Aki közvádlóként lép fel a büntetőeljárásban, ambivalens érzéssel gondolhat a fegyveregyenlőség elvére. Tanulmányaiból tudja, hogy ez a vád és a védelem viszonyát jellemző alapelv. A gyakorlat azonban láttatja azt is, hogy a valóság bonyolultabb ennél az egyszerűnek és evidensnek tűnő kifejezésnél.
A vád és a védelem képviselői közül a védelemhez illő inkább, hogy a fegyveregyenlőség tökéletlenségét, esetleges hiányát, a joggyakorlat erre utaló jeleit megemlítse, azokat sérelmezze. Szabó Krisztián például egyik tanulmányában a hatóságok általi, az eljárás szereplőinek – elsősorban a védelemnek – eljárási jogait csorbító visszaélések jogkövetkezményeinek a gyakorlat általi relativizálását emeli ki problémaként.[1] Még konkrétabban kapcsolódik a fegyveregyenlőség kérdéséhez a 2010-es évek elejétől deklaráltan a szigorítás irányába elmozdulni szándékozó büntetőpolitika fel-fellángoló kritikája, leginkább az ügyvédi hivatás képviselőinek részéről. Bárándy Gergely és Bárándy Aliz például egyenesen arra a megállapításra jutottak, hogy a konzervatív büntetőpolitika a hatékonyság növelése érdekében csökkenti az ügyész feletti kontrollt, miközben a védő az állami akarat érvényesülésének gátjaként bűnbakká válik.[2]
Ezzel szemben a vád képviselőjének részéről a „korrektség” határai feszegetésének tűnhet az a felvetés, hogy a fegyveregyenlőség tökéletlensége vagy hiánya megengedhető vagy akár kívánatos. Alapelveket megkérdőjelezni vagy a megszokottnál szűkebben értelmezni ugyanis nem elegáns.
Az alábbiakban a fegyveregyenlőség gyakorlati tartalmát, szükségességét vizsgálom a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (Be.) rendszerében, elsődlegesen a közvádló ügyész és a védelem vonatkozásában, kitérve azonban a fegyveregyenlőség esetleges további aspektusaira is. E vizsgálódás főkérdését pedig a Herke–Fenyvesi–Tremmel szerzőhármas által tengely szemléletnek nevezett elméleti rendszerben helyezzük el: a tengely szemlélet szerint egy-egy alapelv tartalma körül szinte tengelyként forgatható az egész büntetőeljárási joganyag, és egy-egy valódi alapelv elhagyása jellegében változtatná meg a büntetőeljárást.[3] A kérdés tehát az, vajon a fegyveregyenlőség elve a további – különösen a törvényben kifejezetten rögzített – alapelvekhez képest hordoz-e olyan többlettartalmat, amelynek elhagyása jellegében változtatná meg a büntetőeljárást.
Alapvetés
A büntetőeljárásban számos – társadalmi, hatósági, terhelti, sértetti stb. – érdek jelenik meg, verseng és ütközik egymással. Ezen érdekkonfliktusok közül is kiemelhető a terhelt, a védelem tekintetében, miként már Angyal Pál említi, hogy az igazságszolgáltatási érdek állandó ellentétben áll az egyéni jogok érintetlenségének érdekével, és ezt az érdekellentétet feloldani csak kompromisszum útján lehet, amely megköveteli a bírói függetlenséget, az eljárás törvényes keretek közé szorítását, az ártatlanság vélelmét, a terhelt és a vádló ügyfélegyenlőségét, de mindenesetre a terhelt jogát a szabad védekezésre, a végleges döntés követelményét és a laikus elem részvételét az ítélkezésben.[4] E felsorolás elemei közül a vád és védelem viszonyát tekintve kiemelhető – bár a többi elemtől teljesen nem függetleníthető – az ügyfélegyenlőség.
Amikor eljárásjogról és a fegyverek egyenlőségéről esik szó, előbb juthat eszünkbe a polgári jogviták rendezése, mint a büntetőeljárás. Ugyanakkor a büntetőeljárás alapvető arcvonásainak felrajzolása során, különösen egy új eljárási törvény rendszere és részletszabályai felépítésének, majd az ehhez kapcsolódó magyarázó és oktatási célú szakirodalom születésének idején az eljárási szerepek, az ezekhez kapcsolódó jogok és kötelezettségek, valamint mindezek kapcsolatrendszerének (felül)vizsgálata bizonyára időszerű kérdés. E szerepek, jogok és kötelezettségek rendszere pedig értelemszerűen érinti az eljáró hatóságok (nyomozó hatóság, ügyész, bíróság) és az eljárás résztvevői kapcsolatának, a közöttük fennálló vagy fenn nem álló eljárásjogi erőegyensúly alakulását, így a vád és a védelem viszonyát is.
Így juthatunk el annak feltárásához, vajon van-e, illetőleg kell-e fegyveregyenlőség a büntetőeljárásban, egyáltalán milyen aspektusai, értelmezési területei lehetnek a fegyveregyenlőségnek a büntetőeljárásban. Egyenlő kategóriák-e a fegyveregyenlőség és az ügyfélegyenlőség, a kettő közül melyik és milyen mértékben érvényesül? Lemondhatunk-e erről – a büntetőeljárás alapelvei közé beágyazottnak tűnő – követelményről anélkül, hogy a törvényesség, a védelem joga, a követendő alkotmányossági és emberi jogi sztenderdek csorbát szenvednének? Ad absurdum, juthatunk-e arra a következtetésre, hogy nincs és nem is kell fegyveregyenlőségnek lennie a vád (ideértve a nyomozó hatóság működését is) és a védelem között, vagy e kijelentéssel a büntetőeljárás elemi és támadhatatlan lényegét vonnánk kétségbe?
A társadalomban, a közvélekedésben a büntetőeljárásokról és azok szereplőiről kialakult kép nem feltétlenül vág egybe azzal, ahogy a jogalkalmazók láthatják (és ismerik) a büntetőeljárást. Előbbi képet szemléletesen írja le Tóth Mihály: „aki nem közvetlen sértettje a bűncselekménynek, általában sajnálja a kiszolgáltatottnak, magányosnak tűnő vádlottat, akit az ügyész a szeme láttára készül az állam morzsolásra kész fogaskerekei közé lökni”.[5] Ezt a másik oldalról nézve kiegészíthetjük azzal, hogy bizonyosan sokan vannak – különösen a korábbi sértettek között, illetve társadalmilag feszültebb időszakokban –, akik szerint az ügyész feladata az – és egyben helyes –, hogy a terhelt vérét kívánja.
A fegyveregyenlőség elvének deklarálása látszólag alkalmas lehet az előbbi csoport aggodalmainak csökkentésére, és az utóbbi csoport vehemenciájának korlátok közé szorítására is. A (büntető)jogász azonban nem elégedhet meg ezzel a látszattal, meg kell vizsgálnia, hogy a fegyveregyenlőség megtölthető-e, és milyen tartalommal tölthető meg – vagy nem több, mint amilyen jelzőkkel a pécsi iskola szerzői illetik: szólamszerű és nyilvánvalóan propaganda-jellegű.[6]
Fegyveregyenlőség az eljárásjogokban
A büntetőeljárás vonatkozó szabályrendszerének kibontása előtt érdemes röviden tágabb aspektusból is, a jogrendszer főbb eljárás-típusaihoz való viszony felől közelítve vizsgálni a fegyveregyenlőséget.
A polgári peres eljárás és a büntetőeljárás összehasonlításában árulkodó lehet a két jogterület eljárási szabályait tartalmazó alapvető jelentőségű törvények megnevezése. A Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (Pp.) perrendtartásról, míg a Be. büntetőeljárásról beszél. A „perrendtartás” kifejezéshez laikus füllel is a hatósági (bírósági) kívülállás, a felülről szemlélés érzete társul. A per az egymással szembenálló, eljárásjogilag alapvetően egyenlő felek (jog)vitájára utal. A törvény feladata az, hogy e jogvita elintézésének kereteit és e keretek betartásának, betartatásának a bíróság működésén keresztül érvényesülő szabályait meghatározza – ezek pedig felfoghatók úgy is, mint perrend és rendtartás.
A polgári peres (és hasonlóképpen a nemperes) eljárásokban a törvény előtti egyenlőség mint általános igazságszolgáltatási – és nem mint speciális polgári eljárásjogi – alapelv jelenik meg.[7] A fegyveregyenlőség aligha értelmezhető az eljáró bíró és valamelyik fél viszonylatában, ellenben a felek perbeli esélyegyenlőségben konkretizálódik, aminek elemei, megjelenési formái például a bírósághoz fordulás joga, a kétoldalú meghallgatás, a bíróságnak a jogokra vonatkozó kétoldalú kitanítási kötelezettsége vagy éppen – tágabb aspektusban – a jogi segítségnyújtás rendszere.[8]
Ezzel szemben a büntetőeljárásban a hatóság – még a bírósági szakban a vádhatóság sem – nem áll perben a vádlottal, az eljárás nem a (vád)hatóság és a terhelt között, hanem a terhelttel szemben folyik. Még nyilvánvalóbb az efféle mellérendeltségi viszony hiánya a nyomozati szakban, ahogy az is evidens, hogy a nyomozás nem per. A büntetőeljárásban nemcsak az esetleges szankció, hanem maga az eljárás is kényszerítő jellegű. Igaz ez még az ártatlanság vélelme ellenére is (az ugyanis nem áll ellentétben az eljárást előbbre vivő hatósági cselekményekkel és a kényszerintézkedésekkel sem[9]). Mindezek alapján, az esetleges jogalkotói tudatosságtól függetlenül is helyesnek látszik, hogy a Be. – hasonlóan elődei, az 1971. évi I. törvény és az 1962. évi 8. törvényerejű rendelet címéhez – büntetőeljárásról beszél, szemben az 1951. évi III. törvénnyel, amely még büntető perrendtartásról szólt. A büntetőeljárásnak a polgári eljárásoktól különböző jellege előrevetíti, hogy a fegyveregyenlőségnek itt más formáját (vagy formáit) kell keresni.
A polgári eljárásoktól és a büntetőeljárástól is különbözik a közigazgatási hatósági eljárás jogi szabályozása. A jelenleg még hatályos, a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (Ket.) közigazgatási hatósági eljárásról beszél, míg a Pp. XX. fejezete tartalmazza a közigazgatási perekre vonatkozó speciális eljárási szabályokat. Figyelemmel e két jogintézmény jellegére és a hatósággal kapcsolatba kerülő személy ügyfél-státuszára, még a klasszikus polgári peres eljárásoktól különböző jelleg ellenére is aligha kifogásolható, hogy a már elfogadott és 2018. január 1-jén hatályba lépő törvények címében változás jelenik meg: a Ket. szabályait az általános közigazgatási rendtartásról szóló 2016. évi CL. törvény (Ákr.), a Pp. XX. fejezetét a közigazgatási perrendtartásról szóló 2017. évi I. törvény (Kp.) váltja fel. Ezek a kifejezések kevésbé keltik az ügyfél alárendeltségének érzetét.
A jelenlegi szabályozási rendszerben a közigazgatási hatósági eljárásban (illetve a közigazgatási szolgáltatásban) ugyancsak alkotmányos alapelvi szintű követelmény a törvény előtti egyenlőség, az egyenlő bánásmód,[10] és ez a jövőben is így marad. [11] Ez egyfelől az ugyanazon vagy különböző ügyben, de azonos élethelyzetben és azonos jogi helyzetben fellépő ügyfelek egyenlőségét jelenti. Jelenti azonban az egy eljárásban ellenérdekűként fellépő több ügyfél egyenlőségét, a hatóság részéről a pártatlan ügyintézés követelményét is.[12] A közigazgatási hatósági eljárásban tehát az egyenlőség az ügyfélegyenlőséget jelenti, és nem a hatóság-ügyfél viszonylatban értelmezendő. A közigazgatási perekre pedig a Pp. 324. § (1) bekezdése értelmében a polgári peres eljárások általános szabályait kell alkalmazni, tehát e perekben is érvényesülni kell – nyilván az eljárás sajátos elemeire, például a perbeli pozíciók kötöttségére (az ügyfél a felperes) és a viszontkereset kizártságára tekintettel – a Pp. alapelveinek, így a törvény előtti egyenlőség elvének, ezen belül is főként a kétoldalú meghallgatás követelményének. Az új szabályozás némiképp átrendezi a Pp. általános szabályainak és a közigazgatási perek szabályainak viszonyát,[13] az előbb felsorolt alapvető jellemzők azonban kiolvashatók a Kp. szabályaiból is.[14]
A választottbíráskodásról szóló 1994. évi LXXI. törvény (Vbt.) a választottbíróság eljárására vonatkozó általános – Kengyel Miklós szerint ugyancsak alapelvi szintű – szabályként rögzíti az egyenlő elbánás követelményét, amelyből itt is következik a kétoldalú meghallgatás alapelve, azzal azonban, hogy erről bármelyik fél lemondhat.[15] A felek fegyveregyenlőségére utal az is, hogy a választottbíróság által követendő eljárási szabályokban a törvény keretei között a felek szabadon állapodhatnak meg.[16]
Mivel önkéntes alapon létrejövő egyezség megkötésére, illetve kölcsönösen elfogadható megoldási mód találására irányulnak, értelemszerűen érvényesülnie kell – valamilyen formában – az érintett felek egyenlőségének a polgári eljárásban alkalmazható közvetítésben, a közigazgatási hatósági eljárás során a hatósági közvetítő eljárásában és a büntetőügyekben a terhelt és a sértett között alkalmazható, a tevékeny megbánáson alapuló közvetítői eljárásban is.
A polgári, közigazgatási, választottbírósági és közvetítői eljárásoktól eltérően nehezen értelmezhető a fegyveregyenlőség a kényszerjellegű végrehajtási eljárásokban. Metaforikus képpel élve ezekben az eljárásokban inkább a végrehajtás (az alapeljárástól is függően különböző végrehajtást kérő, végrehajtást elrendelő, illetve végrehajtást foganatosító) kezében vannak igazán fegyverek, míg a végrehajtással érintett, azt elszenvedő alany kezébe a jogalkotó – garanciális szabályokkal, mentességekkel, korlátozásokkal – inkább csak egyfajta pajzsot ad.
A fegyveregyenlőség helye a büntetőeljárás szabályrendszerében
A fegyveregyenlőség elvét a Be. kifejezetten nem fogalmazza meg, azt a jogelmélet vezeti le a büntetőeljárás alapvető szabályaiból. A Herke–Fenyvesi–Tremmel szerzőhármas egyenesen úgy fogalmaz, hogy a törvényhozó kifejezetten nem fogadta el az egyenjogú „ügyfelek” minősítést a vád és a védelem tekintetében, illetve hogy a terhelt mintegy halmozottan hátrányos helyzetű.[17]
A fegyveregyenlőség elve azt az igényt testesíti meg, hogy egyrészről a vádló, másrészről a vádlott és a védője az eljárásban – bizonyos észszerű kivételekkel – azonos jogokat élvezzenek, azonos feltételek mellett, azonos lehetőségek keretei között, azonos perbeli eszközök igénybevételével fejthessék ki álláspontjukat.[18] Az elv összefüggésben áll az eljárási feladatok megoszlásának lakonikus szabályával, miszerint a büntetőeljárásban a vád, a védelem és az ítélkezés egymástól elkülönül. E szabály az egész eljárás egyik legfontosabb jellemzője, jelentőségét mi sem mutatja jobban, mint hogy a törvény 1. §-ában olvasható. E rendelkezésből is egyértelműen felismerhető az eljárás három fő pólusa, a három meghatározó eljárási szerep.
A három pólus kapcsolatrendszeréből a törvény 2. §-a rajzolja meg a vád és az ítélkezés viszonyának alapvonásait, az úgynevezett vádelvet. A vád és ítélkezés viszonyával a Legfelsőbb Bíróság (ma: Kúria) is behatóan foglalkozott az 1/2007. BK véleményben. A legfelsőbb bírói szerv is az eljárási feladatok megoszlásának elvével hozza összefüggésbe azt a kettős követelményt, miszerint egyfelől az ügyész bizonyítási indítványai a bíróságot nem köthetik, mert ezzel az ügyész közvetett módon bírósági funkciót gyakorolna, másfelől a bíróság nem hívhatja fel az ügyészt a vádat alátámasztó bizonyítékok beszerzésének indítványozására, mert ezzel vádlói funkciót gyakorolna.[19] A vád és ítélkezés viszonya (elkülönülése) azonban nem akadálya annak, hogy a bíróság hivatalból folytasson le bizonyítást – akár a vádlott terhére is.[20]
E követelmény a vád és a védelem között elvárt fegyveregyenlőséggel is összefügg annyiban, hogy a vádhoz hasonlóan a védelem bizonyítási indítványai sem kötik a bíróságot, ugyanakkor a vádlott javára is helye van a hivatalbóli bizonyításnak. A két oldal indítványaira egyaránt vonatkoznak a törvény azon rendelkezései, miszerint az ítélet és az ügydöntő végzés indokolása tartalmazza az indítványok elutasításának indokolását, illetőleg a bizonyítási indítvány elutasításának indokait az ügydöntő határozatban kell kifejteni.[21]
A védelem és az ítélkezés, illetve a védelem és a vád viszonyát a vádelvhez hasonló, egyetlen konkrét törvényi rendelkezés nem foglalja össze. E két viszony főbb elemei egyrészt a Be. alapvető rendelkezései között található további alapelvekben, másrészt a törvény egyéb, az eljárásra vonatkozó konkrét rendelkezéseinek összevetésében lelhetők fel. Az alapvető rendelkezések közül kiemelhető – a tisztességes, pártatlan és nyilvános eljárás követelményét és a bűnösség kérdésében való döntés kizárólagos jogosultságát is magában foglaló[22] – bírósági eljáráshoz való jog, a jogorvoslathoz való jog, a védelem joga, az ártatlanság vélelme, a bizonyítási teher és az önvádra kötelezés tilalma, valamint az officialitás (és legalitás[23]) elve.[24] Ezek az elvek egyébiránt nagyobb részben lefedik az Angyal Pál által is felsorolt, az igazságszolgáltatás és a terhelt érdekellentétének kompromisszumos feloldását szolgáló eszközöket.[25] A Be. további rendelkezései közül feltétlenül meg kell említeni a terhelt és a védő jogait és kötelezettségeit, illetőleg a bíróság, az ügyész és a nyomozó hatóság feladatát, valamint eljárási cselekményeik általános szabályait.[26] E rendelkezések összessége alapján foglalja össze a jogelmélet a vád és a védelem perbeli eszközeinek és lehetőségeinek, az ügy megismerésével, illetve előbbre vitelével kapcsolatos jogainak viszonyát a fegyveregyenlőség elvében.[27]
Fegyveregyenlőség a (köz)vád és védelem viszonylatában
A vád és a védelem viszonylatában értelmezett fegyveregyenlőséget az alábbiakban a közvádra konkretizálva vizsgálom azzal, hogy a magánvád különös szabályaira a sértett és a terhelt viszonyának elemzésénél térek ki. A közvád és a védelem kapcsolatának vizsgálata során kiemelendő a Be. nyomozásra vonatkozó alapvető rendelkezése, miszerint a nyomozás során fel kell deríteni a bűncselekményt, az elkövető személyét, fel kell kutatni és biztosítani kell a bizonyítási eszközöket; a tényállást oly mértékben kell felderíteni, hogy a vádló dönthessen arról, vádat emel-e.[28] Ezzel a törvény meghatározza a nyomozás és a vád viszonyát; a nyomozás a vádemelés kérdésében történő döntést megalapozó eljárás. Erre az összefüggésre tekintettel a vád és védelem viszonya, a fegyveregyenlőség kérdése nem csupán a vádszakban és a bírósági szakban vizsgálandó, hanem a nyomozás tekintetében is.
A Be. rendelkezéseinek vizsgálata során felteendő két legfontosabb kérdés az, vajon a jogszabály valóban fegyvereket ad-e a vád és a védelem kezébe; illetve az, hogy ezek a fegyverek mennyiben tekinthetők egyenlőnek.
Fegyveregyenlőség az alapvető rendelkezések tükrében
Az eljárási feladatok megoszlásának elve alapján a büntetőeljárásban a vád, a védelem és az ítélkezés elkülönül. A vád és a védelem viszonyában azonban fontos már itt megjegyezni, hogy a közvádlóként fellépő ügyész a terheltet mentő és a büntetőjogi felelősségét enyhítő körülményeket is köteles az eljárás minden szakaszában figyelembe venni.[29]Ez a rendelkezés alapvető jelentőségű az ügyész eljárási pozícióját tekintve, egyértelművé teszi ugyanis, hogy az ügyész nem mindig és feltétlenül a terhelt hátrányára lép fel (dönt, tesz indítványt, fellebbez), hanem az igazság és a törvényesség érdekében. Érdemes kiemelni, hogy ezt a kötelezettséget a törvény a pótmagánvádló és a magánvádló esetében nem írja elő, azok sértetti pozíciójára és közhatalmi funkciójuk hiányára figyelemmel ez nem is volna elvárható.
Az eljárási feladatok megoszlásának a vád és védelem viszonylatában mindkét oldal számára fontos, garanciális jellegű eleme a másik oldalnak az ítélkezéstől való elkülönülése. A vád és a védelem – az 1/2007. BK vélemény előbb idézett rendelkezéseire is figyelemmel – az ítélkezéstől való elkülönülésükben egyenlők.
A bíróság eljárásához és a jogorvoslathoz való jognak a fegyveregyenlőség szempontjából az a szegmense emelhető ki, miszerint a büntetőeljárási törvény rendelkezései biztosítják, hogy az eljárás főkérdésében – a bűnösség tárgyában – és a terhelt személyi szabadságát leginkább érintő kérdésekben (egyes kényszerintézkedések, elmeállapot megfigyelése) a bíróság jogosult dönteni. A bíróság eljárásához pedig az Alaptörvény és az Emberi Jogok Európai Egyezménye (EJEE) korábban hivatkozott rendelkezései elválaszthatatlanul kapcsolják a törvényesség, függetlenség, pártatlanság és – szűk körű kivételekkel – a nyilvánosság követelményét.
A bíróság kizárólagos döntési jogköre alól látszólag kivételt képez a vádszakban az ügyésznek az a lehetősége, hogy a nyomozás megszüntetése mellett megrovás intézkedést alkalmazhat, illetve a vádemelést elhalaszthatja vagy eredményes közvetítői eljárás után a nyomozást megszüntetheti – e döntések ugyanis magukban foglalják a bűncselekmény elkövetésének, így a bűnösségnek megállapítását is. E rendelkezésekkel szemben azonban a terhelt jogorvoslattal élhet, amelynek következménye – büntethetőségi akadály hiányában – az lesz, hogy az ügyész vádat emel, végső soron tehát az ügy a bíróság elé kerül. A személyi szabadságot érintő kényszerintézkedések tárgyában pedig az ügyész a vádemelésig ugyan hozhat bizonyos döntéseket, ezek azonban – az őrizet elrendelését kivéve – csak a terheltre kedvező irányúak lehetnek (például a kényszerintézkedés megszüntetése).
A bizonyítási teher (bizonyítási kötelezettség) szabályának az in dubio pro reo elvével kiegészített alapelve, az ártatlanság vélelme, az önvádra kötelezés tilalma és a védelem joga összességükben, alapelvi szinten, de a konkrét eszközök megjelölése nélkül rögzítik, hogy az eljárás során a vádlónak kell kétséget kizáróan bizonyítania a tényállásszerűséget és a terhelt bűnösségét is, míg a terheltre e szabályok semmilyen kötelezettséget nem rónak. A terhelt nem csupán az önmagára terhelő bizonyíték szolgáltatására, de ártatlanságának bizonyítására sem kötelezhető. A bizonyítási kötelezettség átfordulása pedig a büntetőeljárásban csak igen szűk körben jelentkezhet.[30] A védelem joga esetében további garanciális szabály az, hogy a vád oldalának (beleértve a nyomozati szakban a nyomozó hatóságot is) a Be. rendelkezései szerint aktívan elő kell segítenie, biztosítania kell e jog érvényesülését, és a védelem jogát korlátozni csak a törvényben meghatározottak szerint lehet.[31]
A terhelt törvényes védekezését segíti elő a határozat, intézkedés vagy hatósági mulasztás ellen irányuló, gyakran azok megtámadásaként felfogott jogorvoslati jog is, amely valójában nem támadást, hanem a határozatban, intézkedésben vagy mulasztásban jelentkező jog- vagy érdeksérelem elleni védekezés eszközét takarja. A jogorvoslati jog érvényesítéséből ugyanis a megtámadott határozatot hozó, intézkedést foganatosító vagy mulasztó hatóságnak az adott büntetőeljárásban nem valamilyen közvetlen hátránya, sérelme, hanem a jogszerűtlenség kiküszöbölésének kötelezettsége, esetleg más bizonyíték beszerzésének szükségessége származhat. Minden más olyan aktus, amely valóban a védelem oldaláról származó támadásként lenne felfogható – például a hatóság jogsértése miatti büntető-, szabálysértési vagy fegyelmi eljárás kezdeményezése –, ha hatással is lehet az alapügy (büntetőügy) folyására és kimenetelére, kívül esik az alapügy eljárásán, ezért a büntetőeljáráson belüli fegyveregyenlőség szempontjából figyelmen kívül marad.
A bemutatott alapelveknek a fegyveregyenlőséghez való viszonya úgy foglalható össze, hogy e szabályok nem jelölnek meg konkrét eljárásjogi fegyvereket, és nem írják le azok alkalmazásának módját. A vád és védelem viszonyát alapelvi szinten körülíró törvényi rendelkezésekben valójában a védelem kezébe adott pajzsokat, valamint a vád és a védelem arcvonalai közé felhúzott falakat, őrtornyokat látok, amelyek a törvényes vádlói (támadó) és védelmi (védekező) tevékenység alapvető kereteit szabják meg.
Ezzel szemben egy egészen új, az alapelvekkel részletesen foglalkozó doktori értekezés a fegyveregyenlőség és a további alapelvek viszonyát abban a megállapításban foglalja össze, hogy az alapelvek olyan garanciális jogok, amelyek a terhelti oldal fegyveregyenlőségét hivatottak biztosítani.[32] Egy másik, a tisztességes eljárás alapelvét vizsgáló tanulmány lényegében valamennyi alapelvet a tisztességes eljárás „jogcsokra” alá látszik rendelni, az általa kiemelt legfontosabb elveknek a tisztességes eljáráshoz való viszonyát vizsgálva azonban éppen a fegyveregyenlőséget nem vizsgálja önállóan – igaz, arra sem utal, hogy lemondana erről az elvről.[33]
Fegyveregyenlőség az eljárási szerepek tükrében
Az eljárási szerepeket meghatározó alapvető büntetőeljárási szabályok köréből a vád és védelem viszonya, a fegyveregyenlőség kapcsán egyfelől az ügyészre és a nyomozó hatóságra vonatkozó általános szabályok, másfelől a terheltre és a védőre vonatkozó rendelkezések emelhetők ki. Ezek a szabályok – mint a Be. statikus része – a jogszabály szerkezetében és jellegükben, rendelkezéseik konkrétságában is az alapelvek és az eljárás menetét szabályozó dinamikus rész között helyezkednek el.
A törvény szerint az ügyész a közvádló; a vádemelés feltételeinek megállapítása végett nyomozást végeztet vagy nyomoz, a nyomozó hatóság által folytatott nyomozás vagy elvégzett nyomozási cselekmény felett felügyeletet gyakorol, a nyomozást magához vonhatja, illetve vádat emel és a bíróság előtt a vádat képviseli, azzal rendelkezik, a bírósági eljárásban iratmegtekintési és indítványtételi joga van. A nyomozó hatóság feladatát a törvény lakonikusan jelöli meg, a nyomozó hatóság – az ügyész rendelkezése alapján vagy önállóan – nyomoz. A Be. számos rendelkezéséből (kényszerintézkedések, bizonyítási eljárások, a feljelentés elutasításának, a nyomozás felfüggesztésének és megszüntetésének rendszere stb.) kitűnik, hogy a jogalkotó a nyomozás főszereplőjének az ügyészt tekinti, a nyomozó hatóság számos jogosultságának rögzítésénél az ügyészre szabott rendelkezésre utal vissza. A vádemelésig akkor is az ügyész az ügy ura, ha a nyomozó hatóság önállóan nyomoz.
A terhelt jogosult a vele szemben folytatott eljárás (gyanúsítás, vád) tárgyát, továbbá eljárási jogait és kötelezettségeit megismerni, törvényi kivételekkel az eljárási cselekményeken jelen lenni és az eljárás iratait megismerni, a védekezésre felkészülni és a védekezés (törvényes) eszközeit igénybe venni, indítványokat, észrevételeket tenni, jogorvoslattal élni, a fogva tartott terhelt jogosult meghatározott személyekkel kapcsolatot tartani. A terhelt kötelezettségeként a Be. 43. § (5) bekezdése a lakó- vagy tartózkodási helye megváltozása bejelentésének kötelezettségét írja elő.
A terhelt érdekében eljáró védő egyfelől külön is gyakorolhatja a terhelt jogait – kivéve az értelemszerűen csak személyesen gyakorolható terhelti jogokat –, továbbá az ügyben tájékozódhat, törvényes módon adatokat szerezhet be és gyűjthet. A védő kötelezettségei (terhelttel való kapcsolatfelvétel, terhelt tájékoztatása, védekezés eszközeinek felhasználása, terheltet mentő vagy felelősségét enyhítő tények felderítésének szorgalmazása, kötelező esetekben megjelenés vagy helyettesítés) a terhelt érdekében a védekezés törvényes eszközeinek maradéktalan felhasználásában foglalhatók össze.
Az előbbi – még mindig meglehetősen általános – szabályok összevetéséből a fegyveregyenlőségre nézve az alábbi következtetések vonhatók le. Az ügyész és a nyomozó hatóság (a vád oldala), illetve a terhelt és a védő (a védelem oldala) is rendelkezik az ügy megismerésére és előbbre vitelére vonatkozó jogosítványokkal. A vád oldalán ehhez hatósági eszközök, végső soron kényszerintézkedések is rendelkezésre állnak, amelyek irányulhatnak a terhelt ellen, de más személy (sértett, tanú, szakértő, egyéb érdekelt) ellen is, míg a védelem oldalán a hatósági eszközök hiányoznak.
Bár szabályai nem a Be.-ben találhatók, az ügyész és a nyomozó hatóság, illetve a védő eljárásától nem választható el az azokhoz kapcsolódó büntetőjogi védelem. A Btk.-ban minőségi különbség jelenik meg, miszerint az ügyész és a nyomozó hatóság tagja eljárása során hivatalos személyként lép fel, ellenben a védő nem hivatalos-, hanem közfeladatot ellátó személy.[34] Időről időre megjelennek ugyan a közvédői hatóság felállítását támogató elméletek, amelyek szerint a bűnügyi védelmet mint „az anyagi igazság kihirdetésére szolgáló közfunkciót” hatósági személyek láthatnák el,[35] azonban a független és szabad védői tevékenységnek a jelenlegi modell jobban megfelel. A készülőben lévő új büntetőeljárási törvény esetleges olyan megoldása, miszerint védő kirendelése esetén az eljáró védő kijelölése a területileg illetékes ügyvédi kamara feladata lenne,[36] nem jelenti ilyen közvédői hatóság megjelenését. Aligha vitatható, hogy eljárása során a hivatalos személy is közfeladatot lát el, a hivatali minősége azonban (a hatósági kényszer lehetősége folytán) kiemeli a közfeladatot hivatalos minőség nélkül ellátó személyek köréből; ebből annak is következnie kell, hogy az egyforma büntetési tétel ellenére is a hivatalos személy, illetve a közfeladatot ellátó személy sérelmére elkövetett bűncselekmények közül – ha azok csak a sértett minőségében különböznek – az előbbi a súlyosabb. Ez olvasható ki a két bűncselekmény alaki halmazatának feloldására irányadó szabályból is.[37]
Fegyveregyenlőség a Be. dinamikus részében
A nyomozás és a bírósági (alapvetően kontradiktórius) eljárás jellegzetességeire és a közvádló ügyésznek a két eljárási szakban betöltött eltérő szerepére figyelemmel indokolt a (köz)vádló és a védelem fegyveregyenlőségének kérdését is a két eljárási szak szerint elkülönítve vizsgálni.
Fegyveregyenlőség a bírósági eljáráson kívül
Az ügyész eljárási szerepéből is következik, hogy a nyomozati- és vádszakban ő rendelkezik az üggyel, ennek körében nyomozási cselekményeket végez vagy végeztet. A fegyveregyenlőség körében ebben az eljárási szakban az ügyész cselekményeivel, jogosítványaival egy tekintet alá vonhatók – a rendelkezése alapján – a nyomozó hatóság által végzett cselekmények is. Az ügyész, illetve a nyomozó hatóság (a vád oldala) eljárási cselekményeket végez, bizonyítási eljárásokat folytat le, kényszerintézkedést rendelhet el, illetve – szükség esetén kényszer alkalmazásával is – fenntartja az eljárás rendjét, továbbá az ügyész egyes kényszerintézkedések bíró általi elrendelését kizárólagosan indítványozhatja.
A vád oldala hatósági jogkörben jár el. Törvényben szabályozott cselekményei egyfelől a törvényi keretek közé szorítottak, ugyanakkor közhatalom-gyakorlásnak minősülnek, hozzájuk állami-hatósági kényszer kapcsolódik. Az ügyész és a nyomozó hatóság cselekményeinek kényszer-jellege nem csak a terhelt (illetve a terhelti státuszba még nem került elkövető) ellen irányulhat, de legnagyobb mértékben vele szemben érvényesül. E kényszer legsúlyosabb formái a kényszerintézkedések és a kényszerítő eszközök alkalmazása, valamint a titkos adatszerzés (illetve a büntetőeljárás megindítását megelőzően a bűnüldözési célú titkos információgyűjtés).
Az eljárás menetét ebben az eljárási szakban a vád oldala határozza meg, az ő oldalán áll a nyomozástaktika előnyeinek kiaknázása. Ugyancsak fontos „fegyver” a vád oldalán a gyanúsítás közlése, vagyis az elkövetéssel megalapozottan gyanúsítható személy terhelti státuszba, eljárás alá vonása, amivel megnyílik például – az őrizeten túl – a személyi szabadságot korlátozó kényszerintézkedések indítványozásának lehetősége. Ugyanakkor a terhelt is ettől az időponttól tudja teljes mértékben kiaknázni a törvény által a védelem joga keretében biztosított lehetőségeit. Eddig a pontig a vád oldaláról a törvényesség és a tisztességes eljárás követelményei nyújtanak számára védelmet, megelőzve például azt, hogy a vád oldala nyomozástaktikai okból, a törvényes védekezés akadályozása érdekében késlekedjen a gyanúsítotti kihallgatással az in personam megalapozott gyanú kialakulása után.
A vád oldalát erősíti az is, hogy az eljárása során mindenkit – szűkebb körben még a terheltet is – bizonyos fokú együttműködésre kényszerítheti, illetve kényszerintézkedések alkalmazásával korlátozhatja a terheltnek az eljárás lefolytatását akadályozó vagy eredményességét veszélyeztető magatartását.
Ezzel szemben a terhelti oldal helyzete a következőképpen alakul. Mivel a bűncselekményt – gyakran előzetes kigondolás, rövidebb-hosszabb tervezés után – ez az oldal követi el, jellemzően előbb szerez arról tudomást, mint a hatóság. Ezt ugyan nem nevezném a vád oldalával szembeni fegyvernek, de mindenképpen helyzeti előnyt jelent a védelem oldalának.
Az elkövető a bűncselekmény hatóság általi észlelése, a büntetőeljárás megindítása vagy az azt megelőző esetleges titkos információgyűjtés megkezdése előtt, sőt, akár a bűncselekmény befejezése előtt is megkezdheti a saját védelmét szolgáló intézkedéseket, a nyomokat eltüntetheti, elmenekülhet, elrejtőzhet. Már a büntetőeljárás megindítása és a gyanúsítás közlése előtt is igaz, ami lényegében a terhelt büntetőeljárási pozícióját jellemzi: védekezésének törvényes határát az újabb bűncselekmény elkövetése jelenti. A hatóság előli meneküléséhez mindaddig mások segítségét is igénybe veheti, amíg ezzel tettesként, közvetett tettesként vagy felbujtóként bűncselekményt nem követ el.
Ugyancsak fontos, talán legjellegzetesebb joga a terheltnek, hogy gyanúsítotti kihallgatása során és egyéb nyilatkozataiban a vallomástételt és a válaszadást megtagadhatja. E hallgatást Bárd Károly szerint akár a védekezés megengedett módjaként, akár a védekezésről való lemondásként értelmezhetjük;[38] támadásról, fegyverről azonban nem beszél. Fontos kiemelni azt is, hogy a terheltet – a hamis vád kivételével – igazmondási kötelezettség sem terheli, e keretek között akár hazudhat is a hatóságnak. Ahogy Belovics Ervin fogalmaz, a hazugság joga a védekezés egyik pillére.[39] E hazugság korlátjaként pedig értelemszerűen ő is a hamis vádat – vagyis a más ellen irányuló jogtalan támadást – említi.
A fizikai elrejtőzés valódi korlátja a fogolyszökés bűncselekményének elkövetése, ez azonban akkor jöhet szóba, ha a terhelt már a hatóság őrizetében van, illetve kényszerintézkedés hatálya alatt áll.[40] Ezenkívül szabadon „menekülhet”, legfeljebb azzal kell számolnia, hogy megtalálása, illetve elfogása esetén előzetes letartóztatásának egyik különös törvényi feltétele megállapítható lesz.
Arról is szó volt már, hogy a terhelt jogorvoslati joga – bár valamilyen határozatot vagy intézkedést sérelmez – valójában nem a hatóság elleni fegyver, hanem a hatóság törvénysértésével szembeni védekezés eszköze, egyfajta pajzs. Ugyanez mondható el az elfogulatlan hatósági fellépés megakadályozására szolgáló kizárási indítványról is.
Ebben az eljárási szakban a védelem indítványozási, észrevételezési, jogorvoslati jogaival párhuzamosan nem találhatók meg, értelmezhetetlenek lennének ezek a jogok a vád oldalán, mivel éppen a vád oldalának hatóságai folytatják, alakítják az eljárást, a védelmi indítványoknak, észrevételeknek, jogorvoslatnak ők a címzettjei.
Összefoglalva az előbbieket, a büntetőeljárás bíróságon kívüli szakaszában a vád oldalát a törvényi keretek közé szorított, legális és legitim kényszer jellemzi, amely végső soron az elkövető (a védelem) oldalával szembeni fegyvernek tekinthető. Ezzel szemben a védelem oldalán nem a vád oldalának hatóságai elleni fegyvereket, hanem a védekezést szolgáló garanciákat, mentességeket, pajzsokat találunk, amelyek mellé nem járul legális és legitim kényszer, és amelyeknek végső határa az újabb bűncselekmény elkövetése.
Fegyveregyenlőség a bíróság előtt
Az eljárási pozíciók, a vád és a védelem viszonya tekintetében a bíróság alapvetően kontradiktórius eljárása lényegesen eltér a nyomozati- és vádszaktól. Itt már nem a vád oldala folytatja az eljárást a terhelttel szemben, hanem a független és pártatlan bíróság dönt a vádról. Megjegyzendő, hogy a fegyveregyenlőség tekintetében a bírói szakhoz hasonló a nyomozási bíró ülése is, amely a Kúria irányadó határozatában leírtak szerint ugyancsak kontradiktórius jellegű eljárás.[41] Különbözik ugyanakkor a büntetőbíróság (és a nyomozási bíró) eljárása a polgári perektől is.
A bíróság előtt a vád és a védelem egyenlő feltételekkel élhet az indítványozás és az észrevételezés jogával, továbbá egyenlők a jogaik a felszólalások során, beleértve a perbeszédet is. A vádlott oldalára írható jogintézmény – mint a favor defensionis egyik esete[42] – az utolsó joga, ez azonban már nem a bizonyítás eszköze és nem megismételt párbeszéd, a gyakorlatban igen gyakran a bűncselekmény megbánásának kinyilvánítására korlátozódik. A kérdezés joga is döntően egyenlő azzal a kivétellel, hogy a vád képviselője kérdezhet a vádlottól (aki persze megtagadhatja a válaszadást), a vádlott azonban a vádat képviselő ügyészhez kérdést nem intézhet.
A két oldal jelenléti joga és kötelezettsége is tulajdonképpen teljes. Az ügyész és a vádlott a tanácsülés kivételével mindig jelen lehet, ez alól kivételt a vádlott esetében csak igen szűk körben határoz meg a törvény (például a tárgyaláson elkövetett súlyos vádlotti rendbontás, illetve a nyomozási bíró ülésén elvégzendő egyes bizonyítási cselekmények esetén[43]). Továbbá az ügyész jelenléte a tárgyaláson mindig kötelező, a vádlotté pedig főszabályként kötelező, míg a kivételek döntően éppen a vádlotti akaratra vezethetők vissza (például ha a szabályszerűen idézett vádlott bejelenti, hogy nem kíván megjelenni a tárgyaláson[44]). Ezekben áll a vád és a védelem (korlátozott) ügyfélazonossága.
Ugyanakkor a büntetőeljárásban a vád és a védelem eljárási pozíciói teljesen kötöttek, az ügyész vádol, támad, a védelem védekezik. Bár az ügy ura ebben az eljárási szakban a bíró, eljárásának és érdemi döntésének alapvető keretét a vádhoz kötöttség elve és a vádkimerítés kötelezettsége adja. A váddal pedig az ügyész rendelkezik. A bírósági tárgyalás kontradiktórius, a vádló a vádat és annak bizonyítékait kommunikálja a bíró felé, a védelem a váddal szembeni (mentő, illetve enyhítő) érveket, kifogásokat, bizonyítékokat ad elő. Ennek ellenére az eljárás továbbra sem a vádló és a védelem, az ügyész és a vádlott között, hanem a vádlott ellen folyik.
A vádlottra vonatkozó szabályok azonban akár szigorúbban – a vádlottra nézve hátrányosabban – is alakulhatnának. Belovics Ervin szerint például a terhelti vallomásmegtagadás joga a bírói szakban szűkíthető lenne oly módon, hogy amennyiben a vádlott nem választja a teljes hallgatást, akkor ne tagadhassa meg a kérdésekre történő válaszadást sem – ezzel például kivédhető lenne az a nem ritka helyzet, amikor a terhelt a vádemelést megelőzően megtagadja a vallomástételt, majd a bíróság előtt az általa megismert kész nyomozati iratok – és a vád – ismeretében gondosan kidolgozza, leírja vallomását, amelyet a bíróságon felolvas, majd úgy nyilatkozik, hogy a továbbiakban kérdésekre nem válaszol; amely magatartásával jelentősen megnehezíti a védekezésének ellenőrzését vagy cáfolatát.[45]
A fentiekre tekintettel úgy vélem, a vád és a védelem korlátozott ügyfélazonossága jóval szűkebb annál, semmint hogy a vád és a védelem valódi fegyveregyenlőségének tekinthetnénk azt.
A fegyveregyenlőség további aspektusai a büntetőeljárásban
A vád és védelem viszonyán kívül a fegyveregyenlőség vizsgálható a büntetőeljárásban megjelenő egyéb érdekkonfliktusok mentén is, ahol egymással ellentétes érdekeltségű eljárási szereplőket, ellentétes pozíciókat találunk. Ilyen kapcsolat állhat fenn a terhelti oldal (védelem) és a feljelentő, továbbá a terhelt és a sértetti eljárási pozíciók (sértett, magánfél, pótmagánvádló, magánvádló) között. Értelemszerűen léteznek azonban olyan érdekellentétek is, amelyeknél a fegyveregyenlőség vizsgálata szükségtelen – ilyen lehet például a mentő tanú és a terhelő tanú, a terhelt és a terhelő tanú, illetve a sértett és a mentő tanú viszonya.
A Be. 51. § (1) bekezdése szerint sértett az, akinek a jogát vagy a jogos érdekét a bűncselekmény sértette vagy veszélyeztette. A bűncselekmény elkövetője a cselekményét materiális értelemben nem feltétlenül a saját, vagy kizárólag saját érdekében követi el, a büntetőeljárásban azonban – mivel az ő cselekményét bírálják el – érdeke a cselekménye által hátrányosan érintett sértettel eljárásjogi szempontból, az eljárás kimenetelét tekintve nyilvánvalóan ellentétes. Ez azonban nem jelenti azt, hogy érdekeik az eljárás minden aspektusát tekintve ellentétesek lennének, egyaránt érdekük lehet például az eljárás mielőbbi befejezése.
A sértett a büntetőeljárásnak nem szükségszerű résztvevője, mivel egyes bűncselekmények esetében nem valamely – természetes vagy jogi – személy szenved elsődlegesen sérelmet, hanem valamely absztrakt társadalmi érték, például a közbiztonság vagy a közbizalom. Amennyiben a bűncselekménynek van sértettje, a sértett eljárásjogi helyzete, így a terhelthez mérhető eljárásjogi viszonya attól függ, hogy pontosan milyen sértetti minőségben lép fel. Ezek között pedig – és alapvetően ez indokolja a sértettre vonatkozó kitekintést – megtalálhatók a sértetti vádképviselet alakzatai is.
A terhelt és a feljelentő viszonya
A sértetti pozícióktól elkülönülten vizsgálandó a feljelentő eljárásjogi helyzete, mivel a két kategória nem feltétlenül fedi egymást. Bűncselekmény miatt feljelentést bárki tehet, feljelentési kötelezettség pedig a hivatalos személyt, a hatóság tagját és – külön törvény rendelkezése alapján – a köztestületet terheli, ezektől különböző büntethető természetes személyt pedig akkor, ha a Btk. Különös Része a feljelentés elmulasztását bűncselekménynek nyilvánítja.
A feljelentő „hatalma” és az elkövetővel szembeni fegyvere abban áll, hogy maga dönti el, tesz-e feljelentést, amely alapján a büntetőeljárás megindulhat. Ezt a „hatalmat” azonban tompítja, hogy bárki más is tehet feljelentést, továbbá a büntetőeljárás megindulhat akkor is, ha a bűncselekményt a nyomozó hatóság tagja hivatali hatáskörében észleli vagy a bűncselekményről a hatóság más módon tudomást szerez. A feljelentő továbbá nem feltétlenül általa ismert elkövetővel szemben lép fel, a feljelentést ismeretlen elkövetővel szemben is megteheti. Ugyancsak közömbös a feljelentés motivációja.
A feljelentőnek, ha nem sértettje a bűncselekménynek, illetve maga nem központi államigazgatási szerv, további fegyvere a terhelttel szemben nincs. A sértett, illetve központi államigazgatási szerv feljelentő feljelentés elutasítása esetén e határozat elleni panasszal szorgalmazhatja a nyomozás elrendelését, ami – motivációjától függetlenül – nyilvánvalóan az ismert vagy ismeretlen elkövető ellen is irányul.
A sértett feljelentőre a feljelentés megtételét követően a sértettre (sértett tanúra) vonatkozó szabályok érvényesek, sértetti minősége elnyeli a feljelentői minőségét. Ha a nyomozást elrendelik és a bűncselekménynek van – a feljelentőtől különböző – sértettje, akkor a feljelentő az eljárásban legfeljebb tanúvá válik, a terhelttel szemben pedig – a nyomozó hatóságon és az ügyészen kívül – a sértett állhat az eljárásban, az alább kifejtésre kerülő formákban.
A terhelt és a sértett (tanú) viszonya
A sértett, amennyiben nem ő képviseli a vádat és nem lép fel magánfélként, mint tanú vesz részt a büntetőeljárásban. Jogállását ekkor a tanúra vonatkozó szabályok határozzák meg, kiegészülve a sértett ügymegismerési és ügyelőbbreviteli jogaival.[46] A sértett ilyenkor az eljárás közreműködője, akit – szemben a terhelttel – a hamis vád tilalmán kívül is igazmondási kötelezettség terhel, és aki jogi képviselőt vehet igénybe, indítványtételi és korlátozott jogorvoslati jogosultsága gyakorlásával szorgalmazhatja egyes eljárási cselekmények elvégzését, illetve az eljárás folytatását. Önmaga azonban a terhelttel szemben eljárási cselekményt nem végezhet, és nem élhet bizonyos, közvetlenül a terhelt ellen irányuló indítványokkal, amelyekre a törvény kizárólag az ügyészt jogosítja fel – ilyen például a nyomozási bíró egyes eljárásainak indítványozása. A Be. 324. § (1) bekezdéséből következően továbbá a sértett tanú – aki tehát nem magánvádló, pótmagánvádló vagy magánfél – nem fellebbezhet az ítélet ellen (a felmentő ítélet ellen sem!).
A korábban érintett közvetítői eljárás vonatkozásában említhető a sértett további „fegyvere” a terhelttel szemben, nevezetesen az, hogy ha a közvetítői eljáráshoz adott hozzájárulását visszavonja, a terhelttel szemben a büntetőeljárást folytatni kell. Ez a következmény a terheltre nyilvánvalóan hátrányos, és nem mond ellent a törvényi követelménynek sem, miszerint a közvetítői eljárás eredménye nem értékelhető a terhelt terhére[47] – itt ugyanis valójában nem a közvetítői eljárás eredményének értékeléséről van szó.
A terhelt és a magánfél viszonya
A büntetőeljárásban polgári jogi igényét érvényesítő magánfelet a büntetőjogi főkérdés tekintetében a sértett (tanú) jogai illetik meg, a terhelthez való viszonyát is alapvetően ez határozza meg. Speciális többletet a büntetőeljárásban elbírálandó polgári jogi – lényegében kártérítési – jogviszony jelent.
Míg azonban a polgári eljárás felei – így a kártérítési per felperese és alperese – között a fegyveregyenlőség a privátautonómia jogának alapján érvényesül,[48] addig a büntetőeljárásban a polgári jogi igény érvényesítésére a Be. 54. § (7) bekezdése a polgári peres eljárások általános szabályaitól eltérő három fontos rendelkezést tartalmaz. A terhelt a magánféllel szemben egyrészt követelést nem érvényesíthet, másrészt nem élhet beszámítási kifogással. Harmadrészt, a bíróság a terhelt és a magánfél között létrejött egyezséget nem hagyhatja jóvá. Ugyancsak a magánfél (sértett) előnye, hogy ő választja meg az igénye érvényesítésének fórumát, igaz, a polgári jogi igény egyéb törvényes útra utasítása miatt ő sem élhet fellebbezéssel.
Mindezek alapján úgy tűnik, a magánfél és a terhelt közötti erőegyensúly a polgári jogi igény tekintetében előbbi irányába mutat eltolódást. A terhelt számára ezért kedvezőbb lehet a polgári jogi igény egyéb törvényes útra utasításának szorgalmazása. Ennek azonban némiképp akadályát képezi a Be. 335. § (1) és (2) bekezdéseiben rögzített törekvés, miszerint a polgári jogi igényt a bíróság az ítéletben lehetőleg érdemben bírálja el, illetőleg ha a bíróság az ítéletben megállapítja a bűncselekménnyel okozott kár, vagyoni hátrány, adóbevétel-csökkenés, vámbevétel-csökkenés összegét, illetve a bűncselekmény elkövetési értékét, ezen összeg mértékéig az előterjesztett polgári jogi igényt – főszabályként – érdemben el kell bírálnia. Ezzel összefüggésben azonban Szabó Krisztián a már hivatkozott művében arra hívja fel a figyelmet – és ez a terheltre nézve lehet kedvező –, hogy az érdemi elbírálási kötelezettség elvileg nem zárja ki a polgári jogi igény esetén a kártérítés összege mérséklésének, illetve a károsult (sértett) kárenyhítési kötelezettségének elmulasztása következményeinek alkalmazását.[49]
A terhelt és a pótmagánvádló viszonya
A pótmagánvádlóként fellépő sértett a vádat képviseli a bíróság előtt, e vonatkozásban a fegyveregyenlőség tekintetében a terhelthez való viszonya hasonló, mint a közvádló ügyésznek az eljárás bírói szakában. A pótmagánvádló helyzete azonban annyiban gyengébb a közvádlóénál, hogy fellépése meghatározott eljárásjogi előzményekhez és szűkebb határidőhöz kötött. A pótmagánvádló eleve olyan ügyben lép fel, amiről a közvádló valamilyen okból már „lemondott”, nem indítványozhatja a vádlott szülői felügyeleti jogának megszüntetését, a zártan kezelt iratokat nem ismerheti meg, nem terjesztheti ki a vádat, és a bűnügyi költség terén személyesen viseli az eredménytelen fellépésének következményeit, perújítást szűkebb körben, csak felmentés esetén, felülvizsgálatot pedig (önállóan) nem kezdeményezhet, továbbá nem léphet fel fiatalkorúval szemben folyó eljárásban.[50]
A terhelt és a magánvádló viszonya
A terhelt és a magánvádló viszonyában a fegyveregyenlőség vizsgálata során a Be. 494. § (2) bekezdése lehet a kiindulópont, miszerint a magánvádlót a sértett jogain kívül a vád képviseletével járó jogok illetik meg. Erre figyelemmel a vádképviselet tekintetében a közvádlónak, egyebekben a sértett tanúnak – illetve polgári jogi igény érvényesítése esetén a magánfélnek – a terhelthez való viszonyáról az előző címek alatt írtak érvényesek a magánvádlóra is.
A magánvádas eljárás mindig magánindítványra üldözendő bűncselekmény miatt folyik, a Be. 497. § (1) bekezdése szerint pedig feljelentésre indul meg. A feljelentő a sértettől különböző személy is lehet, de a magánindítvány révén ilyenkor is a sértett akaratától függ az eljárás megindulása. A közvádlóval szemben a nyomozás során a magánvádlót nem illeti meg az önálló nyomozás vagy nyomozásfelügyelet joga, ebben az eljárási szakban lényegében tanúként vesz részt, rendelkezési joga csupán annyiban van, hogy a feljelentésének visszavonása esetén az eljárást meg kell szüntetni.[51]
A magánvádló vádképviseleti jogának egyik korlátja, hogy az ügyész az eljárás bármely szakaszában átveheti tőle a vádképviseletet, igaz, ezt követően az ügyész a vádat már nem ejtheti, csupán annak képviseletétől állhat el, ami a magánvádló vádképviseleti jogának feléledését eredményezi.[52] Amíg azonban az ügyész jár el, addig a magánvádló értelemszerűen nem ejtheti a vádat, és – véleményem szerint – nem vonhatja vissza a feljelentést (vagyis nem idézheti elő kötelezően az eljárás megszüntetését). A magánvádló fellépését szorítja keretek közé az a szabály is, hogy a személyes meghallgatás vagy a tárgyalás magánvádló általi elmulasztása – ha azt nem menti ki – vádelejtésnek minősül.[53]
A magánvádló továbbá csak felmentés vagy az eljárás megszüntetése esetén terjeszthet elő perújítási indítványt, illetve meghatározott esetekben, a fellépése eredménytelensége esetén a bűnügyi költséget is ő viseli.
A viszonvád
A sértett és a terhelt fegyveregyenlőségének valódi területét látszólag a viszonvád jelenti, ekkor ugyanis a saját cselekményük tekintetében mindketten terhelti jogállásban vannak, a másik fél cselekményének tekintetében pedig a sértetti és a vádképviseleti jogokat gyakorolják.[54] Járulékos viszonvád esetén azonban a viszonvádló helyzete annyiban kiszolgáltatottabb, hogy saját igényének érvényesíthetősége az elsőként fellépő (vele ellenérdekű) magánvádló akaratától függ, aki pedig saját igényéről lemondva (feljelentésének visszavonásával vagy a vád elejtésével) szabadulhat az ellene emelt vagy emelendő vád alól is. Erre tekintettel a sértett és a terhelt között a halmozott eljárási pozíciók azonosságából adódó fegyveregyenlőség tényleges terrénuma az önálló viszonvád esete, ekkor ugyanis mindkét fél teljesen önállóan rendelkezik a maga vádjával – ennek korlátja legfeljebb az ügyész fellépése, a vádképviselet átvétele lehet.
Ez a fegyveregyenlőség azonban tulajdonképpen nem is a sértett magánvádlói pozíciója és a terhelti jogállás között áll fenn. A magánvádló vádképviseleti joga az önálló viszonvádló vádképviseleti jogával egyenlő, mindkettejük saját cselekménye tekintetében; míg a magánvádló terhelti jogai a viszonvádló terhelti jogaival egyenlők, méghozzá egymás cselekményeinek vonatkozásában.
Záró gondolatok
Kiemelve végül a fegyveregyenlőségről tett leglényegibb megállapításokat, elsőként rögzíthető, hogy a vád és védelem viszonyában a fegyveregyenlőség elvét a jogelmélet vezeti le a büntetőeljárás alapvető szabályaiból. Ugyanakkor e törvényi rendelkezésekben valójában a védelmi oldal kezébe adott pajzsokat, a vád és a védelem arcvonalai közé felhúzott falakat, őrtornyokat kell látnunk.
A büntetőeljárás bíróságon kívüli szakaszában a vád oldaláról a törvényi keretek közé szorított, legális és legitim kényszer mint fegyver áll szemben a védelem oldalán található, a védekezést szolgáló garanciákkal, mentességekkel, pajzsokkal, amelyek mellé nem járul legális és legitim kényszer. Erre tekintettel – az egyik oldal vonatkozásában – fegyverekről sem, azok egyenlőségéről pedig végképp nem beszélhetünk.
A bírói szakban a vád és a védelem egyes (indítványozási, észrevételezési, részben a kérdezési, a jogorvoslati) jogosítványai jószerével egyenlőnek tekinthetők, ami egyfajta korlátozott ügyfélegyenlőségként írható le; azonban a teljesen kötött eljárási pozíciók, a váddal rendelkezés, vádhoz kötöttség és vádkimerítés összefüggő rendszere alapján – minthogy az eljárás továbbra sem a vádló és a védelem között, hanem a vádlott ellen folyik – nem beszélhetünk valódi fegyveregyenlőségről.
A közvád és védelem viszonyán kívül a fegyveregyenlőség vizsgálható a büntetőeljárásban megjelenő egyéb érdekkonfliktusok mentén is, ahol egymással ellentétes érdekeltségű eljárási szereplőket, ellentétes pozíciókat találunk. Ez a vizsgálódás azonban végső soron a sértetti vádképviselet kivételesnek mondható alakzataihoz vezet el, amelyek közül is leginkább az önálló viszonvád esetén merülhet fel. Ez a fegyveregyenlőség azonban nem a vád–védelem viszonyában, hanem magánvád és viszonvád, illetve védelem és védelem egyező jogai között állhat fenn.
Mindezeket figyelembe véve úgy vélem, a büntetőeljárásban a vád és védelem viszonylatában egyértelmű fegyverfölény mutatkozik a közvádló oldalán, a terhelt valóban halmozottan hátrányos helyzetben van. Ez azonban – a bűnüldözési, igazságszolgáltatási célokra figyelemmel – helyes és alapvető jellemzője kell legyen a büntetőeljárásnak. Mindez persze nem jelenti azt, hogy a terheltet teljesen ki kellene szolgáltatni a közvádló hatalmának. Az önkényes közhatalom-gyakorlásnak ugyanis egyértelmű korlátot szabnak a Be. konkrét rendelkezéseiben is kidolgozott, de az Alaptörvényben és nemzetközi jogi jogforrásokban is megjelenő egyéb elvek, mint az eljárási szerepek elkülönülése, a törvényesség elve, a tisztességes eljárás követelménye, a védelem joga és a tágabb értelemben vett bizonyítási teher – egyfajta garanciális zárkőként az in dubio pro reo elvével.
Ezekhez az elvekhez és garanciákhoz képest a fegyveregyenlőség – egyébként is látszólagos, bár kétségkívül hangzatos – elve véleményem szerint nem hordoz olyan valós többlettartalmat, ami ne lenne biztosítható és biztosított a felsorolt további alapelvek jogalkotói és jogalkalmazói érvényre juttatásával. Ezek alapján nem mondhatjuk, hogy a fegyveregyenlőség elhagyása jellegében változtatná meg a büntetőeljárást.
Ennek konzekvenciáit pedig kellő bátorsággal – akár a várhatóan hatályba lépő új büntetőeljárási törvény elméleti magyarázataiban – a jogelmélet is fontolóra vehetné azzal, hogy ki meri mondani, vád és védelem között – különösen közvád esetén – nincs és nem is várható el fegyveregyenlőség; akkor sem, ha ez a jogtudományi hagyományoktól eltérő megközelítésnek látszik.
A szerző ügyészségi fogalmazó (Fonyódi Járási Ügyészség), abszolvált doktorandusz (PTE ÁJK)
[1] Szabó Krisztián: Kérdőjelek a büntetőeljárási törvény egyes rendelkezései kapcsán. Büntetőjogi Szemle 2014/1. 32.
[2] Bárándy Gergely – Bárándy Aliz: Büntetőjog-politikai paradigmaváltás? A védői jogok csorbításának, s az ügyészi jogok növelésének okairól. In: Gál István László (szerk.): Tanulmányok Tóth Mihály professzor 60. születésnapja tiszteletére (Pécs: Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar 2011) 23–24., uo. 41.
[3] Herke Csongor – Fenyvesi Csaba – Tremmel Flórián: A büntető eljárásjog elmélete (Budapest–Pécs: Dialóg Campus 2012) 47.
[4] Angyal Pál: A magyar büntető eljárás tankönyve I. (Budapest: Athenaeum 1915) 271–272.
[5] Tóth Mihály: Az ügyész, a „tollfosztó” In: Tóth Mihály (szerk.): Büntető eljárásjogi olvasókönyv (Budapest: Osiris 2003) 126.
[6] Herke–Fenyvesi–Tremmel (3. lj.) 53.
[7] Kengyel Miklós: Magyar polgári eljárásjog (Budapest: Osiris10 2010) 72–73.
[8] Kengyel (7. lj.) 79–82.
[9] Herke–Fenyvesi–Tremmel (3. lj.) 60.
[10] Fazekas Marianna – Ficzere Lajos: Magyar közigazgatási jog. Általános rész (Budapest: Osiris 72006) 372–373.
[11] Vö. Ákr. 2–6. §
[12] Ivancsics Imre: A közigazgatási hatósági eljárás (Pécs: Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar 2009) 44–46.
[13] Kp. 6. §
[14] Vö. Kp. 2. §
[15] Kengyel (7. lj.) 613.
[16] Vbt. 28. §
[17] Herke–Fenyvesi–Tremmel (3. lj.) 65.
[18] Belovics Ervin – Tóth Mihály: Büntető eljárásjog (Budapest: HVG-ORAC Kiadó, 2013) 48.
[19] 1/2007. BK vélemény III/2. a)–b) bek.
[20] 1/2007. BK vélemény III/2. b)–c) bek.
[21] Be. 258. § (3) bek. f) pont, 260. § (1) bek.
[22] Alaptörvény XVIII. cikk (1) bek., EJEE 6. cikk 1. pont
[23] Herke–Fenyvesi–Tremmel (3. lj.) 55–57.
[24] Be. 3–8. §
[25] Angyal (4. lj.) 271–272.
[26] Be. 12. §, 28. §, 35. §, 43. §, 46–50. §, 60–62/A. §
[27] Herke–Fenyvesi–Tremmel (3. lj.) 52–53.
[28] Be. 164. § (2) bek.
[29] Be. 28. § (1) bek.
[30] Herke–Fenyvesi–Tremmel (3. lj.) 60–61.
[31] Herke–Fenyvesi–Tremmel (3. lj.) 63–64.
[32] Hajdu Magdolna Éva: Az akkuzatórius és az inkvizitórius büntetőeljárások az Emberi Jogok Európai Egyezményének 5. és 6. cikkeiben meghatározott alapjogok tükrében. Doktori Értekezés (Pécs: 2015) ajk.pte.hu/files/file/doktori-iskola/hajdu-magdolna-eva/hajdu-magdolna-eva-muhelyvita-ertekezes.pdf
[33] Farkas Henrietta Regina: A tisztességes eljárás főbb részjogosítványainak érvényesülése a büntetőperben Büntetőjogi Szemle 2014/1. 15–17.
[34] Btk. 459. § (1) bek. 11. pont e), j)–k) alpontok, 12. pont e) alpont
[35] Finkey Ferenc: A felek fogalma a büntetőperben In: Tóth Mihály (szerk.): Büntető eljárásjogi olvasókönyv (Budapest: Osiris 2003) 148.
[36] Mátyás Ferenc: Célegyenesben az új Be. – I. rész. (2017) jogaszvilag.hu/rovatok/szakma/celegyenesben-az-uj-be-i-resz
[37] Kőhalmi László: A hivatalos személy elleni bűncselekmények In: Polt Péter (főszerk.): Új Btk. kommentár 5. (Budapest: Nemzeti Közszolgálati és Tankönyvkiadó 2013) 249.
[38] Bárd Károly: Erkölcs és büntető igazságszolgáltatás – a hallgatás joga In: Holé Katalin – Kabodi Csaba – Mohácsi Barbara (szerk.): Dolgozatok Erdei Tanár Úrnak (Budapest: ELTE Állam- és Jogtudományi Kar 2009) 21.
[39] Belovics Ervin: Az önvádra kötelezés tilalma és a terhelti vallomástétel megtagadásának joga In: Eljárásjogi Szemle 2016/1. 15.
[40] Btk. 283. §
[41] 93/2011. BK vélemény 2. pont
[42] Herke–Fenyvesi–Tremmel (3. lj.) 65.
[43] Be. 245. § (2) bek., 247. § (1)–(2) bek., 213. § (1)–(3) bek.
[44] Be. 281. § (9) bek.
[45] Belovics (39. lj.) 16.
[46] Be. 51. § (2), (4) bek.
[47] Vö. Be. 221/A. § (5) bek.
[48] Vö. 7–8. lj.
[49] Szabó (1. lj.) 34.
[50] Be. 199. § (2)–(3) bek., 229. § (1) bek., 233. § (3) bek., 236. §, 312. § (1) bek., 343. § (6) bek., 344. § (1) bek., 409. § (1) bek. b) pont, 417. § (1) bek., 449. § (2) bek.
[51] Be. 500. § (3) bek.
[52] Be. 496. §, 510. § (2) bek.
[53] Be. 504. § (1) bek. a) pont, 507. §
[54] Be. 495. § (1)–(2) bek., 497. § (3) bek.