Dr. Pálvölgyi Ákos: A feltételes elítélés, avagy a felfüggesztett büntetés intézménye a 1908. évi XXXVI. tc. az I. büntető novella és törvénykezés egyszerűsítéséről szóló 1930. évi XXXIV. törvénycikk alkalmazásában

pdf letoltes

 

Tudományos műhely

A kép forrása: tv2.hu

A Nemzetközi Büntetőjogi Egyesületet (Internationale kriminalistische Vereinigung; Union internationale de droit pénal), Gérard van Hamel amsterdami, Franz von Liszt marburgi, később hallei, és Adolf Poins brüsszeli egyetemi tanárok kezdeményezésére alakult. Az Egyesület alapelve az a meggyőződés, hogy a büntettet és a büntetést nemcsak jogi, hanem társadalmi (szociológiai) szempontból is kezelni kell.[1] Tételei között szerepel az az elmélet, miszerint a büntetés feladata a küzdelem a bűntett, mint társadalmi jelenség ellen, melynek során a büntető jogtudománynak és jogalkotásnak az antropológiai és a szociológiai kutatások eredményeit is figyelembe kell vennie; és, bár a büntetés a legnépszerűbb, de nem az egyedüli eszköz a bűncselekményekkel szemben; azért összefüggésben kell állnia a bűncselekmények megakadályozására szolgáló egyéb preventív eszközökkel; továbbá, hogy különbséget kell tenni az alkalmi és a megrögzött elkövetők között; de a büntető igazságszolgáltatásnak és a büntetés végrehajtásának a büntetőjogot jellemző különválasztása helytelen; míg a rövid tartamú szabadságvesztés-büntetések helytelenek és károsak, és azok kiváltása tényleges szabadságelvonással nem járó büntetéssel lehetséges és indokolt is; addig a hosszú tartamú szabadságvesztés-bünteté­seknél a büntetés tartamát nemcsak a bűnvádi eljárásnak, hanem a büntetés végrehajtásának eredményétől is függővé kell tenni; és végül, a javíthatatlan követőket lehetőleg hosszú időre ártalmatlanokká kell tenni akkor is, ha csekély súlyú vétségben visszaesők.[2]

A feltételes elítélés jogintézményének kezdeti felvetésére a reakció egyértelműen negatív volt, ezt tapasztalhattuk. Ekkor – az ellenzők, a dogmatizmus hívei – a megtorlás szükségességével indokolták a – későbbi nevén, mellyel az I. büntető novella révén a jogi- és később a társadalmi köztudatba is beépült – büntetés felfüggesztésének intézménye elleni tiltakozásukat. Hugó Meyer volt az, aki még a legérthetőbben és bizonyos életközelségben fogalmazta meg az intézmény elutasításának indokát, amikor arról írt, hogy a büntetés felfüggesztése „megrendítené a bűn és bűnhődés szükségszerű okozatiságába vetett hitünket”.[3]

Ezzel kapcsolatban az I. büntető novella indokolása helyesen mutatott rá arra, hogy aki azért követ el bűntettet, mert bízik büntetésének a felfüggesztésében, az olyan gyenge erkölcsi alapokon áll, hogy a felfüggesztés intézménye nélkül is elkövetné cselekményét. Nem osztotta tehát azon kétségeket, amelyek arra mutattak rá, hogy a büntetés felfüggesztése megerősítené az elkövetőt az elkövetés szándékában. Horváth Tibor utalt arra, hogy a felfüggesztés ellenzőinek egy vonatkozásban kétségtelenül igazuk volt abban, hogy „ennek az intézménynek a bevezetése alapjában rendíti meg a klasszikus büntetőjogi felfogást és elvi kezdetét jelenti a büntetőjog – a büntetőjogi felelősség és a büntetési rendszer – gyökeres átépítésének.[4]

IRK akként aposztrofálta a felfüggesztett büntetést, hogy a Damoklész kardjaként[5] lebegő büntetés visszatartó ereje fokozottabb, mint a végrehajtandó büntetésé. Ezzel az állásponttal, tegyük hozzá, egyet is érthetünk, hiszen a fenyegetettség érzete, az attól való félelem, hogy a büntetés mégiscsak bekövetkezik, eleve nagyobb óvatosságra int mindenkit, igaz az is, hogy személyiségtől függ, hogy ez az óvatosság arra irányul, hogy a további bűncselekményt nehogy elkövessen, avagy arra, hogy úgy kövessen el további bűncselekményeket, hogy azt a bűnüldöző hatóság fel ne fedezze.

Liszt úgy vélekedett, hogy a felfüggesztett büntetéssel a terheltet tulajdonképpen bizonyításra ítélik. Annak bizonyítására, hogy vele szemben nincs szükség a büntetés végrehajtására. Edvi Illés szerint a felfüggesztés nem a büntetés enyhítésének eszköze, hanem célszerűségi, annak alkalmazására csak különös méltánylást érdemlő esetben kerülhet sor.[6]

Ahogyan a jogtudomány művelői körében, pontosabban meghatározott körében nehezen ment át a felfüggesztett büntetés intézményének gondolata, úgy a jogalkotásban is csak nagy nehezen tört magának utat.

Az I. büntető novella nem terjedelmével, hanem koncepcionális újításával tűnt ki[7] a büntetőtörvény módosításai közül. Elsőként vezette be a felfüggesztett büntetés intézményét, és ezzel utat nyitott egy differenciáltabb, és az egyéniesítésnek is teret adó büntetési rendszer lehetőségének.

Bárándy Péter a novella megalkotásának 100. évfordulóján pontosan arra a jelentőségre hívta fel a figyelmet, amelyet a novelláris módosítás, mint koncepcióváltást jelenített meg, igaz, hogy a hatályba lépésekor még – a mai tapasztalatok szerint – talán kevéssé mérhető mértékben.[8]

Földvári József véleménye szerint az I. büntető novella óta eltelt időben bebizonyosodott a feltételes elítélés gondolatának a helyessége, hiszen a korabeli tapasztalatok szerint alkalmasnak bizonyult ez az intézmény arra, hogy bizonyos esetekben gátolja az újabb bűnelkövetéseket és így szolgálja a bűnözés megelőzését. Amint az intézmény hívei, mint Liszt, Irk is hangoztatták, az elítélt feje felett lebegő felfüggesztett büntetés erős visszatartó hatással bír a bűnelkövetésre ösztönző körülményekkel szemben.

A XIX–XX. század fordulóján működő jogtudósok rámutattak minden olyan körülményre a felfüggesztett büntetéssel kapcsolatban, amely annak bevezetésének indokoltságát a legmesszebb menőkig alátámasztották. Földvári szerint Liszt mutatott rá az intézmény létjogosultságát bizonyító legdöntőbb körülményekre akkor, amikor kiemelte, a már korábbiakban említett elméletet, miszerint az elítéltet jogszerű életmódra ösztönözi azáltal, hogy a saját kezébe helyezi annak kvázi eldöntését, hogy a büntetés az esetében végrehajtandó, vagy sem.

Ugyanakkor vitathatatlanul helyes az az álláspontja is, hogy „az első ízben megbotlott”, de alapvetően nem bűnöző jellemű elkövetőt nem szabad, sőt „egyenesen veszélyes” azonnal – hatályos jogi környezetben gondolkodva – büntetés-végrehajtási intézetbe küldeni. A korra jellemző rövid tartamú (1-2 heti) szabadságvesztés büntetés, amivel a bíróságok az ilyen kisebb (enyhébb) bűntetteseket rendszerint sújtani szokták, véli Liszt, ha az tényleg végrehajtják, egyrészt aránytalan megszégyenülést jelent, másrészt fennáll annak a kockázata, hogy közvetve újabb bűnelkövetésre ösztönözheti az illetőt.[9] Liszt a végrehajtott rövid tartamú büntetésben elsősorban olyan erkölcsi kockázatot látott, amely olyan mértékű elkeseredést, és a megszégyenüléssel szembeni ellenállást vált ki, amely további bűnelkövetésre ösztönöz.

Tegyük hozzá, hogy Liszt nem járt messze attól az igazságtól sem, amivel a jelen társadalma küzd, és amivel szemben a jogalkotás számos területén megpróbáljuk felvenni a küzdelmet. A megbélyegzés olyan társadalmi jelenség, amely szinte ösztönszerű, és ismerjük el, hogy a büntetett előélettel szembeni elő­ítélet, vagy az attól való tartózkodás olyan reakció, amely akár jogosnak is tekinthető, mindamellett, hogy nem tagadható meg az újrakezdés esélye senkitől.

Észrevehetjük, hogy a felfüggesztett büntetés intézménye eszközül szolgál a rövid tartamú szabadságvesztés büntetés elleni fellépésre. Korábban ugyanis a rövid tartamú szabadságvesztéseket egyes iskolák teljesen haszontalannak, sőt károsnak tartották. Erre tekintettel Csemegi félelmei – a rövid tartamú szabadságvesztés egyszerű feloldásáról – talán jogosnak is tűnhetnek.

Ezt támasztja alá később Irk Albert is, amikor azt mondja, hogy kezdetben, mint a rövid tartamú szabadságvesztés büntetés „pótszere” kerül a felszínre, annak ellenére, hogy maga a jogintézmény egyebekben több száz éves nemzetközi és a magyar eredettel bír. Az, hogy mégis, mint kiváltó eszközre tekintettek, feltehetően a Nemzetközi Büntetőjogi Egyesületnek köszönhető, a benne rejlő óriási kriminálpolitikai erő csak jóval később részesül valódi szakmapolitikai elismerésben és értékelésben. Ezt a kriminálpolitikai erőt Irk Albert már idézett felfogásában a belga–francia rendszer jelenítette meg a leghatásosabban, és amennyiben ehhez társítjuk az amerikai jellegű pártfogói intézményt, úgy – vélte Irk Albert – a büntetés feltételes elengedése a kriminalitás elleni küzdelem egyik legideálisabb eszköze. A kriminálpolitikai erő mellett megjelenik a gazdaságpolitikai eredmény is, amikor a büntetés feltételes elengedése nem emeli ki az elkövetőt a munkakörnyezetéből, hanem mintegy visszaküldi oda egy komoly jogkövetkezményeket magában hordó intelemmel, amelynek súlya alatt, de mégis támogatva esélyt kap egy normális élet folytatására, illetőleg a gazdasági ellehetetlenülést elkerülve, egy újabb bűncselekmény elkövetésének elkerülésére.[10]

Nem világos tehát, hogy Liszt csak a rövid tartamú szabadságvesztéseket bírálta, vagy egyáltalán a szabadságvesztés büntetéssel nem értett egyet, hiszen büntetőjogi cikk és előadás gyűjteményében azt írta, hogy „büntetéseink ösztönzőleg hatnak a bűncselekmény elkövetésére”[11] Ez a vélekedés ma természetszerűleg végletesen hangzik, és emeljük ki, hogy már a Btk. kodifikálása során a személyre szabott büntetés elvét láthattuk fejlődésnek indulni.

Ide kívánkoznak Lukács Tibor gondolatai, miszerint az életet semmilyen vonatkozásban nem szabad sablonosítani. Nincs két olyan bűncselekmény sem, amely egyforma lenne, hiszen a törvényi tényállás, nem az elkövetés tényleges körülményeit definiálja, ahogyan nincs két olyan elkövető, aki pontosan ugyanolyan lenne. Mivel a büntetésnek nem a bosszú, a megtorlás vagy az elrettentés a célja, hanem a társadalom védelme, a megelőzés, az elkövető megjavítása, ezért azt alkalmassá kell tenni a célok elérésére. Az I. büntető novella hatályba lépésekor ezeket a célokat már deklarálták.

Nagyon eltérőek azonban ez elkövetések motívumai. Vannak, akik megtévedtek, vagy, ahogyan arra Liszt is utalt, megbotlottak, mások már életelvüknek tekintik a bűnözést, azaz komoly bűnözői karrierrel rendelkeznek. Nem ritkán, egyébként tisztességes, dolgos, családjáról gondoskodó ember követ el bűncselekményt. Másoknál a züllött életmód torkollik bűnözésbe.

Vannak, akiket megrettent maga az elkövetett bűncselekmény gondolata és mindent megtesznek az okozott sérelem orvoslására. Őszintén feltárják a bűncselekményt, megbánták tettüket és az okozott kárt megtérítették. Ők nem bűnözők, csak bűnelkövetők.

Másokat hidegen hagy minden, még helyeselik is a történteket. Ők bűnöző bűnelkövetők. Súlyos hiba lenne tehát egyenlően mérni mindent és mindenkit. „A törvényhozói bölcsesség az élet végtelen változatosságára tekintettel adott tág lehetőségeket a bíróságok kezébe, megkívánva adott esetben a szigort, más esetekben a humánumot, a messzemenő megértést és rugalmasságot.”[12]

A rendelet általános indokolása

Ahogyan Irk Albert is utalt a novella indokolására, megállapíthatjuk, hogy mind az általános, mind a különös indokolás, figyelembe véve a tudomány akkori állását, sorra vette azokat az okokat, amelyek a koncepcionális szintű módosítást megalapozták.

Az I. büntető novella általános indokolása, mintegy -kiindulásként, mindjárt az elején rögzítette, hogy a Btk., amit annak vitája során is megállapíthattunk, egészében véve receptív feldolgozása a német, osztrák, francia, olasz és belga büntető törvényhozás és büntetőjogi tudomány korabeli állásának. Tulajdonképpen csak a büntetési rendszer tekintetében tér el a hivatkozott jogrendszerektől annyiban, hogy a hosszabb tartamú és súlyosabb nemű szabadságvesztés büntetéseknél az angol fokozatos, illetőleg az írországi Crofton-rendszert vette át.

A Btk. és a Kbtk. hatályba lépése óta három évtized telt el, amely idő alatt a mintául szolgáló európai büntetőjogi tudomány, és a törvényalkotás több irányú, és nagyobb léptékű haladást mutatott fel, különösen a bűncselekményekkel szemben folytatott küzdelem eszközei terén, mint a magyar jogalkotás.[13]

Utalt továbbá a gyakorlati alkalmazásra, és teheti ezt alappal, hiszen a rendelkezésre állt három évtized több mint elegendő egy jogszabály akár gyermekbetegségeinek, akár strukturális hibáinak meghatározására.

Nem meglepő körülmény az, amire az indokolás is rámutat, miszerint a magyar büntetőtörvény hiányosságai részben közösek azokkal a törvénykönyvekkel, amelyeknek felhasználásával készült, de amelyeket több olyan államban, ahol hatályban voltak, időközben új törvényekkel egészítettek ki, módosítottak vagy teljesen hatályon kívül is helyeztek.

Kitért a tudományos közegre, miszerint a novella előkészítésében közreműködő jogtudomány, mintegy szűrőként visszatartotta a túlzó és alaptalan módosítási igényeket, azonban hagyta a helyes elveket és eszméket érvényesülni.[14]

Különösen fontos érdeme az indokolásnak az, hogy elismerte és magáévá tette a hivatkozott három évtized tudományos kutatásainak ide vonatkozó megállapítását. Ennek értelmében nemcsak a bűncselekményeknek jogi fogalmát kell tekintetbe venni, nem csupán a bűntettek és vétségek törvényi tényállását kell pontosan meghatározni, hanem mind a büntető törvényhozás, mind a büntetés végrehajtása során különös súlyt kell helyezni az elkövetők egyéniségére és arra is, hogy a büntetendő cselekmények elkövetésének szaporodását, a megelőzés és a büntetés-végrehajtás eszközeivel szorítsák vissza.

Az elkövető személye, vagyis az egyéniesítés elvének alkalmazásában az indokolás a törvényhozás elé célként tűzte ki az első alkalommal bűncselekményt elkövetők eltérő kezelését. Természetesen szűkítette ezt a kört, amikor kielemezte, hogy ezek az elkövetők gyakran csak megtévedt, alkalmi elkövetők, így különösen azok, akik menthető emberi okokból és nem aljas indokból követték el a bűncselekményt. Külön említette a fiatalkorúakat, akik esetében az elkövetéshez vezető körülményeket, helyes felismerés szerint, többnyire társadalmi környezetük hatása idézi elő.

Az eltérő kezelés vonatkozásában lehetőségként említette, hogy ezt az elkövetői kört lehetőleg ki kellene vonni a szabadságvesztés büntetés megbélyegző, és a rövid tartamú szabadságvesztés büntetés rendszerint negatív hatása alól.

Nem kivonva magát Liszt elméletének hatása alól, az indokolás leszögezte, hogy a büntetés végrehajtása terén szerzett tapasztalatok bebizonyították, hogy a rövid tartamú, főleg az egy-két napi fogház- és elzárás büntetés alkalmazása gyakran több bajt okoz mind az elítélteknek, mind az államnak és társadalomnak, mint amennyi jó hatással jár.

A rendelet részletes indokolása

A francia–belga rendszer szerint a bíróság a terhelttel szemben – bizonyítottság esetén – minden esetben az elkövetett cselekménnyel arányos büntetést szab ki, egyúttal azonban, ha a körülmények indokolják, meghatározott próbaidőre felfüggeszti annak végrehajtását. Ha az elítélt a próbaidő alatt újabb bűncselekményt nem követ el, a felfüggesztett materiális büntetés végrehajtása elmarad.

A javaslatot előterjesztő igazságügyi kormány az intézmény belga–francia rendszert fogadta el. [15]

Az intézmény több ellenzője, különösen a német és az osztrák jogászok, ahelyett a feltételes megkegyelmezést ajánlották. A büntetés feltételes felfüggesztésétől a megkegyelmezés azonban merőben különbözik, hiszen ezt a kedvezményt az elítélteknek nem a bíróság, hanem egy általános felhatalmazást tartalmazó legfelsőbb kegyelmi tény alapján, a kormány adja meg.

Ezt a megoldást a javaslat nem fogadta el. A kegyelmezés célja és természete szerint a büntető igazságszolgáltatásnak csakis kivételes, kisegítő intézménye lehet, mely akkor kerülhet alkalmazásra, ha konkrét esetben a méltányosság vagy az igazságosság követelménye még – kivételesen – a törvény vagy a bírói ítélet ellenére kívánja. A feltételes megkegyelmezés intézménye a kegyelmezés jogát az igazságszolgáltatás rendes eszközévé tenné és a bíró hatásköréből olyan feladatokat vonna el, amelyeknek a bíró az elítélt egyéniségének, életviszonyainak és az eset összes többi körülményeinek közvetlen ismeretében, a büntetés feltételes felfüggesztésének alkalmazásával jobban felelhet meg.[16]

Fentiek tükrében, amennyiben a jogalkotó elfogadta volna a megkegyelmezés alkalmazását a felfüggesztés helyet, bár névleg nem, de ténylegesen kivezette volna a jogrendszerből a kegyelem intézményét.

A büntetés feltételes felfüggesztése jogi természetét tekintve, a visszaesés megelőzésére sok esetben alkalmas büntetési nem.

Sem az 1843. évi javaslat, sem a hetvenes években készült Btk. nem fogadta él alapelvéül a klasszikus büntetőjogi iskola egyoldalú, merev állásfoglalását. A Btk. alapelve nem az erkölcsi igazság egymagában, ebből következően nem is egyedül a bűnhődés. A büntetőtörvény az igazság és a hasznosság egyesített elveiből képzett alapelven nyugszik.[17]

A tárgybeli javaslat – az indokolása szerint – a célszerűség elvének tágabb teret enged, mint a Btk. engedett, hiszen annak eszköztárát úgy bővíti, hogy alapelveiből közben nem enged, és a sokat hivatkozott erkölcsi igazság követelményétől sem kíván eltérni.

Az erkölcsi igazság nem kíván materiális büntetést. A büntetés lényege az államnak, a közhatalom jogi és erkölcsi felfogását képviselő bíróságnak a – célravezető módon történő – tiltakozása a bűncselekményben rejlő jogsértés ellen.[18] Szögezzük le, hogy általában az ember nemcsak a fizikai fájdalmat és hátrányt érzi valóban hátránynak, vagy éppen büntetésnek, hanem éppen úgy, vagy éppen súlyosabbnak az erkölcsi, lelki eredetű, vagy célú negatív következményeket is.

Az előterjesztő álláspontja a novellát illetően tehát az volt, hogy az erkölcsi büntetés, megfelelő viszonyok között, igenis hatásos és – néha – egyedül igazságos büntetés. Kielégíti a bűncselekménnyel sértett erkölcsi igazság követelményeit.

Az intézmény tekintetében hangsúlyozta, ahogyan tette ezt például Fayer László is, hogy az soha nem volt teljesen ismeretlen. „A család, a társadalom, az államélet állandóan élt vele.” A büntetőtörvényekből csak ideiglenesen maradt ki, az újabb kodifikációk, mint pl. az olasz, visszaállították, a bírák ma alkalmazzák.[19]

Az általános művelődés a büntetések enyhítésére vezethet. A művelt embert, akinek fokozott erkölcsi igényei vannak, kisebb erővel lehet megfékezni, mint az érzéketlen, durva elkövetőt. A büntetőjog enyhítést mutató iránya történelmi tény s a művelődés terjedésének természetes következménye.[20]

A javaslat álláspontja szerint a szabadságvesztést vagy a pénzbüntetést megállapító, de egyúttal feltételesen felfüggesztő ítélet, több az egyszerű bírói rosszallásnál, amit egyebekben magában foglal, annál sokkal szigorúbb büntetés. A felfüggesztés ténye nem szünteti meg a büntetést, nem fosztja meg a maga erkölcsi jellegétől és súlyától, nem hagyja, büntetlenül a cselekményt, bármennyire is ezt állítják az intézményt ellenzők.

A bűntettesek jelleme és életviszonyai nem egyformák. A büntetés hatását is különbözően érzik, vagy értékelik. A kriminalitásra hajlamos, a visszaeső bűnelkövetőkre még a szigorú materiális büntetés is alig gyakorol erkölcsileg javító, integrációt elősegítő átalakító hatást, ezek gyakran még a hosszú szabadságvesztés büntetést is őszinte megbánás nélkül töltik el.[21]

De a bűnösség súlyára nagy fokban a bűntettes egyénisége irányadó és a próbára bocsátás – mint az egyéniesítés egyik legalkalmasabb eszköze – csak kitolja az ítélet határozottá válását, hogy csak abban az esetben váljék esetleg végrehajthatóvá, amikor – az elítélt figyelemmel kísérését követően – az indokolttá vált.

Csemeginek részben, Irknek utólag teljes mértékben igaza volt, amikor arra mutattak rá, hogy a feltételes elítélés, vagy felfüggesztett végrehajtás valamilyen szinten pótlék a büntetések rendszerében, ahogyan ezt a javaslatot előterjesztője sem tagadta. Az indokolás szerint ugyanis, amíg a büntetés felfüggesztésének létjogát az erkölcsi igazság szempontjából az egyéniesítés elve biztosította, célszerűségének legfőbb indoka, hogy a rövid tartamú fogház- és elzárás büntetés pótlására alkalmasnak mutatkozott.

Akivel szemben indokolt a büntetés, és akivel szemben alkalmas a büntetés, annak az azzal járó erkölcsi hatás megfelelő hátrányos jogkövetkezmény. Az ő esetében komoly hatást gyakorol rá már magában véve az elítélés ténye.

Ezt a célt sokszor csak úgy szolgálhatja, ha büntető hatalmát a tettes egyéniségéhez és életviszonyaihoz alkalmazva nemcsak azt érezteti az elítélttel, hogy az állam meg tudja torolni a jogsértést, hanem egyúttal azt is, hogy meg tud bocsátani azoknak, akik bizonyították, vagy legalábbis bizonyossá tették, hogy cselekményüket megbánták, és igyekeznek hasznos tagjává válni a társadalomnak. A büntetés feltételes felfüggesztésében így ugyanis mintegy alternatív büntetés megállapítása rejlik.

E megbocsátás lehetősége nélkül a büntetőhatalom gyakorlása nem lehet minden esetben igazságos és eredményes.

A büntetés feltételes felfüggesztése azonfelül, hogy alkalmas esetekben nélkülözhetővé teszi a rövid tartamú szabadságvesztés büntetést, a büntetés egyik céljának, az újabb cselekmények elkövetésétől való visszatartásnak eredményesebben felelhet meg. Ha ugyanis a büntetéstől való félelem visszatartó hatást gyakorol, úgy fokozott a visszatartó hatás, ha az elítélt már kiszabott, de mégis elkerülhető büntetéssel áll szemben.[22]

A felfüggesztés intézményének alátámasztásául, és a rövid tartamú szabadságvesztés intézményének némiképp cáfolatául – igazodva a kor jogtudományi fejlődésének újabb hullámához – kiemelte az indokolás, hogy a rövid tartamú szabadságvesztés büntetés kedvező, javító hatást az elítéltekre – már csak rövid tartamára is tekintettel – nem gyakorolhat, azonban az ellenkező hatás, főleg az ismételt büntetések esetében sokkal hamarabb jelentkezik. Azaz, az elítélt hozzászokik a börtön-környezethez, felveszi a börtön-szokásokat, igazodik az „elzárt világ” szereplői által kialakított szabályokhoz, és újabb lépést tesz a kialakult bűnözői karrier felé.

Ahogyan Irk Albert elemzésében is láthattuk, nyilvánvaló, hogy az indokolásnak is ki kellett rá térnie, nem kevésbé fontos az a gazdaság-politikai szempont, hogy az elítéltet az ilyen ítélet nem ragadja ki munkaköréből, nem teszi ki őt vagy családját a nyomornak, nem készteti újabb bűncselekmény elkövetésére, ahogy egyebekben azt akár mai példával is illusztrálhatnánk a megélhetési bűnözés esetében.

Nem véletlenül utaltunk rá, hogy a felfüggesztett büntetés intézménye bevezetésének egyik fő akadályát a nyilvántartás hiányában láttuk. Az indokolás erre a kérdésre részletesen tért ki, és igyekezett minden további kétséget eloszlatni.

Tehát, ami a nyilvántartás hiányát illette, ennek megszüntetéséről a büntető perrendtartás életbe léptetéséről szóló törvénycikk 26. §-a ekkorra már gondoskodott, és ahogyan azt Kármánnál olvashattuk, az erre vonatkozó rendeletet a jogalkotó szintén előkészítette, és a novella hatályba lépésével egyidejűleg általános hatállyal életbe is lépett.

A felfüggesztés hatálya – főbüntetés, a felfüggesztés kizárása

A javaslat szerint a bíróság különös méltánylást érdemlő okból felfüggesztheti az egy hónapot[23] meg nem haladó tartamban kiszabott fogház- és elzárás büntetést, valamint a pénzbüntetést, ha ettől az elítélt magaviseletére egyéniségének, életviszonyainak és az eset összes többi körülményeinek figyelembevételével kedvező hatást vár.[24]

A javaslat indokolása, illetőleg elfogadását követően a novella a felfüggesztés pozitív feltételeiként állapította meg a különös méltánylást érdemlő okot, illetőleg, ha a büntetés felfüggesztésétől kedvező hatást vár. Erre tekintettel mondta az indokolás, hogy a felfüggesztés a tettes egyéniségének értékelése alapján lényegében célszerűségi és nem büntetésenyhítési eszköz.[25]

Földvári József ebben a körben felvettette, hogy abból a körülményből – amit maga a miniszteri indokolás is megerősített, nemcsak a novella, de a későbbi 1930-as „saláta-jogszabály” indokolása során is –, miszerint az intézmény nem büntetésenyhítési eszköz, az következett, hogy a bíróság a büntetés végrehajtásának felfüggesztését nem indokolhatta azokkal a körülményekkel, amelyeket a felfüggesztett büntetés mértékének meghatározásakor enyhítő körülményként értékelt.[26]

Fel kellene vetnünk ennek nyomán azt a kérdést, hogy tekintettel szabályozás diszpozitív jellegére, hogyan alakulnak a Földvári által felvetettek abban az esetben, ha a bíróság utóbb – ítéletét megelőzően, valamilyen oknál fogva – akként határoz, hogy a büntetés végrehajtását mégsem függeszti fel. Ebben az esetben nyilván, amit eddig a felfüggesztést alátámasztó körülményként értékelt, ezt követően már enyhítő körülményként értékelhet.

A büntetés felfüggesztésének kriminálpolitikai hatása nem a terhelt életkorától, hanem annak egyéniségétől függ, emelte ki Irk Albert. Erre tekintettel azt nemcsak a felnőttek, hanem a fiatalkorúak esetében is alkalmazni kell. Ez azonban csak egy megerősítés Irk Albert részéről, hiszen a javaslat indokolása kitér erre a körülményre, és tudjuk, hogy a novella második fejezete bevezette a fiatalkorúak esetében is a tulajdonképpeni felfüggesztés intézményét.[27]

Összehasonlításképpen, a belga és több svájci kantonbeli törvény szerint a hat hónapot meg nem haladó, az 1891. évi francia, a luxemburgi, a portugál, a dán, a norvég törvény szerint minden fogházbüntetés felfüggeszthető.

Az ebben a körben kodifikált külföldi törvényjavaslatok tehát szélesebb körben biztosították felfüggesztés jogát, így az osztrák javaslat is a három hónapot meg nem haladó, az 1903. évi svájci javaslat, pedig minden fogházbüntetésre.

A magyar javaslat, ha úgy tetszik, ennél jóval szűkebb marokkal mérte a kedvezmény lehetőségét, ezt az indokolás maga is megjegyzi, ugyanakkor a statisztikára támaszkodva rögtön cáfolja is.[28]

A cselekmények általános tárgyi súlyára és társadalmi veszélyességére tekintettel a javaslat a felfüggesztés kedvezményét azokra a cselekményekre korlátozza, melyek a törvény általános szabályai szerint vétséget vagy kihágást képeznek, melyekre tehát a törvény fogház-, elzárás- vagy pénzbüntetést állapít meg.

Ide tartozott a bűncselekmények zöme, százhuszonöt vétség és az összes kihágás.

Azok a cselekmények, melyek a törvény szerint bűntettet képeztek, már tárgyi súlyuknál fogva mélyen sértik a jogrendet és így azoknál a jogalkotó nem látta igazolhatónak a felfüggesztést, illetőleg annak lehetőségét; sőt attól tartott, hogy az könnyen a jogérzet sérelmét okozhatta volna. Ezért is a javaslat a bűntetteket a kedvezmény alól általában kivette.

Kivette ugyanakkor az államfogház büntetést is a kedvezmény köréből, tekintettel az államfogház alkalmazási körére, alapvetően kedvezményes jellegére, és azon elítéltek tekintetében, akiket államfogház büntetésre ítélt a bíróság.[29]

Kiemelte az indokolás, hogy nem tagadható, hogy a súlyosabban minősülő cselekményeknél gyakran nagy szerepet játszik a szenvedély, az elkeseredés, a nyomor, de a bíróságnak módjában áll, hogy e tényezőket a bűnösség megállapításánál vagy a büntetés kiszabása során méltányolja. A büntetés felfüggesztésének intézménye, illetőleg az erkölcsi felfogás még nem tette lehetővé, hogy a felfüggesztés a tárgyilag súlyosabb cselekmények esetében is alkalmazható legyen.

A felfüggesztés hatálya– mellékbüntetés, a felfüggesztés kizárása

A pénzbüntetés a javaslat szerint felfüggeszthető. A pénzbüntetés mértékéhez nem fűz kommentárt a javaslat, vagyis nem korlátozza annak mértékét.

A pénzbüntetéssel sújtott cselekmények általában enyhébbek, mint a szabadságvesztés büntetéssel sújtottak, következésképpen nem méltányos, ha a törvény kizárta volna a felfüggesztés kedvezményének köréből. Erre tekintettel, szinte természetes, hogy az ebbe a körbe eső cselekmények esetében a jogalkotó a felfüggesztés kedvezményét megengedte.

A szabályozás filozófiáján túl, egyéb okok is szóltak a pénzbüntetés felfüggesztése mellett, melyek, ha úgy tetszik a jogalkotó józan belátóképességét ábrázolták. Ha a pénzbüntetés végrehajtható, végrehajtása a szegényebb embert évekre visszavetheti azzal, hogy összegyűjtött kis vagyonát a büntetés kifizetése egyszerre felemészti.

Az indokolás külön érdeme, hogy képes volt arra, hogy azt az emberi tulajdonságot is értékelje, miszerint az önérzetes ember szívesebben felajánlja ezt a vagyont, még ha anyagi pusztulásával is jár, minthogy fogházbüntetést kelljen kiállnia. A megtakarítás elvesztése megzavarhatja a személyes környezetének egyensúlyát, adott esetben sokkal súlyosabb hátrányt okozhat, mint ami a büntetés valóságos célja.[30]

Következetesen vallotta, hogy a büntetés felfüggesztésének hatályát a mellékbüntetésként kiszabott pénzbüntetésre is ki kell terjeszteni, mert a pénz mellékbüntetésnek ugyanaz a természete és célja, mint a főbüntetésként kiszabott pénzbüntetésé.[31] Szükségképpen ugyanaz a hatása az elítéltre nézve, mint a főbüntetésnek; behajthatatlanság esetén éppen úgy át kell változtatni szabadságvesztés büntetésre.

A javaslat a halmazat büntetését nem zárja ki a kedvezményből, mert az egyes cselekmények tárgyi súlya a halmazat által nem növekszik, a vádlott egyéni bűnössége pedig, ha a bíróság csak kis büntetést állapít meg, nem megy túl azon a mértéken, melyben a javaslat a felfüggesztést még indokoltnak tartja. E tekintetben a külföldi törvények sem tesznek semmi megkülönböztetést.

A pénzmellékbüntetésen kívüli mellékbüntetések – tehát a fel nem függeszthető mellékbüntetések – kezdő időpontja a büntetés felfüggesztése esetében az ítélet jogerőre emelkedésének napja.

Ebben a körben a jogalkotónak azt kellett mérlegelnie, hogy azt az ítélet jogerőre emelkedésének vagy a próbaidő leteltének napjára lehetett tenni. Az indokolás szerint, az utóbbi esetben azokkal szemben, akiknek büntetését végrehajtották, mintegy három évi sérelmet szenved, mert politikai jogait csak a próbaidő sikeres elteltét követően kezdődő, az ítéletben meghatározott időt elteltét követően nyerhette volna vissza, amely már aránytalanságot okozhatott volna. Aránytalan lett volna már csak azért is, mert, ha a próbaidő sikeresen telt el, az elítélt következésképpen méltónak bizonyult a kedvezményre, így arra sem méltatlan, hogy a például politikai jogait korábban gyakorolhassa újra.[32]

A felfüggesztés alkalmazásának elvei

Ahogy a korábbiakban kifejtettük, a felfüggesztés alkalmazása körében az indokolás kiemelte, hogy a bírónak figyelembe kell vennie, hogy a felfüggesztés célszerűségi és nem büntetésenyhítési eszköz, és semmiképpen sem a Btk. rendkívüli enyhítést szabályozó 92. §-nak a tovább gondolása. Az egyenesítésből az is következhet, hogy a bíróság esetleg súlyosabb büntetést szab ki akkor, amikor azt felfüggeszti, mintha azonnal végrehajtaná.

A felfüggesztés mégis kedvezmény, csak az arra alkalmas, illetőleg arra méltó terhelttel szemben alkalmazható, aki bűncselekmények elkövetésére nem rendezkedett be, hanem arra pillanatnyi megingás, vagy élethelyzeti jelenség vezette, és aki előreláthatólag mindent megtesz a cselekménye következményeinek elhárítására, megbánó magatartást tanúsít.

Az indokolás felhívta a figyelmet a 3. § rendelkezéseire, amely két okból is jelentős. Egyrészt a felfüggesztés lényegét fejezi ki akkor, amikor úgy szabályoz, hogy a bíróság által kiszabott büntetés végrehajtása elmarad, ha a terhelttel szemben a törvényben meghatározott idő – három év alatt – alatt eljárás nem volt folyamatban.

Indirekt módon szabályoz a hivatkozott szakasz, és ezen keresztül a javaslat nem bízza a bíróságra a próbaidő szabad meghatározását. Ennek oka, fejti ki az indokolás az, hogy a bíró ilyen jellegű szabadsága egy új intézmény esetében könnyen jogbizonytalansághoz vezethetne. Méltányos és szükséges is egy minimális időtartam megállapítása, melyen belül a legenyhébb büntetésre ítélt is a felfüggesztés kontroll hatása alatt álljon. A javaslat szerint viszont szükséges, hogy a próbaidőn túl ellenőrzés alatt legyen az elítélt.

A javaslat – a kedvezmény körébe tartozó cselekmények körére is figyelemmel – a próbaidőt egységesen állapította meg. A felfüggeszthető büntetés legnagyobb mértékét tekintve, a javaslat a vétségekre három évben állapította meg a próbaidőt, amely így valamivel rövidebb, mint az elévülés ideje.

Rámutat, ismételten az intézmény alátámasztása érdekében, hogy az elévülés alatt az elítélt az állam büntető hatóságai elől bujkál, az állam akaratának, és tegyük hozzá büntető hatalmának érvényesülését akadályozza, nincs állandó ellenőrzés alatt, míg az, akinek büntetését felfüggesztették, törvényes kedvezményt élvez, többé-kevésbé egyfajta felügyelet alatt áll. Emiatt indokolt, hogy a próbaidő mértéke ne érje el az elévülés mértékét.

Szubjektív kizárási okok és az eredményesség

Az indokolás rámutat, hogy a javaslat a 2. §-ban feltétlenül kizárja a kedvezményből azt, aki a cselekményt aljas indokból követte el. Éppen úgy, mint azokat a visszaesőket, akik a cselekményt az utolsó elítélésüket követő 10 éven belül követték el.

A visszaesésnek tehát nincs kizáró hatása akkor sem, ha a büntetés kiállása óta tíz év eltelt, illetőleg az elítélt kegyelmet kapott.

Ebben a rendelkezésben – ahogyan arra az indokolás is utalt – az elévülés alapgondolata, illetőleg a rehabilitáció fedezhető fel. Röviden, akivel szemben nem merült fel a büntetőeljárás szükségessége meghatározott hosszú időtartamon keresztül, arra úgy lehet tekinteni, mint aki egyáltalán nem követett volna el semmit. Az újabb és a régebbi bűncselekmény kapcsolata tulajdonképpen kizárható. Nem jelenthető ki, hogy a korábbi büntetés nem ért volna célt, az utóbbi esetében újabb élethelyzetet kell értékelni.

A próbaidő tartama, tartalma

A próbaidő kezdő időpontja az ítélet jogerőre emelkedésének napja.

A próbaidő alatt az elítéltnek jól kell viselkednie. Hogy mit jelent ez, vagy mit ért a jogalkotó a jól viselkedés alatt, a javaslat nem részletezi, ezzel szemben azokat az eseteket sorolja, fel, amikor a felfüggesztett büntetést végre kell vagy lehet hajtani. Ebből következően a próbaidő alatt nem követhet bűncselekményt az elítélt.

A felfüggesztés mint kedvezmény elvesztésének szabályai, abszolút és relatív okok

A 4. és 5. § a felfüggesztés kedvezményének elvesztését szabályozza. A 4. § szerint a felfüggesztett büntetést végre kell hajtani, ha a próbaidő alatt elkövetett cselekmény miatt, a próbaidő eltelte előtt indított új eljárásban a bíróság a terheltet bűntett miatt elítéli vagy ellene szándékos vétség miatt fogházbüntetést állapít meg.

Kiemelendő, hogy ebben az esetben nincs helye összbüntetésbe foglalásnak, a büntetéseket folyamatosan kell letölteni. Ezzel a rendelkezéssel, olvasható az indokolásban is, a jogalkotónak határozottan az volt a célja, hogy ezzel is büntesse azt, aki a felfüggesztésre utóbb érdemtelenné vált.[33]

Ki kell emelni, hogy a fentebbi megfogalmazásból egyenesen következik, és erre az indokolás is rávilágít, hogy nem szükséges az, hogy az új eljárásban a bíróság még a próbaidő alatt hozza meg az ítéletét, ez ugyanis lehetőséget adna a terheltnek arra, hogy az eljárás esetleges elhúzásával meneküljön a felfüggesztés lényegi következménye alól, és csak az újabban elkövetett cselekménye miatt feleljen. Ebben a vonatkozásban a javaslat a dán mintát fogadta el.[34] Ez azt is jelenti, hogy akinek a vonatkozásában az új eljárás a próbaidő leteltét követően indult, a próbaidő alatt elkövetett cselekmény miatt, a felfüggesztett büntetés végrehajtását nem rendelhették el, azonban azt a tényt, hogy a cselekményt mikor követte el, a bíróság súlyosító körülményként értékelhette.

Ahogyan az indokolás is fogalmazott, illetőleg, ahogyan azt az 4. § is tartalmazza a bíróságnak lehetősége nyílt arra, hogy mérlegelje azt, hogy a felfüggesztett büntetés végrehajtásáról határozzon.

A bíróság így az idézett szakasz első fordulatán kívüli, azaz az enyhébb beszámítás alá eső esetekben, amilyenek a gondatlanságból elkövetett és a csak pénzbüntetéssel sújtott, úgyszintén az államfogházzal büntetett, tehát más jellegű vétségek, valamint a kihágások esetében, vizsgálat tárgyává tehette, hogy az elítélt állandó életmódjára utalnak-e, vagy csak alkalmi esetekről szólnak, melyeket súlyosabban minősíteni azonban nem lehet. Ugyanilyen jogot adott a javaslat akkor is, ha a bíróság az újabb eljárásban felmentő ítéletet hozott, de arra magánindítvány visszavonása adott okot. Ezekben az esetekben ugyan el nem ítélte a bíróság a terheltet, de a felfüggesztés kedvezményére nyilvánvalóan méltatlanná vált.

Az 5. § azokat az eseteket határozta meg, a mikor a vádlott még a felfüggesztő ítélet meghozatala előtt követett el valamilyen bűncselekményt, és emiatt ellene a próbaidő alatt még folyamatban volt az eljárás, vagy az emiatt, még előbb hozott ítélet, csak a próbaidő alatt jut a bíróság tudomására. Ilyenkor a Btk. rendes szabályai szerint összbüntetés kiszabásának volt helye, mert az egyes cselekményeket nem választotta el egymástól a büntetés felfüggesztésében rejlő bírói figyelmeztetés.

Nem zárható ki ugyanis, hogy ha a felfüggesztő ítélet hozatalánál a bíróságnak tudomása lett volna az összes cselekményekről, az esetleg fel is függeszthető összbüntetést kellett volna megállapítania. Az elítélt nem juthat kedvezőtlenebb helyzetbe azzal, hogy a bíróság erről nem bírt tudomással, és csak utólag értesül arról, hogy a vádlott már a próbaidő előtt követett el valamilyen bűncselekményt.

A törvénykezés egyszerűsítéséről szóló 1930. évi XXXIV. törvénycikk

Finkey Ferenc álláspontja szerint is, a bűntettet elkövető egyes személyek börtönbe zárása személyiségének további fejlődése szempontjából több hátránnyal járhat, mint haszonnal. Az ilyen személyiségű bűnelkövetőkkel szemben van szükség a büntetés végrehajtásának feltételes felfüggesztésére.

A feltételes elítélés célszerűsége tekintetében hazánkban teljesen egységes felfogás alakult ki, amely állhatatos, ám szakmailag megalapozott, kulturált ostromot indított a jogalkotó álláspontjának megváltoztatása érdekében. A viták, ahogyan azt tapasztalhattuk, a századforduló tájékán már lezajlottak, és ezek eredményeképpen került sor az I. büntető novella megalkotására. Az itt bevezetett feltételes elítélés intézménye a gyakorlatban bevált, úgy, hogy még a szocialista jogrend bevezetése előtti időkben sor került az alkalmazási lehetőségek bővítésére.[35]

Az Országgyűléshez benyújtott javaslat 113. § Az 1908. évi XXXVI. tc. 1. és 2. §-a akként módosul, hogy a fogházbüntetés végrehajtása feltételes felfüggesztésének korlátjaként az 1. §-ban megállapított egy hónap helyébe három hónap lép, a 2. §-nak 1. pontja pedig hatályát veszti.[36]

A javaslat 113. § miniszteri indokolása szerint lényegesen tovább fejlesztette a büntetés végrehajtása feltételes felfüggesztésének rendszerét is, amikor az erre nézve, a hatályos jogban foglalt korlátozásokat enyhítette, azaz megemelte a kedvezmény alkalmazása során figyelembe vehető büntetési tétel tartamát.

Alapvetően nem változott a jogpolitikai álláspont, ahogyan az intézményt megalapozó szakmai érvek sem.  A jogalkotó kitartott amellett az álláspontja mellett, miszerint a rövidtartamú szabadságvesztés-büntetés káros hatásai közismertek.[37] Ezen hátrányok elkerülésének egyik igen alkalmas módja – a miniszteri indokolás szerint – a büntetés végrehajtásának feltételes felfüggesztése. Ennek az intézménynek alkalmazási körét, tekintettel a figyelembe vehető büntetési tétel mértékére, azonban igen szűkre szabta az 1908. évi XXXVI. törvénycikk.[38]

Ismételten megjegyzéssel kell élnünk, hiszen a miniszteri indokolás, itt a korábbi álláspontját megváltoztatta, amennyiben a novella által meghatározott – felfüggeszthető – büntetés mértékét már kevésnek találja. Ez a véleményváltozás talán annak is köszönhető, hogy az intézmény bevezetése óta eltelt két évtized, már elegendő tapasztalat szerzésére adott lehetőséget mind a jogalkalmazónak, és a jogalkotónak.

A törvényjavaslat előterjesztéséig eltelt időszak vonatkozásban, az előterjesztő azt a következtetést tudta levonni, hogy a bíróság nem esett túlzásba a feltételes felfüggesztés alkalmazásában. Így már magának az intézménynek alapgondolatával is megegyezett, hogy az alkalmazásának lehetőségét a törvényhozás kiterjesztette.

A miniszteri indokolás szerint a javaslat keretében azonban ennek a kiterjesztésnek eljárási jelentősége is van, figyelemmel arra, hogy azt prognosztizálta, hogy egyúttal a bírói munkát csökkenteni fogja azzal, hogy megnő az első fokon befejezett ügyek száma. Így az eljárás gyorsítására is hatással lesz a feltételes felfüggesztés kiterjesztése.[39]

Ezekből a megfontolásokból kiindulva a jogalkotó azt tervezte, hogy még a büntetőtörvények általános revíziója előtt tovább fejleszti ezt a jogintézményt és egyfelől három hónapban szabja meg a felfüggeszthető fogházbüntetés legmagasabb tartamát az eddigi egy hónap helyett, másfelől pedig azt is lehetővé teszi, hogy felfüggesztésnek akkor is legyen helye, ha a bűncselekmény a törvény értelmében bűntett és csak a Btk. 92. §-nak alkalmazásával minősül a Btk. 20. §-hoz képest vétséggé. Lehetnek ugyanis esetek, amikor az ilyen büntetés végrehajtása is nagyobb kárral járna, mint a végrehajtás elmaradása.[40]

 


A szerző doktor-jelölt, Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar, Doktori Iskola

[1]  Vö.: Földi András – Kelemen Miklós – Kisteleki Károly – Márkus Eszter – Rigó Balázs – Siklósi Iván: Összehasonlító jogtörténet, ELTE Eötvös Kiadó, Budapest 2014., Közvetítő büntetőjogi iskola.

[2]  https://www.arcanum.hu/en/online-kiadvanyok/Lexikonok-a-pallas-nagy-lexikona-2/n-12D43/nemzetkozi-buntetojogi-egyesulet-131D9/ (2017. 10. 17. 10:38), Balogh Ágnes, Tóth Mihály: i. m. 13. oldal.

[3]  Földvári József: A büntetés tana, Közgazdasági és Jogi Tankönyvkiadó, Budapest 1970. 437. oldal.

[4]  Földvári József: i. m. 437. oldal.

[5]  Irk Albert: A büntetőjog átalakulása, Kolozsvár 1915. 97. oldal 332. oldal.

[6]  Bárándy Péter: A feltételes elítélés megjelenése a magyar büntetőjogban az I. büntető novella révén., Jubileumi Tanulmányok. Magyar Büntetőjogi Társaság. 2011. 109–110. oldal, Edvi Illés Károly: A Magyar Büntetőtörvénykönyv magyarázata, Budapest 1909. 511. oldal.

[7]  „Korszakalkotónak mondjuk a képviselőház tárgyalásain immár keresztül ment javaslat ujitásait, habár több kérdésben más megoldást, tartottunk volna helyesnek, mert lehetővé teszi a reform, hogy évenként ezer és ezer ember mentessék meg a fogház szégyenétől, az erkölcsi elzülléstől, sokszor az anyagi végromlástól.” [Kiss Albert: A Btk. novellája, Jogtudományi Közlöny 1908. 43. évf. 23. szám, 199. oldal]

[8]  Bárándy Péter: i. m. 109–110. oldal.

[9]  Földvári József: i. m. 438. oldal.

[10]  Irk Albert: A büntetőjog átalakulása, Kolozsvár 1915. 97. oldal.

[11]  Franz von Liszt: Strafrechtliche Aufsätze und Vorträge zweiter Band, Berlin 1905., 241. oldal. Vö.: Die Reform der Freiheitsstrafe, 511–512. oldal „(…) das Freiheitsstrafensystem unserer Reichsgesetzgebung ist eine grosse offizielle Lüge (…)”.

[12]  Dr. Lukács Tibor: A bűn és a büntetés, Minerva, Budapest, 1981. 87–98. oldal.

[13]  Vö. Irk Albert: i. m. 98–100. oldal.

[14]  Vö.: Irk Albert: i. m. 97–101. oldal.

[15]  Vö.: Irk Albert: i. m. 97–101. oldal.

[16]  Az Országgyűlés Képviselőházának Irományai XIV. kötet, Budapest, Pesti Nyomda Részvénytársaság 1907. 531–578. szám, 566. szám 425. oldal.

[17]  Irk Albert: i. m. 101. oldal Vö.: Az Országgyűlés Képviselőházának Irományai XIV. kötet, Budapest, Pesti Nyomda Részvénytársaság 1907. 531–578. szám, 566. szám 422–425. oldal.

[18]  Vö.: Vókó György: Büntetési teóriák racionalitásai, Büntetőjogi Szemle 2012/1. szám, 40–41. oldal.

[19]  Az Országgyűlés Képviselőházának Irományai XIV. kötet, Budapest, Pesti Nyomda Részvénytársaság 1907. 531–578. szám, 566. szám 426. oldal.

[20]  Vö.: Fayer László: A feltételes elítélésről, Jogtudományi Közlöny 1902, 37. évf. 5. szám, 37. oldal.

[21]  Vö.: Lukács Tibor: i. m. 87–98. oldal.

[22]  Vö.: Liszt

[23]  Irk Albert már 1915-ben Bernolák után azt javasolta, hogy az egy hónapot a jogalkotó, legalább hat hónapra módosítsa. Ebben a körben jelezte, hogy a későbbiekben sem Angyal, sem pedig Finkey nem fejlesztette tervezeteiben a novellát, és Edvi Illés is csak két hónapot meg nem haladó fogházbüntetés esetére képzelte el az alkalmazhatóságot. [Irk Albert: i. m. 103. oldal]

[24]  1908. évi XXXVI. törvénycikk a büntetőtörvénykönyvek és a bűnvádi perrendtartás kiegészítéséről és módosításáról, 1. §.

[25]  „E feltételek közül a különös méltánylást érdemlő okok, mint a múlt és a jelen vetületei foghatók fel, a felfüggesztés kedvező hatásának valószínűsége pedig, mint e vetületekből felépített, jövőben megvalósulható kép tekinthető.” [Angyal Pál: A magyar büntetőjog tankönyve, Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt. Budapest, 1920. 216. oldal]

[26]  Földvári József: i. m. 440. oldal.

[27]  A próbára bocsátás lényegében és alapelveit tekintve ugyanaz, mint a büntetés feltételes felfüggesztése, illetőleg, mint a feltételes elítélésnek az angol és amerikai jogterületen kifejlődött rendszere. A felnőttekre vonatkozó rendelkezésektől alapvetően a szigorú felügyeletre vonatkozó előírások, illetőleg a próbaidő rövidebb tartama különböztetik meg. Meg kell itt azonban jegyeznünk, hogy a javaslat a felnőttekkel szemben nem ezt, hanem a belga–francia rendszert léptette életbe. Ennek indoka az volt, hogy ekkor még megvolt az angol–amerikai rendszer sikeres működéséhez elengedhetetlenül szükséges védő- és felügyelő rendszer. A fiatalkorúak esetében, azonban ez nem jelentett akadályt, mert a gyermekvédelem ügyét az állami és a társadalmi szervezetek ekkor már támogatták, így a meglévő szervezetrendszer képes volt megfelelő hátteret biztosítani a próbára bocsátás intézményének. [Az Országgyűlés Képviselőházának Irományai XIV. kötet, Budapest, Pesti Nyomda Részvénytársaság 1907. 531–578. szám, 566. szám 460. oldal]

[28]  „A magyar joggyakorlat enyhesége mellett a javaslatban meghatározott legmagasabb büntetési mérték mégsem tekinthető szűkkeblűnek, mert a törvény szerint vétséget képező cselekmények miatt egy hónapot meg nem haladó tartamban kiszabott fogházbüntetések száma évenként meghaladja a 40.000-et s ha hozzá vesszük a pénzbüntetések (közel 60.000) ós elzárásbüntetések (körülbelül 7.000) számát, a kir. biróságok évenkint mintegy 100.000 esetben tehetik megfontolás tárgyává a felfüggesztést. Még tágabb körben alkalmazhatja a kedvezményt a közigazgatási hatóság: évenkint mintegy 500.000 kihágás esetében.” [Az Országgyűlés Képviselőházának Irományai XIV. kötet, Budapest, Pesti Nyomda Részvénytársaság 1907. 531–578. szám, 566. szám 434. oldal]

[29]  Vö. Tamáska Péter: i. m. 21–24. oldal.

[30]  Az Országgyűlés Képviselőházának Irományai XIV. kötet, Budapest, Pesti Nyomda Részvénytársaság 1907. 531–578. szám, 566. szám 435–436. oldal.

[31]  Ettől eltérően a többi mellékbüntetésnek már az a célja, hogy a társadalmat valóságban megóvja az elkövetőtől, és nem az, hogy az elkövetőt sújtsa, vagy megjavítsa. Lásd: politikai jogok felfüggesztése mellékbüntetés.

[32]  Az Országgyűlés Képviselőházának Irományai XIV. kötet, Budapest, Pesti Nyomda Részvénytársaság 1907. 531–578. szám, 566. szám 438. oldal.

[33]  Vö.: Az Országgyűlés Képviselőházának Irományai XIV. kötet, Budapest, Pesti Nyomda Részvénytársaság 1907. 531–578. szám, 566. szám, 444–445. oldal.

[34]  Vö.: Az Országgyűlés Képviselőházának Irományai XIV. kötet, Budapest, Pesti Nyomda Részvénytársaság 1907. 531–578. szám, 566. szám, 442. oldal.

[35]  Földvári József: i. m. 440. oldal.

[36]  Az Országgyűlés Képviselőházának Irományai XX. kötet, Budapest, Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat 1930. 882–937. szám, 338. oldal.

[37]  Vö. von Liszt: Strafrechtliche Aufsätze und Vorträge zweiter Band, Berlin 1905., 241, 511–512. oldal.
A börtönbüntetés egyik fő célja az erkölcsi javítás, a rabnevelés ugyan, de ez sem azt jelenti, hogy a börtönökből feltétlenül kifogástalan erkölcsű és példás magaviseletű emberek kerülnek vissza a társadalomba. Ennek az oka elsősorban nem az intézet feltételeiben keresendők, hanem nyilvánvalóan abban, hogy általában milyen személyiségek kerülnek a börtön falai közé. Fő szabályként elfogadhatjuk, hogy a deviáns személyek általában valamilyen alkalmazkodási problémával küzdő, erkölcsi, szociális és gyakran szellemi tekintetben is általában nehezebb helyzetű, sokszor durva személyiségek. Ezek után nincsen szükség annak a részletezésére, hogy még megfelelő kiválasztás mellett is, több ilyen személy nevelése, integrálása vagy reintegrálása milyen szervezést, és mennyi időt vesz igénybe. „A társadalmi életre alkalmasabbá tétel, a reclassementy egyik legfontosabb börtönügyi feladat ugyan, de hogy ez minden esetben sikerüljön, ezt nagyképűsködés lenne követelni a börtönbüntetéstől”. Számításba kell ebben a körben azt is venni, hogy a börtönből kikerültek közül sokan tényleg nem javultak is meg, hogy sokan csak számításból, a kedvezmények elérése s a feltételes szabadság elnyerése érdekében alkalmazkodtak intézeti szabályokhoz, viszont nagy igazságtalanság lenne eltagadni a rabnevelés által elért kétségtelen sikereket. Az bizonyos, hogy a börtönökből kikerült egyéneknek egy igen jelentékeny része valóban megjavult, törvénytisztelő, szorgalmas, munkás életet él. [Finkey Ferenc: Büntetéstani problémák, Budapest 1933. 125–132. oldal]
Horváth Tibor szerint a szocialista büntetőjog uralkodónak tekinthető felfogása: „(…) nem nélkülözhető büntetési eszköz a rövid tartamú szabadságvesztés, amely a büntetés-végrehajtás helyes megszervezése mellett általában, de néhány bűncselekmény-csoportban különösen – pl. garázdaság, testi épség ellen irányuló szándékos erőszakos cselekmények stb. – a büntetési feladatok és megvalósításának eredményes eszköze lehet”. [Horváth Tibor: Büntetés, illetőleg társadalmi intézkedés alkalmazása a társadalomra veszélyes cselekmények miatt, Jogtudományi Közlöny, 1961. 1–2. szám, 14. oldal]
Mindenesetre Nagy Ferenc szerint is a rövid tartamú szabadságvesztés jelenlegi megítélése vitatott lehet. A rövid tartamú végrehajtandó szabadságvesztés hátrányos vonásai régóta ismertek, elég, számos kommentár készült a témáról. A rövid tartamú szabadságvesztés – Nagy szerint – egyértelmű és egyoldalú elutasítását az utóbbi időszakban mégis differenciáltabb megítélés követte, amely nem olyan szélsőségesen negatív, mint amelyekkel a korábbiakban találkozhattunk. A veszélyek, mint amelyekre például Liszt is felhívta a figyelmet, a káros hatások mellett a büntetési forma pozitív vonásait is kiemeli, a káros hatások a végrehajtás reformja révén is enyhíthetők.
Tehát a rövid tartamú szabadságvesztésnek a büntetések köréből való teljes száműzése, illetve az ilyen követelés hangoztatása indokolatlan; azonban kívánatos az alkalmazásának további visszaszorítása és mindenekelőtt a szabadságelvonással nem járó alternatív szankciókkal történő helyettesítése. A rövid tartamú szabadságvesztés kiszabása kiváltképp akkor látszik indokoltnak, ha az addig hosszabb tartamban alkalmazott szabadságvesztés-büntetés helyébe lép.
Jó néhány nyugat-európai ország büntetéskiszabási gyakorlatában reneszánszát éli a rövid tartamú szabadságvesztés (mint pl. Ausztriában, Svájcban, Hollandiában).
Egyet lehet érteni azzal a véleménnyel, miszerint ahhoz, hogy a jelen tudománya és vitája megalapozza a büntetési időtartam általános csökkentését és a humanizációs törekvéseknek megfeleljen, intenzívebb empirikus vizsgálódást igényel a rövid tartamú szabadságvesztés (Günther Kaiser). [Nagy Ferenc: A büntetőjogi szankciórendszer reformja. Büntetések és intézkedések az új büntető törvénykönyvben. Büntetőjogi Kodifikáció 2001. 2. szám, 5. oldal]
A büntetőtörvény alkalmazásában a büntetés célja a társadalom védelme érdekében alkalmazott generális és speciális prevenció. A generális prevenció kifejezi, hogy a büntetés elsődleges célja az, hogy az állampolgárokat általában visszatartsa bűncselekmények elkövetésétől. Ebben a körben megkülönböztethetjük a pozitív és a negatív generális prevenció intézményét. A pozitív generális prevenció alapvetően a jogkövetési hajlandóság növelésére irányul, azaz, a büntetőjog alkalmazásában, hogy megerősödjön bűncselekmény által kérdésessé tett norma érvényessége.
A negatív generális prevenciós cél kapcsán az vizsgálandó, hogy a büntetés mennyiben rettent el másokat a bűnelkövetéstől. Feltételezhető, hogy a súlyos büntetések a rizikóval számot vető elkövetőknél kellő visszatartó hatásúak. Felvetődik a kérdés, hogy a rövid tartamú szabadságvesztés büntetéssel fenyegetés, mennyiben tudja szolgálni a generális elrettentést. [Kriminológia, Wolters Kulwer Kft. Budapest, 2016.]

[38]  Az Országgyűlés Képviselőházának Irományai XX. kötet, Budapest, Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat 1930. 882–937. szám, 388. oldal.

[39]  Az Országgyűlés Képviselőházának Irományai XX. kötet, Budapest, Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat 1930. 882–937. szám, 388. oldal.

[40]  Az Országgyűlés Képviselőházának Irományai XX. kötet, Budapest, Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat 1930. 882–937. szám, 388. oldal.

Hozzászólások

hozzászólás