Kőhalmi Máté: A fiatalkorúakra vonatkozó büntető anyagi jogi szabályozás története*

pdf letoltes

 

 

Bevezetés

A XXI. században számos új jelenség gyakorol hatást a társadalmunkra. A tömegkommunikáció meghatározó szerepe, a társadalmi kirekesztettség, az instabilitás és biztonságérzet-deficit irányába ható gazdasági folyamatok, a „társadalmi olló” egyre szélesebbre nyílása, a korábban elfogadott morális értékek felbomlása, illetve az érdekalapú prioritások számtalan, eddig nem tapasztalt kihívás elé állítják nem csak a büntetőjogi és kriminológiai, de valamennyi társadalomtudományi diszciplínát.[1] A globalizáció és posztmodernitás világában a felnőtté válás folyamata is jelentősen megváltozott, ami a gyermekek szellemi, erkölcsi és testi fejlettsége vonatkozásában is érezteti hatását. A család szerkezete átalakult, a gyermekek olyan jelenségekkel találkoznak, melyektől korábban meg lehetett óvni őket, a fiatalok társas kapcsolatai gyökeresen megváltoztak, a gyermek- és felnőttkor közötti határ elmosódott,[2] a testi-nemi fejlődés felgyorsult, a családalapítás és a szülőktől való elszakadás pedig – a társadalmi éréssel együtt – kitolódott.[3] Mindezen folyamatok a bűnözés mennyiségi és szerkezeti jellemzőinek változását eredményezték – ideértve a gyermek- és fiatalkori bűnözést is.

Jelenkorunk büntetőpolitikáját terheli a felelősség, hogy a fent ismertetett jelenségekre érdemi és hatékony, morális és célszerűségi követelményeket egyaránt kielégítő, társadalmi és szakmai elvárásoknak is megfelelő megoldást vázoljon fel. A büntetőjog háttere a büntetőpolitika, aminek a társadalom képezi az alapját. E három tényező kölcsönös függési viszonyban áll egymással: a társadalmi változások indukálják a büntetőjogi gondolkodás és kriminálpolitikai paradigma alakulását, melyek pedig a tételes jogot formálják. Nincs ez másképp a fiatalkorúak esetében sem. A gyermek- és fiatalkori bűnelkövetőkkel való bánásmódnak jelenleg is több modelljét alkalmazzák az egyes jogrendszerekben, illetve történetileg is különböző formái alakultak ki a fiatalkori bűnözés kezelésének. Tanulmányomban azt kívánom feltárni, hogy a fiatalkorúak büntetőjogának jogtörténeti fejlődésére milyen hatást gyakoroltak a társadalmi változások, valamint a kriminálpolitikai irányváltások. A történeti áttekintés szempontja tehát a társdalom-büntetőpolitika-büntetőjog hármasának alakulása, tárgya a magyar jogfejlődés, célja pedig, hogy ennek segítségével közelebb kerülhessünk a jelenkorunk társadalmi kihívásaira adható jogpolitikai válaszokhoz. Jelen tanulmány az eddigiek tükrében a fiatalkorúak büntetőjogának – egyetemes kitekintéssel párhuzamba állított – a hazai fejlődésével foglalkozik.

1. Fogalmi alapvetés

1.1. Életkor és büntetőjog

A hatályos magyar büntetőjog az alanyi oldalon három sui generis életkori kategóriát különböztet meg: gyermekkor, fiatalkor és felnőttkor között tesz különbséget. A fiatalkorúak a jelenleg uralkodó büntetőjogi gondolkodásban egy átmeneti helyzetben lévő csoport tagjaiként jelennek meg, akik biológiai, pszichés és morális értelemben a gyermekekhez képest fejlettebbek, azonban a felnőttekhez viszonyítva fejletlenebbek.[4] Büntető törvénykönyvünk szerint fiatalkorú az, aki a bűncselekmény elkövetésekor tizenkettedik életévét betöltötte, de a tizennyolcadikat nem.[5] Ebben a speciális életkorban az elkövetők büntetőjogi felelősséggel tartoznak bűncselekményeik elkövetéséért, viszont az általánostól eltérő szankciótani szabályok vonatkoznak rájuk, melyek mögött az általánostól eltérő büntetési cél húzódik meg. Ez a Btk. alapján abban áll, hogy a fiatalkorú helyes irányba fejlődjön és a társadalom hasznos tagjává váljon, erre tekintettel az intézkedés vagy büntetés megválasztásakor a fiatalkorú nevelését és védelmét kell szem előtt tartani. A törvényben foglalt büntetési cél az uralkodó kriminológiai paradigmának tekinthető „más elbánás” modelljét tükrözi, melynek lényege legegyszerűbben a „büntetés helyett nevelés” jelszóval ragadható meg. Ennek főbb jellemzői a szabadságelvonással járó szankciók ultima ratio jellegének hangsúlyozása, a resztoratív és diverziós szemléletű szankciók előtérbe helyezése, a sértett érdekeinek figyelembevétele, a nevelőintézkedések alkalmazása, a prevenció – elsősorban az elsődleges és másodlagos megelőzés – szerepének növelése, valamint a reszocializáció elősegítése.[6] Az ennek alapjául szolgáló szemléletmód kialakulását az elmúlt, közel két évszázad büntetőjogi, kriminológiai, szociológiai és pedagógiai gondolkodásmódjának változása eredményezte, mely a hazai jogfejlődésre is jelentős hatással volt.

A fiatalkortól eltérően a gyermekkorban lévő „elkövető” nem tartozik büntetőjogi felelősséggel cselekményei miatt. A hatályos Btk. kimondja, hogy nem büntethető, aki a büntetendő cselekmény elkövetésekor a tizennegyedik életévét nem töltötte be, kivéve a törvényben meghatározott hat bűncselekmény elkövetőjét, ha az elkövetéskor a tizenkettedik életévét betöltötte, és rendelkezett cselekményei következményeinek felismeréséhez szükséges belátással. A gyermekkor – mint büntethetőséget kizáró ok – dogmatikai elhelyezése eltérő a szakirodalomban, jelen dolgozat részben Belovics Ervin felosztását követi. Eszerint a gyermekkor beszámítást kizáró ok, vagyis az elkövetőnek a beszámítási képesség hiánya miatt nem róható a terhére cselekménye. A büntethetőségi korhatár alatt lévő személyek esetén a törvény egy vélelmet állít fel, mely a beszámítási képesség hiányára vonatkozik.[7] Nagy Ferenc – ettől eltérően – a gyermekkor határát nem a beszámítási képesség hiányának praesumptiojaként értelmezi,[8] hanem jogpolitikai állásfoglalásként abban a kérdésben, hogy mely életkortól tartja megfelelő eszköznek a büntetőjogi felelősségre vonást.[9] Úgy vélem, a gyermekkor határa erőteljes büntetőpolitikai állásfoglalás, melyet számos tényező és megfontolás befolyásol – éppen ez az a megközelítés, amely tanulmányom alapjául szolgál.

1.2. A büntethetőségi korhatárról általában

A büntethetőségi korhatár – legegyszerűbb definíciója szerint – az az életkor, amely alatt a jogalkotó kizárja a büntetőjogi felelősségre vonást. A törvény a büntethetőség kezdetét három jogtechnikai megoldással határozhatja meg. Megadható egy életévben kifejezett abszolút korhatár, amely alatt feltétel nélküli a büntetőjogi felelősségre vonás elmaradása, illetve amely felett az életkor már nem zárja ki a büntethetőséget. Ez a technika a legelterjedtebb és a gyakorlati elvárásokat leginkább kielégítő megoldás. Elképzelhető, hogy a törvényalkotó nem határoz meg a büntethetőséghez életkori feltételt. Ebben az esetben – törvényi rendelkezés függvényében – a gyermek belátási, beszámítási vagy egyéb képességének vizsgálata alapján dől el in concreto a büntethetőség kérdése. E megoldást egyes szerzők a legtisztább módszernek tekintik, hiszen így a gyermek törvényi vélelmek nélkül, közvetlenül a fejlettsége alapján vonható felelősségre.[10] Megkülönböztethető továbbá a több életkori határt ismerő jogtechnikai megoldás, amelyet a hatályos büntetőkódex is alkalmaz, és amely lényege, hogy az életkoron túl a beszámításnak egyéb feltételeit is meghatározza a törvény. Vagyis egy meghatározott kor alatt kizárt, egy meghatározott kor felett – életkor vonatkozásában – feltétel nélküli a büntethetőség, e kettő között pedig egyéb tényezőktől függ. Ez a megoldás egyre népszerűbbnek tekinthető, hiszen egyszerre szolgálhat pragmatikus és elméleti elvárásokat.

2. Fiatalkorúság és a büntethetőségi korhatár a magyar büntetőjog történetben

2.1. A Csemegi-kódex

2.1.1. Büntethetőségi korhatár a Csemegi-kódexben

A fiatalkorúakra és a büntethetőségi korhatárra vonatkozó rendelkezések vizsgálatát a kodifikált büntetőjog megjelenésénél érdemes kezdeni. Hazánk első büntető törvénykönyve, a Csemegi-kódex (1878. évi V. tc.) szerint a tizenkettedik életévüket meg nem haladott személyek nem vonhatók bűnvád alá, a tizenkettő és tizenhat év közötti kiskorúak büntethetősége pedig a bírói mérlegelés körébe esett: nem lehetett büntetni az ilyen korú személyt, ha az elkövetés idején a bűnösségének felismeréséhez szükséges belátással nem bírt.

Az ismertetett életkori felosztásban a büntethetőség abszolút határát a tizenkettedik életév jelentette, mely alatt nem állapítható meg büntetőjogi felelősség. Mivel azonban a törvénykönyv a több életkori határt ismerő jogtechnikai megoldással állapította meg a büntethetőségi korhatárt, a tizenhatodik életévig zárhatta ki a büntethetőséget az életkor. A kódex a tizenkettedik életévüket be nem töltöttek vonatkozásában egy megdönthetetlen törvényi vélelmet állított fel, ami szerint ebben a korban az egyén nem rendelkezik azzal a képességgel, amely alapján szabad akaratképzésen alapuló cselekményként lehetne értékelni tetteit.[11] A büntethetőség abszolút határában tulajdonképpen egységes volt a szakmai álláspont, mind a jogirodalom, mind a joggyakorlat részéről. Egyes szerzők a nemzetközi viszonyokra és tendenciákra, illetve a gyermekek egységes testi-szellemi fejlődésének lezárulását e korhoz kötő orvosi-pszichológiai álláspontra hivatkoztak, míg mások az abszolút korhatártól a bírói jogalkalmazás visszásságainak megfékezését várták.[12] A második korhatár kérdésében már megoszlottak a nézetek, Fayer László szerint a kor jogászközönsége a tizenhatodik életév helyett a tizennyolcadikat látta volna megfelelőnek.[13]

A tizenkettő és tizenhat év közöttiek büntethetősége feltételeként megállapított további követelmény, a belátási képesség megértéséhez Finkey Ferenc fogalom-rendszerét szükséges felvázolni. E szerint a beszámítási képesség három összetevőből áll: a törvényi kor elérését jelentő testi fejlettségből, az értelmi fejlettségből, amelyet tovább lehet osztani megkülönböztetési és felismerési képességre, illetve a cselekmény helyessége és a társadalmi felfogás ismeretére vonatkozó erkölcsi fejlettségből. A megkülönböztetési képesség olyan értelmi képességet jelent, amellyel az egyén belátja, megérti, felfogja cselekményei – tényszerű – következményeit. Az elhatárolási képesség pedig arra vonatkozik, hogy az egyén képes-e az elhatározásának megfelelő döntést hozni.[14] A Csemegi-kódex által használt fordulat, vagyis a bűnössége felismeréséhez szükséges belátás a megkülönböztetési képességnek feleltethető meg. Vagyis a törvény a megkülönböztetési képesség megléte esetén az elhatárolási képességet nem tette vizsgálat tárgyává.

2.1.2. „Fiatalkorúság” a Csemegi-kódexben

Megállapítható, hogy a Csemegi-kódex nem ismerte a fiatalkort, mint speciális elbánást megalapozó életkori kategóriát. Mindazonáltal a tizenkettő és tizenhat év közötti korosztályt – amennyiben az adott elkövető felelősségre vonható – fiatalkorúként lehet definiálni, tekintve, hogy rájuk enyhébb szankciókat rendelt alkalmazni a törvény.[15] Említést érdemel, hogy egyes szerzők egy a fiatalkorhoz hasonló rendelkezésként értékelik, hogy a tizenhatodik és huszadik életév között – amikor az életkor már nem zárhatja ki a beszámítást – az elkövetővel szemben nem lehetett halálbüntetést kiszabni.[16] A kódex még nem tartalmazott a fiatalkorúakra vonatkozó speciális, az általánostól eltérő rendelkezéseket, így a büntetési rendszer – habár redukált büntetési tételekkel – megegyezett a felnőttekre irányadó szabályokkal. Ha képes volt a cselekmény bűnösségét felismerni, úgy a felnőttkorú elkövetőktől enyhébb, de azonos nemű büntetést rendelt kiszabni a kódex, amennyiben azonban a megfelelő belátási képessége hiányzott, javító-intézeti elhelyezést lehetett elrendelni.[17] A felvázolt rendelkezéseket megalapozó elvi-elméleti, illetve társadalomtudományi megközelítés számos forrásból táplálkozott.

2.1.3. A Csemegi-kódex elméleti megalapozottsága

A felvilágosodás eszmerendszere hatására a XVIII. század második felében létrejött a tudományos igényű, mai értelemben vett büntetőjogi gondolkodás. Ennek alapkövét Cesare Beccaria fektette le, 1764-ben publikált A bűnökről és a büntetésekről című értekezésével, amely egyúttal a klasszikus (vagy tett-) büntetőjogi iskola legfőbb tételeinek foglalata is. Az irányzat – ahogy arról elnevezése is tanúskodik – a jogellenes cselekményt, a tettet helyezi a középpontba, szakítva a rendi hagyományokkal. A tett-büntetőjog ugyanis a társadalmi státusztól elvonatkoztatva a cselekményre (tettre), mint objektív körülményre helyezi a hangsúlyt, megalapozva ezáltal a nemes és nemtelen közötti büntetőjogi különbségtétel felszámolását.[18] Ebből következett, hogy a büntetés nemét és mértékét az elkövetett tett súlya, a társadalomnak okozott kár határozta meg, ami a „különleges elbánás” hiányát vonta maga után. Az irányzat felelősségi rendszerének alapja a bűnösség és a beszámíthatóság volt, a büntetés jogalapját ugyanis a tettes – individuál-etikai felelősségen alapuló – erkölcsi bűnössége alapozta meg.[19] A cselekményért való felelősségre vonás ezért megköveteli a bűnösség felismeréséhez szükséges belátási képesség meglétét, ami a Csemegi-kódexnek a tizenkettő és tizenhat év közöttiek körében alkalmazott „feltételes felelősségben” is megmutatkozik. A klasszikus tanok a magyar törvénykönyv miniszteri indokolásából is egyértelműen kiolvashatók. E szerint nincs helye a tett beszámításának, ha az elkövetőt bűnösség nem terheli, vagyis amikor hiányzik az elhatározás, a felismerés vagy a választás szabadsága. A felelősség középpontjában az akaratszabadság áll, miszerint az elkövetőnek szabad választása van az indulatai (ösztönei) és a kötelezettségei között, mely szabadsága megalapozza a bűnösségét.[20] Ez is jelzi az irányzat mögött meghúzódó indeterminista szemléletmódot, amiből pedig következik a célbüntetés elvetése, hiszen a determináló tényezők tagadásával a büntetés sem tölthet be ilyen funkciót. Célgondolat hiányában viszont a büntetőjogi joghátrány kizárólag a repressziót, vagyis a megtorlást szolgálhatta, amihez proporcionális, a tett súlyához, nem pedig a tettes személyéhez igazodó büntetés társult.[21] A klasszikus tanok tehát egyértelműen kizárták az egyéniesítés lehetőségét.

A fiatalkorúság kategóriájának hiányához a kor pedagógiai és lélektani felfogása szintén hozzájárult. Habár a XIX. században már erőteljesen körvonalazódott egy új típusú gyermekfelfogás, ami a gyermekeknek az életkorukból adódó sajátságainak figyelembevételén alapult, a klasszikus büntetőjogi iskola hegemóniája idején a pedagógiai gondolkodásmódra ambivalencia volt jellemző. A leginkább a középkorra jellemző felfogás, amely – figyelmen kívül hagyva az életkorból adódó lélektani és pszichés sajátságokat – „kicsi felnőttekként” kezelte a gyermekeket már – legalábbis részben – meghaladottá vált a moralisták körében, viszont a közfelfogásban még mindig erőteljes volt.[22] Sőt, a korszakban jelent meg a „fekete pedagógiának” is nevezett irányzat, amely a pubertást kritikus életszakasznak tekinti, és az ifjúkort az egyénre és a társadalomra nézve is potenciális veszélyforrásnak bélyegezi. A gondolkodásmódot megfélemlítő és elrettentő „gyógymódok” is jellemzik, amelyekkel a viselkedési hibák korrekcióját várták az irányzat követői.[23] E felfogás és a klasszikus büntetőjogi iskola közötti párhuzam két ponton is kimutatható: egyrészről az erkölcsi felelősség középpontba helyezése – tekintve, hogy a „fekete pedagógia” az erkölcsi öntökéletesedést tűzte ki célul –, másrészt pedig az erkölcsi kötelesség megszegését követő represszív büntetések vonatkozásában. Mindazonáltal fontos megjegyezni, hogy ez leginkább elvi jelentőségű hasonlóság, hiszen a klasszikus büntetőjogi iskola pont a megszégyenítő testi fenyítések ellen szállt vitába – ellentétben a „fekete pedagógiával”.

A tételes jogi rendelkezések mindig valamilyen kriminálpolitikai igényt elégítenek ki, amelyeket pedig a társadalmi változások befolyásolnak. A Csemegi-kódex elfogadásakor a fiatalkori bűnözés nem volt jelentős társadalmi probléma – legalábbis az ifjúkorú bűnelkövetők száma és aránya nem indokolta a jogpolitikai fellépést. Az 1880-as években, illetve az 1890-es évek elején az összbűnözésben 1–2% között mozgott a fiatalkorú bűnelkövetők aránya.[24] Így a törvénykönyv első évtizedeiben – a már megjelenő reformgondolatok elvi megalapozottságát leszámítva – nem merült fel a revízió igénye. A kriminálstatisztikai adatok hamarosan bekövetkező változása azonban nagyban hozzájárult a már Nyugat-Európában egyébként is hódító büntetőjogi paradigmaváltáshoz.

2.2. Elszakadás a klasszikus elvektől

2.2.1. Elméleti megalapozás

A századforduló időszakában egyre erősödött az igény a Csemegi-kódex reformjára, s így hazánkban is megkezdődik a klasszikus büntetőjogi irányzat elveinek, felelősségi és büntetési rendszerének felváltása. Az ezt célzó mozgalmak nem hagyták érintetlenül a fiatalkorúakra vonatkozó rendelkezéseket sem, sőt, a törvénykönyv reformköveteléseket megvalósító novelláris módosítása kiemelt szerepet szánt a kérdésnek. Az 1908. évi XXXVI. törvénycikk (I. Büntetőnovella) a fiatalkorúak büntetőjogának hazai sarokpontja, amely egy teljesen új szemlélet meghonosodását jelzi. Előzményeként az alábbiakat kell megemlíteni.

A paradigmaváltáshoz erőteljesen hozzájárult, hogy az 1890-es évek közepétől jelentősen növekedett a bűnözés, ami új típusú megoldások keresésére késztette a jogtudományt. A növekvő tendencia, mely a fiatalokat is jellemezte, nem magyar sajátosság volt, egész Európán megfigyelhető társadalmi jelenségek álltak a hátterében. A XIX. században a gazdaságilag fejlett kapitalista országokban lezajló iparosodás, urbanizáció, valamint a hagyományos értékek és normák változása számos negatív hatással járt, a munkásosztály életszínvonala és a nagyvárosok szegénynegyedei pedig az anómia melegágyát képezték.[25] Elhagyatott fiatalok ezrei éltek a nyomor, alkoholizmus és prostitúció által jellemezhető külvárosokban és külterületeken. Mindemellett jelentős mértéket öltött az erkölcsi züllés, és a családi élet kötelékei is meglazultak, ami pedig a gondoskodás és megfelelő nevelés hiányához vezetett, ahogyan az is, hogy a gazdasági környezet következtében a szülők mellett a fiatalok tömegei is kereső munkára voltak utalva.[26]

A XIX. században vált egyre elfogadottabbá az a gyermekfelfogás, amely a fiatalok társadalmi értékének növekedésével járt. Az új szemlélet alapja és célkitűzése a gyermek sajátosságainak megismerése, és olyan pedagógiai-nevelési eszközök alkalmazása, amely a leginkább képes ehhez igazodni. Ennek megismerésére törekedett a korszakban létrejött új tudományterület, a gyermektanulmány (vagy -lélektan), a gyermekkor sajátos természetének és szükségleteinek vizsgálatával.[27] A nevelés a családok privát ügye helyett kezdett közüggyé válni. A felnőttek és gyermekek közötti különbségtétel hozzájárult ahhoz, hogy az állam felelősséget vállaljon az elhagyatott gyermekek iránt („parens patriae” doktrínája), és a szemléletmód változása széles körű állami intézményrendszer kialakítását eredményezte. Mindez megalapozta a büntetés megtorló jellegének elvetését is, hiszen az erkölcsileg még kifejletlen gyermekek alkalmasak voltak a nevelési, gyógyítási, kezelési cél megvalósításához.[28] Megjegyzem, a felvázolt elméletek az Amerikai Egyesült Államokban jelentek meg és terjedtek el a XIX. században, azonban az új társadalmi felfogás Európába is eljutott, ahol pedig a büntetőjogi szemléletváltást erősítve fejtette ki hatását.

A XIX. században új irányok jelentek meg a társadalomtudományokban, ideértve a büntetőjog tudományát is. A korszakra jellemző nagy horderejű újítás a szociológiai szemlélet volt, ami a társadalmi törvényszerűségek és azok okainak vizsgálatával megalapozta az okok keresésére épülő megközelítést. A bűnügyi tudományokban ez a pozitivista (vagy tettes-) büntetőjogi iskola tanaival jelent meg, amely szakított az indeterminizmus eszméjével, és a bűnelkövetésre vezető körülmények vizsgálatára helyezte a hangsúlyt. Legfőbb tana a determináló tényezők kiszűrését szolgáló büntetés, valamint a tettes – mint a normaszegést kiváltó hatásokat „elszenvedő” egyén – középpontba helyezése.[29] Lényeges, hogy a klasszikus bűnösségi elv helyett az elkövető veszélyessége lesz a büntetés alapja, célja pedig a társadalom védelme.[30] Az iskola két fő irányzata az antropológiai és a szociológiai iskola, előbbi a személy biológiai jellemzőiben, utóbbi pedig a társadalmi, szociális környezetében kereste a kriminogén tényezőket. Mindezen elvi megalapozás mentén a tettes-büntetőjog elvetette a proporcionális büntetéseket, és a határozatlan idejű biztonsági intézkedések mellett szállt vitába, ami pedig megteremtette az egyéniesítés gondolatát a szankciótan körében.

Ahogyan egyetlen más országban, hazánkban sem érvényesültek tisztán a pozitivista elvek, azok a közvetítő irányzatok által honosodtak meg, a magyar jogra leginkább a Franz von Liszt nevével fémjelzett felfogás gyakorolt hatást. Liszt differenciálta a bűntetteseket, aszerint, hogy azok „javíthatók”-e vagy sem, igenlő válasz esetén a büntetést az elkövető szubjektuma alapján vagy az erkölcsi meggyőzés (nevelés, javítás) vagy pedig az elrettentés szolgálatába állította. A „javíthatatlanok” esetében a szeparációt, vagyis a társadalom védelmében történő elszigetelést tartotta a szankció feladatának.[31] Ezzel kétirányú hatást is gyakorolt a büntetőjogra: egyrészről – a pozitivista hagyományoknak megfelelően – a speciál­prevenciót állította középpontba – az általános megelőzés elvetése nélkül –, másrészt pedig célt rendelt a büntetések mellé. A javítás, mint a Liszt-féle célgondolat lényegi eleme, szakított a kizárólag tett-szemléletű, proporcionális büntetésekkel, és a dualista szankciórendszer kialakítását szorgalmazta, amelyben a határozott idejű célbüntetések és határozatlan idejű biztonsági intézkedések együttesen valósítják meg a kriminálpolitikai célokat. A szankció megválasztása a bűntettes szubjektumához, személyes jellemvonásaihoz, szükségleteihez igazodik, az egyéniesítés és a korrekcionalizáció jegyében.[32]

Az Európában terjedő büntetőjogi szemléletváltás és az Amerikából kiinduló új típusú gyermekfelfogás párhuzamos térhódítása a századforduló időszakában Magyarországon is hatást gyakorolt, az interdiszciplináris megközelítés, a fokozott állami szerepvállalás és a kriminálpolitikai célgondolat pedig előkészítette a fiatalkorúak büntetőjogának reformját. A  jó szociál­politika, illetve a megelőzés reformgondolata jegyében az állam felelősséget vállalt a veszélyeztetett fiatalok felkarolására, ami a preventív gyermekvédelem formájában öltött testet, és a század eleji gyermekvédelmi törvények formájában intézményesült.[33] A szemléletváltás hatásaként értékelhetjük továbbá a társadalmi „erők”, vagyis a civil mozgalmak részvételét a segítségre szoruló, veszélynek kitett fiatalok felkarolásában. Ennek a megjelenési formájaként tevékenykedtek az ún. patronage-szervezetek, melyek – habár hazánkban a szükségesnél jóval kisebb számban voltak jelen – a társadalom hozzáállásának változását jelzik.[34] A folyamat eredménye a büntetőjogban a Csemegi-kódex első novellája.

2.2.2. A büntethetőségi korhatár és fiatalkorúság az I. Büntetőnovellában

A novella rendelkezése szerint, aki a bűncselekmény elkövetésekor a tizenkettedik életévét már meghaladta, de a tizennyolcadikat be nem töltötte, akkor vonható felelősségre, ha megvolt a büntethetőséghez szükséges értelmi és erkölcsi fejlettsége.[35] Ez két – a reformmozgalmak által szorgalmazott – változást jelentett. Egyrészről a törvény felemelte a második korhatárt tizenhatról tizennyolc évre, ami a közvetítő iskola kívánalma volt[36], de a magyar büntetőjogi szakirodalomban többek között Fayer László is ezt az álláspontot képviselte.[37] Másrészt a ’bűnösség felismeréséhez szükséges belátás’ helyett a novella a ’büntethetőséghez szükséges értelmi és erkölcsi fejlettséget’ határozza meg, mint a beszámítás feltételét. A beszámítási képesség Finkey-féle fogalmában értelmezve ez már nem csupán a felismerési képesség, hanem a teljes – megkülönböztetési és elhatározási képességet magában foglaló – értelmi fejlettséget és az erkölcsi képességet is magában foglalja.[38] Tehát a büntetőjogi felelősség megállapításához már nem elégséges a cselekmények következményeinek tényszerű előrelátása, hanem a döntési autonómia képessége és a morálisértékelő-készség is szükségesek.

Az első Büntetőnovella már expressis verbis kimondja, hogy aki a bűncselekmény elkövetésekor a tizenkettedik életévét már meghaladta, de a tizennyolcadikat még be nem töltötte, és rendelkezett a büntethetőséghez szükséges erkölcsi és értelmi fejlettséggel, fiatalkorúnak minősül. A törvény a büntethető fiatalkorú esetén meghatározta a vele szemben alkalmazható jogkövetkezményeket, melyek között már az intézkedések is szerepeltek, így a szankciórendszer dualista lett. Fiatalkorúval szemben dorgálást, próbára bocsátást, javító nevelést, illetve fogház- vagy államfogházbüntetést lehetett alkalmazni. A dorgálás és a próbára bocsátás jelentősége – többek között – abban állt, hogy a – Liszt-féle reformmozgalom által károsnak és nemkívánatosnak mondott[39] – rövid tartamú szabadságvesztésnek tudta alternatíváját képezni. A büntetés vagy intézkedés megválasztása körében kötelező előírásként szerepelt, hogy a fiatalkorú egyéniségének, értelmi és erkölcsi fejlettsége fokához és életviszonyaihoz mérten kell kiszabni a joghátrányt, aminek pedig a fiatalkorú terhelt jövőbeli magaviselete és erkölcsi fejlődése szempontjait kell követnie. Mindezzel tehát érvényre jutott a kriminálpolitikai célgondolat és az egyéniesítés eszméje. Tekintve, hogy a dolgozat témája a fiatalkorúak büntető anyagi jogának fejlődése, pusztán megemlítem, hogy az 1913. évi VII. törvénycikkel Magyarországon is felálltak a Fiatalkorúak Bíróságai, melyek többek között az elkülönült foglalkozásra adtak lehetőséget, az anyagi jogi rendelkezésekhez igazodva.

2.3. A két világháború közötti időszak

A két világháború között a fiatalkorúak büntetőjogát számottevő változás nem érte, azonban a Tanácsköztársaság ideológiai megalapozottsága e téren is hatással volt. A Tanácshatalom leginkább a bűnözés megelőzésére helyezte a hangsúlyt, hiszen a proletár állam eszményéhez az ifjúság szocialista nevelése társult, ami a kriminalitás leküzdésének jogi eszközeit is befolyásolta. Mindez szoros összefüggésben áll a kommunista utópia gondolatával, hiszen a társadalmi-gazdasági rend átalakításától, az „uralkodó osztály” műveltségi monopóliumának felszámolásától, valamint a szocialista tudatformálás és szociálpolitika folytatásától a bűnözést kiváltó tényezők felszámolását várták.[40] Ennek érdekében a proletárdiktatúra kiépítette az erősen pedagógiai szemléletű aktív gyermekvédelmi rendszerét, amelyet a romlásnak kitett gyermekek kisegítő szociális nevelésének szolgálatába állítottak. A rendszerben elsődleges feladat jutott az iskoláknak, de emellett a gyermekvédelem egész intézményi hálózata kiépült: gyermekotthonok, internátusok, gyermekbiztosságok, gyermekmentő otthonok és megfigyelő átmeneti otthonok.[41]

2.4. A Büntető Törvénykönyv Általános Részéről szóló 1950. évi II. törvény

A második világháborút követően a bűnözés addig nem látott mértéket öltött, ami a századforduló óta tartó növekvő tendencia tetőzésének tekinthető. Ez elsősorban a háború által előidézett – vagy felerősített – kriminogén tényezőknek köszönhető, úgymint az apa hadba- és az anya munkába állása miatti figyelem-, valamint fegyelemhiány, az iskolai oktatás megszorítása, a romantizált háború kegyetlenségeinek hatása a befolyásolható fiatalokra, illetve az ijesztő mértéket öltő nyomor.[42] A Büntető Törvénykönyv Általános Részéről szóló 1950. évi II. törvény (Btá.) a büntethetőségi korhatár tekintetében bizonyos változást eszközölt, ugyanis kimondta, hogy nem büntethető, aki a bűncselekmény elkövetésekor a tizenkettedik életévét nem töltötte be. Ez az az életkor, melyben a gyermek a miniszteri indokolás szerint eléri a büntetőjogi felelősségre vonáshoz szükséges fejlettséget, így ez alatt a cselekményeik beszámítását a törvény kategorikusan kizárta.[43] A Btá. azonban a fiatalkorúakra vonatkozó szabályokat nem tartalmazott, azokról az 1951. évi 34. számú tvr. (Ftvr.) rendelkezett. Az Ftvr. hatályon kívül helyezte az I. Büntetőnovellát, és önálló kódex-jelleggel tartalmazta a fiatalkorúakra vonatkozó anyagi és eljárási szabályokat egyaránt. Éppen ezért kodifikációs technikáját tekintve különlegesnek mondható, hiszen a magyar jogtörténetben egyedülálló módon a Büntető törvénykönyvtől elkülönült jogszabályba foglalta a fiatalkorúak felelősségre vonásának feltételeit. A büntethetőség alsó – abszolút – korhatárát továbbra is a tizenkettedik életév jelentette, azonban az Ftvr. szakított a több életkori határt ismerő megoldással, és a törvényi kor elérése mellett egyéb feltételt nem alkalmazott, vagyis tizenkettő és tizennyolc év között az életkor már nem zárhatta ki a büntethetőséget. Lehetőség volt azonban a büntetőeljárás mellőzésére vagy felmentő ítélet meghozására, amennyiben a fiatalkorú értelmi fejlettsége miatt nem ismerte fel cselekménye társadalomra veszélyességét. Az elkövetők közötti differenciálást szolgálta továbbá az, hogy tizenkettő és tizennégy év között kizárólag intézkedést lehetett alkalmazni. A szankciórendszer az intézkedések oldaláról – az értelmi fogyatékos fiatalkorúval szemben alkalmazható – gyógypedagógiai neveléssel bővült, büntetési oldalon pedig – a Btá. rendszerét követve – a fogház és államfogház helyébe a börtön lépett.[44] Az Ftvr. deklarált célja, a – már tárgyalt szocialista felfogásnak megfelelő – nevelés azonban csak korlátozottan érvényesülhetett, mivel a büntetések primátusát valló jogi felfogás továbbra is uralkodó maradt. Sőt, az I. Bn. humánus megközelítéséhez képest visszaesés tapasztalható, ami például a halálbüntetés és életfogytig tartó börtönbüntetés tizenhatodik életévtől való – kivételes – bevezetésében érhető tetten.[45] Habár nem az anyagi jog körébe tartozik, jól jelzi a szigorodó tendenciát a fiatalkorúak börtönbüntetésének végrehajtása, amely a külvilágtól való elszigetelés irányába mozdult el, illetve az átpolitizáltság jeleként értékelhető a kötelező világnézeti és politikai nevelés.[46]

2.5. A „szocialista Btk.”

Az 1960-as évekre tehető a politikai-ideológiai értelemben vett enyhülés időszaka, illetve az életszínvonal fokozatos növekedése, ami a társadalombiztosítási rendszer és a közoktatás viszonyainak javulásában, valamint a szociális ellátórendszer ’50-es évek utáni újjáélesztésében, és ezzel együtt a gyermekvédelmi rendszer hatékonyabbá válásában mutatkozott meg. A gyermekvédelem eszközrendszerében azonban számos olyan elem kapott helyet, amely arra utalt, hogy „a gyermek nem gyermekként, hanem leendő munkaerőként fontos”, illetve egyes társadalmi csoportok nem profitáltak a fejlődésből.[47] Mindazonáltal jelentős előrelépés volt, hogy ebben az időszakban indultak meg hazánkban azok a kriminológiai, szociológiai kutatások, amelyek a fiatalkori bűnözés okainak feltárásával foglalkoztak.[48]

A Magyar Népköztársaság Büntető Törvénykönyvéről szóló 1961. évi V. törvény változást hozott mind a büntethetőségi korhatár kérdésében, mind a fiatalkorúak büntetőjogában. A törvény a büntetőjogi felelősség kezdetét a tizennegyedik életévre emelte fel, az általános iskolai tanulmányok befejezéséhez igazítva ezzel a büntethetőség alsó korhatárát. A miniszteri indokolás szerint ebben az életkorban feltételezhető a társas együttéléshez szükséges alapvető ismeretek elsajátítása, illetve a gyermekek ekkor nyernek nagyfokú önállóságot.[49] A „szocialista Btk.” szakított a fiatalkorúakra vonatkozó rendelkezések elkülönült szabályozásának kodifikációs megoldásával, arra hivatkozva, hogy a cél a fiatalkorúak sajátosságainak figyelembevétele, nem pedig a szerkezeti elszakadás. A törvénykönyv számos tekintetben előrelépést jelentett, így például előremutató, hogy a nevelő célzatú intézkedések alkalmazására késztette a még büntetés-központú gyakorlatot érvényesítő bíróságokat, mérsékelte a büntetéseket, illetve a stigmatizáció elkerülése érdekében bevezeti a mentesítés jogintézményét.[50]

A ’60-as évektől tapasztalt jelenség, hogy a fiatalkorúak a társadalom működési zavaraira – úgymint az alkoholizmusra, az általános műveltség hiányára és a hetvenes évekig „ellenséges propagandának” nevezett nyugati hatásokra – a hagyományostól eltérő módon reagálnak. Minderre a rendezetlen, illetve felbomló családi környezet, valamint a hiányos vagy erkölcstelen nevelésben keresték az okokat, a választ pedig elsősorban a javító-nevelés végrehajtásában. Erősítették a szocialista pedagógiai szemléletet, az átnevelés, a becsületes dolgozóvá formálás céljával.[51]

2.6. Az 1978. évi IV. törvény

Az 1974-ben megkezdődtek egy új büntetőkódex kodifikációs munkálatai, melynek folyamatában a fiatalkorúakra vonatkozó kérdések is szerepet kaptak, s számos javaslat látott napvilágot. Így például Molnár József – kiindulva abból, hogy a személyiségfejlődés csak a huszadik életév után zárul le teljesen – a fiatal felnőtt sui generis életkori kategóriájának bevezetését kívánta megalapozni kriminológiai kutatásával.[52] Lévai Miklós azt írja, hogy a kodifikációs munkák során több olyan indítvány – mint a beszámítási képesség feltételének visszaállításával a több életkori határt ismerő büntethetőségi korhatár bevezetése vagy szabadságvesztéssel nem járó új típusú szankciók meghonosítása – felmerült és elbukott, amely a differenciált és rugalmas szabályozás progresszív gondolatát képviselte.[53] A Kodifikációs Bizottság vitáiból továbbá kiderül, hogy felmerült az igény a büntethetőségi korhatár visszaállítására, vagyis a tizenkettedik életévre történő leszállítására, amit végül elvetettek, mondván ez visszalépést jelentene.[54]

A Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény végül a büntethetőség alsó korhatárát a tizennegyedik életévben hagyta, hivatkozva az e korban elért testi-szellemi fejlettségre, illetve arra, hogy ekkor szerzik meg a fiatalok azt az ismeretanyagot, amellyel felelős jogalanyként tudnak fellépni.[55] A fiatalkorúakra vonatkozó anyagi jogi rendelkezéseket illetően jelentős – vagyis paradigmaváltást jelző – változás nem történt, továbbra is hangsúlyozottak az életkorból eredő sajátságok, melyekre a büntetőjognak reagálnia kell, de ez szerkezeti különállást – az indokolás szerint – nem igényel. Némi szigorítás ugyan érzékelhető[56], ezek azonban leginkább a már létező szankciókat érintő változtatásokként, nem pedig átfogó szankciótani reformokként értékelhetők.

Az 1978-as büntetőkódexet hatálybalépése után több módosítás is érintette, mindazonáltal a legjelentősebbek – ahogy az új típusú büntetőpolitikai irányvonalak magyarországi megjelenése is – a rendszerváltást követő időszakra tehetők. Ezek a hatályos Büntető törvénykönyvünk előzményeként kerülnek bemutatásra.

3. A fiatalkorúak büntetőjogának hatályos szabályozása és aktuális dilemmái

3.1. A XXI. század társadalma és a fiatalkor

Jelenkorunk társadalmában számos új típusú jelenség érezteti hatását – többek között a felnőtté válás folyamatára is. A büntetőpolitika feladata, hogy olyan átfogó jogszabályi hátteret alkosson meg, amely sikerrel képes reagálni a bűnözésre. Minthogy azonban a gyermeki fejlődés, a szocializáció és a testi-szellemi-erkölcsi fejlődést olyan hatások érik, melyek a kor általános értékprioritásaiból adódnak, a gyermek- és fiatalkori bűnözés kezelésének helyes programja nem alakítható ki interdiszciplináris analízis és közel valamennyi szakpolitikát magában foglaló válaszok nélkül. A gyermekkor átalakulóban van, ami azt eredményezheti, hogy a korábban elfogadott megoldások már nem elégségesek.

3.1.1. Felgyorsult fejlődés, elmosódott határok

Már a múlt században is felismert és tárgyalt jelenség volt a gyermekek testi és nemi érésének felgyorsulása, vagyis hogy a biológiai, szexuális érettség egyre korábbi életszakaszban következik be (akceleráció). Ezáltal a gyermekkorból a serdülőkorba való áttérésre mindinkább fiatalabb korban kerül sor, aminek okát általában az elsődleges életfeltételek – a táplálkozási, közegészségügyi viszonyok – javulásával magyarázzák.[57] A felgyorsult éréssel kapcsolatban büntetőjogi megközelítésben kulcskérdés, hogy miként alakul a gyermekek szellemi fejlődése, amivel kapcsolatban viszont nem egységes a szakirodalom. Az ugyanis bizonyos, hogy a felnőtté válás egy komplex, több komponensből álló folyamat, és az egyes elemek (képességek) nem feltétlenül korrelálnak egymással.[58] Az alábbiakban ismertetett hatások ellenére egyes szerzők úgy vélik, hogy – habár az életkori határok összemosódnak – ez nem feltétlenül gyakorol fejlesztő hatást a gyermekek értelmi, illetve absztrakt műveleti képességeire. Hiszen az infokommunikációs eszközhasználat, a politikai szlogenek, a sztárok, sportolók neveinek ismerete még nem feltételezi automatikusan a szellemi fejlettséget.[59] Sőt, további nehézséget okoz, hogy a büntetőjog eltérő fogalmi rendszerrel – beszámítási és belátási képességgel – operál.

A „siettetett” vagy „posztmodern gyermekkor” fogalmaival írhatjuk le összefoglaló néven a posztmodernitás, a fogyasztói társadalom és az információs forradalom által a gyermekkorra, mint speciális életkori szakaszra kifejtett hatásokat. Kriminológiai megközelítésben ezeket makrostrukturális tényezőkként értékelhetjük. A gyermekkor hagyományosan – az 1960-as évekig – a felnőttkorra, a társadalom teljes jogú tagságára való felkészülésként jelent meg az egyén életében. Ezzel szemben ma a gyermek és felnőtt közötti különbségek egyre csökkennek, az életszakaszok közötti határok elmosódnak, és a gyerek státusza megváltozik. Ennek hátterében több tényező áll. Először is a demográfiai folyamatok: a fejlett országokra általában jellemző, hogy csökken a születések száma, a korfa felborul, és összezsugorodik az ifjúság. Kivételt képeznek ez alól az alacsonyabb jövedelemmel rendelkező társadalmi csoportok, amelyek körében magasabb a gyermekszám, ami pedig a fejlett országokon belül is a gyermekszegénységet eredményezi.[60] Ehhez járul még a globalizált világ egyik ismert körülménye, a társadalmi kirekesztettség. A kirekesztődés hátterében a jövedelmi polarizáció áll, vagyis az egyes társadalmi csoportok közötti anyagi-jövedelmi különbségek növekedése (a „társadalmi olló szétnyílása”). A gazdasági instabilitás és növekvő egyenlőtlenségek mellett a középosztály gyérül, és egyre népesebb az alacsony jövedelemmel rendelkezők tábora, ennek során pedig a társadalom kettészakad.[61] Ebben a környezetben a korábbinál veszélyeztetettebbé válik azon rétegek helyzete, melyek nem tudják képviselni saját érdekeiket – beleértve a fiatalokat is.

Az életszakaszok határainak elmosódásához vezet a fogyasztás begyűrűzése az élet minden szegmensébe. A gyermekneveléshez köthető fogyasztási tételek – az általános tendencia nyomán – státusszimbólumokká degradálódnak: a divatos, látványos, „média-konform” cikkek válnak a „jó szülő” értékjelzőjévé. Másrészt pedig maguk a gyermekek is, mint önálló, „kicsi fogyasztók” jelennek meg, és a fogyasztói társadalom vezető műfaja, a reklám célkeresztjébe kerülnek. A reklámok egyszerre vesznek részt a szocializációban, és járulnak hozzá a fogyasztói attitűd kialakításához, és tekintenek a gyerekekre eszközként, akiken keresztül hatékonyan lehet elérni a szülőket.[62] A felnőtt – jó esetben – képes megítélni, hogy az adott fogyasztási cikk szükséges-e vagy sem, legalábbis van esélye tudatos fogyasztóként fellépni, ami viszont egy gyermek esetén kizárt. A vállalkozások és a marketing ezt kihasználva tud önálló fogyasztóként, célcsoportként tekinteni a felelős döntéshozatalra nem képes gyermekekre.[63] Végezetül az életszakaszok közötti különbségek elhalványulásához vezetnek az információs társadalom hatásai. A gyermekek a technikai vívmányok – gyakran szüleiknél fejlettebb – használata segítségével az idősebb generáció segítsége nélkül tesznek szert számos ismeretanyagra, így a szülők, tanárok szerepe lecsökken, sőt a technikai kultúra vonatkozásában megfordul.[64] Sokan a gyermeklét elértéktelenedéseként aposztrofálják továbbá, hogy csökken a legkisebbek előtt zárva lévő társadalmi nyilvánosság köre, vagyis a gyermekek egyre gyakrabban jelennek meg a „felnőtt világ” tereiben, közelítve ezzel egymáshoz a két korosztály életterét.[65]

A már ismertetett folyamatokon túl a felnőtté válás folyamatában egy – a fent tárgyalt tendenciákkal ellentétes – jelenség is megfigyelhető, a fiatalok társadalmi érettségének kitolódása a fejlett országokban. A felsőoktatás elterjedése, a munkaerő-piacra lépés és családalapítás megkésettsége, valamint a párkapcsolati szokások átalakulása miatt a fiatal felnőttkorban (posztadoleszcencia) lévők a szülői otthonban maradnak („Mamahotel”, „Papabank”), ami az egzisztenciális önállóság hiányát eredményezi. Ebben az életszakaszban a serdülőknél jóval nagyobb önállóságot élvező – jogilag nagykorú – felnőttek az „érett” felnőttkorral járó felelősség nélkül jelennek meg a társadalomban.[66] A jelenség alapján egyre gyakoribb állásfoglalás, hogy az anyagi büntetőjog vegye figyelembe a fiatal felnőttkort, ne csak mint büntetéskiszabási tényezőt, hanem mint sui generis életkori kategóriát.

3.1.2. A „posztmodern gyermekkor” következményei

A felnőtté válás folyamatára ható jelenségek – büntetőjogilag releváns szempontból – kettős hatást gyakorolnak: egyrészt a gyermek- és fiatalkori bűnözést, illetve normakövetést befolyásolják, másrészről pedig átformálják a gyermekekről kialakult képünket, ami kihat a büntetőpolitikára is.

Az ismertetett ártalmak megmutatkoznak egyrészről abban, hogy a szocializációjukban „siettetett gyermekek” nehezen kezelhetők, nehezen nevelhetők, önmaguk, illetve társaik irányában fokozódó agressziót tanúsítanak (erőszak, öngyilkosság) és a rájuk nehezedő teher hatására pszichoszomatikus tünetek sorát mutatják.[67] Csemáné Váradi Erika szavaival: a kiskorúak szocializációs tényezői közül bármelyik diszfunkciós működése könnyen a bűnözés útjára sodorhatja a fiatalt, a XXI. század társadalmi-gazdasági folyamatai pedig pont ebbe az irányba hatnak: Európa több országában is növekedett a fiatalkorúak bűnözése a századforduló után.[68] A szocializációs közeget (mikrostrukturális tényezők) ugyanis szintén jelentős változás érte, úgymint a család szerepének devalválódása, a tartós közösségek és identitás hiányából eredő anómia, a normák hiánya, a családi kapcsolatok kiürülése.

A gyermekkor átalakulása nem hagyja érintetlenül a gyermekképet, vagyis a fiatalokról kialakult társadalmi felfogást sem. A gyermeki sajátosságok eltűnése a tudományos gondolkodásban is megjelent, így például abban a törekvésben, mely az óvodai csoportok közötti életkori differenciálást zárná ki. A posztmodern gyermekkort az életszakaszok közötti különbségek csökkenése miatt „új középkornak” is nevezik, ahol a társadalom figyelmen kívül hagyja az életkori sajátosságokat és szükségleteket. Ez pedig egy olyan „régiúj” gyermekfelfogáshoz vezethet, ahol a gyermeki lét értékét veszti, és a gyerekek ismét „kicsi felnőttekké”, helyesebben „kicsi fogyasztókká” válnak. A szemléleti váltás hatást gyakorol a szülők nevelési szokásaira, de – egyes szerzők szerint – a tételes jogi rendelkezésekre is kihatnak. Megindult ugyanis egy olyan büntetőpolitikai tendencia, amely a „más elbánás” modelljével szembe helyezkedik.[69]

3.2. A XXI. század büntetőpolitikai irányai

A XXI. század nyugati államaira a bűnözés mennyiségi és strukturális jellemzői tekintetében kiegyenlítettséget konstatálhatunk, vagyis az ismertté vált bűnözés hasonlóan írható le. Ennek ellenére a bűnözésre adott reakciók igen különbözőknek mondhatók, és a fiatalkorúak büntetőjogának is több modellje alakult ki. A „más elbánás” paradigmája mellett egyre inkább terjed az anyagi jogi különállást megkérdőjelező büntetőpolitika. Előbbit a több nyomvonalú büntetőjog modellje, az alternatív büntetések jellemeznek, míg utóbbit a szokatlan szigor és a gyakran alkalmazott büntetések. Továbbá megfigyelhető tendencia, hogy resztoratív szemlélet is egyre érezteti hatását, és a kárhelyreállító igazságszolgáltatás a fiatalkorúak büntetőjogában is megjelenik.[70]

3.2.1. A „más elbánás” paradigmája

A fiatalkori bűnözés elleni fellépésnek a közvetítő iskolák hatására megjelenő új modellje ma a fejlett országok büntetőpolitikájában uralkodó paradigmának mondható. A nevelési cél mellett a regresszív büntetőpolitika egyik – egyre népszerűbb – alternatívája a resztoratív igazságszolgáltatás, amely a sértett újrafelfedezésével párhuzamban terjed a büntetőjogban. A bűncselekménnyel okozott kárnak az elkövető és sértett között, ellenőrzés alatt álló tárgyalásos folyamat eredményeként történő megtérítése alkalmas módszere a társadalmi béke helyreállításának, illetve a fiatalok reszocializációjának egyaránt.[71]

A fiatalkori bűnelkövetőkkel való bánásmód uralkodó paradigmájának jellemzéséhez kiváló alapot adnak a vonatkozó nemzetközi – elsősorban az ENSZ és az Európa Tanács égisze alatt elfogadott – dokumentumok, egyezmények, ajánlások. Ezekben jelennek meg azok a legfőbb irányvonalak, amelyek a fiatalkorúak büntetőjogának egyik fő modelljét jellemzik.

Az ENSZ Gyermekjogi Egyezménye[72] nem elsősorban a büntetőeljárás alá vont gyermek jogaival foglalkozik, hanem átfogó módon rendelkezik a gyermekeket megillető, az egészséges fejlődést biztosító jogosultságokról. Mindazonáltal egyértelműen kijelöli azokat a főbb követelményeket, melyeket a büntetőeljárásban a fiatalkorúval szemben meg kell tartani. Az Egyezmény meghatározza, hogy melyek a „gyermekközpontú igazságszolgáltatás” legfőbb kritériumai, Ilyennek tekinthető, a gyermek személyiségének helyes irányba fejlesztése, a fiatalkorú bűnelkövetőkre megalkotott elkülönült szabályanyag, illetve az ügyeikkel foglalkozó speciális szervek létrehozása, valamint a hagyományos igazságszolgáltatás – a bírói út – valamennyi lehetséges esetben való mellőzése. E rendelkezések szellemiségét követi az ENSZ gyermek- és fiatalkorú bűnelkövetőkkel szembeni fellépésre vonatkozó szabályozása, mely alapvetően négy pilléren nyugszik: a pekingi, havannai, rijádi, valamint tokiói szabályokon. A pekingi szabályok[73] az Egyesült Nemzetek fiatalkori bűnmegelőzésre vonatkozó törekvéseinek összegzése, mely a büntető igazságszolgáltatás minimumkövetelményeit foglalja össze. A határozat által szorgalmazott fellépési modellben a büntetőjogi eszközök háttérbe szorulnak, és az elsődleges prevenció kerül középpontba – vagyis a kriminogén tényezők kiszűrése a megfelelő szociális környezet kialakításával. A rijádi alapelvek[74] a hagyományos büntetőjogi eszközök alkalmazásának káros hatásaira hívja fel a figyelmet, kiemelve, hogy a normaszegés a fiatalkor természetes velejárója, melyet ennek ismeretében kell kezelni. Kiegészítik a pekingi minimumszabályokat a havannai követelmények,[75] melyek a szabadságelvonással járó szankciók ultima ratio jellegét hangsúlyozzák, és csak a legvégső esetben, a lehető legrövidebb tartamban történő alkalmazását tartják elfogadhatónak. A szabadságelvonás alternatíváiról pedig a tokiói szabályok[76] rendelkeznek, melyek a minimális beavatkozás elve mentén szorgalmazzák a szabadságvesztéssel járó szankciók alkalmazását. Emellett a tokiói ajánlások mondják ki, hogy szakítani kell a büntetés-központú kriminálpolitikával, de legalábbis csökkenteni, továbbá erősíteni kell a közösségi jellegű szankciókat.

Az Európa Tanács ajánlásai hasonló elvi-elméleti hátteret tükröznek, és alapvető céljuk is egyezik az ENSZ stratégiájával. Az R(2003) 20. számú Ajánlás egy átfogó fellépés igényét fogalmazza meg, melyben a fiatalkori bűnözésnek pusztán egy része az igazságszolgáltatás szervezetrendszere, a gyermekvédelmet, a szociális intézményeket, az iskolát, a családokat és a lakóhelyet is szükséges bevonni, és a prevenció jegyében már az első kriminogén, deviáns magatartások észlelésekor ajánlott az intervenció. Az ajánlás össze kívánja egyeztetni a fiatalkorú, a köz és az áldozat érdekét, a fiatalkorú bűnelkövetőkkel szembeni fellépésnek a bűncselekmény tárgyi súlyát sem szabad figyelmen kívül hagynia, de azt össze kell egyeztetni az elkövető életkorából adódó különleges bánásmóddal.[77]

3.2.2. A „más elbánás” megkérdőjelezése

A nemzetközi dokumentumok által tükrözött büntetőpolitikai irányvonal mellett – vagy inkább szemben – megfigyelhető egy másik tendencia, amely a klasszikus elvekhez való visszatérésben, vagyis a bűnelkövetéshez vezető gazdasági-szociális okoktól való elszakadásban, az azokat figyelmen kívül hagyó tettarányosságban ragadható meg. Megfigyelhető – és a fiatalkorúak büntetőjogára is kiható tendencia – a szigorodó büntető-jogpolitika térhódítása. A gyermek- és fiatalkori bűnözést ért negatív hatások – melyek a növekvő fiatalkori kriminalitásban, a bűnismétlés gyakoribbá válásában mutatkozik meg – az 1960-as évektől kezdve egy éles szemléletváltást eredményeztek. Észak-Amerikában megjelent a „megérdemelt büntetés” modellje, ami autonóm, döntési szabadsággal rendelkező jogalanyként tekint az elkövetővé váló fiatalokra, hangsúlyozva azok egyéni, morális felelősségét: „Ha elég idős volt, hogy bűncselekményt kövessen el, ahhoz is elég idős, hogy megbüntessük!” Egyre több országban – például az Egyesült Államokban – fogadnak el olyan jogi rendelkezéseket, amelyek a fiatalkorúakra vonatkozó speciális szabályok felszámolásának vagy gyengítésének irányába hatnak.[78] A XXI. századi társadalmi változások nem csupán a felnőtté válás folyamatára és a gyermekfelfogásra, hanem a büntetőpolitikára is hatással vannak.

3.3. A fiatalkorúak magyar büntetőjoga a rendszerváltás után

A rendszerváltást követő magyar jogpolitikában általában megfigyelhető volt a regresszív büntetőjogi szemlélet és a „nem büntetés-központú” irányvonal váltakozása. A büntető jogszabályok módosításáról szóló 1993. évi XVII. törvény – és annak miniszteri indokolása – egyértelmű állásfoglalása annak, hogy a magyar jogpolitika a szabadságvesztés alternatíváinak keresésében elkötelezett. A módosítással bővült a mellékbüntetések alkalmazási köre, illetve csökkentek a szabadságvesztés alsó tételei, így növekedett a bírói diszkréció jelentősége.[79] E tendencia irányába hatott a büntető jogszabályok módosításáról szóló 1995. évi XLI. törvény is, amelynek célja a fiatalkorúak büntetőjogának az ENSZ Gyermekjogi Egyezményben foglalt elvekhez való igazítása volt. Ennek jegyében olyan változtatásokra került sor, mint a bírói útról való elterelés lehetőségének bővítése (vádemelés elhalasztása), a szabadságelvonással járó szankciók ultima ratio jellegének deklarálása, illetve a javítóintézeti nevelés relatíve határozatlan tartamának határozottá válása. A módosítás megőrizte a fiatalkorúakra vonatkozó rendelkezések szerkezeti egységét a büntetőkódexszel, ugyanakkor egyértelműen a „különös elbánás” irányába tett lépésként értékelhető. A módosítást követő legközelebbi – fiatalkorúak büntetőjogára is hatást gyakorló – büntetőpolitikai irányváltásnak a Nemzeti Együttműködés Programjának 2010-es meghirdetése tekinthető. Az ebben foglaltak szerint a büntető jogszabály szigora képes a bűnök elkövetőit megfékezni és világossá tenni a társadalom tagjai számára, hogy Magyarország nem a bűnelkövetők paradicsoma.[80] Habár a meghirdetett program és a szabálysértési törvény 2010-es módosítása alapján – a szabadságelvonásnak szánt fokozott szerep miatt – a represszív büntetőpolitika fiatalkorúak büntetőjogára gyakorolt hatásától lehetett tartani[81], az új Btk. végül megtartotta a „más elbánás” modelljét. A hatályos büntetőtörvényben (2012. évi C. törvény) a büntetőjog-központú szemlélet – a fiatalkorúak vonatkozásában – a büntetőjogi fellépés körének szélesítésében, vagyis a büntethetőségi korhatár leszállításában öltött testet.

Záró gondolatok

A dolgozat végig tekintette a fiatalkorúak büntetőjog-történetének legfontosabb állomásait, s azt, hogy miként befolyásolják a társadalmi változások a tételes jog fejlődését. Jelenkorunk társadalma sem hagyja érintetlenül a büntetőpolitikát. Sőt, a posztmodernitás és a globalizáció egyszerre teremtik meg azt a társadalmi környezetet, mely a fiatalkori bűnözés melegágyát képezheti és a represszív politikai fellépésre vonatkozó társadalmi igényt is. Ördögi kört képezve ezzel – hiszen a bűnözés irányába ható folyamatok pont a részletes analízis és átfogó, interdiszciplináris megközelítés segítségével volnának megoldhatók. Azzal a megközelítéssel, amit a punitív büntetőpolitika tagad.

A felnőtté válás folyamatára ható tényezők megkövetelik a pedagógia, a szociológia, a pszichológia által kidolgozott eszközrendszerrel az oktatáspolitika, a szociálpolitika, a foglalkoztatáspolitika és az ifjúságpolitika területein megvalósuló reformokat. Ezek hiányában a büntetőjog eszközrendszere legfeljebb tüneti kezelésként törpülhet el. Hazánkban a büntetőjogi fellépés körének szélesítése a büntethetőségi korhatár leszállításában öltött testet, amely önmagában nem, csak az elmaradó, érdemi megoldások hiátusa tükrében értékelhető. A tizenkettedik életévüket betöltöttek elenyésző számú részének kriminalizálása semmiképpen nem alkalmas arra, hogy a törvényalkotó által hivatkozott problémákat kezelje. Ez kizárólag egy strukturált és differenciált intervencióval érhető el.

Irodalomjegyzék

  1. Andorka Rudolf: Bevezetés a szociológiába. Osiris Kiadó, Budapest, 2001.
  2. Atyimcsev Lívia: Gyermekkorok – életkorok: a gyermekség ismérvei történeti és kulturális megközelítésben. PTE BTK „Oktatás és Társadalom” Neveléstudományi Doktori Iskola, Pécs, 2013.
  3. Balogh Jenő: Fiatalkorúak és büntetőjog. Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság, Budapest, 1909.
  4. Beccaria, Cesare: A bűnökről és a büntetésekről. (ford.: Madarász Imre) Eötvös József Könyvkiadó, Budapest, 1998.
  5. Belovics Ervin: A büntetőjogi felelősségre vonás akadályai. In: Belovics–Gellér–Nagy–Tóth: Büntetőjog I. HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft, Budapest, 2012.
  6. Belovics–Gellér–Nagy–Tóth: Büntetőjog I. Általános Rész. HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., Budapest, 2014.
  7. Békés Imre: A büntetőjogi felelősségre vonás akadályai. In: László Jenő (szerk.): A büntető törvénykönyv magyarázata. I. Kötet, Közigazgatási és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1986.
  8. Békés Imre: A gyermekkor. In: Halász Sándor (szerk.): A büntető törvénykönyv kommentárja. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1968.
  9. Blaskó Béla: Büntető(jog)-politikai karcolat. In: Büntetőjogi dolgozatok Gellér Balázs születése ötvenedik évfordulójának ünnepére. Dialóg Campus Kiadó, Budapest, 2018.
  10. Csemáné Váradi Erika: Új tendenciák a fiatalok bűnözésében – nemzetközi kitekintés. Kriminológiai Közlemények, 2007.
  11. Csemáné Váradi Erika – Lévay Miklós: A fiatalkorúak büntetőjogának kodifikációs kérdéseiről – történeti és jogösszehasonlító szempontból. Büntetőjogi Kodifikáció, 2002/1.
  12. Elliott, Catherine: Criminal responsibility and children: a new defence required to acknowledge the absence of capacity and choice. The Journal of Criminal Law, 2003.
  13. Fayer László: A magyar büntetőjog kézikönyve. I. kötet. II. kiadás, Franklin-Társulat, Budapest, 1900.
  14. Finkey Ferencz: A magyar büntetőjog tankönyve. Grill Károly Könyvkiadóvállalata, Budapest, 1914.
  15. Gerzsenyi Gabriella: A fiatalkorúak büntetőjogának kialakulása és fejlődése a magyar jogrendszerben. Bibó István Szakkollégium, Tomus II., Budapest, 2001.
  16. Gönczöl Katalin: A büntetőpolitikák nemzetközi összehasonlítása. In: Békés Imre Emlékkönyv. Tullius Kiadó, Budapest, 2013.
  17. Gönczöl Katalin: A büntető populizmus és a társadalmi kirekesztettség. Acta ELTE, 50. tom., 2013.
  18. Gyenis Gyula: Az „akceleráció” és a civilizációs ártalmak. Anthropológiai Közlemények, 1975.
  19. Gyurkó Szilvia: Szobafogság – avagy a szabadságelvonással járó szankciók helye és szerepe a fiatalkorúak büntető igazságszolgáltatásában. Belügyi Szemle, 2011/3.
  20. Hollán Miklós: A negyedik magyar büntetőkódex – összegző tanulmány. In: A negyedik magyar büntetőkódex régi és újabb vitakérdései. MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont, 2017.
  21. Hollósi Hajnalka: Gyermekkép, gyermekvilág, gyermekfelfogás változásai pedagógiai megközelítésben. Iskolakultúra Online, 2008/2.
  22. Homoki Andrea: Viharsarki nevelőszülők mint a posztmodern gyermekkor formálói. Esély, 2011/2.
  23. Hornyák Szabolcs: A fiatalkorúak és a büntetőnovella – anno (Gondolatok a Csemegi-kódex 1908-as revíziójáról) In: Tanulmányok dr. Földvári József professzor 75. születésnapja tiszteletére. Pécs, 2001.
  24. Horváth Tibor: A büntetőjog-tudomány. In: Horváth–Lévay: Magyar Büntetőjog Általános Rész. Wolters Kluwer Kiadó, Budapest, 2014.
  25. Illés Károly: A bűntettekről, vétségekről és kihágásokról szóló magyar büntető-törvénykönyvek magyarázata. I–III. Budapest: Zilahy Sámuel, 1882–1889.
  26. Irk Ferenc: Globalizáció, bűnözés, bűnözéskontroll. In: Békés Imre Ünnepi Kötet. ELTE-ÁJK, Budapest, 2000.
  27. Kádár Miklós: A büntetőtörvénykönyv általános része. Jogi és Államigazgatási Könyv- és Folyó­iratkiadó, Budapest, 1951.
  28. Kerezsi Klára: A védtelen gyermek. (Elhanyagolás és erőszak a családban) Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1995.
  29. Kupchik, Aaron – Gosse, Megan: Juvenile Waiver Policies. In: Criminal Justice Policy. SAGE Publications, Los Angeles, 2014.
  30. László Jenő (szerk.): Az 1978. évi IV. törvény (Btk.) előkészítése. VI. kötet. IM Tudományos és Tájékoztatási Főosztálya, Budapest, 1986.
  31. Lévai Miklós: A fiatalkorúak igazságszolgáltatási rendszerére vonatkozó minimumszabályok: a „Pekingi Szabályok”. Jogtudományi Közlöny, 1989/12.
  32. Lévay Miklós: A fiatalkorúak büntetőjoga. In: Horváth–Lévay: Magyar Büntetőjog Általános Rész. Wolters Kluwer Kiadó, Budapest, 2014.
  33. Lévay Miklós: Az Európa Tanács R(2003) 20. számú ajánlása a fiatalkorú bűnelkövetőkre vonatkozó igazságszolgáltatási rendszerről. Család, Gyermek, Ifjúság, 2005/3.
  34. Ligeti Katalin: A fiatalkorúak büntető igazságszolgáltatási törvényének koncepciója. Büntetőjogi Kodifikáció, 2006/2.
  35. Löw Tóbiás: A Magyar Büntetőtörvény a bűntettekről és a vétségekről és teljes Anyaggyűjteménye. I. kötet, Pesti könyvnyomda-részvény-társaság, Budapest, 1880.
  36. Mezey Barna (szerk.): Magyar jogtörténet. Osiris Kiadó, Budapest, 2007.
  37. Molnár Péter: A média szerepe a gyermekek életében. Módszertani Közlemények, Szeged, 2010/2.
  38. Nagy Ádám – Tibori Tímea: Narratívák hálójában: az ifjúság megismerési és értelmezési kísérletei a rendszerváltástól napjainkig. Negyedszázad – Magyar Ifjúság, 2012.
  39. Nagy Ferenc: Anyagi Büntetőjog Általános Rész I. Iurisperitus Bt., Szeged, 2014.
  40. Nagy Ferenc: Anyagi Büntetőjog Általános Rész II. Iurisperitus Bt., Szeged, 2014.
  41. Nagy József: A fiatalkorúakra vonatkozó büntetőjogi szabályok kialakulása és változásai. Rendvédelmi füzetek, 2002/36.
  42. Pápai-Tarr Ágnes: Büntetőjogi mediáció francia módra. In: Tanulmányok Dr. Horváth Tibor Professor Emeritus 80. születésnapja tiszteletére. Miskolc, 2007.
  43. Pukánszky Béla: A tizenkilencedik század gyermekfelfogása. Iskolakultúra, 2002/2.
  44. Schriffert Zsuzsa: A gyermek- és fiatalkorúakkal kapcsolatos büntetőpolitika és a gyermekvédelem alakulása hazánkban az I. világháborútól az 1950-es évekig. ELTE Themis, 2008. december.
  45. Szabó András: A fiatalkorúak és a büntetőjog. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1961.
  46. Vajda Zsuzsanna: A gyermek pszichológiai fejlődése. Saxum Kiadó, Budapest, 2014.
  47. Vajda Zsuzsanna: A „posztmodern” gyermekkor. In: Kósa–Vajda: Neveléslélektan. Osiris Kiadó, 2005.
  48. Vámbéry Rusztem: A fiatalkorúak bírósága a háború alatt és a háború után. A jogállam könyvtára 1., Budapest.
  49. Véli György: Akceleráció vagy retardáció. Anthro­pológiai Közlemények, 1972/2.
  50. Weijers, Ido: The minimum age of criminal responsibility in continental Europe has a solid rational base. The Northern Ireland Legal Quarterly, 2016.

Jogforrások jegyzéke

  1. Convention on the Rights of the Child; General Assembly resolution 44/25 of 20 November 1989. Online:
    https://www.ohchr.org/en/professionalinterest/pages/crc.aspx (2019.02.26.)
  2. United Nations Standard Minimum Rules for the Administration of Juvenile Justice (“The Beijing Rules”) Adopted by General Assembly resolution 40/33 of 29 November 1985. Online:
    https://www.ohchr.org/Documents/ProfessionalInterest/beijingrules.pdf (2019.02.26.)
  3. United Nations Guidelines for the Prevention of Juvenile Delinquency (The Riyadh Guidelines) Adopted by General Assembly resolution 45/112 of 14 December 1990. Online:
    http://www.un.org/documents/ga/res/45/a45r112.htm (2019.02.26.)
  4. United Nations Rules for the Protection of Juveniles Deprived of their Liberty Adopted by General Assembly resolution 45/113 of 14 De­cember 1990. Online:
    http://www.un.org/documents/ga/res/45/a45r113.htm (2019.02.26.)
  5. United Nations Standard Minimum Rules for Non-custodial Measures (The Tokyo Rules) Adopted by General Assembly resolution 45/110 of 14 December 1990.
    Online: http://www.un.org/documents/ga/res/45/a45r110.htm (2019.02.26.)
  6. Magyarország Kormánya által benyújtott T/6958. számú Iromány
  7. 1878. évi V. törvénycikk a magyar büntetőtörvénykönyv a büntettekről és vétségekről
  8. 1908. évi XXXVI. törvénycikk a büntetőtörvénykönyvek és a bünvádi perrendtartás kiegészité­séről és módositásáról
  9. A Büntetőtörvénykönyv Általános Részéről szóló 1950. évi II. törvény
  10. A Magyar Népköztársaság Büntető Törvénykönyvéről szóló 1961. évi V. törvény
  11. A Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény
  12. A Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény

 

A szerző joghallgató, DE ÁJK

* A tanulmány a Legfőbb Ügyész által 2019-ben Kozma Sándor emlékére meghirdetett tudományos pályázaton III. helyezést elért pályamű rövidített változata.

[1] IRK Ferenc: Globalizáció, bűnözés, bűnözéskontroll. In: Békés Imre Ünnepi Kötet. ELTE ÁJK, Budapest, 2000, 216–223.

[2] VAJDA Zsuzsanna: A „posztmodern” gyermekkor. In: Kósa–Vajda: Neveléslélektan. Osiris Kiadó, 2005, 66–68.

[3] VAJDA Zsuzsanna: A gyermek pszichológiai fejlődése. Saxum Kiadó, Budapest, 2014, 241–269.

[4] LÉVAY Miklós: A fiatalkorúak büntetőjoga. In: Horváth–Lévay: Magyar Büntetőjog Általános Rész. Wolters Kluwer Kiadó, Budapest, 2014, 521.

[5] A Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény (Btk.) 105. § (1) bek.

[6] NAGY Ferenc: Anyagi Büntetőjog Általános Rész II. Iurisperitus Bt., Szeged, 2014, 275–278.

[7] BELOVICS Ervin: A büntetőjogi felelősségre vonás akadályai. In: Belovics–Gellér–Nagy–Tóth: Büntetőjog I. HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., Budapest, 2012, 270–275.

[8] Ennek a szerző által használt fogalmi rendszer az alapja, tekintve, hogy Nagy Ferenc külön tárgyalja az életkor és a beszámítási képesség fogalmait, mint a bűnösség feltételeit, mivel előbbi nem zárja ki kategorikusan az utóbbit.

[9] NAGY Ferenc: Anyagi Büntetőjog Általános Rész I. Iurisperitus Bt., Szeged, 2014, 252–253.

[10] ELLIOTT, Catherine: Criminal responsibility and children: a new defence required to acknowledge the absence of capacity and choice. The Journal of Criminal Law, 2003, 289–308.

[11] ILLÉS Károly: A bűntettekről, vétségekről és kihágásokról szóló magyar büntető-törvénykönyvek magyarázata. I–III. Budapest: Zilahy Sámuel, 1882–1889, 235.

[12] LÖW Tóbiás: A Magyar Büntetőtörvény a bűntettekről és a vétségekről és teljes Anyaggyűjteménye. I. kötet, Pesti könyvnyomda-részvény-társaság, Budapest, 1880, 526–527.

[13] FAYER László: A magyar büntetőjog kézikönyve. I. kötet. II. kiadás, Franklin-Társulat, Budapest, 1900, 343.

[14] FINKEY Ferencz: A magyar büntetőjog tankönyve. Grill Károly Könyvkiadóvállalat, Budapest, 1914, 166–168.

[15] NAGY József: A fiatalkorúakra vonatkozó büntetőjogi szabályok kialakulása és változásai. Rendvédelmi füzetek, 2002/36. 4.

[16] GERZSENYI Gabriella: A fiatalkorúak büntetőjogának kialakulása és fejlődése a magyar jogrendszerben. Bibó István Szakkollégium, Tomus II., Budapest, 2001, 173–175.

[17] 1878. évi V. törvénycikk a magyar büntetőtörvénykönyv a bűntettekről és vétségekről 83–85. §§

[18] BECCARIA, Cesare: A bűnökről és a büntetésekről. (ford.: Madarász Imre) Eötvös József Könyvkiadó, Budapest, 1998, 21; 37.

[19] SZABÓ András: A fiatalkorúak és a büntetőjog. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1961, 10.

[20] LÖW: i. m. 501.

[21] SZABÓ: i. m. 11–12.

[22] HOLLÓSI Hajnalka: Gyermekkép, gyermekvilág, gyermekfelfogás változásai pedagógiai megközelítésben. Iskolakultúra Online, 2008/2, 101–103.

[23] Pukánszky Béla: A tizenkilencedik század gyermekfelfogása. Iskolakultúra, 2002/2. 17.

[24] SZABÓ: i. m. 14.

[25] ANDORKA Rudolf: Bevezetés a szociológiába. Osiris Kiadó, Budapest, 2001, 47–48.

[26] Balogh Jenő: Fiatalkorúak és büntetőjog. Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság, Budapest, 1909, 91–97.

[27] HOLLÓSI: i. m. 101.

[28] KUPCHIK, Aaron – GOSSE, Megan: Juvenile Waiver Policies. In: Criminal Justice Policy. SAGE Publications, Los Angeles, 2014, 191–193.

[29] BALOGH: i. m. 54-63.

[30] BELOVICS–GELLÉR–NAGY–TÓTH: Büntetőjog I. Általános Rész. HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., Budapest, 2014, 41.

[31] HORVÁTH Tibor: A büntetőjog-tudomány. In: Horváth–Lévay: Magyar Büntetőjog Általános Rész. Wolters Kluwer Kiadó, Budapest, 2014, 39–40.

[32] SZABÓ: i. m. 22–24.

[33] HORNYÁK Szabolcs: A fiatalkorúak és a büntetőnovella – anno (Gondolatok a Csemegi-kódex 1908-as revíziójáról) In: Tanulmányok dr. Földvári József professzor 75. születésnapja tiszteletére. Pécs, 2001, 307–318.

[34] VÁMBÉRY Rusztem: A fiatalkorúak bírósága a háború alatt és a háború után. A jogállam könyvtára 1., Budapest, 22–23.

[35] 1908. évi XXXVI. törvénycikk a büntetőtörvénykönyvek és a bűnvádi perrendtartás kiegészítéséről és módosításáról (I. Bn.) 16. §.

[36] BALOGH: i. m. 117–121.

[37] FAYER: i. m. 343.

[38] FINKEY: i. m. 168.

[39] BALOGH: i. m. 122–123.

[40] SZABÓ: i. m. 76–77.

[41] SCHRIFFERT Zsuzsa: A gyermek- és fiatalkorúakkal kapcsolatos büntetőpolitika és a gyermekvédelem alakulása hazánkban az I. világháborútól az 1950-es évekig. ELTE Themis, 2008. december, 9–11.

[42] VÁMBÉRY: i. m. 5.

[43] KÁDÁR Miklós: A büntetőtörvénykönyv általános része. Jogi és Államigazgatási Könyv- és Folyóiratkiadó, Budapest, 1951, 39.

[44] LIGETI Katalin: A fiatalkorúak büntető igazságszolgáltatási törvényének koncepciója. Büntetőjogi Kodifikáció, 2006/2, 22.

[45] LÉVAY: i. m. 525–529.

[46] MEZEY Barna (szerk.): Magyar jogtörténet. Osiris Kiadó, Budapest, 2007, 393–394.

[47] KEREZSI Klára: A védtelen gyermek. (Elhanyagolás és erőszak a családban) Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1995, 26–28.

[48] SCHRIFFERT: i. m. 42.

[49] BÉKÉS Imre: A gyermekkor. In: Halász Sándor (szerk.): A büntető törvénykönyv kommentárja. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1968, 134.

[50] LÉVAY: i. m. 528–529.

[51] SCHRIFFERT: i. m. 44–45.

[52] NAGY József: i. m. 9.

[53] LÉVAI Miklós: A fiatalkorúak igazságszolgáltatási rendszerére vonatkozó minimumszabályok: a „Pekingi Szabályok”. Jogtudományi Közlöny, 1989/12, 668.

[54] LÁSZLÓ Jenő (szerk.): Az 1978. évi IV. törvény (Btk.) előkészítése. VI. kötet. IM Tudományos és Tájékoztatási Főosztálya, Budapest, 1986.

[55] BÉKÉS Imre: A büntetőjogi felelősségre vonás akadályai. In: László Jenő (szerk.): A büntető törvénykönyv magyarázata. I. Kötet, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1986.

[56] Az 1961-es és 1978-as törvénykönyvek összehasonlításáról ld. NAGY: i. m. 10–11.

[57] GYENIS Gyula: Az „akceleráció” és a civilizációs ártalmak. Anthropológiai Közlemények, 1975, 129.; VÉLI György: Akceleráció vagy retardáció. Anthropológiai Közlemények, 1972/2, 105–106.

[58] NAGY Ádám – TIBORI Tímea: Narratívák hálójában: az ifjúság megismerési és értelmezési kísérletei a rendszerváltástól napjainkig. Negyedszázad – Magyar Ifjúság, 2012, 417–421.

[59] WEIJERS, Ido: The minimum age of criminal responsibility in continental Europe has a solid rational base. The Northern Ireland Legal Quarterly, 2016, 307.

[60] VAJDA (2005): i. m. 66.

[61] GÖNCZÖL Katalin: A büntető populizmus és a társadalmi kirekesztettség. Acta ELTE, 50. tom., 2013, 155–165.

[62] MOLNÁR Péter: A média szerepe a gyermekek életében. Módszertani Közlemények, Szeged, 2010/2, 59–60.

[63] ATYIMCSEV Lívia: Gyermekkorok – életkorok: a gyermekség ismérvei történeti és kulturális megközelítésben. PTE BTK „Oktatás és Társadalom” Neveléstudományi Doktori Iskola, Pécs, 2013, 9.

[64] VAJDA (2005): i. m. 67.

[65] HOMOKI Andrea: Viharsarki nevelőszülők mint a posztmodern gyermekkor formálói. Esély, 2011/2., 90.

[66] VAJDA (2014): i. m. 285–286.

[67] HOMOKI: i. m. 90.

[68] CSEMÁNÉ VÁRADI Erika: Új tendenciák a fiatalok bűnözésében – nemzetközi kitekintés. Kriminológiai Közlemények, 2007, 231.

[69] VAJDA (2005): i. m. 68.

[70] GÖNCZÖL Katalin: A büntetőpolitikák nemzetközi összehasonlítása. In: Békés Imre Emlékkönyv. Tullius Kiadó, Budapest, 2013, 95–99.

[71] PÁPAI-TARR Ágnes: Büntetőjogi mediáció francia módra. In: Tanulmányok Dr. Horváth Tibor Professor Emeritus 80. születésnapja tiszteletére. Miskolc, 2007, 381–411.

[72] Convention on the Rights of the Child; General Assembly resolution 44/25 of 20 November 1989. Online:
https://www.ohchr.org/en/professionalinterest/pages/crc.aspx (2019.02.26.)

[73] United Nations Standard Minimum Rules for the Administration of Juvenile Justice („The Beijing Rules”) Adopted by General Assembly resolution 40/33 of 29 November 1985. Online:
https://www.ohchr.org/Documents/ProfessionalInterest/beijingrules.pdf (2019.02.26.)

[74] United Nations Guidelines for the Prevention of Juvenile Delinquency (The Riyadh Guidelines) Adopted by General Assembly resolution 45/112 of 14 December 1990. Online:
http://www.un.org/documents/ga/res/45/a45r112.htm (2019.02.26.)

[75] United Nations Rules for the Protection of Juveniles Deprived of their Liberty Adopted by General Assembly resolution 45/113 of 14 December 1990. Online:
http://www.un.org/documents/ga/res/45/a45r113.htm (2019.02.26.)

[76] United Nations Standard Minimum Rules for Non-custodial Measures (The Tokyo Rules) Adopted by General Assembly resolution 45/110 of 14 December 1990. Online:
http://www.un.org/documents/ga/res/45/a45r110.htm (2019.02.26.)

[77] LÉVAY Miklós: Az Európa Tanács R(2003) 20. számú ajánlása a fiatalkorú bűnelkövetőkre vonatkozó igazságszolgáltatási rendszerről. Család, Gyermek, Ifjúság, 2005/3, 21–28.

[78] CSEMÁNÉ VÁRADI Erika – LÉVAY Miklós: A fiatalkorúak büntetőjogának kodifikációs kérdéseiről – történeti és jogösszehasonlító szempontból. Büntetőjogi Kodifikáció, 2002/1, 12–27.

[79] BLASKÓ Béla: Büntető(jog)-politikai karcolat. In: Büntetőjogi dolgozatok Gellér Balázs születése ötvenedik évfordulójának ünnepére. Dialóg Campus Kiadó, Budapest, 2018, 45–58.

[80] HOLLÁN Miklós: A negyedik magyar büntetőkódex – összegző tanulmány. In: A negyedik magyar büntetőkódex régi és újabb vitakérdései. MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont, 2017, 366.

[81] GYURKÓ Szilvia: Szobafogság – avagy a szabadságelvonással járó szankciók helye és szerepe a fiatalkorúak büntető igazságszolgáltatásában. Belügyi Szemle, 2011/3., 82.