye még ma sem néhány országban – nem véletlenül. Lásd USA, Svájc, Kína, hogy csak a nagyokat említsük, míg sok kisebb országban viszont igen^[36].

5.6.2.1. Casas de cambio (CDCs) – A Pénzváltók számlái a Wachovia banknál

Nézzük tehát a pénzmosás bejelentésének/nem bejelentésének technikáját, mely ügy a világválság következtében került reflektorfénybe, így még a nem-szaksajtó is foglalkozott vele. S ahol kellemetlen dolgok derültek ki látszólag nagyon tekintélyes intézményekről is, melynek egyik példája az amerikai Wachovia Bank ügye. 2009 őszén ugyanis lezárult a Wells Fargo 12,7 milliárd dolláros felvásárlási ügylete, melynek kapcsán – a válság miatt 25 milliárdos állami segélyt kapva – a Wachovia bankot bekebelezte, így az eszközöket tekintve az USA negyedik legnagyobb bankjává válhatott, fiókhálózata pedig a legnagyobb lett az országban. A Wachovia rossz hitelportfóliója miatt került nehéz helyzetbe, s a Wells Fargo úgy számolt, hogy a birtokába került 482,4 milliárd dolláros hitelállományból 71,4 milliárd dollárnyit kell majd leírnia. A számokat csak azért ismertetjük, mert a néhány pénzváltónál befizetett készpénzes ügylet és utazási csekk elindította lavina végén a hitelállomány nagyságrendjébe tartozó, 378,4 milliárdos összeg „jött ki”. Igaz ez nem valamiféle kockázatos hitelállomány végszámlája, hanem annál némileg kellemetlenebb ügy.

Történt ugyanis, hogy egy Martin Woods nevű korábbi drog-nyomozó 2005 februárjában belépett a bank londoni részlegéhez dolgozni, mint a pénzmosás­gyanús tranzakciók figyelésével és bejelentésével (suspicious activity reports – SARs) foglalkozó com­pliance szakember. Egyszer csak furcsának talált néhány utazási csekken lévő aláírást, melyre a központi pénzmosásellenes részleg legyintett, mondván biztosan valaki adóelkerülési szándékkal trükközött. 2006-ban összesen 50 – gyanús tevékenységre utaló – bejelentést tett a bankközpontba a mexikói pénzváltókból érkező átutalások kapcsán. Később kiderült számára, hogy több mint 6000 ilyen kérés ment korábban a floridai bankrészleghez is, ami a latin-amerikai piacokért – és így a mexikóiért is – felelt. Az ügyszám abszurdnak tűnt számára, s érezte, hogy itt sokkal többről lehet szó, mint adóelkerülésről. Mivel a bank semmit nem jelentett ezen gyanús tranzakciókból a hatóságok felé – bár kötelezett volt rá – így Woods érezte, hogy külső segítségre lesz szüksége az igazság kiderítéséhez.

Felkereste korábbi londoni kollégáit, akik kapcsolatba léptek az amerikaiakkal, s a hatósági gépezet beindulása után 2007-ben a bank az amerikai ügyészség nyomására kénytelen volt a mexikói pénzváltós utalások fogadását leállítani. Ám Woodstól a bank mondvacsinált okokból megszabadult, a legkártékonyabb személynek minősítve őt. Munkaügyi pert indított, mely végén a bank egy bizonyos – Woods által is titokban tartandó – összeget fizetett neki sérelmeiért. A hatósági vizsgálatok végén a bank alelnöke elismerte, hogy Mexikó évi GDP-jének harmadát elérő értékben a bank lehetővé tette 22 mexikói pénzváltócégnek – casas de cambio (CDCs) –, hogy a nála nyitott ún. levelező-banki (correspondent) számláikon keresztül három év alatt 378,4 milliárd dollár folyhasson át háborítatlanul úgy, hogy a bank eközben bármilyen gyanús tranzakciót bejelentett volna, bár a pénzváltók a mexikói kábítószerkartellek pénzmosóiként is funkcionáltak – ahogyan Wood gyanította és jelezte is. Végül sohasem derült ki, hogy az összegből pontosan mennyi is volt a kábítószerkartellek igazolt/bizonyított vagyona és pénzmosása, mert bár 20 milliárdot már a vizsgálatok kezdetén „gyanús eredetűnek” minősítettek, de a vizsgálatok gyorsan elhaltak.

Ugyanis az ún. halasztott bűnvádi eljárás (deferred prosecution) miatt, ha a bank tartózkodik a bűncselekmény folytatásától/ismétlésétől, akkor a vádat ejtik. És mivel „tartózkodott”, ezért végül büntetőjogi felelősségrevonást senkinél sem állapítottak meg, csak pénzbírságot szabott ki a floridai bíróság. Egy 110 milliósat, mivel a bank olyan tranzakciók fölött hunyt szemet, amelyek drogcsempészéshez kapcsolódtak, és egy 50 milliósat a készpénzkezelés szabályainak megsértéséért, mely készpénz összesen 22 tonna kokain értékesítéséhez kapcsolódott. A büntetés a bank 2009-es, 12,3 milliárdos profitjának a 2 százalékát sem érte el.

Az ítélet sokaknál keserű szájízt hagyott maga után, különösen Woods-nál. Szerinte a halasztott bűnvádi eljárás fontos része volt az ügy mielőbbi gyors ejtésének, mivel „A felügyeleti szervek nem akartak több időt tölteni ezzel, és nem akarták bűnügyi irányba sem elvinni az ügyet. Épp hogy elindították a büntetőeljárást, és már le is zárták. S bár a nyomozók tették a dolgukat, de végül is mindezeknek mi lett a végeredménye? Az, hogy a kábítószer-kereskedelemből gyilkosságok révén keletkezett vagyonnal kapcsolatba került személyek közül senkinek sem kell börtönbe vonulnia.”^[37]

Antonio Maria Costa, az ENSZ kábítószerbűnözésre szakosodott irodájának volt vezetője szerint a bankok – különösen a válságok forráshiányos időszakában – ki vannak szolgáltatva a „táskás” emberek feketepénzeinek, mivel szerinte ez az egyetlen likvid használható tőke ilyenkor, s ez bizony számos bankot mentett meg az összeomlástól.

Azóta az is kiderült, hogy a Wachoviától egy sokkal nagyobb bank – a HSBC – is belekeveredett a mexikói „problémás” pénzek kezelésébe, amiért az US Igazságügyi Minisztérium az eddigi rekordnagyságú, 1,9 milliárd dollárra bírságolta, mivel compliance részlege elmulasztotta a Sinaloa kartell pénzmosásgyanús tranzakcióit jelenteni a hatóságoknak^[38]. Az „érdekes”, de nyilvánvaló – és egyáltalán nem meglepő – világgazdaságfinanszírozás természetes jelensége ez. Ahogyan természetes volt a cikk elején említett „újracsomagolt” (subprime) kötvények világa is, vagy a Foot-jelentésben^[39] feltárt finanszírozási mód, amikor a brit pénzpiacok összeomlását a válság idején csak a brit koronagyarmatokról érkező óriási összegekkel tudták elkerülni. Hiszen csak a kis Csatorna-szigetről Jersey-ről – ahol debrecennyi ember él – 218 milliárd dollár érkezett brit bankok számára „financiális problémáik” enyhítésére, míg Guernsey-ről 74 milliárd, Man szigetéről pedig 40 milliárd. A brit koronagyarmatokról együttesen pedig 332,5 milliárd. Így a jelentés lakonikusan megállapította, hogy ezen források nem nélkülözhetőek az ínséges időkben, így célszerű békén hagyni őket. Mármint a más országokat amúgy adóveszteséggel megkárosító offshore-bejegyző jogrendszerüket.

Nem titok az sem, hogy az offshore-működtetés helyszíne szempontjából az ilyen szigeteken bejegyzett (offshore) vagyonkezelőket, befektetési alapokat, trustokat, befektetési bankokat valójában nem a pálmafák tövéből, hanem a pénzpiaci központokból – London, New York stb. – működtetik, de természetesen nincs olyan adórevizor, aki meg merné állapítani x, vagy y hedge fund, vagy befektetési bankház karibi, csatorna szigeteki offshore-fiókjának London City-beli, vagy New York Wall Street-i adóilletőségét/telephelyét emiatt – bár jogilag meg kellene.

A Wachoviától eltávolított Woods egyébként azóta bankoknak tart előadást világszerte a pénzmosás jeleiről és felismerési lehetőségeiről. Véleménye szerint a világ két legnagyobb mosodája nem Jersey, a Kajmán szigetek, vagy más, pálmafás szigetek, hanem az említett New York-i Wall Street és London. Lakonikusan azt is megállapította, hogy a Wachovia-ügy után egyetlen hatóság sem kérdezte meg őt, hogy mit kellene másként csinálni, hogy a pénzvilágban elkerülhetőek legyenek a hasonló skandalumok. S szerinte ugyanazok az emberek ülnek a brit pénzügyi felügyeletnél, mint akik korábban őt támadták, amikor feltárta bankja cinkosságát. Sőt ezek az emberek olyan új szabályokat vezettek be, melyek a bankárok és a banktitok kivételezettségét/elsőbbségét erősítik az átláthatósággal és a nyilvánossággal szemben, azaz a titkosság elsődleges, a nyilvánosság pedig még inkább másodlagos lett.

Úgy tűnik tehát, hogy a magyar (kis)bankoknak nincs miért „szégyenkezniük”, s így talán valahol érthető az is, hogy ők miért nem jelentik az amnesztiázó ügyfelek SMSZ-befizetéseit (sem).

Az SMSZ-amnesztiából kb. 160 milliárd forint költségvetési bevétel származott, s a pénz főleg svájci bankokból érkezett az ottani tisztulási folyamatok következtében.

6. A 2017-es adóamnesztia

6.1. Amnesztia a készpénzvagyonra, utólagos adófizetés

Az új, 2017-es amnesztia ugyanabba a Magyarország gazdasági stabilitásáról szóló 2011. évi CXCIV. törvénybe^[40] került, mint amiben az SMSZ amnesztia volt. Az SMSZ-ről szóló 8/C alcímet (39/A–39/C. §) hatályon kívül helyezték 2017. 01. 18-án, az újabb amnesztiáról szólót 8/D. alcímet (38/D. §) pedig betették 2017. 01. 01-jei hatállyal. Ez az új amnesztia két – közvetetten valójában viszont három – lehetőséget kínál a notórius offshore-ozóknak, mielőtt megérkeznek külföldi bankszámlaadataik a NAV-hoz.

Az adóamnesztiával a magánszemélyeknek 2017. június 30-ig lehet élni. Újdonság az SMSZ amnesztiához képest, hogy önellenőrzési pótlék is fizetendő a 10%-os adón felül. Ami egy 2011-ben megszerzett, de be nem vallott jövedelemnél akár többletként 21% is lehet, egy 2012-esnél 15,37%, 2013-asnál viszont már csak 8,7%^[41]. A 10+21%-os teher nem tűnik igazán vonzónak, de abban az évben az offshore-ozók ennél még magasabb mértéket kellett volna, hogy fizessenek adóként, ám ezt természetesen senki sem tette meg. Az amnesztiás mérték már nem olyan sok viszont akkor, ha az adóhatóság a szándékos adócsalásnál megszokott 200% bírságot szabná ki a normál 50% helyett, és még késedelmi kamat is terhelné az összeget. Az amnesztia elméletileg a 2016. június 30-ig megszerzett jövedelem kifehérítésére szolgálhat, az azutáni jövedelemnél az adóalany csak normál önellenőrzéssel mentesülhet a következmények alól.

A törvény 39/D. § (1) szerint: „A személyi jövedelemadó alanyának minősülő természetes személy a személyi jövedelemadóról szóló törvény rendelkezései szerint 2016. június 30-ig megszerzett, a (2)–(3) bekezdés szerint meghatározott bevétele tekintetében választhatja, hogy adókötelezettségeit – az adózás rendjéről szóló törvénynek és a személyi jövedelemadóról szóló törvénynek egyébként a bevételre irányadó rendelkezései helyett – a (4)–(7) bekezdés szerint teljesíti.

(6) A (4) bekezdés szerinti személyi jövedelemadóval összefüggő adókötelezettségeit a természetes személy, önadózás helyett, az Európai Gazdasági Térségről szóló megállapodásban részes államban székhellyel rendelkező olyan bank útján teljesíti, amelyet az állami adóhatóság – a bank kérelmére – erre kijelölt. Az adókötelezettségek ilyen módon történő teljesítésének az a feltétele, hogy a bank által a természetes személy javára az adókötelezettségek teljesítése céljából megnyitott bankszámlán a (4) bekezdés szerinti személyi jövedelemadó alapjául szolgáló pénzösszeget 2017. június 30-ig (különösen befizetés vagy utalás alapján) jóváírják.”

Talán a büntetőjogászok körében nem közismert, hogy az Szja. tv. ún. pénzforgalmi szemléletű. Esetünkben ez azt jelenti, hogy az adott adóévben bevételnek kizárólag a ténylegesen befolyt tételek minősülnek. Pénz esetében ez azt a napot jelenti, amikor a magánszemély ezt birtokba vette (átvette), vagy amikor az összeget a bankszámláján jóváírták.

A törvény végrehajtását szabályozó miniszteri rendelet^[42] a következőképpen részletezi a bevallás módját:

„6. § (3) A természetes személy az (1) bekezdés szerinti nyilatkozatán feltüntetheti a nyilatkozat szerinti jövedelem megszerzésének adóévét. Ha a jövedelmet több adóévben szerezte, a nyilatkozatot adóévenként külön-külön is megteheti. Ha a természetes személy különböző pénznemekben szerzett jövedelmet, a nyilatkozatát pénznemenként (és esetleg adóévenként) külön-külön is megteheti.”

A két szöveget értelmezve úgy tűnik, hogy itt a törvény azt várná el, hogy valakinek a magánszámláján (vagy készpénzben a „párna alatt”) álljon rendelkezésére az a pénz, amely a kijelölt bank^[43] által a magánszemély nevére megnyitott amnesztiás számlára kell, hogy kerüljön. Mindez a 2016. június 30-ig megszerzett összegre vonatkozóan, hiszen csak a magánszemély által addig készpénzben ténylegesen átvett, vagy saját bankszámláján addig jóváírt vagyon amnesztiázhatna.

Igen ám, de a „nagyátlag” offshore-os adócsalónak nem a magánszámláján volt/van a pénz, hiszen amit az offshore-ral elcsalt, azt folyamatosan fel is élte, azaz ki is vette a számláról készpénzben, vagy bankkártyával. S mivel csak az igazán tehetősebbek magánszámláján volt/van jelentősebb összeg, ezért úgy tűnik, mintha a törvény kizárólag ezeket célozná a mentesítéssel, valamint a készpénzes amnesztiázókat, s nem az említett „nagyátlag” offshore-os adócsalókat, akiknek viszont inkább az offshore-cégük számláján van/volt a pénz – már ami megmaradt belőle. Különösen igaz ez a „kényszerű” offshore-os adócsalókra, akiknek folyamatosan kellett költeniük a belföldi vállalkozásaik folyamatos finanszírozása, ill. túlélése érdekében. Nekik ebből a feketepénzből kellett a minimálbérkörüli hivatalos béren túli összegeket zsebbe adva kipótolni alkalmazottaik fizetését annak érdekében, hogy megtarthassák őket pl. a belföldi fiktív költségszámlákkal szintén csaló konkurenseikkel szemben.

S ha a bank illetékesei tudják, hogy az szja pénzforgalmi szemléletű, akkor bizony egy 2017-es, az amnesztiázó offshore-cégének számlájáról érkező utalást nem fognak engedni amnesztiázni. Hiszen mivel is lehetne magyarázni azt, hogy ez a pénz valójában már 2016. június 30. előtt a magánszemély bankszámláján volt, s onnan került pl. kölcsönként az offshore-hoz, és már nincs is meg a magánszámla, s ezért érkezik az offshore-számlájáról az amnesztiás magánszámlára. Bár nem elképzelhetetlen egy ilyen helyzet, de biztosan nem tűnik átlagosnak. És még biztosabb, hogy a magánszemély ezt nem tudja hitelesen igazolni, például ezen kör utalásainak banki bizonylataival. Talán épp ezért várja el a jogszabály „csak” a magánszemély nyilatkozatát, melyet a banknak el kell fogadnia?

A miniszteri rendelet 6. § (5) bekezdése szerint ugyanis: „Az (1) bekezdés szerinti nyilatkozat átvételét a kijelölt bank nem tagadhatja meg, ha a nyilatkozat megfelel a Gst.-ben és az e rendeletben meghatározott összes feltételnek.”

Azaz a jogalkotó tudja, hogy az amnesztiázók legnagyobb része valójában nem tud megfelelni a feltételnek? Ezért kötelezi a bankot a nyilatkozat bármilyen ellenőrzés nélküli elfogadására?

(7) A bank az adókötelezettségek teljesítésére szolgáló bankszámlát a természetes személy nyilatkozata alapján nyitja meg. A természetes személy az önellenőrzési pótlék megállapítása érdekében nyilatkozatában közli a bankkal, hogy a (4) bekezdés szerinti személyi jövedelemadó alapjául szolgáló jövedelmet mely adóévben (vagy adóévekben) szerezte meg; ilyen közlés hiányában azt kell feltételezni, hogy a jövedelem megszerzése a nyilatkozattétel adóévét megelőző hatodik adóévben történt, és ennek megfelelően kell megállapítani az önellenőrzési pótlék összegét.

Az átlagos offshore-os, és a „párna alatti” készpénzes amnesztiázó – ha már sorozatban hamis nyilatkozatokra van „kötelezve”, akkor – feltehetőleg már a szerzés évéről szóló nyilatkozat hamisságát is meg fogja kockáztatni mondván: ez még „beleférhet”, hiszen ha nem tud/akar nyilatkozni, hogy melyik évben is szerezte, akkor a 6 évvel ezelőtti adóévben, azaz 2011-ben megszerzett jövedelemnél akár 21% is lehet az önellenőrzési pótlék. És így a 10% teherrel összeadva már az összeg közel harmadát veszítené el. Ha viszont 2016 első féléve lenne a jövedelemszerzés időpontja, akkor csak 10,5% lesz a fizetendő adó. S mivel „csak” nyilatkoznia kell erről, feltehetőleg a legtöbben ezt fogják választani, hiszen a banknak a nyilatkozatot el kell fogadnia.

(6) Az (1) bekezdés szerinti nyilatkozat tekintetében bizonylatmegőrzési kötelezettség a nyilatkozat kiállítása évét követő ötödik év végéig azt a bankot terheli, amely a nyilatkozatot az (5) bekezdés szerinti záradékkal látta el. A nyilatkozattevő a nyilatkozat megőrzésére nem kötelezett.

Talányos, hogy akkor, amikor az adóalanynak a legkisebb „adópapírjait” is őrizgetnie kell 6 éven keresztül, miért épp egy – akár hat éven keresztüli – adócsalás következményei alól felmentő „menlevelet” nem kell megőriznie a saját jól felfogott érdekében? Igen, a bank valóban őrzi, de akkor is… Talán azért, hogy nehogy megtalálja a feleség, vagy más „illetéktelen” otthon a nyilatkozatot az amnesztiázott összegről?

Most pedig nézzük, hogy a jogalkotó mely típusú magánszemély-jövedelmeket kívánta legálissá tenni, és ezek az offshore-ozásnál és más adócsalásoknál mit is jelenthetnek.

„(2) A természetes személyt az (1) bekezdés szerinti választási lehetőség a személyi jövedelemadóról szóló törvény szerinti következő adókötelezettségi jogcím alá eső jövedelem alapjául szolgáló bevételei tekintetében illeti meg:

a) egyéb jövedelem;”

Ahogyan korábban bemutattuk, az egyezmény nélküli helyszíneken bejegyzett offshore-okból (EKT-ból) származó jövedelmek – pl. az osztalék – a büntetőszabályozásnak köszönhetően „egyéb jövedelemnek” minősülnek az szja szerint, nem pedig „tőkejövedelemnek”, de emiatt kb. kétszeres az adóterhük (33% versus 15%) ahhoz képest, mintha egy belföldi cégből származnának (vagy egy egyezményes, „rendes” külföldi cégből). Az osztalék az a jövedelemtípus, mely adókötelezettség elcsalására gondolnak a magyar UBO-k akkor, amikor az offshore-ukba juttatott pénzből – annak bankszámlájáról – készpénzben, vagy bankkártyával kiveszik azokat az összegeket, amelyeket személyes célra költenek, de nem fizetik meg utána a kivétnél felmerülő közterheit. Ám a korábbiakban bemutatott szokásos gyakorlat szerinti magyar vezetési hely miatt az offshore-ok belföldi adóilletőségűek, ugyanúgy mint egy magyar vállalkozás. (Mivel az egyezményes és nem egyezményes helyszínű offshore-okat is ugyanígy vezetik, ezért ebben nincs lényegi különbség közöttük.) Így az UBO a vezetője (alkalmazottja) és tulajdonosa is ennek a belföldi adóilletőségűvé vált cégnek. Az ekkor fizetendő közterhek sokkal szerteágazóbbak és magasabbak, mint az említett osztalékadó. Még az EKT miatti kb. kétszeres „egyéb jövedelem” mértékhez képest is. Hiszen ő a munkavállalói közterheket, cége pedig az ő foglalkoztatását terhelő adók és járulékok megfizetése után a társasági adót, HIPA-t, és végül még az osztalékadót is ki kellene, hogy fizesse. A kérdés, hogy a NAV ezen tényleges cégműködtetési gyakorlatot figyelembevéve állapítja-e majd meg ezen jövedelmek jogcímét, vagy mint a korábbi amnesztiáknál, nem foglalkozik a tényleges helyzettel, s úgy veszi, mintha egy valódi külföldi adóilletőségű cégből származna a vagyon.

„b) kamatjövedelem;
c) értékpapír-kölcsönzésből származó jövedelem;
d) csereügyletből származó jövedelem;
e) osztalékból származó jövedelem;”

A jogalkotó itt az egyezményes offshore-helyszínű cégekből származó – fentebb említett módon kivett – pénzösszegekre gondolhatott, hiszen ezek elméletileg valóban tőkejövedelemként adóznának az egyezményekre tekintettel. Mégpedig összességében a magyar cégekből származó osztalékadó mértékével (15%). Ám mivel őket is belföldről vezetik, így belföldi adóalanyok, ugyanolyan kötelezettségekkel, mint ahogy föntebb, az a) szakasznál bemutattuk.

„f) árfolyamnyereségből származó jövedelem;
g) ellenőrzött tőkepiaci ügyletből származó jövedelem;
h) vállalkozásból kivont jövedelem.”

Azaz ezen típusú jövedelmeket „a bank által a természetes személy javára az adókötelezettségek teljesítése céljából megnyitott bankszámlán a (4) bekezdés szerinti személyi jövedelemadó alapjául szolgáló pénzösszeget 2017. június 30-ig (különösen befizetés vagy utalás alapján) jóváírják.”

Belföldi vállalkozásból elméletileg nem származhatna az amnesztia forrása a következők miatt:

„(3) A természetes személyt nem illeti meg az (1) bekezdés szerinti választási lehetőség az olyan jövedelem alapjául szolgáló bevételeivel kapcsolatban,

a) amelyet terhelő személyi jövedelemadót vagy személyijövedelemadó-előleget az adózás rendjéről szóló törvény vagy a személyi jövedelemadóról szóló törvény rendelkezés alapján a kifizető köteles megállapítani, vagy

b) amellyel összefüggésben a kifizető az adózás rendjéről szóló törvény vagy a személyi jövedelemadóról szóló törvény alapján adatszolgáltatásra vagy igazolás kiállítására kötelezett.”

Itt szintén félre kell néznie a NAV-nak ha offshore-cégből származó vagyon amnesztiázna, hiszen az említett belföldi adóalanyiságuk miatt kifizetőnek minősülnének, így ezek vagyonából nem lehetne amnesztiáznia a magánszemélynek.

Komolyabb kérdéseket vet fel viszont az, ha valaki készpénzt visz be a kijelölt bankba. Ekkor ugyanis az sem zárható ki, hogy egy magyar bejegyzésű cégtől származik a pénz (És persze az sem, hogy a kifizetőnek minősülő offshore-ból.) S mivel ezen belföldi forrású – kifizetőtől származó – jövedelem deklaráltan nem amnesztiázhat a törvény szerint, így az említett készpénzes amnesztiázó feltehetőleg azt fogja hamisan állítani a bankban, hogy a pénz egy offshore-ból származik. (A bank feltehetőleg nem tudja, hogy az offshore valójában belföldi illetőségű, és így kifizetőnek minősülne, és így ő nem fogadhatná be a készpénzt ekkor (sem).

Az önellenőrzési pótlék csökkentése érdekében pedig feltehetőleg azt fogja ő is – ismételten hamisan – nyilatkozni, hogy 2016 elején szerezte az egész jövedelmet, így a pótlék kb. csak 0,5% lesz, azaz összesen 10,5% a fizetendő teher. Ennek ellenőrzését a bank szintén nem fogja elvégezni, hiszen a „nyilatkozat átvételét a kijelölt bank nem tagadhatja meg, ha a nyilatkozat megfelel a Gst.-ben és az e rendeletben meghatározott összes feltételnek.” Ugyanis a nyilatkozó vagyonáról a feltételek teljesítését paradox módon maga a nyilatkozó igazolja. Például, hogy nem-kifizetőtől származik a készpénz. Vagy, hogy nem bűncselekményből. Melyek ellenőrzését a bank nem tudja elvégezni, nem is kötelezett erre, viszont kötelezett a nyilatkozat elfogadására.

A NAV pedig – az eddigi eljárásait tekintve – talán nem fog utánamenni, hogy melyik évben is keletkezett valójában a jövedelem, s talán megelégszik a bank által anonim módon átutalt összegekkel. Ám ez az amnesztia – bizonyos korábbi amnesztiaszabálytól eltérően – nem mondja ki azt, hogy NAV nem végezhet utólagos ellenőrzést. Amely ellenőrzésre viszont szükség is lehet, hiszen úgy tűnik, hogy a nyilatkozat kötelező banki elfogadása következtében bármilyen forrásból, és bármilyen bűncselekmény elkövetéséből származó pénz is amnesztiázhatna. A bank ugyanis a nyilatkozat kötelező elfogadása után a törvény szerint elméletileg – de csak elméletileg, lásd később – már csak ennyit tesz, ill. tehet:

„(8) A bank a (4) bekezdés szerinti személyi jövedelemadót és a (7) bekezdés alapján megállapított önellenőrzési pótlékot a (6) bekezdés szerinti jóváírást követő 8 napon belül megállapítja és levonja, valamint a jóváírás hónapjára vonatkozó adóbevallásában bevallja és az adóbevallás benyújtására előírt határidőig megfizeti. Az önellenőrzési pótlékot a jövedelem megszerzésének adóévére vonatkozó személyijövedelemadó-bevallás benyújtására előírt határidőtől a jóváírás hónapjára vonatkozó adóbevallás benyújtására előírt határidőig terjedő időszakra kell felszámítani. A bank adóbevallásában a megállapított személyi jövedelemadó tekintetében a természetes személyre vonatkozó adatszolgáltatást nem teljesít.”

Azaz az amnesztia eszerint anonim lenne, ám valójában nem az. Mégpedig az SMSZ-nél részletezett banki pénzmosásgyanú-bejelentés miatt.

„(9) A bank a személyi jövedelemadó (7) bekezdés szerinti megállapításáról igazolást állít ki a természetes személynek, amelyben – szükség esetén az érintett adóévek szerinti megosztásban – feltünteti a személyi jövedelemadó és az alapjául szolgáló jövedelem, valamint a kapcsolódó önellenőrzési pótlék összegét. A banki igazolás bizonyítja, hogy a természetes személy az (1)–(3) bekezdés szerint meghatározott jövedelemmel összefüggő adókötelezettségeit jogszerűen teljesítette.”

Azaz felmentene az adókötelezettségek elmulasztásának jogkövetkezményei alól, beleértve az adójellegű bűncselekményeket is.

6.1.1. Bűncselekménymentességi elvárás miatti használhatatlanság

Ám az amnesztiát végeredményben teljességgel használhatatlanná az teszi, hogy bár az amnesztiatörvény^[44] még nem beszél bűncselekményről sőt, a 39/D. § (9) bek. szerint: „A banki igazolás^[45] bizonyítja, hogy a természetes személy az (1)–(3) bekezdés szerint meghatározott jövedelemmel összefüggő adókötelezettségeit jogszerűen teljesítette”, ám a miniszteri rendelet^[46] már igen, és a bankszámlapénzek és készpénzek tisztára mosásánál is előírja a „bűncselekménymentességet”, ami „a nyilatkozattevő természetes személy arra vonatkozó kijelentése, hogy az utólagos adófizetési kötelezettség teljesítése érdekében befizetett összegek nem származnak bűncselekményből.”^[47]

Ám ez még az adójellegű bűncselekmény révén elcsalt adóhányadra vonatkozóan sem hozhat megváltást. Nemhogy az egyéb bűncselekményekből származó vagyonra, ill annak adóhányadára. S bár a nem adójellegű bűncselekményekből származó vagyon is adóköteles, de bevallásának elmulasztása bűnösség hiányában nem alkalmas adócsalás (költségvetési csalás) megállapítására. „Senkitől sem várható el ugyanis, hogy a bűncselekmény elkövetéséből képződött jövedelméről az adóhatóság előtt bejelentést tegyen, és ezzel önmagát mintegy feljelentse.”^[48] Ha valaki mégis amnesztiázna ezen jövedelme bevallásával, akkor az adó befizetése után fennmaradó teljes összegre vagyonelkobzást fog elrendelni a bíróság a kiszabandó büntetés terhe mellett.

Visszatérve témánkra, a csak adójellegű bűncselekményt elkövetőkre: az amnesztiázandó vagyon adócsalt része az a hányad lesz, amekkora adót kellett volna fizetni, ha bevallja az offshore magyar tulajdonosa. Ám mivel ezt nem tette meg, az erre az adóhányadnyi összegre elkövetett adócsalás/költségvetési csalás [az ezzel járó járulékos bűncselekmény(ek)] (Gazdasági adatszolgáltatási kötelezettség elmulasztása, A számvitel rendjének megsértése) révén marad meg az a teljes vagyonrész, ami az offshore-cég vagyonának (vagy a készpénzben, „párna alatt” őrzött, adócsalt vagyonnak) már egy adóbűncselekményből származó hányadát is tartalmazza.

Emiatt a „bűnös vagyonrész” említett adóbűncselekmények alóli mentesüléséhez épp az ellenkezőjét kellett volna írni a rendeletben annak a szövegnek, hogy „befizetett összegek nem származnak bűncselekményből”, hiszen az adóhányad tekintetében kétségtelenül bűncselekmény történt, s csak az összeg nem-adóhányada eredhet nem-bűncselekményből – feltéve, hogy valóban legális tevékenységből származott az eredeti, teljes bevétel.

A szöveg megfelelő lett volna, ha azt írja, hogy az összegek nem származnak nem adócsalás jellegű bűncselekményekből, melynek következtében így nézett volna ki a szöveg:

„…a nyilatkozattevő természetes személy arra vonatkozó kijelentése, hogy az utólagos adófizetési kötelezettség teljesítése érdekében befizetett összegek nem származnak nem adójellegű bűncselekményekből.”

Vagy magyarosabban fogalmazva ugyanez a kétszeres tagadás helyett:

„a nyilatkozattevő természetes személy arra vonatkozó kijelentése, hogy az utólagos adófizetési kötelezettség teljesítése érdekében befizetett összegek kizárólag adójellegű bűncselekményekből származnak.”

Vagy más szövegezéssel megoldva a bűncselekmény-kérdéskört, a megváltáshoz elég lett volna pl. a 2009-es amnesztia vonatkozó szakaszát átemelni a mostani szabályozásba, mely akkor így szólt:

„ezen jövedelem keletkezésével, befolyásával összefüggő adó- és illetékfizetési, valamint számviteli kötelezettségekkel, a jövedelem keletkezésével, befolyásával kapcsolatos okiratok kiállításával, azok felhasználásával, valamint a keletkezett jövedelmekkel végzett pénzügyi műveletekkel kapcsolatos büntetőjogi felelősség nem állapítható meg.”

Ha a fenti dőltbetűs idézetbe normál betűvel beírjuk az offshore-ozás kapcsán elkövetett bűncselekményeket, akkor a szöveg így néz ki:

ezen (adótörvények megszegésével, mint adó/költségvetési csalással megszerzett) jövedelem keletkezésével, befolyásával összefüggő adó- és illetékfizetési, valamint számviteli kötelezettségekkel (azaz a bevallás elmulasztásával, vagy valótlan bevallás benyújtásával), a jövedelem keletkezésével, befolyásával kapcsolatos okiratok (fiktív számlák és színlelt szerződések) kiállításával, azok felhasználásával, [például okirat-hamisításokkal a hamis magyar adóbevallások kapcsán, vagy a magyar cégregiszterbe hamis adat bejegyeztetése folytán – azaz akkor, ha magyar céget tulajdonol offshore-cég, hiszen ilyenkor az offshore cég (és annak nominee/névleges szereplői) kerülnek a tényleges tulajdonos UBO helyett bejegyzésre az ún. „intellektuális” közokirat-hamisítás révén], valamint a keletkezett jövedelmekkel végzett pénzügyi műveletekkel kapcsolatos (s így akár pénzmosást is eredményező) büntetőjogi felelősség nem állapítható meg.

Ez világos és egyértelmű felmentés lehetett volna az adójellegű bűncselekmények alól, mely szabályozás egyezett a nemzetközi amnesztiaelvekkel.

Bizonyára nem tévedünk nagyot, ha feltesszük, hogy senki sem vesz 2–5000 euróért/dollárért egy offshore céget és fizeti évente ennek kb. felét fenntartási díjként azért, hogy évente százezer forint alatti összegű adót csaljon el vele. Hanem a legtöbben értelemszerűen azért, hogy ettől jóval nagyobb összeget.

Továbbá: az adózás iránt kicsit is érdeklődők által közismert, hogy a szokásos offshore-ozással szerzett vagyon adóhányadot érintő része még a legenyhébb esetben is adócsalás bűncselekménye révén keletkezett, ill. maradt meg az UBO-nál. (Kivéve természetesen azon nagyon ritka esetekben, amikor – a korábban bemutatott feltételeket teljesítve – jogszerűen használják az offshore-konstrukciót.) A büntetőjogászok pedig jól tudják azt is, hogy mind a régi, mind az új Büntető Törvénykönyv (Btk.) szerint is bűncselekmény történt, ha az adócsalás révén az államot ért vagyoni hátrány meghaladta a százezer forintot^[49]. Azaz ha valaki – akár offshore-ozás révén – ennyi adót az elcsalt, akkor elméletileg már bűncselekményt is elkövetett.

Ám az ismételt hatósági félrenézés a hibás jogszabályi megfogalmazás ellenére is valószínűnek tűnik. Ugyanis a NAV már korábban megkapta az amerikaiaktól a magyar tulajdonú amerikai bankszámlák adatait. (Oka a viszonosság, melyet a FATCA szabályozásuk ír elő. A FATCA sikeressége az említett nemzetközi bankszámla információcsere-szerződés mintájaként/sablonjaként szolgált a G20-ak multilaterális egyezménye számára, s amely következtében jönnek az említett adatok ősszel félszáz országból, 2018 őszén pedig újabb félszáz körüliből^[50].) Most tehát a FATCA révén megkapott számlaadatok kapcsán a NAV „felkérte együttműködésre” a számlájuk kamatjövedelmét bevallani „elmulasztókat”, hogy lennének olyan szívesek pótolni ezt. Amely magatartás homlokegyenest ellentéte az Adóhatóság több évtizedes szemléletének és gyakorlatának. A 180 fokos fordulatra egyelőre nincs hiteles válasz. Egyesek ezt trükknek vélik, mondván a bevallás megtétele után a NAV megnézi azt, hogy miből is keletkezett a teljes számlaösszeg. Amire meg is van a joga.

A mostani, ún. „támogató eljárás” kapcsán a NAV most még csak a 2014-es amerikai osztalék- és kamatjövedelmeket vetette össze az adóalanyok bevallásaival. Kétezer adóalanynál ez nem egyezett, őket a NAV a „támogató eljárással segíti” – nyilatkozta a NAV vezetője, Tállai András.

Megjegyzendő, hogy ha az adózókat nem támogató, hanem a szokásos adóellenőrzési eljárásában vizsgálná, a mulasztók az adón kívül 50–200 százalékos adóbírsággal, és a jegybanki alapkamat kétszeresével számolt késedelmi pótlékkal lennének sújtandók – nem megfeledkezve a büntetőjogi következményekről sem. Ezzel ellentétben a támogató eljárásban az adózó lehetőséget kap arra, hogy saját maga önellenőrzés keretében rendezze 2014-es bevallását. Az adón kívül csak a jegybanki alapkamattal megegyező mértékű önellenőrzési pótlékot kell fizetnie.

Ugyanezen támogató eljárást választotta a NAV jelen cikk írása idején, amikor a AIRBNB online szállásfoglalási rendszeréből megkapta azon kereskedelmi szálláshelyszolgáltatási tevékenységet végző magyar ügyfelek adatait, akik felé az AIRBNB kifizetést eszközölt. Mivel az eredetileg San Franciscó-i cég adóokok miatt Írországba irányítja bevételeit, így az Ír Adóhivatal küldte el az adatokat a 2015-ös adóévről, és értelemszerűen a 2016-os adat ugyanígy várható egy év múlva. Talán nem túlzás megjósolnunk azt, hogy egy-két év alatt kifehéredhet az ezen cégen keresztüli szálláskiadási tevékenység Magyarországon (is). A két támogató eljárásban tanúsított adóhatósági pálfordulás előrevetítheti azt, hogy talán az amnesztiázóknál is ezen „támogató” eljárást fogja követni a NAV, ám erre garancia nincs, mivel ez nem adószakmai döntés kérdése. A két ügyben elvégzett adóhatósági kockázatelemzést az eset súlyosságától függően egyébként három eljárás követhetné: támogató, ellenőrzési vagy – szándékos, súlyos adócsalás esetén – büntető.^[51]
 

6.2. Céges részesedés kedvezményes megszerzése

Az adózatlan, bankszámlán, vagy a „párna alatt” lévő pénzek amnesztiája mellett a jogszabály 8/E. alcíme
(39. §/E. §) által biztosított másik lehetőség, hogy a magánszemély az eddig névleges tulajdonos nevén lévő offshore-cégét a saját nevére veheti. Ahogyan az offshore-cég(e) tulajdonában lévő magyar cég(e) üzletrészét is átveheti akár ingyenesen is, és egyben adómentesen is. Ha ingyenesen szerzi meg, akkor ez bejelentendő a NAV-hoz. Emiatt feltehetőleg senki sem választja ezt a lehetőséget, hanem az ingyenes szerzés helyett egy jelentéktelen értéket fog szerepeltetni az üzletrészátruházási szerződésben, melyet közjegyző, ügyvéd, vagy jogtanácsos kell, hogy okiratba foglaljon június 30-ig.

Ám ezen amnesztialehetőséget is használhatatlanná teszi az utólagos adófizetést lehetővé tévő amnesztiánál föntebb részletezett jogalkotási hiba, azaz hogy bár az amnesztiatörvény^[52] még nem beszél bűncselekményről, ám a végrehajtását szabályozó miniszteri rendelet^[53] már igen, mégpedig a következő módon és szöveggel (dőlt betűvel az idézett szöveg, zárójelben normál betűvel pedig a szerző – értelmezést segítő – kiegészítése, megjegyzése, és kérdése):

„A tagi részesedés megszerzésének alapjául szolgáló szerződés (…) tartalmazza a tagi részesedést átruházó (nominee/névleges? vagy a valódi tulajdonos magyar UBO?) fél arra vonatkozó kijelentését, hogy (a nominee/névleges? vagy a valódi tulajdonos magyar UBO?) vagyona részben sem ered bűncselekményből, valamint a tagi részesedés átruházása bűncselekményt nem valósít meg;

A „bűnös vagyonrész” a föntebbi, utólagos adófizetéses amnesztiánál bemutatott elv alapján az offshore-cég révén elcsalt adóhányad lesz itt is, így a bűncselekmények alóli mentesüléséhez itt sem azt kellett volna írni a miniszteri rendeletben, hogy „részben sem ered bűncselekményből”, hiszen az adóhányad tekintetében kétségtelenül bűncselekmény történt, s csak az összeg nem-adóhányada eredhet nem-bűncselekményből – feltéve, hogy valóban legális tevékenységből származott itt is az eredeti, teljes bevétel, s csak adót nem fizettek a jövedelemből. Hanem azt, hogy a vagyon „részben sem ered nem adójellegű bűncselekményből”, ill. magyarosabban fogalmazva azt, hogy „kizárólag adójellegű bűncselekményekből eredhet”.

Nem mellékkörülmény az sem, hogy az offshore-cég „papíron” átruházó névleges/nominee tulajdonosai/igazgatói hamisan igazolnák majd a valójában nem az ő vagyonukat megtestesítő üzletrész átruházását a valódi tulajdonos, magyar magánszemély (UBO) számára. S azért hamisan, mert mindkét aláíró félnél inkább a magyar valódi tulajdonos (UBO) aláírása kellene, hogy szerepeljen. Amit majd épp az amnesztiaprocedúra igazol, erősít meg, ill. tár fel – kinek hogy tetszik.

Magyarázatként idekívánkozik, hogy – offshore-helyszíntől függően – az utóbbi kb. 10–15 évben az offshore-helyszínen a strómankodásból élő helyi, névleges igazgatók minden fontosabb dokumentumot/szerződést előbb aláírattak a tényleges tulajdonos és vezető UBO-val, mielőtt ők aláírták volna ezeket annak érdekében, hogy lefedezzék magukat, ha az off­shore-céggel szemben valamilyen eljárás indulna, vagy követeléssel lépnének fel harmadik felek a céggel szemben. Ekkor ugyanis az ő névleges – de a cégregiszterekben/papírokban „valódi” igazgatónak látszó – szerepük miatt nem kerülhetnék el a – legalább részleges – felelősségrevonást. Az aláíratás miatt viszont ők probléma esetén a tényleges tulajdonos UBO-ra mutatnak, mint számukra korábban aláíróra, mondván, hogy valójában ő működteti a céget, viselje ő a valódi felelősséget. Évekkel ezelőtt ugyanis a cég nevében az UBO a névleges igazgató által minden évben számára kiállított „teljes körű felhatalmazás” (Power of Attorney-PoA) révén írta alá a névleges igazgató helyett azokat a szerződéseket, amelyeket valójában az UBO tárgyalt ki az offshore partnereivel, leggyakrabban a saját magyar cégével. Emiatt az utóbbi években a névleges igazgatók elővigyázatosságból már nem is adnak ki teljes körű felhatalmazást az UBO számára, csak egyedieket bizonyos aktusokra, pl. bankszámlanyitás, vagy egy-egy üzleti tárgyalás lefolytatása. A nemzetközi bírói gyakorlat szerint bár ez nem mentesíti őket, de ezt találták ki arra, hogy a mégiscsak a lehető legkisebb mértékben lehessen őket felelőssé tenni azért, amit az UBO tett valójában a cég „nevében” a felhatalmazás révén.

Mindezekre tekintettel a papírokból most látható névleges/nominee „strómanos” helyzetből érdemes kiindulnunk – ami a jogalkotói szándékkal eshet egybe. Ám a részesedés kedvezményes megszerzésének alkalmazásakor a nominee/névleges átruházó számára ez a helyzet is adókötelezettséget eredményezhet, mely függ attól, hogy a NAV kit akar majd valójában átruházónak tekinteni. A vélelmezett jogalkotói szándék talán arra irányulhatott, hogy az amnesztiát kihasználva az eddig offshore-cég tulajdonában lévő magyar leánycégek üzletrészeinél vagy magyar cég, vagy magyar magánszemély legyen az új tulajdonos, azaz szűnjön meg a nominee/névleges szereplők strómankodása, a mögéjük való rejtőzködés. Ám az amnesztia alkalmazásával feltárulhat, hogy az offshore csak egy paraván, s mindkét cég a magyar UBO tulajdona, így kapcsolt vállalkozásnak minősültek, ahol az említett, egymás közötti elszámolóárakban – így a szóban forgó üzletrész árának megállapításakor is – piaci árat kellene alkalmazni, és annyit is fizetni érte a speciális, magyar „amnesztiás” bankszámláról^[54]. Ellenkező esetben a társasági adó alapjának korrekcióját kell elvégezni. Viszont az eladónál – ami az UBO off­shore-céges „egyik zsebe” – a piacinál feltehetőleg jóval alacsonyabb árat fognak alkalmazni vételárként, hogy a magyar (céges vagy magán) „zsebének” ne kelljen túl sok pénzt utalnia az offshore felé. Ráadásul amit odautal, az az UBO első – offshore-os – zsebénél bevétel lesz, ami újabb adózási kötelezettségeket eredményezhet. A problémát viszont jelentősen leegyszerűsítheti a készpénzes ellenértékbefizetés az amnesztiás számlára, ami lehet bármilyen kis összeg is.

Ám sajnos ahelyett, hogy ezen problémák – és felmerülő adókötelezettségek – alól felmentést adna a szöveg, ehelyett azt várja el, hogy „a tagi részesedés átruházása bűncselekményt nem valósít meg”. De az átruházás kapcsán az említett transzferárkötelezettség megszegése miatt elmaradt adóalapkorrekciókból származó adóelőny mértékéig bizony adócsalás/költségvetési csalás történik. Ez egy újabb ok, amiért az amnesztiával valójában nem lehet élni.

A másik ok, ami szintén kizárja a használhatóságot az a fentebb említett, feltehetőleg a transzferárnál jóval nagyobb mértékű adócsalás, ami az offshore-os konstrukció fennállásának évei alatt történt, mégpedig a vázolt jogszerű működtetés elmaradása miatt elkövetett adóbűncselekmények révén. S mivel az átruházónak nyilatkoznia kell – bárki is legyen az a fentiek közül –, hogy „vagyona részben sem ered bűncselekményből”, de a szokásos offshore-működtetés következtében az adóhányad elcsalása miatt kétségtelenül bűncselekmény történt.

Az amnesztia részletesebb ismertetésébe és további anomáliáiba mindezek miatt nem érdemes belemennünk mert indifferensek az alkalmazhatatlanság miatt, melyet a bűncselekmény-mentesség elvárása okoz. (Nem feledve, hogy esetünkben a bűncselekmény-mentesség természetesen csak az adójellegű bűncselekmények alóli mentességére értendő, s ebből a szempontból tárgyaljuk, hiszen ennek nem tud megfelelni az amnesztiával megcélzott kör.)

Megjegyzendő, hogy eddig a magyar végső haszonhúzó tulajdonos (UBO) úgy tett, mintha semmi köze nem lenne a magyar cégét tulajdonló offshore „anyacéghez”, így kerülte el az egyébként nála felmerülő osztalékadó-kötelezettséget. Ez 2016-ban 15% lett volna, de mivel a külföldi anyacégek felé nincs osztalékadó (forrásadóztatás), így nem fizetett semmit – hiszen ezért cserélte ki magát offshore-ra. Ugyanez a helyzet, ha az offshore valakinek eladná a leánycég üzletrészeit s ezen árfolyamnyeresége keletkezne, mivel külföldi – akár offshore – anyacég esetén ez sem forrásadóköteles Magyarországon.

A szakmával szembehelyezkedve mindkét konstrukciónál jeleztük a könyv 2010-es első kiadásában, hogy az ilyen, szokásos és legális „adótervezéses” ügyeknek gondolt, és ekként reklámozott offshore-os ügyletek (is) sértik az Art. 2. § (1) bekezdésében tárgyalt rendeltetésszerű joggyakorlás elvét. A könyv megjelenése után két évvel a Kúria meg is hozta első olyan ítéletét, melyben kimondta, hogy ha egy magánszemély a magyar cégében csak azért szerepeltetett tulajdonosként egy offshore-céget saját maga helyett, hogy az eredetileg őt terhelő árfolyamnyereségadót így „megspórolja”, akkor az adóhatóság jogosan hagyja figyelmen kívül ezt a konstrukciót, és jogosan állapítja meg a magánszemélynél az adókötelezettséget^[55]. Büntetőjogi szempontból releváns, hogy az adóalany kivételes szerencséje volt, hogy a NAV revizorai nem tettek büntetőfeljelentést, mely révén – az elkövetési értéket is tekintve – elméletileg 8 évig terjedő szabadságvesztéssel is szembesülhetett volna. Az új Btk hatálya alatti elkövetés esetén ez már 10 év is lehetne.

Magyarországon több mint 5000 magyar cégnek van offshore tulajdonosa^[56] az említett árfolyamnyereség-adó, valamint az osztalékadó elkerülése érdekében. Emellett több tízezer számláz be a magyar cégeknek az adóalap „megfelelő” csökkentése érdekében fiktív számlákkal. Ráadásul legtöbbször az offshore-számlán lévő pénzt magán-pénzükként is kezelik a tulajdonosaik, hiszen nem fizetnek szja-t a kivett összegek után. A NAV a bírósági ítélet szellemiségét követve – és pusztán csak a cégregisztert használva –, viszont futószalagon állapíthatja meg majd az adóhiányt – és a bűncselekményt is – ha egyszer lesz rá központi akarat. Éppen ezért javasolta mindenkinek a könyv, hogy hagyjon fel az offshore-os, illegális „adótervezéssel” és amnesztiázzon.

Az államnak pedig azt, hogy a magyar racionalitásokat figyelembevevő, és betartható adótörvényeket alkosson…
 

7. Külföldiek mentesülése a magyar adóamnesztiával?

7.1. Az SMSZ révén?

A külföldi magánszemélyek magyarországi „adóamnesztiáztatásával” már az SMSZ megjelenésekor próbálkoztak ügyvédek annak érdekében, hogy a külföldi ügyfél egy magyar amnesztiás „menlevéllel” mentesülhessen az országában teljesítendő adófizetés elmulasztásának következményei alól.

A 2017. 01. 18-ig megnyitható SMSZ szövege a 39/B. § (1) bekezdésben valóban csak „természetes személyről” beszélt, belföldi vagy külföldi jelző nélkül, azaz látszólag nem voltak a külföldiek kizárva a lehetőségből hiszen: „A Stabilitás Megtakarítási Számlára a természetes személy számlatulajdonos által befizetett összeget valamennyi, e törvény szerinti fizetési kötelezettséget, vagy fizetési kötelezettséggel összefüggő kötelezettséget, jogkövetkezményt megállapító jogszabály alkalmazásában a befizetés időpontjában megszerzett, – ha nemzetközi szerződés ettől eltérően nem rendelkezik – belföldről származó jövedelemnek kell tekinteni.”^[57]

A nemzetközi szerződésre való hivatkozásnak az az oka, hogy a kettős adóegyezmény felülírja a részes országok belső jogát. S ha előbb magyar szempontból vizsgáljuk meg a helyzetet, akkor ha egy magyar magánszemély egyezményes országban szerez jövedelmet, s az egyezmény szerint ott kellene adót fizetnie ezután, akkor a magyar amnesztiatörvény nem menti fel ezen külföldi kötelezettsége alól. Sőt, ha nemcsak bizonyos jövedelmei megszerzésének helye a másik ország, hanem a teljes adóilletősége ott van, akkor a magyar amnesztiával nem szerezhet felmentést az ottani adókötelezettségei alól, mivel: „A befizetést teljesítő számlatulajdonos – amíg ennek ellenkezőjét nem bizonyítja, vagy ha nemzetközi szerződés ettől eltérően nem rendelkezik – e jövedelem tekintetében belföldi személynek minősül.” Ugyanis a nemzetközi szerződés illetőségről szóló 4. cikke erről másként rendelkezik.

Ha pedig az a bizonyos külföldi magánszemély szeretett volna amnesztiázni, akkor meg kellett vizsgálni, hogy egyezményes országbani adóilletőségű, vagy egyezmény nélküli. Ha egyezményes, akkor az egyezmény 4. cikkében szereplő szempontok döntik el az illetőségét. Ha eszerint ő nem minősült magyar belföldi adóilletőségűnek a jövedelemszerzés időpontjában, akkor nem élhetett az amnesztiával. (Ahogy korábban részleteztük, egy magánszemély jövedelemszerzése pénzforgalmi szemléletű, azaz az számít a jövedelemszerzés időpontjának, amikor átveszi készpénzben a jövedelmet, vagy a bankszámláján ezt jóváírják.)

S mivel az egyezmény „erősebb” mint a magyar szja-, vagy amnesztiatörvény, így ezek nem helyezhetik át az adóalany adókötelezettségének helyét (és értelemszerűen ezen kötelezettség elmulasztását megbocsájtó amnesztiát sem) az ő országából Magyarországra. De ha mégis megpróbálkozott volna az SMSZ-lehetőséggel, az ő országa nem fogja elismerni az amnesztiás „menlevelet”, hiszen a vagyon tényleges, magánszemélykénti megszerzése (és nem az amnesztia) időpontjában (éveiben) ottani adóilletőséggel rendelkezett a 4. cikk alapján. Így a másik ország joga ezt a jövedelmet adóztatni, s a bevallás elmulasztása esetén a következményeket is az ő (adó)törvényei szerint kell elbírálni.

Hasonló végeredményre jutunk egy egyezmény nélküli helyszínű adóalany lehetőségeinél is, bár ő elméletileg próbálkozhatott volna a magyar amnesztiával, mert nincs egyezmény, ami felülírná a magyar SMSZ-ben biztosított lehetőséget. Bár a szakma szabályai szerint egyezmény hiányában a magyar belső jog (szja 3. §)^[58] szerint belföldi illetőségű adóalannyá kellett volna válnia ahhoz, hogy amnesztiázhasson, de ezt a törvény valamiért nem várta el, s enélkül deklarálta, hogy őt „e jövedelem tekintetében belföldi személynek kell tekinteni”. Ám ha ezen deklarációnak megörülve élni szeretett volna az amnesztiával, az országában ez a „felmentés” nem bírna kötőerővel egy közigazgatási adóeljárásban, mert az országa adóhivatala értelemszerűen elvárná annak hitelt érdemlő bizonyítását, hogy a magánszemély az amnesztiázandó adóéveket tekintve nem ott volt belföldi illetőségű adóalany amikor a jövedelmeit szerezte, hanem Magyarországon. Ennek adóalanyi bizonyítása a mai elektronikus világunkban naponta tömegével hátrahagyott elektronikus adóalanyi „lábnyom” miatt nem tűnik igazolhatónak némi (ráadásul visszamenőleges) papírozás segítségével.
 

7.2. A 2017-es amnesztia révén?

Az SMSZ-t leváltó 2017-es amnesztia is a magyar szja-befizetés elmulasztásának következményei alól mentesíthetne (ha használható lenne), melyet – akár magyar, akár külföldi magánszemély, de mindenképp – a magyar Szja. tv. alanyaként mulasztott el megfizetni a szerzés időpontjában. Ugyanis a törvény 39/D. § (1) „A személyi jövedelemadó alanyának minősülő természetes személy” jogalanyról beszél. Egy külföldi állampolgár a magyar szja alanyává kétféle módon válhat a 3. § szerint: (1) ún. „belföldi illetőségű”, vagy (2) „külföldi illetőségű” adókötelezettként.

A belföldi illetőségű magánszemély adókötelezettsége összes bevételére („világjövedelmére”) kiterjed (teljes körű adókötelezettség), így egy külföldi csak akkor élhet a nem magyarországi forrású adózatlan jövedelmei kapcsán ezen amnesztiával, ha magyarországi belföldi illetőségű adóalannyá vált. Ha ő egyezményes országbani, akkor az egyezmény 4. cikke alapján kell magyar illetőségűnek bizonyulnia, ha nincs egyezmény, akkor a saját országának szja törvénye és a magyar szja törvény összevetésekor kell magyar illetőségűnek minősülnie.

Ezzel szemben a külföldi illetőségű adókötelezettünk viszont csak a jövedelemszerzés helye alapján Magyarországról származó, vagy egyébként nemzetközi szerződés, viszonosság alapján a Magyarországon adóztatható bevételére terjed ki (korlátozott adókötelezettség). Mivel a 2017-es amnesztia kizárja a magyar kifizetőtől (belföldről) származó pénz amnesztiázhatóságát, ezért a külföldi illetőségűnek minősülő adóalany magyar forrású jövedelmeit nem tárgyaljuk tovább, mivel a „külföldi illetőségű”-nek minősülő külföldi állampolgár magyarországi ilyen típusú jövedelmei nem amnesztiázhatnak (ahogyan a belföldi illetőségűek kifizetőtől származó (belföldi) jövedelmei sem).

Zárójelben megjegyzendő, hogy ha nem lenne tiltva a kifizetőtől származó vagyon amnesztiázhatósága, a külföldi illetőségű akkor is csak a jövedelemszerzés helye alapján belföldről (Magyarországról) származó jövedelmei meg nem fizetésének következményei alól mentesülhetne az amnesztiával. Ugyanis még ez sem zárná ki azt, hogy saját hazájában ne kellene az amnesztia kedvezményes kulcsú (most a legkedvezőbb mértékkel, a 10,5 százalékos) adó beszámításával a nála érvényes mértéket befizetnie. Ha ott pl. 30% az adómérték, akkor 30–10,5 = 19,5% adót fizetne, ha az egyezmény az adó beszámításáról rendelkezik a 23. cikkében, s nem mentesítésről. Ha pedig egyezmény nélküli helyszínű lenne, akkor az ottani Szja. tv. döntené el, hogy a magyar amnesztia révén fizetett összeget hogyan tekinti országának adóhatósága. De ne feledjük, ez csak a jövedelemszerzés helye alapján Magyarországról származó jövedelmekre lenne érvényes, és ha nem lenne tiltva ez a belföldi (kifizetői) származás az amnesztiában.

Végül nézzünk egy olyan képzeletbeli helyzetet, amikor talán felmerülhet annak lehetősége, hogy élhessen egy külföldi a magyar amnesztiával. Például ukrán származású, de magyar állampolgársággal, útlevéllel, személyivel, lakcímkártyával, adószámmal rendelkező magánszemély szeretne amnesztiázni. A fentiek itt is érvényesek, azaz ahhoz, hogy valamely év jövedelme amnesztiázhasson egy adóalanynál, a jövedelemszerzés évében is adóilletőséggel kellett rendelkeznie Magyarországon. De már nem rendelkezhet ugyanebben az időpontban adóilletőséggel Ukrajnában, melynek feltételeit viszont az ukrán Szja. tv. illetőségszabályai döntik el. Tehát a belföldi illetőség aggálytalan eldöntése érdekében az ukrajnai magánszemélynek meg kell felelnie a magyar Szja. tv. 3. § feltételeinek^[59] versus az ukrán Szja. tv. releváns szakaszainak, mégpedig „ütközés nélkül”. Az „ütközésmentességhez” nem elegendőek a megszerzett magyar papírok – lásd ismét csak az „elektronikus lábnyomok” jelentőségét –, persze csak ha van vizsgálat valamiért. Mikor is indulhatna ilyen?

Például az amnesztia kapcsán a magyarországi gyanú esetén, ha a banknál (és a pénzmosásgyanú bejelentése miatt így a NAV PEII-nél) felmerül az illetőségi probléma (azaz például a neve alapján, születési helye alapján, anyja neve alapján stb., hogy ő esetleg eredetileg nem is ”igazi magyar” belföldi adóalany, hiába is vannak meg az említett papírjai. És ha a két Szja. tv. miatt nem egyértelmű a helyzet – azaz nem nagy biztonsággal igazolható a tisztán csak magyar illetőség, miközben szóba sem jöhet az ukrán – és emiatt kettős adóilletőség merülne fel, akkor az adóhivatalok a kettős adóegyezmény 4. cikkét vizsgálják meg először, mint fölöttes jogot, amely cikk szerint neki magyar adóilletőségűnek kell minősülnie, és nem ukránnak.^[60]

Azaz egy ilyen üggyel elindulhat egy „rendes” adóvizsgálat, melyre egyébként sohasem került volna sor, hiszen az ukrán személy az említett magyar igazolványokat felmenői, vagy a közismert (részben már feltárt) önkormányzati vesztegetések miatt relatíve könnyen megkaphatta a hivataloktól, melyek után viszont az adószám kapcsán (is) illetékes NAV sohasem vizsgálta volna a 4. cikk teljesülését, de még az Szja. tv. 3. §-ának való megfelelést sem a belföldi-külföldi illetőség tekintetében. Ekkor viszont vizsgálni fogja.

Az illetőség tisztázása érdekében az egyezmény 25. cikke alapján egyeztető eljárást kell lefolytatni, melyben a két pénzügyminisztérium, illetve adóhivatal megvizsgálja a vitatható illetőség körülményeit, s döntenek, hogy a magánszemély melyik jövedelme mikor és hol lett volna adóköteles. Azaz Ukrajnára mindaddig tartoznak adóügyek, amíg az ottani adóilletőség biztosan és aggálytalanul meg nem szűnt, így addig a jövedelmek adókötelezettségei is ott érvényesek, ahogyan az esetleges ottani adómentesítések/kedvezmények is. S bár nagy vonalakban így néz ki az illetőségi kérdés ebben a feltételezett helyzetben, de az aktuális minősítése egy ügynek mindig csak esetről esetre határozható meg pontosan, mert számos körülmény befolyásolhatja.^[61]
 

8. Karácsonyi ajándék az offshore-ozóknak

Talán akkor sem tévedünk nagyot, ha megkockáztatjuk azt, hogy az offshore-ozók karácsonyi ajándékai közül legértékesebbnek nem a használhatatlannak bizonyuló amnesztiatörvény, hanem egy olyan jogszabálykönnyítés látszik, melyre legmerészebb álmaikban sem gondolhattak. Hiszen a világ épp az ilyen típusú visszaélések megakadályozása érdekében tesz egyre komolyabb erőfeszítéseket, nem pedig a visszaélések bátorításának irányába^[62]. A jogszabálykönnyítés lényege az, hogy a korábban már tárgyalt és – a leginkább, de nem kizárólagosan – a kettős adóegyezmény nélküli offshore-cégekre (EKT) vonatkozó „büntetőszabályozást” most olyannyira fellazították, hogy sok érdekelt ezt szintén egyfajta „amnesztiának” hiszi, mivel ezentúl nem kell az említett egyébként is igen magas „büntetőadómértéket” megfizetni akkor, ha az offshore-ból nem veszi ki a pénzt az UBO (eddig akkor is kellett (volna) ha a cégben tartja a pénzt). A fellazítás leginkább – de nem kizárólagosan – az Szja. tv. 28. § (20)–(22) szakaszának eltörlésével, továbbá az alacsony adókulcsú állam definíciójában az EKT eltörlésével [3. § (5)], valamint az egyéb jövedelem „büntetőadómértékű” kategória ezen típusú cégekre vonatkozó jelentős enyhítésével [28. § (12)–(13)] következett be.

Egy egyezményes helyszínen bejegyzett cégtől a magyar magánszemély tulajdonosa által kapott osztalék „papíron” ugyanúgy 15%-kal adózik, mintha magyar cégéből származna az osztaléka. Miközben az offshore akár társaságiadó mentes is lehet országában, addig egy magyar cég 9%-ot kell, hogy fizessen alapesetben, valamint a helyi iparűzési adó (HIPA) árrésre (és nem profitra) vetített maximum 2%-át is a helyi önkormányzati rendelettől függően^[63]. Sőt, ha az off­shore nem egyezményes helyszínű, a 2010 és 2017 között hatályos büntetőszabályokkal ellentétben most már nem merül fel sem bevallási, sem adófizetési kötelezettsége a magánszemélynek addig, amíg ki nem veszi a cégből az osztalékot. Ráadásul visszamenőleges hatállyal törölték el a szigorítást, úgyhogy a jogalkotói szándékot tekintve – a felületes szemlélőnek – úgy tűnhet, hogy az így elkövetett adócsalás 2010-ig visszamenőlegesen is megbocsáttatott.

A könnyítést az illetékes szervek, a hivatalos és nem-hivatalos érdekeltek azzal indokolták, hogy az Európai Unió EKT/offshore-cégekre vonatkozó 2016. júliusi Irányelvében ajánlott szabályai a hatályos, 2009-ben szigorított magyartól lazábbak, és ezt a lazább szabályozást Magyarországnak is át kellett venni.

Az EU Irányelve ezzel szemben viszont csak azon országoknak ajánlja a bevezetést, ahol a magyartól gyengébb a szabályozás, vagy akár semmilyen EKT/offshore-ellenes „büntetőszabályozás” nincs, s ahol ezen EKT/offshore-cégeken keresztül tüntetik el a nyereségüket az adóalanyok, melynek az EU immár szeretne gátat vetni. Ennek visszaszorítására kiadott a 2009-es magyarhoz képest jóval enyhébb EKT/off­shore-ellenes szabályozásmintát, s ezt javasolja bevezetni egyfajta minimumként az EU-tagállamokban az Irányelv segítségével.

A könnyítés következtében bizonyos offshore-bejegyzők máris azt javasolják, hogy kettős adóegyezményes helyszínű offshore-ba érdemes áttenni a vagyont (Ciprus, Hongkong, Szingapúr, Új-Zéland, Emirátusok stb.) mivel azokra az ún. alacsony adókulcsú államban bejegyzett (offshore-)cégekből származó, s a magánszemélyhez befolyó jövedelmek hátrányosabb „büntetőadómértékei” egyáltalán nem vonatkoznak – míg az egyezmény nélküliekre vonatkozhatnak^[64]. Ekkor – a már említett módon – nem „egyéb jövedelemként” fog adózni az említett magasabb kulccsal (2017-ben 30%, 2018-ban 29%) az onnan származó jövedelem, hanem ugyanolyan (a tőkejövedelmek adómértékébe tartozó) 15%-os kulccsal, mintha egy belföldi cégből származna ez.

Véleményünk szerint viszont a vagyon áthelyezése egy ilyen cégbe a múltat tekintve nem segít, mert a előbb szintén részletezett „szokásos” – Magyarországról történő – offshore-működtetés gyakorlatát figyelembevéve az így adócsalással szerzett vagyon megszerzését ez még nem teszi jogszerűvé, erre csak a fenti amnesztiatörvény révén lett volna lehetőség – ha ez használható lett volna.
 

9. Az adóamnesztiák Alaptörvénybe ütközése

Ha a büntetőjogi szempontokról pár mondat erejéig alkotmányossági szempontokra válthatunk, akkor megemlíthető, hogy nemcsak az SMSZ, hanem a 2017-es, sőt, egy jövőbeni amnesztia is az Alaptörvénybe ütközik. A 2012. január 1-jétől hatályos Alaptörvény XV. cikk (1) bekezdése szerint ugyanis: „A törvény előtt mindenki egyenlő.”

A törvény előtti egyenlőség elve még az ókori Görögország demokráciafelfogásából ismert. Majd a francia forradalom egyik meghatározó dokumentuma – az 1789. augusztus 26-án elfogadott „Emberi és polgári jogok nyilatkozata” – is hivatkozik a törvény előtti egyenlőségre: „…A törvény egyformán törvény mindenki számára, akár védelmez, akár büntet; és mivelhogy a törvény előtt minden polgár egyenlő, tehát minden polgár egyformán alkalmazható minden közhivatalra, állásra és méltóságra, erényeik és képességeik különbözőségén kívül egyéb különbséget nem ismerve.”  ^[65]

Az első szakasz kevésbé ismert, a második inkább közismert, mely az egyén származásra való tekintet nélküli alkalmazását, megítélését hirdette, s a származás helyett a személyes erényeket és képességeket tekintette mérvadónak az egyén társadalmi szerepének megítélésekor. Számunkra most az első tagmondat lényeges, mely szerint a törvény „egyformán törvény mindenki számára” elv alkalmazását írja elő a polgárok számára, azaz kivételezett egyén, vagy egyének/csoportok indokolatlanul ne kaphassanak könnyítést/felmentést más, de valamiért hasonló egyének/csoportok kárára. Adószempontból azért alkották meg ezen elvet, mert a forradalom előtt az egyház és a nemesség mentes volt a legtöbb adónem alól, és ezt a kivételezettségüket kívánták megszüntetni. A francia Nyilatkozat az Amerikai Alkotmányhoz hasonlóan tárgyalja a közigazgatás fenntartásához szükséges adózás alapelveit is, amiben a képesség szerinti egyenlőség elve kitüntetett szerepet kapott. „…a közigazgatás költségeinek fedezésére nélkülözhetetlenül szükséges mindenkinek közös hozzájárulása; s e hozzájárulást, kinek-kinek képessége szerint, a polgárok összessége közt egyenlően kell elosztani…”
 

9.1. Az arányos közteherviselés elvének megsértése

Ahogy föntebb idéztük, Magyarország Alaptörvényének XV. cikke hasonló szellemiségben állítja, hogy: „(1) A törvény előtt mindenki egyenlő.

(2) Magyarország az alapvető jogokat mindenkinek bármely megkülönböztetés, nevezetesen (…), vagyoni (…) helyzet szerinti különbségtétel nélkül biztosítja.

Az egyenlő bánásmód jogállami kívánalma, hogy az adóalanyok adóteherviselési képességének mértéke a lehető legarányosabb lehessen. Az erre szolgáló adójogszabályok hivatottak biztosítani azt, hogy az arányos terhelés társadalmilag igazságos is legyen, azaz hogy a jövedelmi és vagyoni helyzetükkel arányos – ami pénzösszegben kifejezve értelemszerűen akár óriási különbséget is eredményező – adóterheik megfizetése alól senki sem bújhatna ki, ekként biztosítva a közteherviselésben való egyenlőség elvét. Ez azért tekinthető egyfajta egyenlőségnek, mert épp az említett adórendszer az, amelynek feladata a kiegyensúlyozás, s ekként igen részletes és szofisztikált – mégha természetesen nem is tökéletes – módon nyújt számos kedvezményt a hátrányosabb jövedelmi/vagyoni helyzetűek számára, míg számos, magasabb elvonással járó kötelezettséggel sújtja az előnyösebb jövedelmi/vagyoni helyzetűeket.

Az amnesztiák viszont csak és kizárólag azoknak adnak kedvezményt, akik nem teljesítették az ő jövedelmi/vagyoni helyzetükre megállapított/előírt adókötelezettségüket, mert offshore-céggel, vagy más adócsalási eszközzel szándékosan megsértették az adótörvények által beszabályozott, arányos közteherviselés elvét. Azaz az adótörvények „előtt” nem mindenki egyenlő, hiszen az amnesztiatörvény miatt az amnesztiásokra – mint az adókötelezettek egy speciális, szűk körére – nem vonatkozik az adótörvények azon szakasza, amelyeket megsértettek, ahogyan a Büntető törvénykönyv vonatkozó szakaszai sem. Mindkettő miatt sérül a törvény előtt mindenki egyenlő elv.
 

9.2. A jogbiztonság megsértése

Az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdése szerint Magyarország demokratikus jogállam. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a „jogállam nélkülözhetetlen eleme a jogbiztonság. A jogbiztonság az állam – s elsősorban a jogalkotó – kötelességévé teszi annak biztosítását, hogy a jog egésze, egyes részterületei és az egyes jogszabályok is világosak, egyértelműek, működésüket tekintve kiszámíthatóak és előre láthatóak legyenek a norma címzettjei számára.”^[66]

Nem kétséges, hogy az adóamnesztia a jogkövetők számára egyáltalán nem kiszámítható. Az, hogy az amnesztiák viszonylag mégis sűrűn követik egymást, s valakiknek – aktuálisan épp egy bizonyos, szűk feltételrendszernek megfelelni képes rétegnek – talán már kiszámítható és előre látható, nos ez nem segít azon a jogkövető többségen, akik nem tudnak élni a feltételekkel, mert befizettek mindent, vissza pedig nem igényelhetik a különbözetet. De azokon sem, akik bár nem fizették be, de mivel a szabályok relatíve csak egy szűk réteget kívánnak előnyben részesíteni, így ők sem élhetnek az amnesztiával – még ha szándékuk is lenne élni vele. Lásd a részletes elemzéseket erről az SMSZ és a 2017-es amnesztiánál.

Tovább súlyosbítja a kérdéskört, hogy ha csak és kizárólag a megcélzott kör szempontjából vizsgálnánk az adócsaló mivoltukat felfedő lépésükért – és egy kedvezményes adókulcsért – cserébe jogbiztonságot kínáló amnesztiaszabályokat – amelyek „világosak, egyértelműek, működésüket tekintve kiszámíthatóak” kellene, hogy legyenek –, nos akkor is azt kellene megállapíthatunk, hogy az SMSZ leírása – ahogyan a fejezetében részleteztük – számtalan szabályozatlansággal, pontatlansággal és ellentmondással terhelt – pl. időkorlát hiánya. A 2017-esben pedig a bűncselekmény-mentesség „eltévesztett” szövege a legfőbb problémakör. Ezek miatt is sem nem világos, sem nem egyértelmű, sem nem kiszámítható az amnesztiaszabályozás, melyek következtében sérti az idézett elvárásokat, és így a B) cikk (1) bekezdését is. Ám a kérdést további jogalkotási probléma is súlyosbítja, mégpedig a
 

9.3. Törvényen belüli ellentmondás

Ugyanis a 2011. 12. 30-án kihirdetett – és már többször említett – „Magyarország gazdasági stabilitásáról” szóló 2011. évi CXCIV. törvény^[67] kifejezetten kizárja az adóamnesztiák lehetőségét, mégpedig a következők miatt. A 31. § (2) szerint ugyanis: „A fizetési kötelezettség keletkezésekor hatályban lévő jogszabályok által előírt fizetési kötelezettséghez képest jogalanyok utólagosan meghatározott csoportjának nem adható jogszabályban visszamenőlegesen olyan fizetési kedvezmény, mentesség, amely a fizetési kötelezettség összegét csökkenti, kivéve (…) ha a kedvezmény vagy mentesség a fizetési kötelezettség teljesítésére köteles természetes személyek vagy más jogalanyok teljes körét megkülönböztetés nélkül érinti.”

Paradox módon ugyanezen törvény 39/A–39/C. § szakaszában került kihirdetésre az SMSZ amnesztia, majd a tavaly decemberi módosításkor pedig a 2017-es amnesztia a 39/D–39/E. §-ban, még ha nincs is „nevén nevezve a gyerek” a törvényben. A törvényen belüli ellentmondás jogalkotási hiba, mely szintén orvosolandó.
 

9.4. Az amnesztiából kizártak sérelmei, és az adócsalók pozitív diszkriminációja

Mivel az adójukat jogszerűen befizetők köre is beletarozik „a fizetési kötelezettség teljesítésére köteles természetes személyek vagy más jogalanyok teljes körét” leíró halmazba, de ők – éppen a jogkövető magatartásuk következményeként – nem élhetnek az amnesztia által biztosított „visszamenőleges fizetési kedvezmény” lehetőségével, hiszen az állam kizárta őket ebből. Talán nem tévedünk nagyot ha feltesszük, hogy az állam nem kívánja visszafizetni számukra az általuk befizetett és az adócsaló amnesztiásokra szabott 10% közötti különbséget. Így rájuk nem vonatkozik az amnesztia, ezzel viszont sérül a jogszabályban kimondott, az arányosan azonos adókötelezettségű jogalanyok megkülönböztetés nélküli teljes körét érintő elv, ahogyan a visszamenőlegesen adott kedvezmény tilalmának elve is.

Az alkotmányos jogelveket szem előtt tartva a – pozitívan diszkrimináló – jogszabályoknak nem lehetne sem célja, sem pedig közvetlen hatása, hogy egy önkényesen kiválasztott (adó)jogalanyi kört előnyösen megkülönböztessenek akkor, amikor ez a kör szándékos jogsértést követett el, de mégis őket jutalmazza pozitív diszkriminációval a törvény. Az ilyen jogalkotás erodálja a jogállamba, a jogalkotásba és így a jogszabályokba vetett bizalmat is, ami a jogállamiság és a jogbiztonság sérelme mellett az alkotmányosság sérelmét is eredményezi.

A jogrendjeinkben számos jelét láthatjuk a pozitív diszkriminációnak. Lásd a sokféle és változatos adókedvezményt. Adódik a kérdés, hogy ez vajon valóban a törvény előtti egyenlőség megsértése? Vagy inkább már a „törvénynek megfelelő diszkrimináció”, hasonlóan pl. a közösség tagja elleni erőszak Btk.-beli tényállásához^[68]. S lehet, hogy az ilyen fajta diszkrimináció nem is sérti a törvény előtti egyenlőséget, hiszen törvény van rá? Ami kétségtelenül diszkriminatív törvény, de törvény.

Nos a pozitív diszkrimináció helyénvalónak tűnik akkor, ha valamely olyan csoportot céloz meg annak előnyösebb helyzetbe hozásával, mely előny épp a csoport másságából (lásd a Btk. hivatkozott részét) társadalmi helyzetéből, a normálistól való valamilyen vélt, vagy valós eltérése miatti megkülönböztetéséből fakadó hátrányokat próbálja meg kiküszöbölni, kiegyenlíteni. Ekként törekedve arra, hogy így biztosítsa az egyenlő esélyt a „megkülönbözhetetlenséghez”, a társadalom többi tagjából álló közösségbe való „belesimuláshoz” olyan értelemben., hogy ne lehessen őket megbélyegezni, kirekeszteni, hátrányosan megkülönböztetni a közösségből másságuk/helyzetük miatt.

Hasonlóképp szolgálnak az adótörvények kedvezményekkel foglalkozó szakaszai, melyek viszont a szerényebb vagyoni/jövedelmi helyzetűeket részesítik pozitív diszkriminációban azért, hogy olyan arányos teherviselés jöhessen létre, melynek következtében viszont az adótörvény adókötelezettséget/közteherviselést előíró szakaszai már lehetőleg arányosan egyenlő terhelést – mint a(z adó) „törvény előtti” egyfajta egyenlőséget megközelítő módon – vonjon el a szereplők jövedelméből/vagyonából. Így a hátrányos helyzet kiegyenlítésére, vagy a megkülönböztetés kiküszöbölése érdekében hozott pozitívan diszkriminatív törvény nemcsak, hogy nem ellentétes az alkotmányos elvekkel, hanem kifejezetten segítheti ezek kiteljesedését.

Ám a felsorolt – „hátrányosabb helyzetű” – jogalanyokkal szemben viszont nem lehet egy pozitív diszkriminatív törvény alanya az a réteg, aki szándékosan követett el (minimum adó) bűncselekményeket, melyeket „jutalmazandó” a törvény a jogkövetőkhöz képest ráadásul jóval kedvezőbb adókulccsal fel is ment minden bűnük alól.

Azaz úgy tűnik, hogy éles különbséget kell tennünk a pozitív diszkriminációt eredményező jogalkotás kedvezményezett alanyainak helyzete és tettei alapján, hiszen ez lesz a döntő annak megítélésében, hogy alkotmányossági szempontból helyénvaló-e, vagy sem az alkalmazott pozitív diszkrimináció.
 

9.5. Jogszabályi felhatalmazás az adócsalásra, mint a joggal való visszaélésre

Ahogy bemutattuk, az SMSZ időkorlátot sem tartalmazott – azaz, hogy milyen dátum után nem alkalmazható a jövedelem kifehérítésre ez a megoldás – bár ez az amnesztiák általános alaptétele. Emiatt szinte „felbujtott”^[69] az adócsalásra. Az SMSZ amnesztia ellentétes volt a Ptk.-val is, ami tiltja a joggal való visszaélést, azaz, ha a jog gyakorlása a társadalmi rendeltetésével össze nem férő célra irányulna, különösen ha ez a nemzetgazdaság megkárosítására, vagy illetéktelen előnyök szerzését eredményezné. Az amnesztia pedig pontosan ezt eredményezi.

Persze nem kizárt, hogy a sorozatos jogalkotási hibák következtében lesznek a jogkövetők részéről „adóvisszaigénylési(?)” próbálkozások – különösen, ha az Alkotmánybíróság is hasonlóan értelmezné a jogszabályokat. Értelemszerűen kevésbé valószínű, hogy az Alkotmánybíróság a különbözet-visszaigénylési verziónak adna teret, ehelyett inkább meg fogja semmisíteni az SMSZ-t, és az azt leváltó 2017-es amnesztiaszabályokat, s felhívja a jogalkotást egy jogszerű amnesztiatörvény megalkotására. Ebbe viszont bele kell venni a korábbi amnesztiázók amnesztia-cselekményeit is, hogy a hibás amnesztiákkal való „élés”, ne okozzon joghátrányt számukra a megsemmisítés következményeként. És természetesen meg kell szüntetni az Alaptörvényellenességet is, mégpedig ennek módosításával.

Az amnesztia ugyanis sérti a fentieken túl az Alaptörvény XXX. cikk (1) bekezdésének elvét is, mely elv az említett francia Nyilatkozat szellemiségét tükrözi: „Teherbíró képességének, illetve a gazdaságban való részvételének megfelelően mindenki hozzájárul a közös szükségletek fedezéséhez.” Ugyanis az adóalany a gazdaságban való részvétele kapcsán a megtermelt bevétel és profit általános adókötelezettségének elvét figyelmen kívül hagyva nem fizette meg az adótörvényekben részletezett kötelezettségeit, mely révén ő megsérti a „hozzájárul a közös szükségletek fedezéséhez” alaptörvénybeni elvet, s mely megsértésre az amnesztiatörvény jutalmazással válaszol.

És mivel a T) cikk (3) szerint: „Jogszabály nem lehet ellentétes az Alaptörvénnyel.” így a fentebbi szakaszok sérelme az Alaptörvénnyel való szembenállását is jelezheti az amnesztiának, így az amnesztiajogszabály előbb-utóbb az Alkotmánybíróságon kell, hogy kikössön, amely fórum – és természetesen nem ezen fórum, és különösen nem ennek nem-alkotmányjogász szerzője – hivatott annak megállapítására, hogy valóban Alaptörvénybe ütköznek-e az amnesztiarendelkezések.

Végül egy érdekesség, amit már említettünk az SMSZ fejezetben, de az alkotmányosság „speciális” sérelme miatt ismét hivatkoznunk kell rá, ez pedig
 

9.6. A jogsértők jogainak megsértése

Az SMSZ eredeti szabályrendszere 2013. 06. 28.-tól 2017. 01. 18-ig volt hatályban, ám még fennállása alatt módosították. De nem a logikusan elvárható javított verzió irányába, hanem paradox módon a 2015. július 1. és 2016. július 1. között megnyitott számlákra bevezették azt, hogy elég csak egy évet meghaladóan számlán tartani a pénzt, akkor az már 10% adó megfizetésével adózottnak tekintendő. Ha egy éven belül vették volna ki, akkor 20% volt az adó. A rendszer az említett egy évig volt hatályban, így a nem ezen időtartam alatt nyitott számlák tulajdonosait hátrányosan megkülönböztetett helyzetbe hozták^[70]. Hiszen az eredeti SMSZ-nél ha pl. a nyitástól számított 3 éven belül kivette volna az ammnesztiázó a pénzt, akkor az adó alapja a kifizetett összeg 200 százaléka lett volna, és csak öt év mozdítatlanság után vált adómentessé. Furcsa módon az eredeti SMSZ-t ezen egyéves időszaktól korábban, vagy később kihasználni kívánó/tudó – eredetileg persze adócsaló – jogsértők jogainak csorbulása, ill. hátrányosabb helyzetbe hozása sértette az ő érdekeiket az előnyösebb feltételekkel amnesztiázni akarókkal/képesekkel szemben. A „méltányos” megoldás minimum azt kívánta volna – már ha beszélhetünk egyáltalán „méltányosságról” az amnesztiák kapcsán – hogy a könnyített amnesztifeltételek megjelenésekor a korábban nyitott számlák átalakulhassanak az új, kedvezőbb feltételeknek megfelelően. És akkor még nem is említettük a jogkövetők ehhez képest „kétszeres” sérelmét, melyek mind-mind súlyos alkotmányossági problémákat vetnek fel. A problémakör elkerülése érdekében – és a mi amnesztiajavaslatunk bevezethetőségére is tekintettel – a megnyugtató megoldás az Alaptörvény módosítása lenne, mely módosítás „speciális” helyzetben megengedné az Országgyűlésnek egy adóamnesztia­törvény megalkotását. A módosítás első látásra politikailag vállalhatatlannak tűnhet, de az említett „szinte mindenki csal, akinek lehetősége van rá”, ill. a „mindenkinek csalnia kell, akinek csal a konkurenciája, különben tönkremegy” elvű magyar valóságra hivatkozást józan észérvekkel nehezen lehetne cáfolni. Nem feledve, hogy az újabb és újabb, egyre igazságtalanabb/védhetetlenebb amnesztiáknál a sajtó sokkal „magasabb labdákat kapott”, mégsem történt semmi, és egyetlen jogkövető adófizetőnek sem jutott eszébe, hogy az Alkotmánybírósághoz forduljon. (Ahogy a forinthitelesek közül sem a devizahitelesek pozitív diszkriminációja miatt.) A mi amnesztiatervezetünknél – ami inkább vagyonmegváltás szellemiségű lenne – az ezen tényekre való hivatkozást szükségesnek és helyénvalónak tartanánk, mivel ezek valós, közismert tények. Még akkor is, ha nem mindenkire érvényes, ám mégis leginkább ez érvényes az adócsalók legtöbbjére, így minden más indokolásnál morálisan elfogadhatóbb az adófizetők számára (is). De már nem amnesztiázhatna a szintén „csak” költségvetési csalást – mint adójellegű bűncselekményt – bűnszervezetekben elkövető körhintacsaló „társadalom”. Mégpedig az általuk okozott évi sokszázmilliárdos nagyságrendű kár miatt, melyre a kínálkozó lehetőséget az Áfa. tv. hibás rendszere, az ellenállhatatlan csábítást pedig a 27%-os adómértéke okozza.
 

10. Az alkalmatlan áfaszabályozás

A büntetőjogászok körében köztudomású, hogy a vizsgálatok legnagyobb része az áfát érinti az ún. körhintacsalások iparszerű alkalmazása miatt. (Büntetőjogi szempontból a körhinta és a számlagyár típusú áfacsalási módszer a jellemző. Vannak akik a „sima” beszámlázásos csalást is körhintának tekintik ha elég hosszú a láncolat, és van benne visszaigénylés, ami általában igaz is. Tehát a költségvetést a jogtalan áfavisszaigényléssel a számlagyárosok is megkárosítják, de itt a cél a számlát befogadó cégek adóalapjának a megfelelő mértékre való csökkentése a valótlan tartalmú költségszámlákkal. Melynek jutaléka/ára a brut­tó számlaérték pár százaléka lesz, vagy csak az áfa értéke. Mi most az áruk „papíron” való körutaztatása révén az áfa – akár többszöri – jogtalan visszaigénylését tekintjük körhintacsalásnak.) Sajnos az ezt felderíteni hivatott vizsgálatok nem megfelelő hatásfokúak. Annak ellenére, hogy a NAV bűnügyi apparátus erőforrásainak túlnyomó részét a körhintacsalás felderítése köti le, a nyomozók 30–50 üggyel foglakoznak egyszerre, de a fertőzés az utóbbi években oly kiterjedt már, hogy a munka sziszifuszi, és a szokásos forrás- és emberhiány is nehezíti hatékonyságukat. A jelenség miatt pedig a NAV közigazgatási részén is drasztikusan csökkentek az szja és tao ellenőrzések, az apparátus jó része ott is a jogtalan áfavisszaigénylést próbálja megakadályozni.

Az eredendő ok (sőt az „eredendő bűn”), az alapjában hibás elvű áfarendszer, ami előírja, hogy az áfát minden eladó számítsa fel a vevője felé, majd ezt az áfa összeget az eladó be kell, hogy vallja és fizesse az Adóhatóságnak. (Akkor is, ha a vevő ki sem fizette a számlaértéket.) A gyártótól a fogyasztóig terjedő láncban résztvevő cégeknél az áfa – megfelelő jogosultság esetén – levonásba is helyezhető, illetve vissza is igényelhető. A körhintacsalásos láncban résztvevő cégek különböző országokban kerülnek bejegyzésre (magyar, román, cseh, szlovén, szlovák stb. sőt offshore is használatos), mely nemzetközi láncolat tovább nehezíti az Adóhatóságok számára a számlázások nyomonkövetését, a különböző országokban az áfa megfizetésének, vagy jogos visszaigényelhetőségének ellenőrzését. Mely jogosultság Adóhatóságok általi valós, naprakész, pontos ellenőrzésének lehetetlensége miatt az áfa meg nem fizetésére, és jogtalan visszaigényelhetőségére szervezett bűnözői körök álltak rá már évtizedekkel ezelőtt – Magyarországon is. Ez kezdődött a kínai érdekeltségű szervezett bűnözői körök által az EU-védővámok minimálisra csökkentése érdekében alulszámlázással történő csempészéssel. Ez jellemzően számítástechnikai hardverekkel, elektronikai termékekkel, de ruhákkal és más könnyűipari termékekkel is folyt, s mely jelentős mértékben hozzájárult az európai hardveripar és könnyűipar összeomlásához^[71]. Majd folytatódott az ugyanezen termékek EU tagállamok cégláncolatain keresztüli „körutaztatásával” – papíron (lásd körhinta) –, de már jelentős felülszámlázásokkal, ahol az áru akár teljes eredeti értékét (nem beszélve az ezen jelentkező profitról) is már jóval meghaladta az áfatartalmak hamis visszaigényléséből származó összeg. Amihez a céges láncolatot helyi ügyvédek, könyvelők segítségével oldották meg, s ma már minden EU-s tagállam „saját”, jól szervezett körhintacsaló-hálózatokkal „büszkélkedhet”. A kínaiakat lebuktatni szinte lehetetlen, hiszen beépülni közéjük nem-kínainak (fedett nyomozónak) nincs igazán esély. A magyarországi kínai bűnszervezetek egy része 2007 és 2009 között áttelepült Szlovákiába, Csehországba, Romániába és Lengyelországba – napjainkban utóbbi a legfőbb elosztó –, miután több, jelentős rajtaütést hajtott végre ezek telephelyeinél a VPOP Központi Bűnüldözési Parancsnoksága. A módszert viszont eltanulták tőlük a magyarok is, de már a kínai termékek helyett/mellett olyan árut is választva, ami – pl. gyári szám hiányában – nehezen beazonosítható volt, pl. ömlesztett áruk, mezőgazdasági termények, alapanyagok. Majd a szolgáltatásokat is elérte a fertőzés, így például a széndioxiod-kvótákat is „utaztatták” már. Ezen áruk gyakran el sem hagyták az országot, csak papíron mentek körbe és körbe a láncolat cégein, akár többször is lehetővé téve az áfa visszaigénylését a lánc bizonyos tagjainál^[72]. Az utóbbi években a szállítmányozás nyomonkövetésével igyekeznek a hatóságok a csak papíron való körbe-körbe utaztatást megakadályozni például az EKAER rendszerrel, egyre javuló hatékonysággal.^[73]

Ám mivel az Áfa. tv. az Uniós Direktíva és Végrehajtási Rendelete által szabályozott, így lényegi módosítására nincs lehetősége Magyarországnak. A csalások visszaszorulását eredményező ún. fordított áfalehetőség bevezetését sajnos az EU eddig nem engedélyezte a kívánt mértékben. Kivéve néhány nagyon körhintáztatott áruféleségnél, de ezeknél is olyan későn, hogy addigra ágazatok dőltek be a csalók miatt. A fordított adózás némileg leegyszerűsítve azt a folyamatot jelenti, amikor az áfát a termék/szolgáltatás „utolsó” vevője kell, hogy megfizesse az Adóhatóságnak. Ekkor az eladó számlája áfa nélkül kerül kiállításra, az áfát csak az a vevő köteles majd bevallani és befizetni, aki a láncban erre utolsó szereplőként kötelezett, s mivel neki már nincs lehetősége az áfát visszaigényelni, így értelmét veszíti láncolatos ügyleteket felépíteni az áfa visszaigénylésére. (A kereskedelmi lánc említett „utolsó” vevője esetünkben még nem a végső magánszemély fogyasztót takarja, hiszen a vállalkozási tevékenységet nem folytató – tehát „normál” – fogyasztó/vásárló magánszemély vevő nem alanya az áfatörvénynek, így értelemszerűen nem rá vonatkozik a felszámítás és bevallás kötelezettsége, hanem a feléje értékesítő vállalkozásra.)

Az áfát (EU-s nyelven héát (hozzáadottértékadót)) az EU akadémikus szakembereinek indokolása szerint eredetileg
• a versenyt torzító és az áruk szabad mozgását gátló forgalmi adók eltörlése, valamint
• a belső határokon alkalmazott adóügyi ellenőrzések és alaki követelmények megszüntetése érdekében hozták létre.

Következménye: az áruk szabad mozgatása – és így a fiktív áfavisszaigénylésből származó óriási összegek csalárd megszerzése – a „nem-akadémikus” vállalkozói körök által papíron könnyedén megvalósítható, s néhány, nem-elszámoltatható egzisztencia alkalmazása szinte feltörhetetlenné teszi a bűnszervezeti rendszert. Mely révén a versenytorzítás maximumon jár, hiszen ha egy üzlet/áruházlánc nem a körhintacsaló magyar, szlovák stb. cégektől veszi pl. 10–15%-kal kevesebbért a Lengyelországban gyártott tévét, akkor elveszíti a versenyt azzal az üzlettel/áruházlánccal szemben, akit nem érdekel, hogy miért olcsóbb az áru a körhintacsaló kereskedőnél, mint a lengyel tévégyártó telepi ára – bár mindenki pontosan tudja, hogy miért lehetséges ez. Nem beszélve az árösszehasonlító weboldalakon lévő – és így könnyedén beazonosítható – távértékesítést folytató cégekről, akik a körhintáztatás mellett – vagy csak helyett – a magyartól kisebb kulcsú áfával is számláznak árut a magyar magánszemélyek felé, bár ezt a magyar 27%-kal kellene számlázniuk. Mindezen súlyos versenytorzító hatásoknak köszönhetően az utóbbi években tönkrement a magyar bolti játék(nagy)kereskedelem, továbbá veszélyben a bolthálózattal rendelkező elektronikai üzletláncok sora, és így tovább, hiszen nincs szektor lassan, ami ne lenne érintve.

Aki tehát nem akar gyorsan tönkremenni, az egyenesen rá van kényszerítve, hogy a körhintásoktól vásároljon, mellyel viszont óriási kockázatnak teszi ki magát, hiszen egy NAV kapcsolt ellenőrzésnél kiderül, hogy a láncban áfacsaló cég van, s ezen felbuzdulva a NAV gyorsan meg is állapítja, hogy a végső forgalmazónak (a fizikai üzletnek) biztosan kellett, hogy tudomása legyen erről a tényről, így a csalás részesévé teszi őt is, s az adót tőle követeli, hiszen ő lesz a könnyen „megfogható” és vagyonnal rendelkező, s nem a vagyontalan fantomcégek a hajléktalan direktoraikkal. A NAV eközben gyakran zárolja a bankszámláit is, ekként is ellehetetlenítve működését. Azaz amelyik vállalkozást nem sikerült a körhintacsalóknak tönkretenni, azt lehet, hogy helyettük majd megteszi a NAV. A kereskedő természetesen mehet a bíróságra, ahol évek múlva igazat adhatnak neki – lásd a számos, EK-Bíróságot megjárt ügyet is – ám ez a Hivatalt nem tántorítja el attól, hogy újra és újra ugyanezen módon járjon el, hiszen ez a könnyebb út számára, a bevételeket pedig hoznia kell, mert a politika ezt várja el tőle. Sőt, a NAV sejtése helyes – még ha nem is tudja bizonyítani kellően –, hogy a kereskedő a legtöbb esetben tudott, vagy kellett volna, hogy tudjon a körhintáztatásról pusztán csak a beszállítója árszintjéből, hiszen tiszta forrásból ettől csak szignifikánsan drágábban tudta volna beszerezni. Ekkor viszont elveszíti az említett versenyképességét, és bezárhat, amíg van/lesz aki bevállalja ezt a kockázatot. Mindezek miatt mindkét fél magatartása valahol érthető, hiszen a hiba ismét rendszerszintű, a jogalkotásban keresendő. De most nem a magyarban, hanem az Uniós áfa Direktívában, ill. Végrehajtási Rendeletében,^[74] melyek sürgős és jelentős változtatásra szorulnak.

A Direktíva másik eredeti célja a belső határokon alkalmazott adóügyi ellenőrzés megszüntetése is „sikeresen megvalósult”, emiatt virágozhat az említett körhintacsalás, s hiába az áfaalanyok nyilvántartására létrehozott EU-s közös rendszer – a VIES^[75] – ez ma is megbízhatatlan, és alkalmatlan a visszaélés megakadályozására. Ahogyan a körhintások határokon átnyúló szervezeteinek felderítése is gyerekcipőben jár, mert pl. Szlovákiának nem érdeke, hogy utánanézzen annak (sem), hogy a magyar csalók ezrei által bejegyzett szlovák fantomcégek ne legyenek a rendszereikben. Ezen csalók papíron ott bérelnek lakást a fiktív szlovák adórezidencia (személyi igazolvány stb.) megszerzése érdekében, s így többszázan is be vannak jelentve egyetlen lakásban. De van olyan szlovák magánszemély, akinek többszáz gépjármű van a nevén, melyeket magyarok használnak Magyarországon. Ezt természetesen látja informatikai rendszerében a szlovák állam, ám mégsem tesz semmit. A tényszerűség megkívánja azt is, hogy bevalljuk: igaz az is, hogy a magyar állam is látja a rendszereiben, hogy többszáz fantomcég van nála is egy-egy magyar címre bejegyezve^[76], még sincs ezt hatékonyan megtiltó/ellehetetlenítő jogszabálya, bár más országok meg tudták oldani ezt a feladatot.

Nem tűnik logikusnak, hogy egy vállalkozás székhelyszolgáltatótól bérelt címe miért lenne a vállalkozás leendő partnerei számára (és az államnak/jogalkotónak) preferáltabb cím, mint a vállalkozó/cégtulajdonos saját lakásának, rokona lakásának stb. címe – ha már igazi iroda bérletére nincs forrása. Hacsak nem azért, hogy a vállalkozás tulajdonosait, vezetőit minél nehezebben lehessen fellelni és felelősségre vonni. Ehelyett a NAV próbál az adószám kiadása kapcsán „helyszíni szemlét” tartani, ill. leveleket küldözgetni azt ellenőrizendő, hogy az új cég a megadott címén megtalálható-e. S bár a visszaélések csökkentése érdekében bevezette az online pénztárgéprendszert, az adóregisztrációs eljárást, korlátozta a vállalkozások közötti készpénzforgalmat, és bevezettette a 2 milliós értékhatár fölötti számláknál a számlaösszesítőt is, de például nincs bevezetve, hogy az áfa megfizetésének hiteles igazolása nélkül ne lehessen forgalombahelyezni az EU-ból behozott gépjárművet. Míg a regisztrációs adónál ez az elvárás megvan. Emiatt ún. bukócégek tömegein keresztül történik az autóbehozatal – leginkább Németországból – s az országban egyre kevesebb az olyan használt gépjármű, ami után megfizették volna behozatalkor az áfát, mellyel a legális márkakereskedői ipart létét fenyegetik – a felszívódó fantomcégek miatti vevői bosszúságokról nem is beszélve, ha valamilyen vásárlói szavatossági igény merülne fel. A magyar jogalkotás viszont valamiért sok-sok éves lemaradásban van. Úgy tűnik, hogy a német adóhivatal javít némileg a magyar büdzsé helyzetén, ugyanis újabban az „ATLAS” rendszeren keresztül Németország jelenti az áfamentesen beszerzett járművásárlási tranzakciókat. Továbbá a német adóhivatal igyekszik biztosra menni, mivel ilyen nettó autóvásárlásnál kaucióként ott kell hagyni a német 19%-os áfát, hogy legalább az megmaradjon, ha már a 27%-os magyar áfa sorsa a csempészekre van bízva.^[77]

Az áfa egyébként igen fontos bevételi forrása az EU többi tagállamának is, hiszen összege 2014-ben megközelítette az uniós GDP 7 %-ának megfelelő 1000 milliárd eurót. Az áfabevételkiesés viszont egyes tanulmányok szerint elérte a 160 milliárd eurós szintet^[78], amelyből a körhintacsalások évente mintegy 50 milliárd euró^[79] bevételkiesést okoznak. Fogyasztási adóként ez egy lényegesen igazságosabb módja az adóztatásnak a nyereségadóztatással szemben, hiszen a tehetősebb többet fogyaszt, így automatikusan több adót is fizet közvetetten –, már ha az állam be tudja szedni. Míg nagyon sok vállalkozó/cégtulajdonos nem fizet több adót a cégénél felmerült nyereség után sem, és magánszemélyként jogosult jövedelme után sem, mert – például – offshore-ral mindkettőt eredményesen el tudta csalni eddig – lásd majd következő cikkünkben részletesen a ténylegesen befizetett adómértéket.)

Sajnos az EU közös hozzáadottértékadó – héa/áfa – rendszerének hatékonysága inkább nevezhető hatékonytalanságnak, hiszen sok-sok évvel le van maradva a jogi szabályozásban rejlő korszerűsítési lehetőségeihez képest, de még jobban a XXI. század technikai lehetőségeihez képest, s mindkettő miatt évtizedekkel a visszaélésekhez képest.^[80] Ám most végre úgy tűnik, hogy a várt változtatásra végre elszánta magát, és bevezeti a fordított-áfa rendszerét, mégpedig belátható időn belül.

Ugyanis tavaly az Európai Bizottság elfogadta az áfára vonatkozó cselekvési tervet. Eszerint a 2006/112/EK irányelv kiegészül a 199/C. cikkel, ami az EU-n belüli vállalkozások közötti (B2B – busines to business), határokon átnyúló kereskedelemre vonatkozó végleges áfarendszer kialakítását vezeti majd be. Ez a végleges áfarendszer az áruk rendeltetési országában történő adóztatásának elvén fog alapulni (az úgynevezett „rendeltetési hely elve”), míg a jelenlegi rendszer az áruknak az indulási hely szerinti tagállamban történő értékesítésének adómentességén alapul. A Bizottság 2017-ben jogalkotási javaslatot nyújt be a végleges áfarendszerre vonatkozóan. Mivel egy ilyen jelentős változtatás előkészítése, elfogadása és bevezetése hosszabb ideig tart, ezért a Bizottság addig is lehetővé teszi a tagállamok számára egy ideiglenes általános fordított adózási mechanizmus (GRCM) bevezetését, amely eltérést jelent az áfa-irányelv általános elveinek egyikétől, az értékesítési/kereskedői láncban történő kötelező felszámítás és befizetés, ill. levonhatóság/visszaigényelhetőség rendszerétől. Ha egy tagállam a végleges áfarendszer megalkotása előtt a GRCM bevezetése mellett dönt, akkor azt egy bizonyos számlánkénti küszöbértéket – az Irányelvben 10 000 eurót – meghaladó minden áru és szolgáltatás tekintetében alkalmaznia kell. A GRCM nem korlátozható valamely konkrét ágazatra. A GRCM alkalmazását választó tagállamoknak külön elektronikus jelentéstételi kötelezettséget – azaz a NAV-val online kapcsolat – kell bevezetniük az adóalanyok számára annak érdekében, hogy biztosítsák a GRCM alkalmazás nyomon követését. Az irányelvet 2022. szeptember 30-ig kell alkalmazni^[81].

A megoldás a könyvben már 2010-ben javasolt, a NAV-hoz online bekötött rendszerrel^[82], valamint az áfa felszámítására és fizetésére kötelezett kereskedő/szolgáltató bankszámlájával is online összekapcsolva működhet a legeredményesebben, hiszen a számlaösszegből legalább az áfa biztosan a NAV számlájára kerülne az eladó közreműködése nélkül a bankszámlája automatikus megterhelésével.

A készpénzben értékesítők pedig a napi zárás után mondjuk 3 munkanapon belül lennének kötelezve számlájukra elhelyezni a – legalább az ezen időszak alatt fizetendő áfának megfelelő összegű – készpénzt, melyből az áfát a rendszer automatikusan továbbítja a NAV számlájára. Ha nem akarja/tudja mindennap befizetni a számlájára a pénzt, akkor előre fel kell, hogy töltse a napi bevételének áfamértékét a bankszámlájára, mely a bekötött „pénztárgéppel” regisztrált értékesítések után, azzal összhangban automatikusan leemeli az áfatartalmat. Ekkor a NAV-nak csak ezen adóalanyokat kell áfa-ellenőrzés alá vonni, mely a mai ellenőrzendő mennyiséghez és káoszhoz képest már „gyerekjáték”.

A nyugta/számla vevő általi kötelező elkérése – melyre számos országban létezik eredményesen ösztönző megoldás – a rendszer hatékonyságát és kijátszhatatlanságát még tovább növelné.

Ennek egyik verziója lehetne tehát egy

1. olyan törvényi elvárás, mely a vásárlók számára kötelezővé tenné a nyugta/számla elkérését minden vásárláskor, ellenben jelentős bírságfenyegetettséggel számolhatna a vásárló, mégpedig a számlaösszeghez illeszkedő nagyságrendben, pl. 1/10 arányban. Azaz a tudatos vásárló – hiszen az adócsalók őt károsítják meg közvetetten – az adórevizorok helyett kényszerítené ki a bevétel megjelenítését a NAV által látható rendszerben. A büntetés mellett jutalmazással is érdemes lenne ösztökélni a nyugta/számlaelkérést. Pl. a havi több­százmilliós(?) nagyságrendű nyugta/számla tranzakciós adatbázisból a NAV számítógépes rendszere havonta kisorsolna pl. 100-at, melyek tulajdonosai 10-10 millió forintot kapnának adó- és illetékmentesen. Bár ez évi 12 milliárdba kerülne, de a tömeges számla/nyugtaelkérések ennek sokszorosát eredményeznék a költségvetési bevételi oldalán, nem beszélve a kifehéredés egyéb jótékony következményeiről, mint például a közteherviselési tudatosság megjelenése^[83].

2. A készpénzfizetés sokkal komolyabb korlátozásával, mellyel a feketegazdaság és körhintacsalás is drasztikusan csökkenthető lenne. Ehhez semmilyen technológia fejlesztése nem szükséges, minden kellék adott hozzá – kivéve a megfelelő jogszabályokat.

Az online rendszer kiépítésének első próbalépése volt a pénztárgépek kötelezővé tétele a kiskereskedők számára^[84]. A leghangosabb tiltakozás a bevezetés kapcsán a vendéglátóipar felől volt tapasztalható. De nem azért, mert óriási nyereségeket tüntettek volna el korábban, hiszen a vendéglátás az esetek túlnyomó többségében nem nyereséges, hanem olyan befektetés, ami inkább viszi a pénzt, mint hozza. A külföldiek által tulajdonolt vendéglátóipari egységek gyakran munkavállalási, ill. tartózkodási engedélyek megszerzése érdekében léteznek azért, hogy igazán „nagyüzemi” (EU-szintű) körhintacsalást végezhessenek majd a kínai áruk „utaztatásával”, míg más nációk vendéglátóegységei gyakran kábítószerelosztó helyként funkcionálnak. A magyar tulajdonúaknál pedig igen gyakran vagyonlegalizálás, ill. pénzmosás áfa-körhintacsalásból, számlagyárból.

Az online ellenőrzési módszerek további részletei nem tartoznak ezen fórumra, viszont a lényegét/logikáját szükségesnek tartottuk vázolni, hiszen a NAV Bűnügyi részlegei, és az ügyészek tekintélyes hada vív sok-sok éve szélmalomharcot a körhintacsalók szervezett bűnözői köreivel. De mint a mesében: ha levágják a sárkány egyik fejét, nő helyette másik három. A vázolt megoldások révén viszont megszűnhetne ezen csalások túlnyomó többsége, s a mai 30–50 ügy helyett foglalkozhatnának ennek csak töredékével, de már sokkal hatékonyabban. Nem feledve, hogy 2016-ban az államnak 3351 milliárd volt az áfabevétele, ami a GDP 9,5%-a.^[85] A rendszer megfelelő működése esetén ez több száz milliárdos nagyságrendű összeggel is növekedhetne. Ami viszont lehetővé tenné egy jóval alacsonyabb áfakulcs alkalmazását, úgy, hogy az áfabevétel végül mégsem csökkenne, és az 30–50%-os mértékű rejtett gazdaság^[86] is csökkenhetne egy fejlett országra jellemző 10–20% közé.
 

11. Külföldi rendszám = körhintacsalórendszám?

A büntetőjogász szakmában nem titok, hogy a körhintacsalást irányító bűnszervezet valódi irányítóját a nyomozók/ügyészek sok esetben nem tudják megtalálni, mivel a „közvetlen” elkövetők – akikre a razziakor lecsapnak – vagyontalan strómanok, hajléktalanok, elérhetetlen, vagy hamis személyazonosságú külföldiek stb. – akik a fölöttük lévő szervezőket nem ismerik, vagy nem mernek nyilatkozni róluk. A rendszer tényleges működtetői viszont nagyon sok esetben megtalálhatók lennének, hiszen „ki is írják magukra”, hogy jelentős adócsalásban vannak/lehetnek benne. Hogy csak egy jól látható példát említsünk: egy külföldi rendszámú luxusautó magyarországi használatával.

Ezek leggyakoribbja a külföldi, azon belül is a szlovák és a német (flottás cégek által bérbeadott) rendszámú személygépkocsi. A szlovák cégeket a magyarok ugyanúgy használják, mint az offshore-cégeket, hiszen szinte senki sem onnan vezeti a cégét, hanem Magyarországról, így ezen cégek magyar adóalanyok valójában.^[87] Ezen cégvezetési módot is igazolhatja a kocsirendszám.^[88] Az EU-n kívüli svájci stb. rendszámok szokásos offshore-cégeket „jeleznek”, a német rendszámú „flottáskocsik” használói pedig azokat takarják, akik gyakran készpénzben jutnak hozzá a bevételük jó részéhez, nem adóznak utána, így nincs annyi adózott pénzük, hogy ugyanezt a kocsit magyar rendszámmal meg merjék venni – lásd a „maffiózók” említett vendéglátóipari fedővállalkozásai, vagy a luxusszállodák előtt parkoló, lesötétített ablakú, „rokkantosított” „nagykocsijait”. Ők tehát havi befizetéssel lízingelnek/bérelnek egy számukra megfelelő kocsit. Az RO, ND, M, C, PA, LU, betűkkel kezdődő német rendszámú kocsiknál a kezdőbetűk azon városokat jelölik, ahol a bérbeadó cégek regisztrált székhelye van, de több ilyen céget is valójában Magyarországról irányítanak.

A dubai (és más, EU-n kívüli) rendszámmal járók a legóvatlanabbak, ezek a kocsik ugyanis az EU területén nem tartózkodhatnának bármely 12 hónapos időtartamon belül 6 hónapnál többet, s azt is csak akkor, ha nem EU-s lakcímet tud igazolni a vezető a belépéskor. Ráadásul ha egy magyar vezető nem dolgozik/él az EU-n kívül, akkor ő be sem léphet az EU-ba ilyen kocsival vámáru-nyilatkozat kitöltése és vámbiztosíték nyújtása nélkül. A rendszámmal pedig ő is hatékonyan „följelenti magát” akár már egy közúti, rendőri ellenőrzést követően is az adóhivatalnál, így mind őt, mind belföldi cégeit adóvizsgálat alá vonhatná.

Elméletileg. Ugyanis ezen közúti ellenőrzések a kezdeti fellendülés után elmaradtak, s ha egy rendőr meg is állít egy ilyen járművet egy magyarul beszélő vezetővel, akkor nem történik meg a kocsi használatára szóló meghatalmazás, forgalmi és vezetői engedély lefényképezése, majd később a NAV-hoz való továbbítása, pedig minden technikai eszköz adott hozzá. Ahogyan adott erre a jogalap, a bűncselekménygyanú is – lásd a legalapvetőbbet, a költségvetési csalást. Nemcsak a jármű elmaradt közterhei kapcsán a ténylegesen Magyarországon életvitelszerűen tartózkodó használója miatt (ahol a használón van a bizonyítási teher), hanem a használó külföldi céghálójában elkövetett bűncselekmények megalapozott gyanúja miatt, hiszen ott nagyságrendekkel több adó van elcsalva, mint a kocsi közterheinél.

A hatályos szabályozás értelmében az offshore-cégtulajdonosok (ideértve az említett szlovák fantomcégeket is, amelyek így magyar adóilletőségűek valójában) a cég nevén lévő kocsijaik vezetésére szóló meghatalmazást 30 naponta újra kell, hogy dátumozzák, mert csak addig használhatják belföldön jogszerűen azt. A hatóság a Schengen-tag szomszédos országok közötti szabad határátkelés miatt nem regisztrálja ezen határátkelőkön, hogy be van-e tartva a félévente 30 napos magyarországi használati korlát vagy sem. Ahogyan a nem Schengen-tag román, ukrán, szerb, horvát határátkelők videofelvételeiből sem gyűjti a szoftver, hogy ezek a kocsik mennyit töltenek valójában Magyarországon. Ám előbb-utóbb felébredhet az állam, és ezekből, ill. az útdíjfizetést ellenőrző kamerarendszerek révén gyűjtött adatbázisból évek múlva is visszakeresheti a magyarországi tartózkodások hosszát. Ehhez az adatbáziszoftvert módosítani gyerekjáték, az adatvédelmi szabályozást viszont már nehezebb a visszaélőket/bűnözőket túlzottan védő elve miatt. Ám a folyamat elindítása itt is központi akarat kérdése csak.
 

12. Egy új amnesztiatörvény alapjai

Az eddigi amnesztiák nem a korábban vázolt jogalkotási hibák miatt nem érték el céljukat. Hanem inkább azért, mert az állam nem volt képes kellően „beleélni” magát az offshore-ozók komplex helyzetébe, ami viszont valahol érthető, hiszen a két szembenálló fél teljesen más szemüvegen keresztül nézi a gazdasági folyamatokat. Ugyanis az amnesztia célközönsége az állam által amnesztiával hazacsábítandó vagyon túlnyomó részét rég elköltötte, így töredéke volt/van meg csak az elévülés 6 éve alatt elcsalt vagyonnak. Azaz az amnesztiázó az eddigi amnesztiák egyikével sem tudta (volna) legalizálni az említett 6 éves vagyontömeget. Csak felhívta (volna) az Adóhatóság figyelmét a töredékében bevallott összeggel a hiányzó, jóval nagyobb összegre elkövetett adócsalásra. Ám szerencséjükre az állam „hű” maradt a „nem-beleélőképességébe”, így nem üldözte és derítette fel ezt a bizonyos nagyobb mértékű, adócsalt vagyonrészt. Ugyanakkor az amnesztiázók ebben nem lehettek biztosak, úgyhogy a megnyugvás helyett maradt a rettegés és reménykedés, hogy vajon az Adóhatóság mit is kezd az amnesztia kapcsán megszerzett információkkal.

Amnesztiajavaslatunk figyelembevenné az amnesztiázók „teljes feloldozásra” és „megnyugvásra” váró igényét, így az összes – magyar és nemzetközi – amnesztiával összevetve is a lehető legszélesebb körű és legeredményesebb lehetne. (S ami legalább ilyen fontos: a legkevésbé igazságtalan is. Igazságosnak azért nem nevezhetnénk egy adóamnesztiát, mert az adócsalók mentesítése az adójukat jogszerűen befizetők szemében semmiképp nem lehet igazságos, így csak az igazságtalanság mértékével operálhatunk, ezért hívjuk a legkevésbé igazságtalannak a megoldást.)

Célcsoportunk a „nagyátlag/kényszerű adócsaló” offshore-ozó lenne, akitől a költségvetés számára akkor folyna be a legtöbb bevétel, ha ő egy általa meghatározott forintösszegű, 100 egységnyi vagyon után ennek 10%-át fizetné be egy egyszeri befizetéssel, mellyel legalizálná a 100 egységnyi vagyonát, megúszva ezzel egy esetleges vagyonosodási vizsgálatot. Amit viszont érdemes lenne visszavezetni, mert komoly elrettentő erővel bírna. De ez szintén központi akarat kérdése.

Az offshore-os fiktív ügyleteket alkalmazókra szabott amnesztiákat joggal támadhatnák a „hátrányos megkülönböztetés” elve (és ténye) miatt azok is, akik belföldi fiktív költségszámlákkal csalták el ugyanezen adókat. A velük szembeni méltányos elbánás így értelemszerűen el kellene, hogy vezessen oda, hogy a 10%-os vagyonmegváltás rájuk is vonatkozhasson, ha bizonyos adójellegű bűncselekményből származik a pénz. A belföldi számlákkal csalók – a körhintacsalókhoz hasonlóan – gyakrabban „dolgoznak” készpénzes számlakifizetéssel, így nincs nyoma a készpénz szétosztásának az elkövetők között. Mindazonáltal amnesztiahajlandóságuk várhatóan kisebb lenne, mivel nem jön róluk az automatikus nemzetközi bankszámla­információ sem a NAV-hoz, és az ellenőrzésük egyébként sem elég hatékony, így ők értelemszerűen nem annyira motiváltak az amnesztiában. Tovább csökkenti az amnesztia-hajlandóságukat az is, hogy a vagyonosodási vizsgálatok lehetőségét lényegében eltörölték^[89] – vagyis csak bűnügyi nyomozás elrendelése után indulhat ilyen –, így akinek nincs külföldi, eltitkolt számlája, és nem áfa-körhintacsalásból él, annak manapság lényegében nem kell vagyonelszámoltatástól tartania.

Javaslatunk szerint csak bizonyos adójellegű bűncselekményt elkövetők mentesülhetnének, más bűncselekmények elkövetése révén szerzett vagyon és tett nem lenne megváltható. Ezen szellemiséghez hűen sarkalatos pontja lenne, hogy a bűnszervezetek által iparszerűen űzött körhintacsalásból származott jövedelmek se amnesztiázhassanak, ugyanis a költségvetésnek többszáz milliárdos nagyságrendű kárt okoz évente ez az elkövetői magatartás^[90]. A körhintások kizárását a következő módon érhetnénk el annak ellenére, hogy ők is „csak” költségvetési csalást követnek el.

Ugyanis az új amnesztiatörvényünk figyelembevenné azt az említett helyzetet, hogy a NAV PEII a bankok pénzmosásgyanút bejelentő magatartása miatt valójában ismeri az amnesztiázók jó részének az adatait, így nincs értelme anonimitást deklarálni, mert ez nem tartható, nem igaz. Sőt, az anonimitás helyett egy speciális bevallási formula révén a NAV-nál jelentkezne az adóalany, ahol feltárná részletesen az adócsalt vagyon eredetét, amelyet meg szeretne váltani a 10% megfizetésével. Olyannyira, hogy a bizonyítási terhet deklaráltan megfordítanánk, azaz az amnesztiára jelentkező adóalanynak kellene dokumentumokkal, ellenőrizhető módon igazolnia, hogy vagyona legális tevékenység végzéséből (és nem pl. körhintacsalásból, vagy más bűncselekményből) származott, és csak az ezen jövedelmen keletkező adó megfizetését mulasztotta el. Ekkor nem az államot állítanánk komoly erőforrást és időt igénylő (nemzetközi) információgyűjtések, vagy nyomozások elé. Akinek viszont nem ebből származott a vagyona, az értelemszerűen nem is fog jelentkezni az amnesztiára, ám ezzel a megoldással önmagában biztosítanánk azt, hogy tényleg csak a „normál/kényszerű” adócsalók amnesztiázhassanak, a más/súlyosabb bűncselekményekből származó vagyonok nem, így a körhintások sem.
 

13. Amnesztia a bármilyen bűncselekményből származó vagyonra?

Ahogy az SMSZ-nél jeleztük, alapesetben a nem adójellegű bűncselekményekből származó vagyon is adóköteles lenne, de bevallásának elmulasztása bűnösség hiányában nem alkalmas adócsalás (költségvetési csalás) megállapítására, hiszen a Kúria szerint senkitől sem várható el, hogy egy bűncselekmény elkövetéséből képződött jövedelmét az Adóhatóságnak bevallja, és ezzel önmagát esetleg feljelentse.^[91] Ha valaki mégis így amnesztiázna egy olyan amnesztiával, ami csak az adójellegű bűncselekményekből származó vagyonra és büntetőjogi következményeire adna felmentést, akkor az adó befizetése után fennmaradó összegre vagyonelkobzást rendelne el a bíróság a kiszabandó büntetés mellett.

Ennek fényében szakmai érdekességként megjegyezzük, hogy bár sok országban lett volna igény arra, hogy nemcsak az adójellegű, hanem a sikkasztás, hűtlen kezelés, gazdasági csalás, korrupciós bűncselekmények stb. révén megszerzett vagyon is amnesztiázhasson, de tudomásunk szerint ezt csak egy ország kormánya merte megtenni. Mégpedig Berlusconi kormánya, Olaszországban.

Ám a közeljövőben feltehetőleg máshol is lesz igény erre – mégpedig a jelzett automatikus bankszámla-adattovábbítások miatt, hiszen lényegében nincs hová menekülni az offshore mögé rejtőzködőknek most már – bármilyen célból is rejtőzködnének mögötte. A „speciális” olasz amnesztia még 2009-ben zajlott, ahol az olasz kormány eredeti törvényjavaslata szerint, ha bűncselekmény révén szerezte valaki a pénzt, a nyomozást nem úszhatták volna meg az adóalanyok. Egy „szokásos” módon beterjesztett módosítás révén viszont bűncselekményből származó vagyonra is vonatkozott az amnesztia, amely az ellenzék soraiban óriási felháborodást váltott ki, mondván, ez a calabriai ‘Ndrangheta, a nápolyi Camorra és a szicíliai Cosa Nostra maffiacsoportok karácsonyi ajándéka. A római Eurispes kutatóintézet a szervezett bűnözői csoportok aktuális évi bevételét akkoriban 130 milliárd euróra becsülte, amelynek fele a profit, s amit addig más módon mostak tisztára. „Ez most egy államilag támogatott mosodázás, ahol a parlament bűnpártolásban jeleskedik” – mondta Antonio Di Pietro, aki nemcsak az ellenzék egyik vezetőjeként volt ismert, hanem a korrupcióellenes „Tiszta Kezek” nyomozások ügyésze is volt a kilencvenes évek elején. Tremonti pénzügyminiszter némileg másként látta a szituációt, mivel ő nem hitt abban, hogy „az említett urak” kihasználnák ezt a lehetőséget, hiszen „az ő olasz vagyonuk már egyébként is tisztára van mosva”, a többit pedig külföldön hagyják. Dario Franceschini a – szintén ellenzéki – Demokrata Párttól az ország becsületesen adózó részének arculcsapásaként, s szégyenteljes és gyalázatos eljárásként minősítette a helyzetet. Berlusconi – aki titkos szavazást kért a parlamentben – azt ígérte, hogy ez a pénz a gazdaság növekedését fogja segíteni, amelyet az oktatás és az egészségügy kiadásaira kívánnak majd fordítani…
 

14. Konklúzió és megoldás

Következő tanulmányunkban bemutatjuk azt, hogy egy átfogó amnesztia/vagyonmegváltás – bár jelentős bevételt hozhat –, hosszabb távon, önmagában mégsem biztosíthat az ország számára tartós felemelkedést, hiszen ezek egyszeri befizetések lesznek, s nem tudni ma még azt sem, hogy ezzel a vagyonnal hogyan sáfárkodik majd az állam. Mivel az EU-tól 2020 után már alig fog érkezni dotáció, így az ország versenyképessége jórészt az adójogrendszerének hatékonyságán fog múlni.

Múlhatna persze a nem diplomagyárakban végzett, hanem használható, piacképes tudással rendelkező, angolul legalább skandináv módon kommunikációképes fiatal vállalkozó szellemiségű rétegen is, de ehhez mostanság inkább finn óvodába érdemes íratni a gyereket, s emiatt csak évtizedek múlva várható eredmény belőle. Így a régiós versenytársakhoz képest a legbefektetőbarátabb adórendszer az, aminek megalkotásához nem kell egy új generációnak felnőnie – remélhetőleg. Hiszen 1-2 év alatt megvalósítható – ha meg van rá a politikai szándék. Ugyanis nem feledhetjük, hogy a remélt, innovatív termelőberuházások, high tech központok Magyarországra vonzását nem egy olyan adórendszer segíti, amelyikben évtizedek óta félszáz fölött mozog az adónemek száma, ami 2017 tavaszán épp 59-nél tart a 2016-os 60-at követően^[92].

Fájdalom, emiatt az ország inkább az adók „paradicsomának” tűnik a befektetők szemében. Tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy a cégeket terhelő bürokratikus kötelezettségeknek való megfelelés – ami nem keverendő össze az adóterhekkel – a GDP kb. 12%-ába kerül. Miközben az ország az utóbbi években „vért izzadt”, hogy a GDP hiány az EU-ban elvárt 3% alá menjen le 8%-ról. Ennek ára, hogy az ország még mindig nem áll a válság előtti szinten annak ellenére, hogy az Uniós támogatás – mely a beruházások 95%-ának forrása – évi több mint 1000 milliárddal dotálja a költségvetést. Aminek viszont nemsokára vége szakad.

Ha pénzt kérnek tőled ajándékozz, és ne kölcsönözz! Az ajándék csak hálátlanokat szül, a kölcsön ellenséget.
(Ifj. Dumas)

Ám némi logikus, hatékony és befektetőbarát – de nem a spekulatív tőkét vonzó – törvényalkotással könnyedén lehetne jónéhány százalék GDP-t úgy „szerezni”, hogy a gazdaság belföldi és külföldi szereplői – az adófizetők – még talán elismeréssel is tekintenének államukra. Ettől az idilli helyzettől egyelőre sajnos messze vagyunk, ehelyett a világon a legmagasabb, 27%-os áfa értelemszerűen a körhintacsalók „(áfa)adóparadicsomává” tették az országot. Talán ezen cikk és a közös gondolkodás eredményeképpen eljöhet egyszer az az idő, amikor a körhintacsalók paradicsoma helyett az adójogkövetők paradicsomává válhat az ország. [Mindezt anélkül, hogy (offshore) adóparadicsom­váddal illethetnék a „befektetőmágnes” adómértékek, és bürokráciamentesség miatt.] Ehhez – és a tartós felemelkedéshez – egy eddigiektől sokkal-sokkal átfogóbb és bátrabb adóreformra van szükség, melynek részleteit a következő alkalommal tárgyaljuk.

A jelenlegi, közös gondolkodásra buzdító cikkhez viszont a szerző addig is várja az építő jellegű, szakmai javaslatokat, kritikákat, akár nyilvánosan is a könyv Facebook oldalán https://www.facebook.com/azoffshorehalala/ vagy személyéhez szólóan a könyv weboldalán http://azoffshorehalala.com/ található e-mail címen keresztül. Mindezt annak érdekében, hogy a vélemények és javaslatok ütköztetése révén szakmailag a lehető legjobb jogalkotás (és jogértelmezés) kristályosodhasson ki végül mind a szakma, mind az adóalanyok, mind a magyar költségvetés számára.