A terrorizmus nem új keletű probléma, és abban sincs újdonság, hogy a terrorista fenyegetettség szolgál indokul a kormányok számára, hogy beavatkozzanak az emberek mindennapjaiba. A fentiek ellenére mégis csak az utóbbi években jelent meg világméretű szinten a biztonságra való fókuszálás, amely a jelenkori, modern terrorizmus mindent behálózásával és növekvő mértékével magyarázható.

Terrorizmus definició/k?

A terror (latinul formidilosus, terror = ijedtség, rettegés, rémület) a nyílt erőszak alkalmazása rémület, rettegés kiváltása céljából, a terrorizmus kifejezés pedig erre épülve (a legáltalánosabban elfogadott megfogalmazás szerint) valamely szervezet által politikai okokból végrehajtott erőszakos, félelemkeltő akciók sorozata.[1]

A Harmat-Bukva szerzőpáros szerint a terrorizmus az erőszak alkalmazásának, vagy az azzal való fenyegetésnek olyan stratégiája, melynek elsődleges célja félelem, zavar keltése és ennek révén meghatározott politikai eredmények elérése, vagy a hatalom megtartása. A félelemkeltés az erőszak minden formájának – a kocsmai verekedéstől a hagyományos hadviselésig – velejárója, segítője lehet, de a terrorizmus esetében ez a viszony fordított, az erőszak közvetlen áldozatai, kárvallottai legfeljebb csak szimbolikus kapcsolatban állnak az akció valódi céljával, kiválasztásuk másodlagos jelentőségű, legtöbbször véletlenszerű.[2]

A terrorizmus fogalmát sokan, sokféleképp próbálták meghatározni. Fletcher szerint lehetetlen a terrorizmus egzakt definícióját meghatározni, álláspontja szerint meghatározott feltételek, ismérvek megléte esetén beszélhetünk terrorizmusról.[3]

Fenti álláspontot osztja Ben Saul is, de véleménye szerint nincs különbség a belső politikai erőszak és a terrorizmus között.[4]

Korinek László is egyetért abban, hogy bizonyos, előre meghatározott ismérvek vizsgálata szükséges a terrorizmus meghatározásakor. Álláspontja szerint általános ismérve a terrorizmusnak a jogellenes erőszak, a politikai (vallási, ideológiai) célok követése, a nyilvánosság keresése, a propaganda. Véleménye szerint fontos szempont a meghatározáshoz az, hogy a terroristák nem tekintik magukat bűnözőnek.[5]

A fentiek mellet számos külföldi és hazai kutató[6] megpróbált rendet teremteni a terrorizmus definíciója kapcsán – kevés sikerrel.

Az egyértelműen megállapítható, hogy nagyon nehéz, bonyolult a terrorizmus komplex meghatározása. Ha elfogadjuk, hogy a terrorizmus definiálásához különböző feltételek, jellemzők meglétét kell vizsgálni, akkor azt is el kell fogadnunk, hogy nem mindig kell az összes tényezőnek feltétlenül teljesülni.

Ha egyetértés nem is alakult ki a meghatározás kapcsán, az kijelenthető, hogy a nemzetközi közösség tagjai között egyetértés mutatkozott a megítélésben.[7]

Globális biztonságpolitika vs. egyén jogai

Az új globális biztonságpolitika napirendre kerülése jelentős normatív változásokkal járt a különböző államokban[8], de azt megállapíthatjuk minden változás kapcsán, hogy azok fenyegetést jelentenek a már meglévő emberi jogokra nézve. A kormányok egyre több olyan intézkedést tesznek a terrorizmusellenesség nevében, amelyek alapjaiban sértik az alapvető emberi jogi normákat. A nemzetközi szervezetek, mint például az ENSZ is, még valamilyen szinten ösztönzik is ezeket, nem lépnek fel az ilyen jellegű jogszabály-módosítások ellen.

A legaggasztóbb talán mégis az – még inkább, mint a régi időkben -, hogy nemcsak a tekintélyelvű államok, hanem a nyugati demokráciák is szemben állnak az emberi jogok védelmével. Az Egyesült Államok vezetésével ezek az országok fenyegetést jelentenek az emberi jogok alapvető garanciáinak érvényesülésére és megsemmisítik az emberi jogi mozgalmak elmúlt évtizedekben elért eredményeit. Bárándy veti fel bővebben e dilemmát két művében is. Kifejti, hogy nem új keletű probléma a hatékonyság és a jogbiztonság közötti helyes arány meghatározásának nehézsége. Rámutat arra, hogy a büntető eljárásokban – de ez igaz más állami aktusokra is – az elmúlt időszakban bel- és külföldön egyaránt kialakultak a hatékonyság érdekében tett jogkorlátozó lépések, intézkedések, jogalkotási aktusok határai, amelyeket nem volt szokás túllépni, amelyeken belül mozgástér mutatkozott. A terrorizmus eszkalálódásával azonban e határok elmosódtak. Ez pedig mára nem csupán jogkérdésként kezelendő probléma.^[9] Bárándy így fogalmaz: „Nagyon komoly ok kell ahhoz, hogy évtizedek, sőt, évszázadok alatt kijegecesedett, a jogállam alappilléreit jelentő jogok csorbítását tudomásul lehessen venni, vagy legalábbis ezt a változást ne utasítsuk el azonnal és mereven. Axiómaként lehet elfogadni azt, hogy e jogok relativizálása és gyengítése lényegesen több, mint jogkérdés. Az állam szemléletének és ebből fakadóan az állami szervek működési modelljének e jogok hiányában módosuló gyakorlata már egy más világot, egy más társadalomképet, a polgárok és az államhatalom átalakult viszonyát eredményezi.”^[10] Bárándynak abban kétségkívül igaza van, hogy napjaink biztonságpolitikai kihívásai miatt nem utasíthatunk el automatikusan minden jogkorlátozó jogalkotási aktust, de érdemes komolyan venni azt a felvetését is, ami Korinek professzor álláspontjához közelít. Eszerint rendkívül körültekintően kell megvizsgálni azt, hogy mely jogkorlátozás az, amelyet valóban feltétlenül szükséges meglépni biztonságpolitikai célok elérése érdekében, s mikor használja egy ország kormánya csupán ürügyként a biztonságpolitikai érdekekre hivatkozást saját mozgásterének bővítése érdekében. S ugyancsak vizsgálni érdemes azt, hogy a jogkorlátozások sorával nem alakítjuk-e társadalmunkat akaratlanul is olyanra, amelyet az állam polgárai a legkevésbé sem kívánnak. Egyszerűbben fogalmazva: meddig avatkozhat be az állam a terrorizmusra való hivatkozással az állampolgárok életébe. S ekkor még fel sem vetettük azt az elméleti kérdést, „hogy szabad-e és ha igen, miben és milyen mértékben engedni a terroristák követelésének, hogy szabad-e bármin változtatni a terrorizmus miatt, avagy ezzel csak a terrorizmus eszkalálódását segítjük elő, hiszen ezzel éppen annak sikerességét igazoljuk vissza.”^[11] Az, hogy az emberi jogi mozgalmak miként reagálnak erre a kihívásra, valószínűleg meghatározza az emberi jogok érvényesülésének határait az elkövetkezendő években.

Jogellenes fogvatartás, kínzás és más visszaélések

Az elmúlt évtizedekben – de még az elmúlt években is – az Egyesült Államok a tekintélyelvű kormányokat azért bírálta, hogy katonai bíróság elé állították és elítélték a terrorizmussal vádolt személyeket. Jelenleg az Egyesült Államok is ugyanezt teszi – bár sokszor csak fogva tartják a terrorizmussal kapcsolatba hozható személyeket, mindenféle eljárás nélkül. Jelenleg kb. 100-150 embert tartanak jogellenesen fogva a guantanamoi börtönben. A 2001. szeptember 11-ei terrortámadás után a Bush-adminisztráció a támaszponton terrorizmussal vádolt személyek fogolytáborát hozta létre. A foglyok nemzetiségi megoszlásuk szerint sorrendben a szaúd-arábiai, jemeni, pakisztáni, afganisztáni és szíriai állampolgárok, akiknek többségét az Al-Kaida terrorhálózathoz való kapcsolattal, illetve az egykori afgán talibán rendszer működtetésével gyanúsítanak – vádemelés nélkül.

Ezt az teszi lehetővé, hogy kubai területként Guantánamón nem érvényesek az amerikai törvények, még az amerikai alkotmány is csak közvetetten hat, a katonai szabályzatokon keresztül. Ez utóbbi alapján viszont elméletileg bárkit statáriális módon halálra ítélhetnek és kivégezhetnek, bár erre még konkrétan nem került sor. Ellenben kínzásokról és folyamatos megaláztatásokról rendszeresek a beszámolók, melyekről a kevés kiszabadult rab (akik szinte kizárólag valamely európai ország, esetleg Kanada polgárai) elmeséléséből tudhat a világ. Hasonlóképp tarthatnak még fogva évek óta másokat is külföldi rejtett, nyilvánosságra nem hozott helyeken. Ez a fajta jogellenes fogva tartás sérti a személy tisztességes eljáráshoz és személyes szabadságához való jogát.[12]

A Daschner-perként elhíresült ügy kapcsán a strasbourgi bíróság 2008. június 30-án hozott ítéletében mondta ki azt, hogy a körülmények nem legitimálhatják az eljárás résztvevőinek erőszakos cselekményeit. Az alkalmazott módszerek (így a kényszerrel való fenyegetés) még akkor sem fogadhatók el, ha egy gyermek életének a megmentése a cél.[13]

Az Európai Unió egyes tagállamaiban elfogadhatónak tartják az Egyesült Államokban alkalmazott példát. Spanyolországban jellemző a terrorizmussal gyanúsítottak fizikai bántalmazása. Angliában a Lordok Háza nyíltan elítéli ezt a politikát, ennek ellenére az Egyesült Királyság számos terrorizmussal meggyanúsított bevándorlót tart mégis jogellenesen fogva. Svédország és Franciaország is a terrorizmussal meggyanúsított személyeket olyan országokba toloncolják, ahol kínzásnak vetik alá őket.

És lehet számítani arra, hogy amennyiben újabb terroristatámadások következnek be, akkor a jövőben ezek az erőszakos visszaélések még gyakoribbá fognak válni. A múltbéli tapasztalatok arra engednek következtetni, hogy ha a kormányok jelentős terrorista fenyegetettséggel néznek szembe, akkor igen gyakran reagálnak rá agresszív módon.

Az Egyesült Államok globális hatása?

Az egyre növekvő terrorista fenyegetettségnek jelentős következményei vannak. Mivel az Egyesült Államok jelentős erővel és befolyással bír a globális struktúra fejlesztésére, – azért is mert az USA, hogy demonstrálja hatalmát, szabotálhatja a nemzetközi szervezetek, mint például az ENSZ és a Nemzetközi Büntetőbíróság döntéseit is, ha az az Egyesült Államok céljainak ellentmond – ebben a kérdésben egyfajta váltás az Egyesült Államok hozzáállásában az egész világra pozitív hatással lenne.

Feltehető a kérdés: egy új globális biztonságpolitika napirendre tűzése az Egyesült Államok vezetésével, jelenthet-e az egyben komolyabb fenyegetést az emberi jogok védelmének fennálló rendszerére?

Konklúzió: Emberi jogok és a biztonság

A korábbi időszak valamint az utóbbi évek példái is megmutatták azt, hogy az államok a terroristatámadásokkal szemben mennyire védtelenek. Az országok és az emberek biztonságáért felelős szervezetek többnyire utólag tudtak csak reagálni a már megtörtént eseményekre.

A kormányok egyes esetekben úgy használják a terrorizmus elleni küzdelmet, hogy az további, már létező politikai és biztonsági kérdéseket tűzzön napirendre. A Bush- kormányzat a terrorista fenyegetettség ürügyét használta fel arra, hogy megtámadja Irakot.

Barack Obama[14], az Egyesült Államok elnöke 2011-ben, Oszama Bin Laden halálát követően ugyanazt nyilatkozta, mint 2001-ben George W. Bush[15] a szeptemberi terroristatámadás után: „Az Egyesült Államok hadban áll, ez háború a terroristák ellen.”

A terrorizmus elleni küzdelemnek ez a fajta felfogása – nevezetesen a terroristák elleni harc az háború– a humanitárius szabályok elvetése az egész jogrendszert rendíti meg, véli Korinek, hisz a modern politikai rendszerek alapja az emberi jogok tiszteletben tartása. [16]

Ezért, csatlakozva Korinek László álláspontjához, az emberi jogi szervezeteknek továbbra is fel kell ismerniük azt, hogy számos biztonsági intézkedés, amelyeket a kormányok bevezettek, alkalmanként félrevezetőek és nagyon veszélyesek. Az emberi jogi mozgalmaknak a legfőbb célja az kell, hogy legyen, hogy meggyőzzék a kormányokat, hogy teremtsenek egyensúlyt az emberi jogok és a biztonságpolitika között.

A legjobb, legkonstruktívabb megoldás az lenne, ha a döntéshozók figyelembe vennének olyan terveket is, amelyek maximalizálják mindkét cél elérésének valószínűségét, hisz az emberi jogok védelme növeli az emberek biztonságát, így azt végképp nem szabad aláásni.