1. A kutatás célja és módszere

A kábítószer-kereskedelem és a kábítószer birtoklása a Büntető Törvénykönyv nehezebben értelmezhető tényállásai közé tartozik. Még a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény (továbbiakban: régi Btk.) hatályban léte alatt több felsőbírósági iránymutatás tett kísérletet a gyakorlat rendezésére, azonban ezen törekvések sikere legalábbis kétséges. Ennek az egyik jele az, hogy a Fővárosi Ítélőtábla és a Fővárosi Törvényszék másodfokú tanácsai az iránymutatásokat – elsősorban az 1/2007. BJE határozatban írtakat – nem minden esetben azonos módon értelmezik, a Fővárosi Törvényszék kábítószerrel kapcsolatos bűncselekményeket tárgyaló elsőfokú bírái pedig azt is érzékelik, hogy a Fővárosi Ítélőtábla döntései nem minden esetben fűzhetők fel egy következetes értelmezési keretre.

Ezeket a jelenségeket észlelve merült fel az igény a Fővárosi Ítélőtábla gyakorlatának részletekbe menő elemzésére. A kutatás elsődleges célja annak a kérdésnek a vizsgálata volt, hogy az ítélőtáblai gyakorlat valóban önmagában is széttartó-e, vagy pedig a látszólag ellentmondásos döntések az egyes ügyek egyedi jellemzőire vezethetők vissza.

A kutatás alapját a Bírósági Határozatok Gyűjteményében^[1] közzétett anonimizált határozatok képezték. A határozatok leválogatása során – a határozatot hozó bíróságra, kollégiumra és az érintett jogterületre vonatkozó értelemszerű szűkítések^[2] után – a határozat alapjául szolgáló jogszabályhelyre vonatkozó beállításoknak volt jelentősége: a keresés a Btk. 178. § és 176. §-aira, valamint a régi Btk. 282. §-ára terjedt ki. Utóbbi ugyan alapesetben nem ölelné fel a régi Btk. 282/A. és 282/C. §-ait, de mivel a kereső a /A., /B. stb. jelöléseket nem tudja kezelni, az ezen minősítések szerinti bűncselekményeket elbíráló határozatok is bekerültek a válogatásba.

A rendszer a 2016. augusztus 18-i állapot szerint összesen 205 db, a fenti feltételeknek megfelelő határozatot tartalmazott: a Btk. 176. §-ára 26, a Btk. 178. §-ára 22, a régi Btk. 282. §-ára 157 találat volt. Ezek között voltak átfedések, elsősorban azoknál az ügyeknél, ahol a bűncselekmény elkövetése a régi Btk., az elbírálása pedig már a Btk. idejére esett. A határozatok egy része a kutatási cél szempontjából irreleváns volt, ezek túlnyomórészt olyan határozatok voltak, amelyek esetében az eljárás elsődleges tárgya nem a kábítószerrel kapcsolatos bűncselekmény volt, hanem egy másik törvényszéki hatáskörbe tartozó bűncselekmény mellett a terhelt tipikusan fogyasztói jellegű, vétségi minősítésű cselekményét is elbírálta a bíróság. Ezekben az ügyekben a kábítószerrel kapcsolatos bűncselekményről érdemi megállapításokat nem tett az ítélőtábla, ezért elemzésükre nem volt szükség. Ezeken túlmenően kis számban olyan határozatokat is kiadott a kereső, amelyeknek tárgya nem kábítószerrel kapcsolatos bűncselekmény volt (ezekben az esetekben valószínűleg a határozatot rögzítő személy követett el hibát az érintett jogszabályhely megjelölése során).

Az átfedések és az irreleváns határozatok kiszűrése után összesen 152 érdemben vizsgálható határozat maradt: a Balassagyarmati Törvényszék 1, a Székesfehérvári Törvényszék 11, a Budapest Környéki Törvényszék 23, a Fővárosi Törvényszék 116 határozattal került be a válogatásba^[3].

A határozatok között 15 helybenhagyó végzés található (9,86%), és 102 ítélet változtatta meg az elsőfokú bíróság minősítését (67,1%). Ehhez képest a Fővárosi Ítélőtábla 2015-ben 186 ügydöntő határozatot hozott olyan ügyben, amelyben az elsőfokú bíróság a Fővárosi Törvényszék volt, és ezek között a helybenhagyások aránya 40,32%, a minősítés változtatás aránya 24,73%^[4]. Az adatokból egyértelműen látható, hogy a kábítószerrel kapcsolatos bűncselekmények esetén a Fővárosi Ítélőtábla az esetek túlnyomó részében nem osztja az elsőfokú bíróságnak a vád tárgyává tett cselekmény minősítéséről kialakított álláspontját. Ez arra utal, hogy a másodfokú határozatok nem orientálják megfelelően az elsőfokú bíróságok gyakorlatát, aminek az egyik oka az lehet, hogy a Fővárosi Ítélőtábla gyakorlata önmagában sem egységes.

A kutatás célja elsősorban az ellentmondásos döntések felkutatása és az ellentmondás okának kiszűrése volt. Ebből következően több olyan problémával nem foglalkozik az elemzés, amely amúgy az ítélőtáblai gyakorlat hangsúlyos részét képezi. Ezek között vannak olyan kérdések, amelyek elsősorban a 2007 utáni években kelt határozatokban jelennek meg, és mára a gyakorlat kiforrott^[5]. Jogszabályváltozás tette lényegtelenné a fogyasztás közvetett módon történő büntetendőségére, továbbá az elfogyasztott mennyiség összegzésére vonatkozó megállapítások részletes elemzését. A marihuána hatóanyag-tartalmának meghatározásával kapcsolatos problémákat a 2012. január 1-jei jogszabályváltozás vetette fel, több ítélőtáblai határozat foglalkozik a kérdéssel, de mára már az átmenti időszak lezárult, így a jövőben ebben a kérdésben sem várhatók jelentősebb problémák.

Az ítélőtábla által visszatérően vizsgált jogalkalmazási kérdések legnagyobb része – értelemszerűen – a vád tárgyává tett cselekmény minősítésére irányult. Ezen kérdések vizsgálata során abból indultam ki, hogy az ítélőtábla az egyes cselekmények minősítését kimerítően indokolta, vagyis minden releváns tényt bemutatott. Tehát amennyiben a minősítést alátámasztó körülmények között olyan tény nem került bemutatásra, ami általában jellemző a hasonló jellegű cselekményekre, azt úgy kezeltem, hogy ez a körülmény az adott ügyben nem állt fenn. Ennek megfelelően az elsőfokú ítéletek tényállásait túlnyomórészt nem elemeztem, kivéve azokat az eseteket, amikor a másodfokú határozat nem tartalmazott elég információt ahhoz, hogy a minősítést értékelni lehessen.

2. Elkövetési magatartások

2.1. A kereskedés és forgalomba hozatal elhatárolása a megszerzéstől és tartástól

A gyakorlatban nehézséget okoz annak az esetnek a minősítése, amikor a vádlottól kereskedelmi mennyiségű kábítószert^[6] foglalnak le a nyomozás során, de arra nem merül fel semmilyen adat, hogy a vádlott kábítószer adásvételével foglalkozna.

Az ítélőtábla általános érvényű elvi megállapítást tett a 3.Bf.298/2009/7. számú határozatban: a kereskedés megállapításához az is szükséges, hogy az elkövető előzetesen már kereskedéssel összefüggő tevékenységet folytasson. A konkrét ügyben a vádlott részéről még nem történt meg az eladók és vevő felkutatása, csupán tárolta és szállította a jelentős mennyiségű kábítószert annak érdekében, hogy azt később több személy részére hozzáférhetővé tegye, azonban egyetlen személynek sem került átadásra a kábítószerből. Így – a határozat érvelése szerint – magatartása a forgalomba hozatal alá vonható, de tekintettel arra, hogy az csak akkor befejezett, ha a kábítószer bekerül a kereskedelmi forgalomba, a vádlott magatartása a forgalomba hozatala kísérletét valósította meg.

Ugyanezt a minősítést látta megállapíthatónak az ítélőtábla az 1.Bf.150/2013/10. számú ügyben. A tényállás szerint a vádlottak együtt léptek ki az utcára, az I. r. vádlottnál levő, kereskedelmi mennyiségű kábítószert tartalmazó nylon zacskót együtt kívánták elhelyezni az I. r. vádlott robogójának tárolórekeszében, amikor is a hatóság intézkedésére sor került. A határozat jogi indokolása szerint a kábítószer tartása befejeződött azzal, hogy a kábítószer kikerült a tárolás helyéül szolgáló lakásból, megjelent az utcán, elhelyezésre került az annak elszállítására alkalmas járműben. Ezzel megkezdődött az a folyamat, amely lehetővé tette, hogy több ezer adag kábítószer a forgalomba kerüljön, de a tényleges forgalomba kerülést a hatóság közbelépése megakadályozta, így a vádlottak annak kísérletéért vonhatók felelősségre.

Szintén a forgalomba hozatal kísérlete mellett foglalt állást az ítélőtábla az 1.Bf.263/2013/16. számú határozatban: a vádlott azért vállalkozott a jelentős mennyiségű kábítószer továbbítására egy ismeretlenül maradt személy részére, mert ezen tevékenysége fejében 100 gramm marihuánát kapott volna. A vádlott a kábítószert átvette, de a rendőrség közbelépése miatt már az átvétel helyszínéről sem tudott eltávozni. Tevékenysége a kábítószer forgalomba hozatalát célozta, az azonban befejezetté nem vált, mivel a hatóság intézkedése miatt ténylegesen nem nyílhatott meg annak a lehetősége, hogy más vagy mások is hozzájussanak a kábítószerhez. „Töretlen a bírói gyakorlat abban, hogy a kábítószert forgalomba hozni már nem sikerült kábítószerre is a forgalomba hozatal elkövetési magatartása valósul meg, értelemszerűen kísérletként.”

Ezen ügyekhez hasonló ténybeli alapon más jogi következtetésre jutott az ítélőtábla a 3.Bf.109/2013/9. számú ügyben: nem vitás, hogy a II. r. vádlott azért vette át a kábítószert az I. r. vádlottól, hogy azt továbbadással forgalomba hozza, azonban az elkövetési magatartások közül csupán a megszerzés a befejezett, a forgalomba hozatal meg sem kezdődött, mivel a kábítószer tényleges átadásának megkezdésére nem került sor. A forgalomba hozatal szükségszerűen együtt jár az átadással, ennek hiányában a kísérlet megállapíthatóságára sem vonható jogi következtetés. A vádlott cselekménye ezért a forgalomba hozatallal elkövetett kábítószerrel visszaélés előkészületének minősül. Mivel azonban a jelentős mennyiségre megszerzéssel elkövetett kábítószerrel visszaélés büntetési tétele súlyosabb, mint a forgalomba hozatal előkészületéé, a vádlott bűnössége a fogyasztói típusú magatartásban állapítandó meg. Ugyanez a jogi indokolás olvasható többek között a 3.Bf.266/2013/8., 3.Bf.314/2009/9., 2.Bf.1/2014/25. számú határozatokban is.

Amellett, hogy a fenti határozatok nem következetesek a forgalomba hozatal stádiumainak értelmezésében, több határozatban azt sem fogadta el az ítélőtábla, hogy az idézett magatartások egyáltalán a forgalomba hozatal alá vonhatóak lennének.

A kereskedés előkészületét látta megállapíthatónak az ítélőtábla a 3.Bf.213/2009/8. számú ügyben: kizárólag a tárolás ténye bizonyított, de már azt sem lehetett bizonyítani, hogy a tárolás, raktározás mennyi ideig állt fenn, nem merült fel semmiféle adat arra sem, hogy a vádlott jelen cselekményt megelőzően már kábítószerrel kereskedett, és a vevőköre is kialakult, így ez az egyetlen résztevékenység nem alkalmas a forgalmazási, illetve kereskedési szándék bizonyítására. A bizonyítottan még meg nem kezdett kereskedést a raktározás, birtokba jutás nem fejezi be, ez csupán annak előkészülete.

Más ügyekben önmagában a kábítószer tartásának körülményeiből a befejezett kereskedésre vont következtetést az ítélőtábla. Így az 5.Bf.221/2007/12. számú határozatban kereskedést állapított meg akkor, amikor a vádlott a lakásán a jelentős mennyiség alsó határát 450-szeresen meghaladó mennyiségű kábítószert és több kilogramm laktózt tartott. A határozatban nincs adat arra, hogy a vádlott korábban kereskedett volna kábítószerrel, és arra sem, hogy a vádlott kinek adta volna át a megszerzett kábítószert. A határozat ténybeli következtetés útján rögzítette azt, hogy a vádlott értékesítés céljából szerezte meg a kábítószert – márpedig a tartás körülményein túl nem utal egyéb olyan tényre, amiből ezt a következtetést le lehetne vonni. A határozat a jogi indokolást az 1/2007. BJE határozatra alapította, ami szerint önmagában a kábítószernek a kereskedés céljából történő megszerzése, készletezése is befejezett, önálló tettesi cselekmény. A vádlott értékesítés céljából szerezte meg a lakásán tartott kábítószert, ez a magatartás kimeríti a készletezés fogalmát, így a vádlott kereskedéssel követte el a kábítószerrel visszaélést.

Hasonló döntés olvasható az 5.Fkf.279/2007/9. számú határozatban: a kábítószer készletezésével a vádlott már olyan magatartást tanúsított, amely abba az irányba hatott, hogy a kábítószer eljusson a vevőkhöz, és éppen ezért maga a megszerzés, majd a tárolás már a kereskedés körébe tartozik, így ezt a magatartást már önállóan, a súlyosabban minősülő befejezett tettesi cselekményként kell értékelni. A 3.Bf.419/2012/26. számú és 3.Bf.124/2013/24. számú határozatok szerint a vádlottak azzal a magatartásukkal, hogy a tőlük lefoglalt kábítószert raktározták értékesítés céljából, a kereskedést megvalósították, hiszen a tárolással a cselekmény befejezett elkövetési stádiumba jutott.

Ezekben a döntésekben már nincs szó arról, hogy a kereskedés megállapíthatóságának feltétele lenne a korábbi kereskedői magatartás, és ezt az 5.Bf.258/
2007/8. számú határozatban elvi éllel is rögzítette az ítélőtábla: a kábítószernek kereskedés céljára történt megszerzése önmagában akkor is a kereskedés körébe tartozik, ha többletmagatartás nem kapcsolódik hozzá.

A 3.Bf.213/2013/8. számú határozat ugyan megállapította a kereskedést, de kizárólag arra figyelemmel, hogy a vádlott korábban már átadott kábítószert másnak. Az ítélőtábla kifejtette, hogy önmagában a két lakásból lefoglalt kábítószer mennyiségéből, a kokain sajtolására használt hidraulikus présből és egyéb forgalmazással kapcsolatos eszközökből még nem következik, hogy a vádlott az elfogását megelőzően lényegében kezdő időpont nélkül vett volna részt a kábítószer-kereskedelemben. Azonban az a tény, hogy az elfogása előtt egy személynek csekély mennyiségű kábítószert adott át, azt bizonyítja, hogy a kis tételben, közvetlenül a fogyasztóhoz való eljuttatás érdekében tartotta a vádlott a kokaint, vagyis szándéka nem a nagy tételben való forgalomba hozatalra terjedt ki.

Szintén a korábbi átadás vezetett a kereskedés megállapításához a 3.Bf.170/2010/41. számú határozatban, de ebben az esetben annak tényére közvetlen bizonyíték nem volt, kizárólag a tárolás körülményeiből lehetett arra következtetést vonni. Ebben az ügyben nem csupán a kábítószer tárolása, raktározása történt meg, hanem a kokain felütése, a tényleges kereskedelmi forgalomba hozatalára, továbbadásra való alkalmassá tétele is. Az ítélőtábla szerint abból, hogy a teljes mennyiség lefoglalásra nem kerülhetett, csak arra vonható következtetés, hogy a kábítószer ebben a formájában továbbadásra került, éspedig annak jelentős mennyiségéből következően nem csak konkrét fogyasztókhoz, hanem további eladókhoz. A kábítószernek a tengerentúlról való Magyarországra szállítása, annak szervezése, lebonyolítása és finanszírozása a haszonszerzésre törekvést igazolja. Mindez azt eredményezi, hogy a vádlott cselekménye a kereskedés befejezett alakzataként értékelendő.

A két legutóbb idézett határozat abban ugyan egyezik, hogy a vádlott kereskedésért vonható felelősségre, de az indokolások részben ellentmondanak egymásnak. A 3.Bf.213/2013/8. számú határozatban az ítélőtábla a kereskedést azért látta megállapíthatónak, mert a vádlott szándéka a konkrét fogyasztók felé történő értékesítés volt, nem pedig a nagy tételben való forgalomba hozatal. A 3.Bf.170/2010/41. számú határozat alapjául szolgáló ügyben további eladóknak került továbbadásra a jelentős mennyiségű kábítószer, aminek – az előző határozat logikáját követve – a forgalomba hozatal megállapítását kellett volna eredményeznie.

Hasonló tények mellett ez utóbbi értelmezésnek megfelelő döntésre is van példa: a 3.Bf.315/2009/59. számú határozat szerint a vádlott által korábban átvett és le nem foglalt mennyiségből, továbbá a megszerezni kívánt mennyiségből, a híváslisták adataiból, a házkutatás során lefoglalt tárgyakból (dobozok, zacskók, szigetelőszalag, fóliahegesztő, kábítószerrel szennyezett mérlegek) az a következtetés vonható le, hogy a vádlott a beszállított kábítószert felső kapcsolatának adta tovább. Az nem volt bizonyítható, hogy ő lett volna a kábítószer szállítmányok végső célja, a speedet ő porciózta volna ki és adta volna tovább a fogyasztóknak, kapott-e, és ha igen, milyen összegű ellenértéket^[7] az általa továbbadott kábítószerért. Mindezekre figyelemmel nem a kereskedést, hanem a forgalomba hozatalt valósította meg.

Szintén a forgalomba hozatalra vont következtetést az ítélőtábla a 3.Bf.42/2014/59. számú határozatban. A tényállás szerint a kábítószer-csempész az I. r. vádlott által Hollandiában megvásárolt kábítószert a határon áthozta, azt a megbízóinak átadta, majd a kábítószert az I. r. vádlott lakásán kiadagolták, végül az a „fogyasztókhoz került”. Volt egy későbbi szállítmány is hasonló körülmények között, de ekkor a kábítószer a rendőri intézkedés következtében nem jutott el az I. r. vádlotthoz. A jogi indokolás szerint a közvetlenül a fogyasztók részére történt eladásra a vádirat is puszta tényállításként hivatkozik, „ugyanakkor az első szállítmány kis adagokbani kicsomagolását követően pontosan meg nem állapítható körülmények között forgalomba került”. A jelentős mennyiségű kábítószer megszerzése a nagy tételben történő értékesítésre irányuló, azaz forgalomba hozatali szándékot támasztja alá, amelyet csak a bizonyított forgalomba hozatali célú átadás fejez be, ami az I. r. vádlottnál mindkét út kapcsán befejeződött.

Ugyanerre a problémára egy harmadik megoldást adott a 3.Bf.331/2013/48. számú határozat. A tényállás szerint az I. r. vádlott megbízásából a II. r. vádlott három alkalommal hozott be kábítószert az országba. Az első két alkalommal a jelentős mennyiség alsó határát nem érte el a kábítószer mennyisége, ezt az I. r. vádlott hígította, majd értékesítette. A harmadik alkalommal a II. r. vádlott a jelentős mennyiség alsó határát meghaladó mennyiségű kábítószert hozott be az országba, de azt már nem tudta átadni az I. r. vádlottnak, mivel még azelőtt, hogy a vele megbeszélt találkozóra elindult volna, elfogták, és a nála levő kábítószert lefoglalták. Az határozat indokolása szerint az nem vitatható, hogy az I. r. vádlott magatartása kereskedésnek minősül, azonban az ítélőtábla arra figyelemmel, hogy a harmadik szállítmány értékesítésére nem került sor, a teljes mennyiség összegzésével a jelentős mennyiséghez igazodó kereskedés kísérletét állapította meg.

A 3.Bf.178/2011/12. számú határozat is a kereskedés kísérletére vont következtetést: az I. és II. r. vádlottaknál a kereskedésre szánt kábítószerből csak a lefoglalt marihuána megszerzése állapítható meg, emiatt a súlyosabb minősítést megalapozó bűncselekménynek a kísérlete róható fel nekik. Ennek megfelelően a rendelkező részben a cselekményeiket kereskedéssel elkövetett kábítószerrel visszaélés kísérletének minősítette.

Ezekkel a döntésekkel ellentétes a 3.Bf.217/2007/11. számú határozat, amiben a kísérlet megállapítását azért mellőzte az ítélőtábla, mert a kereskedés kísérlete általában kizárt, az 5.Fkf.279/2007/9. számú határozat, ami szerint a kereskedés csakis befejezett bűncselekményként értékelhető, továbbá az 5.Bf.135/2015/8. számú határozatban, amiben határozottan rögzítette az ítélőtábla, hogy az 1/2007. BJE határozat szerint a kereskedés kísérlete fogalmilag kizárt.

A már hivatkozott 3.Bf.170/2010/41. számú határozat egy másik értelmezési kérdésre is rámutat: továbbadásra szánt kábítószer volt a vádlott birtokában, a lefoglaltnál nagyobb mennyiséggel is rendelkezett korábban, de arra nincs közvetlen bizonyíték, hogy ezzel a le nem foglalt mennyiséggel mi történt. Ebben az ügyben azt a következtetést vonta le az ítélőtábla, hogy a le nem foglalt mennyiség továbbadásra került, így nincs akadálya a kereskedés megállapításának.

A 3.Bf.452/2013/35. számú határozat alapjául szolgáló ügyben ugyan marihuánatermesztés volt a vád tárgyává tett cselekmény, de a probléma lényege ugyanaz. Ebben a határozatában az ítélőtábla már úgy foglalt állást, hogy a marihuána nagy tételben történő termesztése a nagy tételben történő forgalomba hozatal szándékát támasztja alá, azonban abból a körülményből, hogy volt szüret korábban, és a leszüretelt mennyiséget nem találták meg a szemle során, még nem következik, hogy az korábban értékesítésre került. Ennek megfelelően a tényállásban azt állapította meg az ítélőtábla, hogy „a leszüretelt kábítószert a nyomozó hatóság nem foglalta le, elrejtési helye ismeretlen maradt”. Mindebből – az ítélőtábla jogi indokolása szerint – az következik, hogy a forgalomba hozatal céljából történő átadást a vádlottak nem kezdték meg, ezáltal a terjesztői típusú magatartás előkészületi szakban rekedt. Ugyanakkor a kábítószer termesztése megtörtént, ennek befejezett alakzatát megvalósították.

A bemutatott határozatokban foglalt jogértelme­zések közötti ellentmondások több kérdésre fűzhetők fel:
1. A forgalomba hozatal kísérlete feltételezi-e a kábítószer átadásának megkezdését?
2. A befejezett kereskedés megállapításához szükséges-e bármilyen többletmagatartás, vagy önmagában az a tény, hogy a vádlott kereskedési céllal szerezte meg és tartotta kábítószert, megalapozza ezt a minősítést?
3. A kereskedés kizárólag azokat a magatartásokat öleli-e fel, amikor a vádlott közvetlenül a fogyasztónak juttatja a kábítószert, a viszonteladóknak, illetve a vádlott felsőbb kapcsolatainak továbbított kábítószer esetén pedig forgalomba hozatal állapítandó meg?
4. A kábítószer nagy tételben történő értékesítésének van-e relevanciája a kereskedés és forgalomba hozatal elhatárolása során?
5. Van-e a kereskedésnek kísérlete?
6. Hogyan kell értékelni a bizonyíthatóan a vádlott birtokában volt, de lefoglalásra nem került kábítószert?

Az első kérdés megválaszolása során a „forgalomba hozatal” kúriai értelmezéséből kell kiindulni. Az 1/2007 BJE határozat által iránymutatónak tekintett BH 2002.299. számú eseti döntés szerint a forgalomba hozatal megkezdéseként értékelendő a forgalmazással összefüggő résztevékenységek (mint például az eladók vagy vevők felkutatása, előzetes megbeszélések, áru megtekintése, megállapodás megkötése, áru tárolása) megvalósítása, befejezetté a cselekmény pedig akkor válik, amikor a kábítószer bekerül a forgalomba. Ezt a gyakorlatot erősítette meg a Győri Ítélőtábla az EBD 2012.B.19. számon közzétett eseti döntésben^[8], majd a Kúria is a BH 2013.264. számon közzétett eseti döntésben. A kommentárirodalom is hasonló álláspontot foglalt el: a forgalomba hozatal kísérlete valósul meg bármilyen, a forgalmazással összefüggő résztevékenység megvalósításakor^[9]. Mindebből következően nem szükséges a kísérlet megállapításához az, hogy az elkövető megkezdje a kábítószer átadását, az már akkor is megállapítható, amikor az elkövető a forgalomba hozni kívánt kábítószer birtokába jut.

A második kérdés megválaszolása során abból kell kiindulni, hogy a meg nem kezdett kereskedés esetén a kábítószer beszerzése előkészületi jellegű magatartás, de az 1/2007. BJE határozat határozott iránymutatást tartalmaz arra nézve, hogy ezt is a kereskedés elkövetési magatartáson belül kell értékelni önálló tettesi cselekményként: a kereskedéssel elkövetett kábítószerrel visszaélések magukban foglalnak minden olyan tevékenységet, amely elősegíti, hogy a kábítószer eljusson a viszonteladóhoz vagy a fogyasztóhoz, ezek közé tartozik a kábítószernek kereskedés céljából történő megszerzése, készletezése is, és a kábítószer kereskedés céljára történő megszerzése önmagában akkor is a kereskedés keretébe illeszkedő elkövetési magatartás, ha ahhoz többletmagatartás nem kapcsolódik.

Az ítélőtábla azokban a döntéseiben, amelyben nem állapította meg a kereskedést, a „kereskedéssel összefüggő tevékenység” szűkítő értelmezése alapján járt el, és kizárólag a korábban lebonyolított rendszeres adásvételeket vagy azok hiányát értékelte. Ez ellentétes a jogegységi határozattal, hiszen az kifejezetten rögzíti, hogy nincs szükség semmilyen többletmagatartásra.

Szintén a jogegységi határozat iránymutatása alapján lehet dönteni a forgalomba hozatal és a kereskedés elhatárolási kérdései körében feltárt ellentmondás kérdésében. A Kúria iránymutatása szerint a kereskedésbe tartozik az is, ha a kábítószert az elkövető a viszonteladóhoz juttatja el, így nem az átadás címzettje az elhatárolási szempont. Ugyanezt az értelmezést tartalmazza az EBH 2006.1493. számon közzétett eseti döntés, amelynek alapjául szolgáló ügyben a fogyasztóknak értékesítő I. r. vádlott a II. r. vádlottól szerezte be a kábítószert. A Legfelsőbb Bíróság kifejtette, hogy „(…) egyértelmű, hogy a II. r. terhelt is közbenső kereskedő volt, aki – nyilvánvalóan jóval csekélyebb haszonért, mint az elsődleges nagybani beszerzők – értékesítette továbbá az általa a megrendeléseknek megfelelően beszerzett kábítószereket”.

Hasonló elméleti alapon nincs jelentősége annak sem, hogy nagy vagy kis tételben adja-e tovább az elkövető a kábítószert: ha nagy tételben, de legalább két alkalommal adta tovább haszonszerzési céllal, kereskedés állapítandó meg.

A jogegységi határozat a kereskedés kísérletéről is egyértelműen fogalmaz: „A kereskedéssel elkövetési fordulatnak – eltérően a forgalomba hozataltól – a kísérleti stádiuma általában kizárt.” A jogegységi határozat ugyan az „általában” kifejezést használja, de a gyakorlatban nem merülhet fel olyan eset, amikor a kísérletre következtetést lehetne vonni. Ugyanis ha a kereskedési cél megállapítható, már a kábítószer megszerzése, termesztése vagy előállítása is a kereskedés befejezett alakzataként értékelendő, amennyiben viszont a cselekmény megreked abban a stádiumban, amikor a vádlott birtokába még nem került a kábítószer, előkészület miatt kell felelőssége vonni.

A le nem foglalt kábítószer sorsát illetően abból kell kiindulni, hogy az ítélőtábla minden hivatkozott esetben bizonyítottnak látta, hogy a lefoglalton kívül egyéb mennyiség is volt korábban a vádlott birtokában, ennek a tényállásbeli rögzítésére minden esetben kizárólag ténybeli következtetés útján került sor, és arra nem talált bizonyítékot, hogy a vádlott mit csinált ezzel a kábítószerrel. Mindegyik esetben jelentős mennyiségű kábítószerről volt szó, ahol a lefoglalt mennyiséget illetően a forgalomba hozatali szándék megállapítható volt.

Mindezek alapján a 3.Bf.170/2010/41. számú határozat megoldása fogadható el, ami szerint ezekből a tényekből csak arra vonható következtetés, hogy a kábítószer továbbadásra került. Észszerű kétely ugyanis nem támasztható az iránt, hogy a rendkívül költséges kábítószer-vásárlásnak és -csempészésnek, illetve a marihuánaültetvény telepítésének célja az ellenérték fejében történő értékesítés. Az lehet, hogy nem a vádlott fogja az eladást intézni, de a haszonnak nem is feltétlenül nála kell jelentkeznie. Így még akkor is, ha csupán annyit rögzít a bíróság a tényállásban, hogy a le nem foglalt kábítószer „elrejtési helye ismeretlen maradt”, a kereskedésre kell következtetést vonni, hiszen a kábítószer értékesítés céljából történő elrejtése megfelel a készletezés fogalmának. És mivel a hivatkozott esetekben volt egy lefoglalt mennyiség, amely esetében az ítélőtábla sem látta cáfolhatónak a forgalomba hozatali szándékot, a rendszeresség is megállapítható – vagyis a kereskedés mindkét feltétele fennáll.

Hangsúlyozni szükséges, hogy az értékesítési célból megszerzett kábítószer esetében a vádlotti szándékot önmagában a kábítószer mennyisége nem támaszthatja alá. A Btk. 178. § (2) bekezdés c) pontja a kábítószer birtoklása minősített eseteként rendeli büntetni a különösen jelentős mennyiségre elkövetést. A törvény előterjesztői indokolása szerint erre a szabályozásra azért van szükség, mert „befejezett bűncselekmény hiányában pusztán a forgalomba hozatali szándék, illetve a kábítószer kereskedelmi céllal történő megszerzése, tartása nehezen bizonyítható, ellenben a különösen nagy mennyiség szükségessé teszi a szigorúbb büntetést”. Ilyen esetben már a terjesztői szándékra sem lehet következtetést vonni, vagyis a fogyasztói típusú magatartásra vont jogi következtetés nem arra vezethető vissza, hogy a vádlott a terjesztői típusú magatartásnak csupán az előkészületét valósította meg.

2.2. Kábítószer-csempészet

A Btk. miniszteri indokolása szerint a kábítószer-csempészet az országba behozatalon, onnan kivitelen, vagy az ország területén való átvitelen keresztül büntetendő. A kábítószer-csempész arra vállalkozik, hogy a kábítószert külföldön magához veszi, azt Magyarországra hozza, és átadja a megbízójának vagy az általa megjelölt személynek. Ezenkívül más magatartást nem tanúsít, a kábítószer megvásárlását, illetve Magyarországon történő továbbadását, terjesztését már a megbízó intézi.

A 3.Bf.40/2010/19. számú határozat alapjául szolgáló ügyben az elsőfokú bíróságnak – a terjesztői típusú magatartások szűkítő értelmezésén alapuló ítélőtáblai gyakorlatnak teljes mértékben megfelelő – jogi indokolása szerint a vádlottak célja jelentős mennyiségű kábítószernek Magyarországra csempészése volt. Ezt a vádlottak megszervezték, kivitelezték, de ennél súlyosabb megítélésű elkövetési magatartást nem valósítottak meg, az értékesítés vagy átadás megkezdésére nem került sor, még adat sem merült fel arra, hogy hol és kinek kellett volna a tényállásban meghatározott kábítószert átadni, illetve hogy a vádlottak szándéka ezzel a kábítószer mennyiséggel ténylegesen mire irányult. Az országba behozott kábítószer mennyiségéből ugyanis nem lehet azt a következtetést levonni, hogy ez a forgalmazás körébe tartozó magatartás lenne.

Ezzel a jogi érveléssel az ítélőtábla nem értett egyet, mivel álláspontja szerint az elsőfokú bíróság figyelmen kívül hagyta azt a tényt, hogy az I. r. vádlott maga is kiutazott Amszterdamba, ott átvette a kábítószert, azt elhelyezte egy bokorban azzal a szándékkal, hogy az eljusson a III. r. vádlotthoz, majd utasította a III. r. vádlottat arra, hogy a kábítószert vegye fel az említett bokorból, és szállítsa Magyarországra. Az I. r. vádlott részéről az említett magatartás a kábítószer átadását jelenti, azonban mivel annak nem az volt a célja, hogy az átvevő maga fogyassza el a kábítószert, a másodfokú bíróság az I. r. vádlott cselekményét forgalomba hozatallal elkövetett kábítószerrel visszaélésnek minősítette. A III. r. vádlott továbbadási céllal vette át a kábítószert, de őt a következő átadáskor tetten érték, így a cselekménye kísérleti szakban maradt. Esetében az „országba behoz” elkövetési magatartás akkor lenne megállapítható, ha az I. és III. r. vádlottak „nem kívánták volna a kábítószert továbbadva mások részére átadni, hozzáférhetővé tenni”.

Az ítélőtábla hasonló jogi érvekkel állapította meg a forgalomba hozatal kísérletét a 3.Bf.331/2013/48. számú határozatban. Ebben az ügyben a II. r. vádlott fizetségért cserébe három alkalommal hozott be kokaint az országba, azt minden alkalommal az I. r. vádlott bűntársa vásárolta meg, átadta a II. r. vádlottnak, aki azt az országba történő megérkezése után az első két alkalommal az I. r. vádlottnak adta át, a harmadik alkalommal azonban még a vele történt találkozást megelőzően elfogták. A II. r. vádlott a nagy tételben behozott kábítószert egy egységben adta át társának, ezzel forgalomba hozatalt valósított meg. A harmadik alkalommal a jelentős mennyiség alsó határát meghaladó mennyiségű kábítószert hozott be, azonban a lefoglalás miatt az nem került forgalomba. Figyelemmel arra, hogy a korábbi két alkalommal a jelentős mennyiség alsó határát el nem érő kábítószer átruházására került sor, cselekménye a jelentős mennyiségű kábítószerre tekintettel minősül, de az kísérleti szakban maradt.

Más megközelítést alkalmazott az ítélőtábla a 3.Bf.121/2010/17. számú határozatban. A tényállás szerint az IV. r. vádlott szervezte meg a kábítószer Hollandiában történő beszerzését, elrejtését és a sofőrnek való átadását. Az ítélőtábla álláspontja szerint ezzel a IV. r. vádlott megszerezte a kábítószert, azon rendelkezési jogot gyakorolt akkor, amikor a Budapestre szállítás kapcsán intézkedett, cselekménye ezért megszerzéssel elkövetett kábítószerrel visszaélés bűntetteként értékelendő. Az ítélet egy másik tényállási pontjában a III. r. vádlott vette fel az I. r. vádlott által megrendelt és kifizetett kábítószert a külföldi címen, és azt Magyarországra szállította volna, azonban az osztrák–magyar határon a magyar hatóságok által foganatosított ellenőrzés során nála azt megtalálták. Az ítélőtábla ebben az esetben megszerzéssel elkövetett kábítószerrel visszaélést állapított meg, mivel a III. r. vádlott részéről a kábítószer megszerzése megtörtént, forgalomba hozatalként vagy kereskedésként értékelhető elkövetői magatartás azonban nem történt, már csak azért sem, mert az országba érkezést követően a cselekmény lelepleződött.

Az ítélőtábla egy harmadik megoldást választott a 3.Bf.235/2012/18. számú határozatban. A tényállás szerint a vádlottnak feladata az volt, hogy a 10 kg marihuánát a határon áthozza, és azt a későbbi forgalomba hozatal céljából átadja egy meghatározott személynek. A vádlottnak a vasútállomáson történt elfogása miatt cselekménye a forgalomba hozatal kísérleti szakaszába sem jutott, viszont az előkészület befejeződött. Mivel a kábítószer mennyiségéből adódóan a fogyasztói típusú magatartás büntetési tétele magasabb, mint a terjesztői típusú magatartás előkészületéé, az ítélőtábla az országba történő behozatallal elkövetett kábítószerrel visszaélésben állapította meg a vádlott bűnösségét.

Végül egy negyedik megoldás olvasható a 2.Bf.6/2016/37. számú határozatban. A tényállás szerint a III. r. vádlott arra vállalkozott, hogy kokain tartalmú kapszulákat csempész Magyarországra. Ezekből 55-öt nyelt le a beszerzés helyéül szolgáló külföldi országban, ezekből 27 az átszállás során kiürült a szervezetéből, így azokat a ruházatában rejtette el. A vádlott a ruházatában elrejtett kapszulák közül 26-ot átadott megbízójának, a többit már az elfogása után tudta kiüríteni a szervezetéből. Az ítélőtábla jogi indokolása szerint a III. r. vádlott az országba szállította a kábítószert, ezért az országba behoz fordulat állapítandó meg, a vádban írt megszerzés előfeltétele az országba behozatalnak, ezért az külön jogilag nem értékelendő.

A kábítószer behozatalát végző csempész cselekményének értékelésekor abból kell kiindulni, hogy ő nem a saját tulajdonában álló kábítószert szállította, az csak átmenetileg volt a birtokában, azzal nem rendelkezhetett, nem adhatta át bárkinek, a szándéka kizárólag arra terjedt ki, hogy a kábítószert eljuttassa a megbízó által megjelölt személyhez. Azt is értékelni kell, hogy a kábítószer-csempész minden esetben át akarja adni valakinek a kábítószert, és ennek a személynek tipikusan – mivel saját fogyasztás céljára senki nem csempésztet nagyobb mennyiséget – értékesítési szándéka van^[10]. Amennyiben a bíróság kizárólag erre az értékesítési szándékra van figyelemmel a cselekmény értékelése során, minden esetben a forgalomba hozatal előkészületét kellene megállapítani a kábítószer-csempész terhére.

A csempész magatartása nem értékelhető annak a személynek a magatartása nélkül, aki gondoskodik a kábítószer beszerzéséről, és megbízza a csempészt annak Magyarországra szállításával. Az ő magatartását helyesen minősítette a 3.Bf.121/2010/17. számú határozat, ami szerint a kábítószer beszerzésének, elrejtésének és a sofőrnek való átadásnak a megszervezése megvalósította a megszerzést, mivel ezek a cselekmények a kábítószer feletti rendelkezési jog gyakorlását jelentették. Ennek a megoldásnak a helyességét a tankönyv- és kommentárirodalom is alátámasztja: „Egyetértünk azokkal a szakirodalmi megállapításokkal, amelyek [a megszerzés] megvalósulásának tartják a kábítószer feletti rendelkezési jog megszerzését abban az esetben is, ha a kábítószer vásárlója ténylegesen nem veszi birtokába a kifizetett szert.”^[11] „[M]egszer­zésért felel az a személy is, aki a kábítószert megvásárolja, de akként rendelkezik, hogy a kábítószert másnak kell átadni vagy egy megadott címre kell leszállítani.”^[12]

Ezeket a megfontolásokat a 3.Bf.40/2010/19. számú határozatban azonban figyelmen kívül hagyta az ítélőtábla. Ennek az ügynek a tényállása alapján az állapítható meg, hogy az I. r. vádlott volt a kábítószer tulajdonosa, azt nem azért adta át a III. r. vádlottnak, hogy ő hozza forgalomba, hanem azért, hogy azt Magyarországra szállítsa, és átadja az I. r. vádlott másik bűntársának, de Magyarországon továbbra is az I. r. vádlott tulajdonában maradt volna a kábítószer, így annak későbbi felhasználásáról is ő rendelkezett volna.

Tehát abból kell kiindulni, hogy a megbízó már akkor megszerzi a kábítószert, amikor azt külföldön megvásárolja, és gondoskodik arról, hogy a csempészhez kerüljön. Ez utóbbi magatartás átadásnak nem minősíthető, hiszen az minden esetben az átvevő általi fogyasztást feltételezi. Forgalomba hozatalnak szintén nem minősíthető, hiszen a csempész csupán arra az átmeneti időre tartja a birtokában a kábítószert, amíg azt áthozza a határon, a kábítószer főbirtokosa a megbízó marad [Ptk. 5:1. § (2) bek.]. A csempész a kábítószert a megbízónak (vagy az általa kijelölt személynek) fogja átadni Magyarországon, vagyis a cselekmény lezárultával a kábítószer tulajdonosa ugyanaz a személy marad. Ahhoz, hogy a forgalomba hozatal megtörténjen, a megbízó további rendelkezése szükséges, ilyen hiányában nem nyílik meg annak a tényleges lehetősége, hogy a kábítószerhez más is hozzáférjen, az a kereskedelmi forgalomba kerüljön. Ezt az értelmezést támasztja alá az is, hogy az országba csempészett kábítószert tipikusan felütik, adagolják, csomagolják stb. a forgalomba hozatal előtt, így az akkor, amikor a futár átmeneti birtokában van, még nem is kész arra, hogy bekerüljön a forgalomba.

Mindez azért lényeges, mert ezek alapján lehet rögzíteni azt, hogy a csempész nem szerzi meg a kábítószert. A „megszerzés” ugyanis a tartós birtokbavétel szándékával történő átvételt jelenti, vagyis feltételezi a tartási szándékot. Márpedig a csempésznek nincs ilyen szándéka, ő csupán albirtokosként időlegesen van a kábítószer birtokában. Ez az értelmezés párhuzamba állítható a „tartás” elkövetési magatartás értelmezése során kialakított gyakorlattal: az EBH 2006. 1393. számon közzétett eseti döntés szerint a kábítószer tartása olyan birtoklást jelent, amely lehetővé teszi a birtokos számára a használatot vagy azzal való rendelkezést.

Mindebből pedig az következik, hogy a kábítószer-kereskedelem egyik elkövetési magatartását sem meríti ki a kábítószer-csempész magatartása, a kábítószer birtoklása elkövetési magatartásai közül pedig kizárólag az „országba behoz” fordulatot valósítja meg.

Ezt a jogértelmezést az ügyészi gyakorlat is elfogadta: „[A kábítószert szállító futár] habár kereskedelmi mennyiségű kábítószert szerez meg, tart és szállít (ami lehetne a kereskedés részcselekménye is), ugyanakkor nem ő diszponál a szállítmány felett: nem ő vette, nem ő adja el a kábítószert, személye csupán az X és Y közötti adásvétel eszköze (kábítószernyelés esetén az szó szerint igaz). Amennyiben tehát ennél több nem bizonyítható (például rendszeres, üzletszerű szállítás a megbízó részére, esetleg ha a futár a kábítószer megvásárlásában is részt vesz), úgy a kábítószerfutár cselekménye önmagában nem feltétlenül indokolja a súlyosabb minősítés alapulvételét. Egyes esetekben ez akkor is így van, ha a futár át is adja a megrendelőnek a kábítószert, hiszen itt már nem egységes a megítélés, az eset összes körülményeit figyelembe kell venni”^[13]

Kétségtelen, hogy a csempész fent leírt magatartása mindenben megfelel a megbízó forgalomba hozatali magatartásához nyújtott bűnsegélynek. Azonban mivel a jogalkotó ezt a magatartást az országba behozatal, országból kivitel, országon átvitel elkövetési magatartások nevesítésével külön is büntetni rendeli, kizárólag a tettesi magatartás állapítható meg. Ellenkező értelmezés esetén az „országba behoz”, „országból kivisz”, „országon átvisz” elkövetési magatartások kiüresednének, ami a jogalkotói akarat ellen is hatna^[14].

Hangsúlyozandó, hogy mindez kizárólag abban az esetben releváns, ha nincs adat arra, hogy a megbízó kereskedői tevékenységet folytat. Amennyiben az ő magatartása túllép a forgalomba hozatal keretein, és megállapítható a rendszeresen lebonyolított adásvételek ténye, és a csempész ezzel a ténnyel maga is tisztában van, az ő magatartása is kereskedésnek minősül.

2.3. Közvetítő igénybevétele a kábítószer megszerzéséhez

A kábítószeres bűncselekmények gyakori lebonyolítási módja, hogy a kábítószert ténylegesen megszerezni kívánó személy vagy a kábítószer árusítója nem személyesen intézi a nagy lebukási kockázattal járó átadás-átvételt, hanem azzal egy harmadik személyt bíz meg. A felmerülő probléma több ponton egyezést mutat a kábítószer-csempészet kapcsán kifejtettekkel, abból azonban hiányzik a nemzetközi dimenzió, ami leszűkíti a szóba jöhető elkövetési magatartásokat.

A 3.Bf.307/2009/31. számú ügy tényállása szerint az I. r. vádlott forgalomba hozatali céllal úgy szerzett meg jelentős mennyiségű kábítószert, hogy azt az ő kérésére a II. r. vádlott a III. r. vádlottnak adta át, aki azt később az I. r. vádlottnak továbbította volna, ha nem kerül sor a rendőri intézkedésre vele szemben. A határozat jogi indokolása szerint az I. r. vádlott magatartása a terjesztői típusú cselekmény előkészülete^[15], ami a jelentős mennyiségre figyelemmel megszerzéssel elkövetett kábítószerrel visszaélésnek minősül. A II. r. vádlott forgalomba hozatallal követte el a kábítószerrel visszaélést. A III. r. vádlott bűnsegédként követte el a megszerzéssel elkövetett kábítószerrel visszaélést, mivel ő csupán a csomag átvételére kapott megbízást, az átvétellel azt segítette elő, hogy az I. r. vádlott a kábítószert birtokba vegye.

A 3.Bf.10/2007/32. számú ügy tényállása lényegében azonos, abban annyi különbség fedezhető fel, hogy az I. r. vádlott nem a helyszínen várta a kábítószer átadását, ez azonban érdemi eltérést nem jelent, hiszen a lényeg az, hogy egyik esetben sem jutott el a kábítószer a megrendelőhöz. Ennek ellenére ebben az ügyben eltérő jogi következtetésre jutott az ítélőtábla: az I. r. vádlott a II. r. vádlott által elkövetett forgalomba hozatal felbujtója volt, mivel ő szervezte meg a találkozót, hogy azon a II. r. vádlott a kábítószert átadja a III. r. vádlottnak. A III. r. vádlott a kábítószert nem elfogyasztás, hanem továbbadás érdekében szerezte meg, ezen tevékenységét a kábítószer átvételével, majd az I. r. vádlottal megbeszélt, ezt követő találkozóra indulással megkezdte, azonban azt nem fejezte be a rendőri intézkedés miatt. Cselekménye ezért a forgalomba hozatallal elkövetett kábítószerrel visszaélés kísérletének minősül.

Az I. r. vádlott cselekményének minősítése során abból kell kiindulni, hogy ő rendelte meg a kábítószert, és ahhoz ugyan nem jutott hozzá, de ő az, aki rendelkezett a kábítószerrel akkor, amikor megszabta az eladónak, hogy kinek kell azt átadnia. Hasonlóan a kábítószer-csempészetnél tárgyalt megbízó helyzetével, az I. r. vádlott kezéhez nem jutott el a kábítószer, de a közvetítőnek való átadástól kezdve ő volt az, aki azon rendelkezési jogot gyakorolt. Így magatartása – az előző részben kifejtettek alapján – megszerzésnek minősíthető.

Az I. r. vádlott magatartását nem lehet a II. r. vádlott által elkövetett forgalomba hozatalhoz kapcsolódó felbujtásként értékelni, hiszen annak feltétele lenne, hogy a II. r. vádlott korábban semmilyen formában ne foglalkozzon kábítószer-kereskedelemmel, amire viszont nincs utalás a határozatokban. Ezen túl, ha a vevő a kábítószer átadójának felbujtója lenne, a megszerzéssel elkövetett kábítószer birtoklása csak rendkívül szűk körben lenne megállapítható, az minden esetben a kábítószer-kereskedelem felbujtásaként lenne értékelendő.

A III. r. vádlott magatartását illetően mindenben irányadók a kábítószer-csempész tevékenységről kifejtettek, ami alapján nála is kizárható a kábítószer-kereskedelem, továbbá a megszerzés és tartás elkövetési magatartások megvalósítása. Azonban így sem a kábítószer-kereskedelem, sem a kábítószer birtoklása tényállásai nem tartalmaznak olyan elkövetési magatartást, amit a közvetítő megvalósított volna, amiből egy következtetés adódhat: magatartása az I. r. vádlott által megvalósított megszerzéshez kapcsolódó bűnsegély. Ha az I. r. vádlott részéről a forgalomba hozatali szándék megállapítható, és így magatartása kimeríti a forgalomba hozatal kísérletét, a III. r. vádlott magatartása az ehhez kapcsolódó részesi magatartásként értékelendő.

Hangsúlyozni szükséges, hogy a fenti minősítések kizárólag akkor állnak meg, ha a kábítószer megszerzője rendelkezik úgy, hogy a kábítószert az általa beszervezett személynek kell átadni. Amennyiben az eladó az, aki beszervezi a közvetítőt, ő az, akinek a közvetítő segítséget nyújt, vagyis a közvetítő magatartása a megkísérelt átadáshoz vagy forgalomba hozatalhoz kapcsolódó bűnsegélyként minősítendő. Ahogy a kábítószer-csempészetnél, itt is utalni kell arra, hogy amennyiben a kábítószer átadásában érintett személyek (a fenti példákban az I. és II. r. vádlottak) terhére a kereskedés állapítható meg, és a közvetítő erről tud, ő is a kereskedésnek lesz az önálló tettese.

Látható, hogy a kábítószer megvásárlója által beszervezett futár tevékenysége lényegében mindenben párhuzamot mutat a kábítószer-csempész tevékenységével, és az eltérő minősítést az indokolja, hogy a jogalkotó a csempészet esetén külön elkövetési magatartásokat fogalmazott meg, míg a kábítószer belföldön történő szállítása kapcsán ez elmaradt. A szabályozás akkor lenne következetes, ha a kábítószer birtoklása egyik elkövetési magatartása lenne a „szállít”.

2.4. Marihuánatermesztés

A marihuánaültetvény leleplezése a hatóságok részéről általában megszokott forgatókönyvet követ, aminek egyik visszatérő eleme, hogy az ültetvényen korábban megtermelt és onnan már elszállított kábítószer további sorsa felderítetlen marad. Erre a problémára két megoldást dolgozott ki az ítélőtábla, amelyek nagyjából azonos gyakorisággal köszönnek vissza a határozatokban.

A 7.Bf.125/2014/10. számú határozat terjesztői típusú magatartásra vont következtetést: az ültetvény nagyságából, az ingatlan hosszú időn keresztül tartó kannabisz ültetvény üzemeltetésére történő átalakításából, és a leszüretelt, majd a vádlott által ismeretlen személynek átadott kábítószer mennyiségéből egyértelműen arra lehet következtetni, hogy a kannabisz termesztése kereskedelmi céllal történt. A vádlott tudatának át kellett fognia, hogy az ilyen mennyiségű, általa megtermelt és az eljárás során fel nem derített kilétű személyeknek átadott kábítószer nyilván be fog kerülni a kereskedelmi forgalomba, a vádlott azt nem saját fogyasztására termelte, és a tőle átvevő személy sem fogyaszthatta el. Mindezek alapján az ítélőtábla egyetértett az elsőfokú bíróságnak a kereskedésre vont jogi következtetésével^[16].

A 10.Bf.195/2014/70. számú határozatban az ítélőtábla részletesen elemezte azt, hogy a „termesztés” elkövetési magatartás mikor állapítható meg. Kifejtette, hogy amennyiben az úgynevezett kertészek magatartását önmagában vizsgáljuk, cselekményük minősülhetne termesztéssel elkövetett kábítószerrel visszaélésként. Az ügyben a kereskedési láncolat másik vége, az értékesítés és felvásárlás nem került feltárásra, de nyilvánvaló, hogy az ügyben szereplő mennyiségű marihuána kereskedelmi céllal került termesztésre. Erre megalapozott következtetés vonható abból, hogy annak mennyi volt a mennyisége, továbbá hogy a vádlottak a cselekményhez szükséges szervezettséggel jártak el. A jelentős mennyiség alsó határát mindegyik helyszínen többszörösen meghaladta a lefoglalt növények mennyisége, abból, hogy különböző fejlettségi fázisban levő növények kerültek lefoglalásra, a folyamatos termesztésre lehet következtetni. A kereskedést támasztja alá az is, hogy a 15 ingatlan havi bérleti díja igen jelentős volt, valamint az a körülmény, hogy a vádlottak nem is voltak kábítószer-fogyasztók. Akik az ültetvények gondozásában működtek közre, tudomással bírtak a szervezettségről, valamint arról is, hogy az ültetvényen belül különböző korú növények voltak, amelyeket időnként leszüreteltek, elvittek, helyükön újat telepítettek. Ezek a vádlottak a nagyobb jövedelem reményében jöttek Magyarországra, és vállalták el a munkát, őket nyilván kihasználták a társaik, és a tényleges nyereségből csak kisebb mértékben részesültek, de azt a tudatuk átfogta, hogy az általuk termesztett, gondozott kábítószer eladásra kerül.

Az ítélőtábla ezeket a körülményeket vetette össze az 1/2007. BJE határozat azon iránymutatásával, amely szerint a kereskedés céljából történő termesztés, illetve az ebben való részvétel is megvalósítja a kereskedéssel elkövetett kábítószerrel visszaélést, továbbá a kereskedés céljára történő megszerzés önmagában akkor is a kereskedés körébe tartozik, ha ahhoz többlet magatartás nem kapcsolódik, azaz tényleges értékesítésre nem kerül sor. Mindezek alapján az ítélőtábla azt állapította meg, hogy a növények termesztését végző vádlottak cselekménye is a kereskedés elkövetési magatartás alá vonható.

A 3.Bf.284/2013/30. számú határozatban hasonló tényállás mellett más következtetésre jutott az ítélőtábla. Kifejtette, hogy a terheltek értékesítésére vagy más személyek ilyen tevékenységéhez kapcsolódó magatartására (raktározásra, csomagolásra, szállításra) vonatkozó tényszerű adatok nem álltak rendelkezésre, önmagában pedig a jelentős hatóanyag-tartalmú kábítószer termesztéséből nem következik az a feltételezés, hogy a vádlott a kábítószert nem saját céljára szánja, hanem forgalomba kívánja hozni vagy kereskedni akar vele. Ez a felfogás ellentétes azzal a jogalkotói akarattal, amely minősített esetként súlyosabb büntetéssel fenyegeti a jelentős, illetve különösen jelentős mennyiséget termesztő elkövetőt. A nyomozás során egyetlen személyt sem derítettek fel, aki kábítószert vásárolt volna a vádlottaktól, a vádirat egyik vádlottnál sem tette a vád tárgyává, hogy a termesztésen túl az értékesítés érdekében bármilyen további magatartást tanúsított volna, így a kábítószer készletezése, raktározása, csomagolása, kiadagolása, árusítása terén cselekvőséget nem írt le. Mivel a vádlottak a régi Btk. 282/A. § (1) bekezdésében szabályozott elkövetési magatartások egyikét sem kezdték meg, a terjesztői típusú bűncselekmény stádiuma előkészületi szakban rekedt^[17], vagyis a termesztésért tartoznak felelősséggel.

Ugyanerre a következtetésre jutott az ítélőtábla az 1.1. pontban már hivatkozott 3.Bf.452/2013/35. számú határozatban. Ebben az ügyben a 10.Bf.195/2014/70. számú határozatban írt körülmények szinte mindegyike azonosítható, ennek ellenére az ítélőtábla fogyasztói típusú magatartásban mondta ki a vádlottak bűnösségét elsősorban arra alapítva a minősítést, hogy a tetten érés előtti négy szüret során betakarított marihuánát „a nyomozó hatóság nem foglalta le, elrejtési helye ismeretlen maradt”. A kereskedést azért nem tartotta megállapíthatónak, mert a tényállás nem jelöl meg olyan személyt, akinek a vádlottak a kábítószert értékesítették volna, ennek megállapítására a nagy mennyiségű kábítószer, mérleg, csomagolóanyagok, kávédaráló alapján még következtetés útján sem kerülhet sor. Kifejtette továbbá, hogy önmagában a nagy mennyiségű marihuána termesztéséből feltételezhető, hogy a termesztő azt nem saját céljára szánja, hanem forgalomba kívánja hozni. Ha valaki nagy tételben termeszt marihuánát, nem az tételezhető fel, hogy azt rendszeres haszonszerzés végett kis tételekre porciózva, közvetlenül a fogyasztóknak kívánja értékesíteni, éppen ellenkezőleg, a nagy tételben termesztett marihuána a nagy tételben történő forgalomba hozatal szándékát támasztja alá. Abból a körülményből, hogy volt szüret korábban, mely leszüretelt mennyiséget nem találták meg a szemle során, még nem következik, hogy az korábban értékesítésre került. A szüret nem a forgalomba hozatal vagy a kereskedés része, hanem a termesztés befejező mozzanata.

Lényegében azonos érvelést tartalmaz a 3.Bf.301/2013/14. számú határozat, ami a fentiek részletes kifejtésén túl a követendő joggyakorlatra nézve is tartalmaz iránymutatást. Először is rögzíti, hogy logikátlan az elsőfokú bíróság azon megállapítása, amely szerint annak az oka, hogy a korábban leszüretelt marihuánát a rendőrség nem találta meg, csak az lehet, hogy azt ismeretlen személyeknek eladták. „A magyar rendőrség ilyen tökéletes hatékonyságát a tárgyalt ügyek tapasztalatai nem támasztják alá. [A nyomozó hatóság tagjai] nem várták meg, hogy a vádlottak a megtermelt kábítószert átadják, vagy annak átadását (akár kicsi, akár nagy tételben) megkíséreljék, hanem mindezek kinyomozását megakadályozva idő előtt beavatkoztak. Ennek következtében a vádlottak által megtermelt és ismeretlen helyen raktározott, vagy ismeretlen személynek esetleg átadott kábítószer a fogyasztókhoz eljuthatott, a vádlottak felsőbb kapcsolatai pedig illegális tevékenységüket zavartalanul folytathatják. A bírói gyakorlat feladata többek között ennek megakadályozása is. Az in dubio pro reo alapelvet betartva kell ösztönöznie a nyomozó- és vádhatóságot, hogy a kereskedést, forgalomba hozatalt ne csak vélelmezzék, hanem leplezzék le, akadályozzák meg. A bizonyítékok nélküli vélelem elfogadása ugyanis azt jelenti, hogy a kábítószer a fogyasztókhoz eljut, legfőbb irányítói a hasznot zavartalanul élvezik annak árán, hogy néhány alacsony rangú növénytermesztő munkásukat esetleg beáldozzák. Az elsőfokú bíróság tehát (…) hibás döntése eredményeként támogatta ezt a sajnálatos nyomozati gyakorlatot, amelyet az ítélőtábla a felülbírált ügyekben az előzőekben leírtak szerint rendszeresen kifogásol.”^[18]

Szintén fogyasztói típusú magatartásra vont következtetést az ítélőtábla a 3.Bf.367/2012/28. számú határozatban de más jogi érvek alapján. A határozat először azt rögzíti, hogy a IV–VII. r. vádlottak tudata átfogta, hogy az általuk megtermelt nagy mennyiségű, jelentős hatóanyag-tartalmú marihuána átadásra kerül, majd később már arról értekezik, hogy önmagában a jelentős hatóanyag-tartalmú kábítószer termesztéséből nem következik az a feltételezés, hogy a vádlott a kábítószert nem saját céljára szánja, hanem forgalomba kívánja hozni vagy kereskedni akar vele. Azt is kifejtette a határozat, hogy a vádirat egyik vádlottnál sem teszi a vád tárgyává, hogy az értékesítés érdekében bármilyen további magatartást tanúsított volna – így a kábítószer készletezése, raktározása, csomagolása, kiadagolása, árusítása terén cselekvőséget nem fejtettek ki – és ilyen konkrét tények hiányában a törvényszék is csak a vádon túlterjeszkedve állapíthatott volna meg történeti tényállást. Ezért a IV–VII. r. vádlottak magatartása csupán a kereskedés előkészülete, ami a mennyiségre figyelemmel beolvad a termesztésbe.

A kereskedést megállapító határozatok jogi érvelése teljes körű, így csupán utalok arra, hogy az 1.1. pontban részletesen kifejtettem, hogy a vádlottak által az elfogás előtt megtermelt, leszüretelt és az ültetvényről elszállított marihuána tekintetében mi alapozza meg azt a következtetést, hogy az értékesítésre került. Ez a következtetés vezet arra, hogy a vádlottak magatartását kereskedésnek minősítse a bíróság, hogy hiszen így mind a haszonszerzési szándék, mind a rendszeresség bizonyítható. Az is kifejtésre került korábban, hogy miért nincs relevanciája annak, hogy a vádlottak nem kis tételekre porciózva, illetve nem közvetlenül a fogyasztóknak kívánják értékesíteni a megtermesztett kábítószert.

A termesztést megállapító határozatok érvelésével több probléma is van, amelyek közül első helyen emelendő ki, hogy ezek a határozatok még egymáshoz képest sem következetesek: a 3.Bf.284/2013/30. számú határozat szerint önmagában a jelentős hatóanyag-tartalmú kábítószer termesztéséből nem következik az a feltételezés, hogy a vádlott a kábítószert forgalomba kívánja hozni vagy kereskedni akar vele; ehhez képest a 3.Bf.452/2013/35. számú határozat azt fejti ki, hogy önmagában a nagy mennyiségű marihuána termesztéséből feltételezhető, hogy a termesztő azt forgalomba kívánja hozni.

Utalni kell arra is, hogy az ítélőtábla érvelésével szemben a szüret nem a termesztés befejező mozzanata, ugyanis a termesztés akkor befejezett, amikor a növényi egyed önállóan életképes, így a szüretelés már a termesztés befejezettsége után jelentkezik. Ennek a megállapításnak az alapját – az ítélőtábla által más határozatokban pontosan idézett – BH 2003.459. számú eseti döntésben írtak képezik: a Legfelsőbb Bíróság a kannabiszmagokból kikelt növények rendszeres gondozását, trágyázását és öntözését, ami jól fejlett növényi egyedeket eredményezett, a termesztés befejezett alakzatként értékelte. A BH 2003.491. számú eseti döntésben hasonló értelmezés olvasható: „A növény termesztése esetén a bűncselekmény befejezettsége attól az időponttól kezdve állapítható meg, amikor a növény már önállóan fejlődik.”

Mindebből az következik, hogy a termés leszüretelése akkor, amikor azt utána szárítják, darálják, kisebb adagokba kimérik és csomagolják (vagyis olyan állapotba hozzák, hogy azt értékesíteni lehessen), már a terjesztői típusú cselekmény alá vonható. Ezt a következtetést alátámasztja az 1/2007. BJE határozat által követendőnek tekintett – és korábban már idézett – BH 2002.299. számú eseti döntés is.

További kérdés, hogy mi alapján állapítható meg a terjesztői magatartás előkészülete, ha az indokolás egyik kiindulópontja az, hogy önmagában a jelentős hatóanyag-tartalmú kábítószer termesztéséből nem következik az a feltételezés, hogy a vádlott a kábítószert nem saját céljára szánja, hanem forgalomba kívánja hozni vagy kereskedni akar vele. Hiszen ha nincs alap a terjesztői szándék megállapítására, az ilyen magatartás előkészülete sem állapítható meg.

Az is problémaként jelentkezik, hogy mi indokolja az utolsóként bemutatott ügyben a kereskedés előkészületének megállapítását, amikor az ítélőtábla a korábban hivatkozott hasonló tényállású ügyekben a forgalomba hozatal előkészülete mellett foglalt állást. Különösen problémás ez a minősítés annak figyelembe­vételével, hogy a tényállás szerint a megtermelt, jelentős hatóanyag-tartalmú marihuánát az I. r. vádlott vette át a termesztőktől, azt tőle a II. és III. r. vádlottak értékesítésre vették át, majd az általuk kiadagolt marihuánát ellenérték fejében eljuttatták a fogyasztóhoz, és a kábítószer eladásából hasznot realizáltak. Vagyis ebben az ügyben megtörtént a megtermelt kábítószer értékesítése, amit a korábbi – fogyasztói típusú magatartást megállapító – határozataiban az ítélőtábla visszatérően hiányolt. Ennek ellenére a marihuána termesztésében részt vevő személyek bűnösségét fogyasztói típusú magatartásban állapította meg, és arra sem adott magyarázatot, hogy ha a kábítószert megtermelő vádlottak cselekménye kereskedés előkészülete, a kábítószert tőlük átvevő és piacra dobó I. r. vádlott magatartása mi alapján minősül forgalomba hozatalnak.

2.5. Kábítószer-fogyasztás

A Btk. 178. § (6) bekezdése szerint, aki kábítószert fogyaszt, illetve csekély mennyiségű kábítószert fogyasztás céljából megszerez vagy tart, ha súlyosabb bűncselekmény nem valósul meg, vétség miatt két évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. Az ítélőtáblai gyakorlatban a szubszidiaritás értelmezése következetes ugyan, de helytelen.

A határozatok egységesek abban, hogy a szubszidiaritásra figyelemmel a csekély mennyiségre, fogyasztással vagy megszerzéssel, tartással elkövetett kábítószer birtoklását nem állapítják meg önállóan, ha az elkövető más kábítószerrel kapcsolatos bűncselekményt is elkövetett, és annak sem tulajdonítanak jelentőséget, hogy a másik bűncselekmény kábítószer-kereskedelem vagy a kábítószer birtoklása egy másik alakzata (pl. 3.Bf.161/2013/15., 3.Bf.168/2013/6., 3.Bf.284/2013/30., 4.Bf.121/2015/36.).

A határozatok többsége megelégszik a fentiek rögzítésével, de a 3.Bf.367/2012/28. számú határozatban részletesebben foglalkozott a problémával az ítélőtábla: a kábítószer fogyasztása alatt értendő az elkövető minden olyan magatartása, amely következtében a kábítószer a szervezetbe jut. Ebből következően és „a jogszabály szövegének értelmezéséből az Alaptörvény 28. cikkében meghatározott követelmény alapján” az állapítható meg, hogy a kábítószer-fogyasztás folyamata a korábban elkövetett cselekmény során a kábítószer szervezetbe juttatásának gyakoriságától, illetve hatóanyag-tartalmától függetlenül vétségként nyer értékelést. Ugyanakkor a fogyasztás szubszi­diárius, azaz csak akkor állapítható meg, ha súlyosabb bűncselekmény nem valósul meg. E körben „a nyelvtani értelmezés nem ad egyértelmű támpontot arra, hogy a jogalkotó szándéka szerint a Btk. Különös Részének bármely fejezetében vagy kizárólag az egészséget veszélyeztető XVII. fejezetben elhelyezett súlyosabb bűncselekményekről van-e szó”. Az ítélőtábla a kérdést ugyan nem válaszolta meg, de azt rögzítette, hogy a fogyasztás, illetve a csekély mennyiség ilyen célból történő tartása a kereskedésbe beolvad.

Az ítélőtábla téves jogértelmezése arra vezethető vissza, hogy nem ismerte fel, hogy a Btk. 178. § (6) bekezdése önálló törvényi tényállásként kezelendő, és nem foglalkozott azzal sem, hogy ezt a bűncselekményt milyen cselekményekkel lehet megvalósítani.

A probléma megoldásának kiindulópontja annak vizsgálata, hogy miért tekinthető külön tényállásnak a Btk. 178. § (6) bekezdése. Ezt a vizsgálatot az 1/2007. BJE határozatban írtak alapján lehet lefolytatni^[19]: „jogalkotó a kábítószerrel visszaélés elkövetési magatartásainak az említett hat törvényi tényállásba történt szétosztásával – és ezáltal különböző büntetési tételkeret alá vonásával – egyértelmű különbséget tett az elkövetési magatartások társadalomra veszélyessége között. Döntően az elkövetési magatartások eltérő (…) jellege szerint (…)”.

Nem vitatható, hogy a Btk. 178. § (6) bekezdésében írt elkövetési magatartások eltérő jellegűek, hiszen a „fogyasztás” kizárólag itt szerepel, a tartás és a megszerzés pedig célzatos magatartásként került megfogalmazásra. Alapvetően ebből következik, hogy a jogegységi határozat rendszerében a Btk. 178. § (6) bekezdése külön törvényi tényállásként kezelendő, de nyilvánvalóan a szubszidiaritásnak sem lenne értelme másként.

A „fogyasztás” elkövetési magatartás értelmezése során abból kell kiindulni, hogy a törvény közvetlenül rendeli büntetni a fogyasztást, nem a megszerzésen, előállításon, tartáson keresztül, és nem kapcsolódik hozzá csekély vagy jelentős mennyiség. Mindebből az a következtetés adódik, hogy fogyasztó esetén nem kell visszamenni a fogyasztást megelőző megszerzésre vagy tartásra, hanem a fogyasztásban kell megállapítani a vádlott bűnösségét, és nem lesz jelentősége a már meg nem levő, elfogyasztott mennyiségnek.

A „fogyasztás céljára megszerez és tart” fordulatok esetén az igényel magyarázatot, hogy az érintett részmennyiségek összegezhetőek-e az 1/2007. BJE határozat iránymutatása alapján. A jogegységi határozat II. pontja szerint a BH 1989.304. számú eseti döntés folytán kialakult gyakorlat nem irányadó. A kérdéses határozat úgy foglalt állást, hogy „a kábítószer fogyasztójának esetében az egy alkalommal fogyasztás céljából az elkövető birtokában ténylegesen együtt levő kábítószer mennyisége az irányadó”. A jogegységi határozat szerint az akkor hatályos szabályozásra figyelemmel – ami a nem forgalomba hozatal céljából, csekély mennyiségre történő készítést, megszerzést, illetve tartást kezelte privilegizált esetként – tartható volt ez az álláspont, azonban a szabályozás alapvetően változott azóta. A Legfelsőbb Bíróság érvelése szerint a kérdést a célzat vizsgálata alapján lehet eldönteni: „Célzatos magatartás esetében nyilvánvalóan a kifejtés pillanatában rögzül a mennyiségre vonatkozó szándék. Következésképpen, ha az ilyen elkövetési magatartás ismétlődik, akkor az alkalmankénti mennyiség – és nem pedig az összmennyiség – irányadó a bűncselekmény minősítése szempontjából.”

Nem lehet vitás, hogy az új Btk. 178. § (6) bekezdése célzatot tartalmaz, hiszen a fogyasztás céljára történő megszerzést és tartást rendeli büntetni. A jogegységi határozat indokolásából így az következik, hogy a BH 1989.304. számú eseti döntésben rögzítettek ismét alkalmazhatóak, vagyis az egy alkalommal fogyasztás céljából az elkövető birtokában ténylegesen együtt levő kábítószer mennyisége az irányadó. Erre figyelemmel a kábítószer-fogyasztó bűnösségét – több részcselekmény esetén – folytatólagosan elkövetett kábítószer birtoklása vétségében kell megállapítani.^[20]

Mindezek alapján látható, hogy a Btk. 178. § (6) bekezdésében írt tényállás alapjául szolgáló cselekmények más jellegűek, mint a kábítószer birtoklása, illetve a kábítószer-kereskedelem megállapítására alapot adó cselekmények, aminek a szubszidiaritás értelmezése során alapvető jelentősége van.

A szubszidiaritás a büntetőjog alapvető dogmatikája szerint a látszólagos alaki halmazat feloldásának egyik módja, vagyis az kizárólag akkor értelmezhető, ha egy cselekmény több bűncselekmény törvényi tényállását meríti ki.

Az ítélőtábla az általa elbírált ügyekben tipikusan akkor hivatkozott a szubszidiaritásra, és mellőzte a vétség külön megállapítását, amikor a vádlott egyik cselekménye jelentős mennyiségű kábítószerre elkövetett terjesztői típusú magatartás volt^[21], a másik pedig az egyszeri kábítószer-fogyasztásból vagy a vádlottnál talált csekély mennyiségű kábítószerből adódó fogyasztói típusú vétség volt.

Ilyen körülmények mellett a szubszidiaritásnak nincs jelentősége, hiszen a kábítószer-kereskedelem megállapítására vezető cselekmény és a fogyasztási cselekmény nem tekinthető egy cselekménynek. Ennek az az alapvető oka, hogy a két cselekmény tipikusan időben és térben is elkülönülve jelentkezik, továbbá hogy a kereskedési vagy forgalomba hozatali célból megszerzett kábítószer nem lehet fogyasztás céljára megszerzett vagy tartott kábítószer. És mivel a szubszidiaritás megállapításának az alapvető feltétele az, hogy egy cselekményt valósítson meg az elkövető, ilyen esetekben a Btk. 178. § (6) bekezdésében írt vétség és a súlyosabb megítélésű bűncselekmény valóságos anyagi halmazatban történő megállapítására sor kerülhet.

Ugyanerre az álláspontra helyezkedett a kommentár- és tankönyvirodalom is: a Btk. 178. § (6) bekezdésében írt cselekmény akkor állapítható meg, ha „a fogyasztás vagy a kábítószernek ilyen célból megszerzése, illetve tartása során, azzal összefüggésben nem valósít meg az elkövető súlyosabban büntetendő elkövetési magatartást. Így például nem ez, hanem a Btk. 179. § (1) bekezdés a) pontja szerinti bűncselekmény valósul meg, ha a tizennyolcadik életévét betöltött elkövető tizennyolcadik életévét be nem töltött személy felhasználásával szerzi meg saját fogyasztása céljából a kábítószert.”^[22]

3. Bűnszervezet

A kábítószer kereskedelmével kapcsolatos cselekmények lebonyolítása általában szervezettséget igényel, így gyakran merül fel a bűnszervezetben történő elkövetés kérdése. Megjegyzésre érdemes, hogy a szervezett bűnelkövetés „lazább” formája, a bűnszövetség a határozatokban fel sem merül (maga a szó is csak egy határozatban szerepel), pedig azokban az esetekben, ahol a bűnszervezet nem volt megállapítható, de a vádlottak magatartására a szervezettség volt jellemző, legalábbis vizsgálatra érdemes a bűnszövetség kérdése^[23].

A 3.Bf.34/2009/16. számú határozat szűkszavúan annyit állapít meg, hogy a tényállásban rögzített elkövetési idő elegendő a hosszabb időre szervezettség megállapításához, több mint három személy vett részt a bűncselekmény elkövetésében, az összehangolt működés nem kétséges, továbbá az irányadó tényállás tartalmazza a 4/2005. BJE határozatban és a BH 2007.3. számú eseti döntésben megkívánt fogalmi elemeket. Ezen fogalmi elemeknek az ügyben megállapított konkrét tényekre vetítése elmaradt, így a határozatból általános érvényű megállapítások nem olvashatók ki.

Az ítélőtábla a 10.Bf.195/2014/70. számú határozatban a szervezeten belüli alá-fölérendeltség hiánya miatt mellőzte a bűnszervezetben elkövetés megállapítását, és ezen körülmény vizsgálatát helyezte a középpontba akkor is, amikor összefoglalta az álláspontját a 3.Bf.367/2012/28. számú határozatban:

A bűnszervezet törvényi meghatározásából egyértelmű, hogy a csoport minimális létszámának meghatározottsága, szervezettsége, összehangolt működése ténykérdés, míg a szervezett működés hosszabb időtartamára és a csoport céljára a tényállás értékelésével lehetséges következtetést vonni. Olyan tények szükségesek, amelyek egyértelműen mutatják, hogy nem csupán a vád tárgyául szolgáló bűncselekmények elkövetése volt szervezett, hanem magának a csoportnak a működését is jól szervezettség és összehangoltság jellemezte. A kábítószerrel visszaélés olyan bűncselekmény, amely rendszerint feltételez egyfajta szervezettséget, ritka azonban ezen ügyekben, hogy az elkövetés bűnszervezet formájában valósul meg. A csoport olyan rendkívül magas szinten összehangolt működése, amely e társas elkövetési formát megalapozza, leginkább a nemzetközi hálózat kontinenseken átívelő kábítószer-kereskedelme esetén volt megállapítható.

A határozatban vizsgált ügyben az I. r. vádlott koordinálta a kábítószer termesztését, és juttatta el a leszüretelt, megszárított marihuánát értékesítésre. Ennek zavartalan és eredményes lebonyolítása szervezést igényelt, ez azonban – az ítélőtábla érvelése szerint – a hasonló közegészséget sértő bűncselekmények esetében jellemzőnek mondható. Az I. r. vádlottnak a társai nem voltak alárendeltek, sem a termesztést, sem az értékesítést végző vádlottakat nem utasította, a csoport tagjai közötti hierarchia nem nyert bizonyítást. Elképzelhetetlen, hogy a kábítószert megtermesztő, előállító személynek ne legyen értékesítési vonala, és ha ez önmagában kimerítené a bűnszervezet kritériumait, minden ilyen bűncselekmény kizárólag bűnszervezetben valósulhatna meg. Nem állapítható meg, hogy a vádlottak olyan csoportot alkottak volna, amely a konspiráció szabályai szerint működött úgy, hogy benne elkülönült a vezetői és a végrehajtói szint, és ezen belül is differenciálódott volna az egyes tagok helyzete.

Látható, hogy az ítélőtáblai gyakorlat a csoport szervezettségét, a hierarchikus viszonyok meglétét a bűnszervezet alapvető jellemzőjeként tételezte. Ehhez képest 11.Bf.202/2014/23. számú határozatban rövid indokolással vetette el az elsőfokú bíróság erre építő álláspontját: a bűnszervezet törvényi fogalma sem az elkövetéskor, sem az elbíráláskor hatályos büntető törvény szerint nem tartalmazza a hierarchikus kapcsolatok létét mint a bűnszervezet törvényi kritériumát. A 4/2005. BJE határozat is kifejezetten rámutat arra, hogy a Btk. rendelkezései nem tesznek különbséget a bűnszervezeten belüli cselekvés hierarchiája („posztjai”), aktivitása, intenzitása szempontjából, ezek a büntetés kiszabása körében értékelendő körülmények.

Az utóbbi döntés több okból vitatható. A bűnszervezet már csak a nevéből adódóan is szervezetet feltételez, nem csupán három vagy több ember együtt cselekvését, így a hierarchia megléte értelemszerű. Ennek a vitatása elmossa a különbséget a bűnszervezet fogalmában szereplő „csoport” és a bűnszövetség fogalmában olvasható „szervezett elkövetés” között. Ezt az értelmezést támasztja alá többek között a nemzetközi kitekintés is, így például az ENSZ keretében kötött Palermói Egyezmény „strukturált csoport”-ként írja le a bűnszervezetet, az EUROPOL fogalomhasználata szerint pedig a bűnszervezet „az irányítás, fegyelem valamilyen formájában” működik. Arra is utalni kell, hogy a 4/2005. BJE határozat nem tagadja a hierarchia létét, az idézett megállapításból csupán annyi következik, hogy a bűnszervezetben cselekvő elkövetővel szemben a bűnszervezetben elkövetés jogkövetkezményeit attól függetlenül kell alkalmazni, hogy milyen posztot töltött be a szervezeten belül. Végül figyelemmel kell lenni a kriminológiai kutatások eredményeire is: a bűnszervezetet hierarchikus szervezeti struktúra jellemzi; a szervezett működés az adott csoporton belüli hierarchiát, működési elvet, akár a határozott rend, szabályok szerinti működés jelenti^[24].

Ezt az érvelést azonban a Kúria sem tette magáévá: a 11.Bf.202/2014/23. számú határozatot felülvizsgálati eljárásban felülbíráló Bfv.I.1800/2015/8. számú határozat rögzítette, hogy a bűnszervezetnek nem törvényi kritériuma a hierarchikus kapcsolat.

4. Büntetéskiszabási tényezők

4.1. A kábítószer mennyisége

Mind a kábítószer-kereskedelem, mind a kábítószer birtoklása esetében a minősített és privilegizált esetek rendszerét alapvetően a bűncselekménnyel érintett kábítószer mennyisége határozza meg. Erre figyelemmel nem vitatható, hogy a határhoz közeli mennyiségeket enyhítő, illetve súlyosító körülményként kell értékelni. Ezt az ítélőtábla következetesen alkalmazza, annak elvi alapjait több határozatában kifejtette, így például a 3.Bf.17/2009/7. számú határozat szerint „a Fővárosi Ítélőtábla nagy számban bírál felül olyan kiemelt tárgyi súlyú bűncselekményeket, amelyeket a jelentős mennyiség alsó határát több százszorosan, esetlegesen ezerszeresen meghaladó mennyiségű kábítószerre követnek el. Nem mellőzhető a vádlott által elkövetett cselekmény összevetése ezekkel, mert a törvényhozó a büntetéssel fenyegetettség mértékét a hatóanyag-tartalomhoz is igazította.”

Az azonban nem egyértelmű, a jelentős mennyiség alsó határának milyen mértékű átlépése tekinthető enyhítő vagy súlyosító körülménynek.

Azt, hogy a jelentős mennyiség alsó határát kis mértékben meghaladó hatóanyag-tartalom általában az enyhítő szakasz alkalmazását indokolja, több döntésében is kifejtette az ítélőtábla (többek között: 3.Bf.302/2010/29., 3.Bf.4/2010/7., 3.Bf.158/2007/11.). Azt azonban, hogy mi tekintendő „kis mértékben” történő meghaladásnak, nem részletezi a gyakorlat. Az egyes esetekből lehetne ugyan következtetéseket levonni, de azok nem mindig következetesek: a 3.Bf.314/2009/9. számú határozatban még a 2,3-szeres értéknél is eltúlzottan súlyosnak ítélte meg a törvényi minimumban meghatározott fegyházbüntetést, míg a 3.Bf.40/2010/19. számú ügyben a jelentős mennyiség kétszeresére figyelemmel ítélte meg úgy, hogy a törvényi minimumot meghaladó hat évi fegyházbüntetés áll arányban a cselekmény tárgyi súlyával.

Problémát okoz az alsó határt többszörösen meghaladó mennyiség értékelése, mivel ezen a téren határozott iránymutatásokkal ritkán lehet találkozni:
– a lefoglalt marihuána tiszta hatóanyag-tartalma a jelentős mennyiség alsó határát alig több mint háromszorosan haladta meg, ez nem minősül olyan mennyiségnek, aminek súlyosító hatása lenne, „ellenkezőleg az állapítható meg valamennyi vádlottnál, hogy a cselekményük alsó határ közeli” (3.Bf.100./2007/30.);
– az alsó határ „néhányszorosára” elkövetett cselekmény enyhítő körülménynek minősül (3.Bf.131/2010/8.);
– a büntetett előéletű vádlott az alsó határt ötszörösen meghaladó kábítószerre követte el a bűncselekményt, vele szemben az enyhítő szakasz alkalmazásának vagy a törvényi minimum kiszabásának nincs jogszabályi indoka (3.Bf.266/2011/25.);
– az I. r. vádlott esetében a jelentős mennyiség alsó határának kb. hétszeresét, a IV. r. vádlott esetében a jelentős mennyiség alsó határának kb. négyszeresét kitevő mennyiség az enyhítő szakasz alkalmazását indokolja (3.Bf.220/2013/23.);
– a tízszeres érték nem tekinthető kiugróan soknak, így „az eljárás tárgyát képező bűncselekmény nem olyan kiemelkedő tárgyi súlyú, hogy a büntetés lényeges súlyosítása szóba kerülhetne” (3.Bf.34/2009/16.);
– a jelentős mennyiség alsó határának tizenháromszorosa nem olyan súlyú arány, ami „egy rendkívül szigorú büntetés kiszabását indokolta volna” (3.Bf.200/2007/22.);
– a tizenháromszoros vagy tizenötszörös mennyiség sem tekinthető olyannak, ami súlyosító körülményként lett volna értékelhető (3.Bf.286/2009/15.);
– a kábítószer mennyisége a jelentős mennyiség alsó határának huszonegyszerese, így a cselekmény „nem kirívóan társadalomra veszélyes”, azonban a tiszta hatóanyag-tartalom a súlyosabb minősítést megalapozó mennyiség alsó határát „jóval meghaladja”, és „ezt a körülményt a büntetés kiszabása körében is kifejezésre kell juttatni” (3.Bf.265/2011/9.);
– a jelentős mennyiség hússzorosát megközelítő termesztés miatt a büntetési tétel alsó határának megfelelő, illetve azt fél évvel meghaladó tartamú fegyházbüntetés a követett bírói gyakorlathoz képest enyhe, azonban „lényeges súlyosításra nincs kellő indok” (3.Bf.284/2013/30.);
– a jelentős mennyiség alsó határát huszonhétszeresen meghaladó hatóanyag-tartalomra figyelemmel az enyhítő szakasz alkalmazása nem indokolható (3.Bf.170/2010/41.);
– súlyosító körülményként értékelendő, hogy a jelentős mennyiség alsó határát mintegy negyvenszeresen meghaladó kábítószerre követte el a bűncselekményt (3.Bf.216/2010/16.).

Határozott iránymutatást tartalmaz, de a fent idézettek alapján körvonalazódó rendszerbe nem illeszkedik a 3.Bf.76/2010/12. számú határozat, amiben az ítélőtábla a súlyosító körülmények köréből mellőzte a jelentős mennyiség alsó határát több mint ötvenszer meghaladó mennyiségű kábítószerre történő elkövetést, mivel „e körülmény csak akkor minősülhet súlyosítónak, ha a jelentős mennyiség alsó határát legalább százszorosan meghaladja a kábítószer hatóanyaga”. Nem illeszkedik a rendszerbe a 10.Bf.195/2014/70. számú határozat sem, ami szerint súlyosító körülmény a jelentős mennyiség alsó határát „többszörösen” meghaladó kábítószer mennyiség. Végül utalni kell az 5.Bf.16/2016/29. számú határozatra, ami a Btk. hatálybalépése folytán megváltozott jogi környezetre reagált: „a kábítószer-kereskedelem esetén a minősített esetek között kizárólag a jelentős mennyiség került szabályozásra, következésképpen a különösen jelentős mennyiségre elkövetés súlyosító körülmény”.

Ahhoz, hogy tisztázni lehessen a kábítószer mennyiségének a büntetés mértékére gyakorolt hatását, először azt kell megállapítani, hogy mi tekinthető az átlagos mennyiségnek. Erre azért van szükség, mert amikor a jogalkotó egy bűncselekmény büntetési tételkeretét meghatározza, annak tipikus tárgyi súlyából indul ki, a tételkeret középmértékét az ilyen cselekmények jelölik ki, és a büntetési tételkeret alsó határához közeli büntetést az ehhez képest csekélyebb, a tételkeret felső határát közelítő tartamú büntetést pedig az átlagosnál nagyobb tárgyi súlyú cselekmények indokolhatnak. A kábítószer-kereskedelem elbírálása során persze alapvető problémaként jelentkezik, hogy a jelentős mennyiségnek nincs felső határa.

Az ítélőtábla a legtöbb határozatában azzal indokolja a büntetés enyhítését, hogy nagy számban bírál felül olyan ügyeket, amelyekben a kábítószer mennyisége a jelentős mennyiség alsó határát több száz- vagy ezerszeresen meghaladja, „nem ritka” a több ezerszeres mennyiség sem. Ezt az állítást a vizsgált ügyek jellemzői nem támasztják alá: 26 ügyben (az összes vizsgált ügy 17,1%-a) nem haladta meg a hatóanyag-tartalom a jelentős mennyiség alsó határát, 86 ügyben (56,6%) maximum tízszerese volt annak, 26 ügyben (17,1%) esett tízszeres és százszoros mennyiség közé, százas nagyságrend 12 (7,9%), ezres nagyságrend 2 (1,3%) esetben volt. Vagyis a százas és ezres nagyságrendben az ügyek kevesebb mint 10%-ában találkozni, így azok az ítélőtáblai gyakorlatban is inkább kivételesnek mondhatók (de legalábbis túlzóak a „rendszeresen előfordul” vagy a „nagy számban találkozni” kifejezések). Ehhez képest aránytévesztésnek tűnik a jelentős mennyiség alsó határát akár tízszeresen is meghaladó mennyiséget enyhítő körülményként értékelni, hiszen az ügyek jelentős részében (közel háromnegyedében) még ezt a mértéket sem éri el a cselekménnyel érintett kábítószer mennyisége.

Azzal egyet lehet érteni, hogy a jelentős mennyiség alsó határát csekély mértékben meghaladó mennyiség felveti az enyhítő szakasz alkalmazásának a lehetőségét, de annak automatikus alkalmazása a jogalkotói akarat ellen hatna. Ugyanis a jogalkotó a mennyiségi határokhoz igazított büntetési tételekkel azt az akaratát juttatta kifejezésre, hogy az adott mennyiséget meghaladó kábítószer esetében a főszabály szerint kiszabható szabadságvesztés büntetés minimális mértéke a büntetési tételkeret alsó határa legyen. Ha minden olyan esetben az enyhítő szakasz alkalmazása lenne a főszabály, amikor a jelentős mennyiség alsó határát csekély mértékben haladja meg a bűncselekménnyel érintett kábítószer mennyisége, a büntetési tételkeretet tágítaná általános érvénnyel a bírói gyakorlat.

Mindebből azt a következtetést lehet levonni, hogy a kábítószer mennyisége önmagában nem indokolhatja az alsó határ átlépését, de egyéb enyhítő körülményekkel együtt már lehet ilyen hatása. Ez a gyakorlat illeszkedik a Kúria által követett büntetéskiszabási gyakorlatba is. A BH 2003.182. számon közzétett eseti döntés alapjául szolgáló ügyben a terhelt a jelentős mennyiség alsó határát „nem számottevő mértékben” meghaladó mennyiségű kábítószert hozott be az országba. A Legfelsőbb Bíróság kifejtette, hogy a kábítószernek az országba behozatalával történt elkövetési magatartás jelentős veszélyességet hordoz magában, ezért a forgalomba hozatali célra is tekintettel nem indokolt az enyhítő rendelkezés alkalmazása.

Látható, hogy az átlagos tárgyi súlyú cselekmény esetében a kábítószer mennyisége nem haladja meg a jelentős mennyiség alsó határának tízszeresét. Ezt a tényt együtt értékelve a különösen jelentős mennyiség szabályozásával körvonalazható a követendő gyakorlat.

A kábítószer birtoklása öt évtől tíz évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő, ha azt jelentős mennyiségű kábítószerre [Btk. 178. § (2) bek. b) pont], a tételkeret öt évtől tizenöt évig terjedő szabadságvesztés, ha a kábítószer mennyiség különösen jelentős [Btk. 178. § (2) bek. c) pont]. A Btk. 461. § (3) bekezdése alapján a különösen jelentős mennyiség alsó határa a jelentős mennyiség alsó határának tízszerese. Ebből az is következik, hogy a kábítószer birtoklása 5–10 éves tételkerettel meghatározott minősített eseténél már a tízszeres mennyiség is a felső határnak felel meg, vagyis a tízszeres szorzót megközelítő mennyiséget súlyosító körülményként kell értékelni ennél a bűncselekménynél^[25].

Végül figyelemmel kell lenni az 56. BK vélemény iránymutatására is, ami szerint az az elkövetési mód, amit a törvény az egyes bűncselekményeknél minősítő körülményként értékel, más bűncselekményeknél általában súlyosító körülmény.

Mindebből az következik, hogy a jelentős mennyiség alsó határát legalább tízszeres mértékben meghaladó mennyiségű kábítószerre történő elkövetést súlyosító körülményként kell értékelni a kábítószer-kereskedelem esetében.

4.2. A kábítószer típusa

Az ítélőtábla gyakorlatában több olyan döntés található, amely a bűncselekmény tárgyát képező kábítószer típusát büntetéskiszabási tényezőként értékelte. Így az 1.Bf.299/2012/53. számú ügyben az ítélőtábla azt fejtette ki, hogy „kisebb mértékben enyhítő körülmény, hogy a kábítószer, amelyre a vádlottak elkövették a cselekményt, nem a kemény drogok közé tartozik”. Hasonló érvelés olvasható a 3.Bf.84/2015/24. számú határozatban, ahol az ítélőtábla az enyhítő körülmények között említette azt a tényt, hogy a cselekmény az egészségre kevésbé kockázatos kábítószerre került elkövetésre. Az 5.Bf.136/2015/35. és az 5.Bf.137/2015/16. számú határozatokban azért értékelte enyhítő körülményként az ítélőtábla a kábítószer típusát, mert annál a hozzászokás veszélye – és ekként a védett jogi tárgy veszélyeztetésének nagysága – köztudomásúan viszonylag kisebb.

Ez a büntetéskiszabási gyakorlat annak ellenére nem vált általánossá, hogy már húsz évvel ezelőtt is voltak nyomai^[26], és már korábban is többen szorgalmazták a kábítószer fajtája szerint differenciált elbírálás igényét^[27]. Ezt az igényt megalapozza az uniós jog is: a tiltott kábítószer-kereskedelem területén a bűncselekmények tényállási elemeire és a büntetésekre vonatkozó minimumszabályok megállapításáról szóló 2004/757/IB kerethatározat (5) preambulumbekezdése szerint a büntetések szintjének meghatározásakor figyelembe kell venni olyan tényeket, mint az értékesített kábítószer típusa.

Tehát a kábítószer fajtája szerint differenciált büntetéskiszabási gyakorlatnak vannak előzményei, jelenleg sem ismeretlen megoldás a gyakorlatban, továbbá mind az elméleti szakemberek, mind az uniós jog igényli azt.

Mindezzel együtt gondot okozhat az egyes kábítószerek kategorizálása, hiszen ebben a kérdésben nincs tudományos konszenzus^[28], a jogszabályok pedig ilyen különbségtételt nem ismernek. Így kizárólag a köznapi fogalomhasználathoz lehet nyúlni, ami viszont több kábítószer esetében nem ad kellő eligazítást, többek között az elsőként hivatkozott döntés alapjául szolgáló bűncselekménnyel érintett ecstasy esetében sem. Ezen túl nem látszik az elméleti háttere annak a megállapításnak, hogy a jogalkotó a kemény drogokat tekinti a szabályozás alapjának, és nem a könnyű drogokat, amiből pedig az következne, hogy a kemény drogra történő elkövetés súlyosító körülmény, a könnyű drog ténye viszont semleges hatású. Márpedig az a tény, hogy a legelterjedtebb kábítószer a könnyű drognak tartott marihuána^[29], erre a megállapításra ad alapot.

4.3. Elszaporodottság

Az elszaporodottság a bíróságok által leggyakrabban hivatkozott súlyosító körülmény, amelynek a ténybeli alapjai azonban rendkívül ritkán kerülnek elő a határozatokban.

Az ítélőtábla gyakorlatában fellelhetők olyan döntések, amelyek ezzel a gyakorlattal kívántak szakítani: „nem súlyosít az ilyen jellegű cselekmények elszaporodottsága, mert statisztikai adatokkal ezen megállapítás nem támasztható alá” (2.Bf.372/2011/18., 2.Bf.6/2016/37.). Ehhez képest az ítélőtábla a 3.Bf.84/2015/24. számú határozatban azt fejtette ki, hogy az elsőfokú bíróság helyesen döntött akkor is, amikor a hasonló jellegű bűncselekmények elszaporodottságát azt alátámasztó statisztikai adatok hiányában is súlyosító körülményként értékelte. Köztes megoldás olvasható az 5.Bf.135/2015/8. számú határozatban: „(…) egy bűncselekmény-típus elszaporodott voltának megítéléséhez nem szükséges statisztikai adatok felsorakoztatása, arra alapot nyújt az is, ha a tény köztudomású, vagy a bíróság hivatalos tudomásán alapul. Márpedig az ítélőtábla ügyforgalmi adatai önmagukban is jelzik ennek a bűncselekménynek az évek óta változatlanul nagy arányát.”

A kérdés eldöntése során abból kell kiindulni, hogy a vádlott által elkövetett bűncselekmény elszaporodottságát a bíróság a büntetés kiszabása során a terhelt terhére értékeli, vagyis érvényesülnie kell a Be. 4. § (2) bekezdésében írt követelménynek. Ebből következően kizárólag akkor értékelhető az elszaporodottság súlyosító körülményként, ha az tényszerű adatokkal alátámasztható. Azt, hogy pontosan milyen adatok kell figyelembe venni, az 56. BK vélemény határozza meg: a bűncselekmények elszaporodottsága akkor súlyosító körülmény, ha a köztudomás szerint az ügyben elbírált vagy az ahhoz hasonló bűncselekmények száma az elkövetéskor a korábbi időszakhoz képest lényeges emelkedést mutat, vagy ha a számuk az adott területen lényegesen magasabb volt az átlagosnál. Ezek konkrétan számszerűsíthető értékek, és mivel ma már a kriminálstatisztikai adatok mindenki számára elérhetők az interneten^[30], nincs akadálya azok értékelésének az ítélethozatal során.

Az ítélőtábla az utolsóként idézett határozatában a saját ügyforgalmi adataiból, illetve a kábítószer-kereskedelemmel kapcsolatos ügyeknek a nagy arányából vonta le azt a következtetést, hogy az ilyen bűncselekmény elszaporodottak. Ez a megoldás több okból sem fogadható el.

A vádemelések számát rendkívül sok tényező befolyásolja, az adott bűncselekménytípus számának alakulása csupán egy ezek közül. Az összes ügyhöz ké­pesti arány azért sem irányadó, mert az arányszám azonos számú elkövetés/vádemelés esetén is nőhet abban az esetben, ha a többi ügy abszolút száma csökken – márpedig ügyszám-csökkenést akár a hatásköri szabályok változása is generálhat. Végül utalni kell arra, hogy a Fővárosi Törvényszék ügyforgalmi adatai^[31] a hivatkozott határozat állítását egyértelműen cáfolják:

	2011	2012	2013	2014	2015
peres érkezés	492	393	442	339	294
kábítószeres bűncselekmények érkezése	47	34	33	28	48
	9,5%	8,65%	7,46%	8,25%	16,32%

 

Az adatok azt mutatják, hogy az elmúlt években a kábítószeres ügyek érkezése a törvényszéki elsőfokú ügyek között nem érte el a 10%-ot, így már az az állítás is megkérdőjelezhető, hogy az ilyen ügyek aránya „nagy” lenne. Az is látható, hogy a kábítószeres ügyek arányának figyelembevétele hibás következtetésekre adhat alapot, hiszen 2013 és 2014 között csökkent ugyan az ilyen ügyek abszolút száma, azonban az összes peres ügyérkezés csökkenése meghaladta a kábítószeres ügyek érkezéscsökkenésének a mértékét, így a kábítószeres ügyek aránya nőtt.

Mindemellett a hivatkozott határozat érvelése még a saját logikáján belül sem tartható. Mivel a határozat 2015. november 13-án kelt, a 2015. évi adatok nem relevánsak, hiszen az akkor érkezett ügyek a másodfokú bíróság előtt még nem jelentek meg. Így az ítélőtábla az ügy elbírálásakor a kábítószerrel kapcsolatos bűncselekmények számának csökkenését észlelhette, ami – a hivatkozott kollégiumi vélemény alapján – nem teszi lehetővé az elszaporodottság súlyosító körülményként való értékelését.

5. Vagyonelkobzás

A Btk. 74. § (1) bekezdés a) pontja alapján vagyonelkobzást kell elrendelni arra a bűncselekmény elkövetéséből eredő vagyonra, amelyet az elkövető a bűncselekmény elkövetése során vagy azzal összefüggésben szerzett. Az 1/2008. BJE határozat szerint a kábítószerrel visszaélés bűncselekményének elkövetőjével szemben a kábítószer értékesítésével összefüggő vagyonra vagyonelkobzást kell elrendelni, és az nem korlátozható az értékesítéssel elért nyereségre.

A gyakorlatban problémát jelent a már értékesített, le nem foglalt, becslés útján meghatározott mennyiségű kábítószer értékesítésével szerzett vagyon nagyságának meghatározása^[32]. Az ítélőtábla több ügyben alkalmazott vagyonelkobzást úgy, hogy az értékesített kábítószer ellenértéke tekintetében a becsült eladott mennyiségen kívül más adat nem állt a rendelkezésére. Ahogy az alábbi példákon látható, lényegében csak a számítás eredményét rögzítették a határozatok, az, hogy az milyen adatokon alapul, két határozat kivételével nem került kifejtésre.

A 3.Bf.146/2009/45. számú határozat annyit rögzít, hogy a vagyon nagyságrendje csak becsülhető volt, a legtöbb kábítószer értékesítésében részt vevő XX. r. vádlott értékesítéssel összefüggő vagyonát 6 millió Ft-ban, az I. pontban érintett vádlottakét 3 millió Ft-ban, a II. pontban érintett vádlottak tekintetében 2 millió Ft-ban, a IV. pontban érintett vádlottakét pedig 1 millió Ft-ban állapította meg.

A 3.Bf.243/2009/24. számú határozatban szintén becsléssel állapította meg az ítélőtábla a vádlottak által értékesített kábítószer eladásából származó vagyon, illetve vagyoni előny összegét, a becslésnél figyelemmel volt arra, hogy a legtöbb kábítószert több éven keresztül I. r. és II. r. vádlottak értékesítették, tőlük külföldi valutát, forintot, nagy értékű aranytárgyakat és más értékes vagyontárgyakat foglaltak le. A kábítószer eladásából, vételéből származó becsült vagyon összegét I. és II. r. vádlottaknál 20–20 millió Ft-ban, III. és VII. r. vádlottak tekintetében pedig 10-10 millió Ft-ban határozta meg.

A 3.Bf.338/2009/9. számú határozat rögzíti, hogy a vádlottak a kereskedéssel összefüggésben a jelentős mennyiségű kábítószer értékesítése folytán vagyonra tettek szert, „ez az elkövetési idővel párhuzamosan becsült módon volt csak megállapítható”, „a másodfokú bíróság tehát úgy ítélte meg, hogy vádlottanként legalább 1 000 000 Ft volt az az összeg, ami a kábítószerbe befektetett vagyon értéke és/vagy a bűncselekmény elkövetéséből származott.”

Ezeknél valamivel több adatot vett figyelembe a 4.Bf.121/2015/36. számú határozatában az ítélőtábla: „A kábítószer értékével kapcsolatosan csupán az a köztudomású tény áll rendelkezésre, hogy a kokain az egyik legköltségesebb drog, árát grammonként több ezer forintban határozzák meg a feketepiacon, s az amfetamin ára sem marad el sokkal ettől. Az I. tényállási pontban írt, kilószámra behozott kábítószerre fordított összeg így minimálisan elérte vádlottanként a 10–10 millió forintot.”^[33]

Érdemi indokolást tartalmaz a 3.Bf.314/2009/9. számú határozat, amiben az ítélőtábla a vádlotti vallomásban közölt eladási ár és a tényállásban megállapított értékesített mennyiség szorzata alapján állapította meg a kábítószer értékesítése útján szerzett vagyon nagyságát, illetve a 2.Bf.322/2011/12. számú határozat, amiben szintén a tényállásban a bizonyított mennyiségekre és eladási árakra alapította a vagyonelkobzást. További pozitív példa a 4.Bf.391/2012/26. számú határozat, amiben az ítélőtábla a tényállást kiegészítette azzal, hogy a kokain értéke 1 576 000 Ft volt. Az indokolás szerint ezen megállapítás alapjául a „kábítószer adatgyűjtő és kapcsolattartó központ 2010. évben készült jelentése” szolgált, de azt nem fejtette ki az ítélőtábla, hogy ez a jelentés milyen konkrét adatokat tartalmaz, és arra sincsen magyarázat, hogy azt a többi ügyben miért nem vette figyelembe.

Látható, hogy a becslésen alapuló megoldás már eleve problémákkal terhelt, de az ítélőtábla egy döntésében még magát a becslés létjogosultságát is megkérdőjelezte: a 3.Bf.199/2009/9. számú határozatban indokolás nélkül úgy rendelkezett, hogy „a vádlott kábítószer kereskedésből származó havi jövedelmét megállapító nem bizonyított becslést a tényállásból kirekeszti”.

A probléma megoldása során abból kell kiindulni, hogy a vagyonelkobzás alkalmazása büntetőjogi szankció alkalmazását jelenti, így értelemszerűen érvényesülnie kell az in dubio pro reo elvének. Ebből következően érdemi indokolás nélkül, konkrét adatok hiányában nem lehet megállapítani a vagyonelkobzás alá eső vagyon összegét, hiszen ilyen módon a bíróság kétséget kizáróan nem bizonyított tényt értékel a vádlott terhére.

Az értékesített kábítószer ellenértékét tehát pontosan ki kell számolni, ami azért nem okozhat különösebb nehézséget, mert a számítás alapjául szolgáló adatok a bíróság rendelkezésére állnak: az értékesített kábítószer típusa és mennyisége ismert a bíróság előtt, hiszen ezen adatok nélkül a kábítószer-kereskedelem esetében megalapozott tényállás nem állapítható meg. Az, hogy az egyes kábítószereknek mennyi a feketepiaci ára, több forrásból is megállapítható: a bizonyítási eljárás során a vádlottat nyilatkoztatni lehet erre a kérdésre is; amennyiben valamelyik vevő személye ismert, az ő kihallgatása során is tisztázni lehet ezeket a körülményeket; a bíró támaszkodhat más ügyekből szerzett ismereteire mint köztudomású tényre; végül annak sincs akadálya, hogy a bíróság az ebben a témában folytatott kutatások eredményét használja fel^[34].

6. Halmazati kérdések, ítélt dolog és a 6/2009. BJE határozat

Az 1/2007. BJE határozat I. pontja szerint a kábítószerrel visszaélés megvalósulásakor természetes egységet képeznek az azonos törvényi tényállásba ütköző magatartások. A 6/2009. BJE határozat szerint, ha a bíróság a vád tárgyává tett és a bűncselekmény egységébe tartozó cselekményt jogerősen elbírálta, határozata e bűncselekmény tekintetében res iudicata-t eredményez. A Be. 6. § (3) bekezdés d) pontjára figyelemmel nincs helye újabb vádemelésnek olyan részcselekmény miatt, amely a már elbírált bűncselekmény egységébe tartozik, de nem képezte a jogerős határozatban megállapított tényállás részét. Ebben az esetben a Be. 408. § (1) bekezdés a/2. pontja alapján perújításnak lehet helye.

Mivel a kábítószer-kereskedelem és a kábítószer birtoklása tipikusan időben hosszan elhúzódó, több részcselekményből összetevődő magatartásként jelentkezik, a jogegységi határozatokra figyelemmel az ítélt dolog kérdése visszatérően felmerül.

Az ítélőtábla többnyire a jogegységi határozatokban foglalt iránymutatások mentén ítélkezik, így például a 3.Bf.197/2011/29. számú határozatban megállapította, hogy a vádlott cselekményei a természetes egység körébe tartoznak, ami azt jelenti, hogy bármelyik jogerős elbírálása után a másik cselekmény miatt indult eljárás ítélt dolog címén megszüntetendő. Abban az esetben, ha az együttes hatóanyag-tartalom a minősítést súlyosítaná, az ügyész a vádlott terhére perújítási indítványt terjeszthet elő. Hasonló döntés hozott az ítélőtábla többek között a 3.Bf.137/2011/20., 3.Bf.123/2011/33., 3.Bf.266/2011/25. és 3.Bf.216/
2010/16. számú ügyekben^[35].

Mindemellett az ítélőtáblai gyakorlatban olyan döntések is fellelhetők, amelyek nem a jogerős elítéléshez kötik az ítélt dolog beálltát.

A 3.Bf.266/2013/8. számú határozatban az ítélőtábla rögzítette azt a tényt, hogy a vádlott az eljárás tárgyát képező fogyasztási típusú bűncselekményt a másik, hasonló bűncselekmény miatt indult büntetőeljárásban alkalmazott házi őrizet megszüntetését követően, az ítélet jogerőre emelkedését megelőzően követte el. Ezek alapján a jelen eljárásban elbírált bűncselekménye természetes egységet képezhetne „a másik bíróság ítéletével”. Azonban – a határozat érvelése szerint – a természetes egység időbeli kereteit nem az zárja le, ha az elkövetőt fogyasztási vagy forgalmazási típusú cselekményért jogerősen elítélik, hanem az újabb ügyben a nyomozás elrendelése, ami „a törvényi egységtől eltérően a külvilágban is elkülönülten megmutatkozik”. Jelen ügyben a vádemelés időpontjában a vádlottal szemben a korábbi büntetőeljárás jogerősen még nem fejeződött be, de ellene újabb büntetőeljárás indult, és a nyomozás elrendelésével – annak ellenére, hogy a jelen ügyben terhére rótt cselekmények elkövetése jogerős elítélését megelőző időszakra esik – az elkövetési magatartás folyamatos kifejtése és így a természetes egység is megszakadt. Emiatt a jelen eljárás tárgyát képező cselekmény önálló elbírálásának nincs akadálya, mivel az nem tekinthető a természetes egység részének.

Ugyanezt fejtette ki az ítélőtábla a 3.Bf.161/2013/15. és a 3.Bf.420/2014/5. számú határozataiban is, azonban érvelése nem fogadható el. A természetes egység megállapíthatósága szempontjából nincs jelentősége a nyomozás elrendelésének, különösen nem arra hivatkozással, hogy az a „külvilágban is elkülönülten megmutatkozik”, mivel ez a kijelentés a bevett jogi fogalmakkal nem értelmezhető. Emellett nincs indoka annak a kijelentésnek, hogy a nyomozás elrendelése az elkövetési magatartás folyamatos kifejtését megszakítaná, továbbá nem indokolható a természetes egység és a törvényi egység eltérő kezelése sem. Nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy a 6/2009. BJE határozat kifejezetten a jogerős elítéléshez köti a res iudicata beálltát, és nem csupán az indokolásban fejti ezt ki részletesen^[36], de a rendelkező rész is ezt rögzíti.

A természetes egység keretébe tartozó részcselekmények folyamatos kifejtése tekintetében az ítélőtáblai gyakorlat a közelmúltban változást kezdett mutatni. A korábbi határozatokban több éves különbséggel kifejtett magatartások esetében is megállapításra került a természetes egység, így például a 3.Bf.391/2010/24. számú határozattal elbírált bűncselekmény esetében három és fél év, a 3.Bf.266/2011/25. számú határozat szerint másfél év, a 3.Bf.216/2010/16. számú határozat szerint két év telt el az egyes részcselekmények között.

A 3.Bf.42/2014/59. számú határozatban az ítélőtábla már abból indult ki, hogy az azonos tényállásba ütköző részcselekmények megvalósítása nem feltétlen eredményez természetes egységet, mivel annak egyik feltétele a cselekmények folyamatossága: ha a különböző eljárásokban elbírált cselekmények elkövetési időpontja között hosszabb idő telik el, és az egységes akaratelhatározás sem állapítható meg, a cselekmények nem vonhatók a természetes egység körébe. A konkrét ügyben a vádlott kb. másfél éves különbséggel valósította meg a részcselekményeket, amiből az ítélőtábla azt a következtetést vonta le, hogy a folyamatosság megszakadt, ekként a természetes egység nem állapítható meg.

Mivel a 3.Bf.420/2014/5. számú határozatban hasonló tartalmú döntést hozott az ítélőtábla^[37], a gyakorlat változására lehet következtetni, amivel csak egyetérteni lehet. Ugyanis az 1/2007. BJE határozat nem tartalmaz olyan rendelkezést, amely szerint az azonos tényállásba tartozó magatartások önmagában erre a tényre figyelemmel egységbe foglalhatók lennének. Ezért vizsgálni kell azt is, hogy a természetes egység általános fogalmi elemei a konkrét ügyben megállapíthatók-e, amennyiben nem, annak megállapítására még az azonos tényállásba eső magatartások esetében sem kerülhet sor.

7. Következtetések

A kutatás feltevése az volt, hogy a Fővárosi Ítélőtábla a kábítószerrel kapcsolatos bűncselekmények elbírálása során nem értelmezi következetesen a jogszabályokat, amit az elemzett határozatok teljes mértékben alátámasztanak. A dolgozatban az egyes problémákat feltártam, és azok nagyobb részére megoldást adtam, azonban bizonyos kérdések további kutatást igényelnek, illetve a Kúria beavatkozását a jogegység megteremtése érdekében.

A felmerült problémák nagyobb részét (így például a büntetéskiszabási gyakorlat egységesítését) a Fővárosi Ítélőtábla büntető kollégiuma is meg tudja oldani, azonban a kereskedés és a forgalomba hozatal fogalmának következetes értelmezése érdekében jogegységi határozat meghozatalára is szükség van. Az 1/2007. BJE határozat ugyan ezt a kérdést rendezi, de az abban írtakat az ítélőtábla nem minden esetben követi, így új, határozottabb, a kábítószer-kereskedelem és a kábítószer birtoklása elkövetési magatartásait egyértelműen elhatároló iránymutatásra van szükség.

Új jogegységi határozat hozatalát indokolja az is, hogy a Btk. a korábbi kábítószerrel visszaélés tényállásait olyan mértékben módosította, ami miatt az 1/2007. BJE határozat csak részben képes a joggyakorlat orientálására. Ez a probléma a Btk. 178. § (6) bekezdésében írt bűncselekmény esetén a legkomolyabb, ugyanis ez a tényállás a jogegységi határozat rendszerébe nem is illeszthető be.

A bűnszervezet értelmezése kérdésében a Kúria ugyan az egyedi ügyben hozott határozatával kijelölte a követendő gyakorlat kereteit, de a határozatban csupán a kérdéses törvényhely nyelvtani értelmezését végezte el. Ez az értelmezés ellentétben állónak látszik a kriminológiai kutatások eredményeivel, és nincs teljes összhangban a nemzetközi szervezetek által követett gyakorlattal sem. További probléma, hogy a Fővárosi Ítélőtábla bírái lényegében egységesen értelmezik a bűnszervezet fogalmát, az ellentmondó határozatokat a Fővárosi Ítélőtáblára kirendelt, de a Debreceni Ítélőtáblán és a Szegedi Ítélőtáblán dolgozó bírák hozták. Ez arra utal, hogy az egyes ítélőtáblák eltérő gyakorlatot követnek, ami jogegységi határozat hozatalát indokolja.

A kábítószer-csempészet megítélése kapcsán feltárt problémák a joggyakorlat országos szintű elemzését teszik szükségessé, hiszen a Fővárosi Ítélőtábla az illetékességi területéhez tartozó törvényszékek földrajzi elhelyezkedése folytán kisebb számban találkozik ilyen ügyekkel. Így pontos képet akkor lehet kapni, ha a határ menti törvényszékek és járásbíróságok gyakorlata is elemzésre kerül. Már önmagában ez a tény is indokolhatja egy kúriai joggyakorlat-elemző csoport felállítását a kábítószerrel kapcsolatos bűncselekmények gyakorlatának vizsgálatára, de az egész kutatás legfőbb tanulsága az, hogy szükséges ezeknek az ügyeknek az átfogó, országos szintű vizsgálata, és annak alapján a korábbi iránymutatások felülvizsgálata.