Dr. Tóth Mihály: A hazai börtönnépesség újabb kori alakulásának lehetséges okai és valószínű távlatai¹

Kategória:Szakcikkek
pdf letoltes

 

Az utóbbi években számtalan tanulmány jelent meg a hazai fogvatartotti létszám és ezzel összefüggésben a börtönök túlzsúfoltságát tárgyalva. Az írások talán kevesebb figyelmet szenteltek ennek okainak, általában beérték azzal az általános indokkal, hogy mindez a „szigorúbb büntetőpolitika”, elsősorban a bűnismétlőkkel való keményebb fellépés következménye. Ez az elemzés arra tesz kísérletet, hogy megpróbáljon közelebb kerülni a tényleges, konkrétabb okokhoz és a helyzet feltérképezése után vázolja a valószínű perspektívákat is.

A számbavétel nehézségei

Ha a büntetést előnyben részesítő büntetőpolitika fogvatartottak számára gyakorolt hatását elemezzük, mindenekelőtt megbízható ítélkezési és börtönstatisztikai adatokra van szükségünk. Sajnos a vizsgálat nehézségei már itt elkezdődnek, a különböző szervek adatbázisaiban található, nem ritkán legalábbis részben eltérő számok körének kiválasztása és egymásra vonatkoztatása ugyanis nem könnyű.[2]

A büntetés-végrehajtás adatait alapul véve a magyarországi büntetés-végrehajtási intézetekben fogvatartottak számának utóbbi 10 évi alakulását az alábbi táblázat szemlélteti.

Közismert tény a börtönnépesség folyamatos növekedése. A százfős nagyságrendet is alig elérő átmeneti megtorpanások 10 év távlatában a folyamat tendenciáját kevéssé érintik, bár kétségtelen, hogy a növekedés üteme az utóbbi években lelassult, 2013 óta gyakorlatilag megállt a 18 000 fős nagyságrendnél. Szembetűnő azonban, hogy a letartóztatások aránya folyamatosan csökken, s ez az utóbbi öt évben a legsúlyosabb kényszerintézkedések abszolút számán is látványosan lemérhető. Úgy tűnik, hogy a kényszerintézkedés gyakorlatát folyamatosan bíráló alapos felvetések lassan talán nyitott fülekre találnak: az előzetes letartóztatásban lévők aránya a BV intézetekben tíz év alatt 30%-ról 20%-ra csökkent. Sajnos azonban ez az ezerfős nagyságrendet érintő változás nem érintette a börtönpopuláció mértékét.

 

Év Fogvatartottak Közülük letartóztatottak
(arányuk a fogvatartottakon belül)
2008 14 782 4403 (30%)
2009 15 373 4502 (29%)
2010 16 203 4780 (29%)
2011 17 195 4875 (28%)
2012 17 517 4888 (28%)
2013 18 146 5053 (28%)
2014 18 042 4400 (24%)
2015 17 792 3978 (22%)
2016 18 023 3572 (20%)
2017 17 944 3416 (19%)

Az első következtetés eszerint nyilvánvaló: a letartóztatottak számának csökkenése nem hatott ki a tíz éves időszak első felében gyorsabban, azóta némileg lelassult növekedésű fogvatartotti létszám alakulására, az emelkedés okait tehát a szabadságvesztést töltők körében kell keresnünk.[3]

Ítéletek és foglyok – a létszám növekedésének lehetséges okai

Ha a BV adatai körében az összes fogvatartott számából levonjuk az előzetes letartóztatásban lévőket, a következő képet kapjuk:

 

2008 10 379 2013 13 093 (+ 3,6%)
2009 10 871 (+ 4,7%) 2014 13 642 (+ 4,1%))
2010 11 423 (+ 5% ) 2015 13 814 (+ 1,2%)
2011 12 320 (+ 7,8%) 2016 14 451 (+ 4,6%)
2012 12 629 (+ 2,5%) 2017 14 528 (+ 0,5%)

A folyamatos növekedés a szabadságvesztésre ítéltek körében látni valóan állandó, noha mértéke különböző. Ezúttal is megfigyelhető (bár talán kevésbé szembetűnő) az első öt év számainak erőteljesebb, a második öt év jóval mérsékeltebb növekedése. Az utóbbi években történő megtorpanás tehát e körben is követhető. (Az első négy évben átlagosan évi 5%, az utolsó négy évben átlagosan 2,6% a létszám bővülése.)

Megkísérlünk magyarázatot találni a két időszak említett változásainak eltérő intenzitására is, először azonban általánosságban tekintsük át a létszám növekedésének elvileg lehetséges okait.

Ezek a következők lehetnek:

A) A bíróságok mind nagyobb számban ítélték a vádlottakat végrehajtandó szabadságvesztésre.

B) Egyre hosszabb időt töltenek az elítéltek a büntetés-végrehajtási intézetben (lelassult a mobilitás, tehát növekszik a befogadottak száma a szabadulókéhoz képest), aminek szintén több oka lehet:

a) súlyosabbak a végrehajtandó szabadságvesztés-büntetések,
b) növekszik a feltételes szabadlábra helyezésből kizártak aránya, elsősorban a bűnismétlőkkel szemben meghirdetett szigorúbb fellépés eredményeképpen,
c) szigorodik a BV bíró feltételes szabadságra helyezési gyakorlata.

Az egyes lehetséges okok természetesen nem zárják ki egymást, meglehet, hogy – jóllehet különböző módon és mértékben – egymást erősítik. Kézenfekvő, hogy növekedhet a szabadságvesztések abszolút száma, de egyben tartama is, és átalakulhat a büntetés tényleges tartamára is kiható fogvatartotti struktúra is.

Indokolt megvizsgálni, hogy a felsorolt hipotézisek mennyiben tekinthetők valós okoknak.

Lássuk először a végrehajtandó szabadságvesztésre ítélt személyek számának alakulását, összevetve a szabadságvesztést töltők számával[4].

 

Összes elmarasztalt vádlott Végrehaj-tandószabadság-vesztésre ítéltek száma Vh. szabadság-vesztésre ítéltek aránya az elmarasztalt vádlottak között Szabadság-vesztést töltők száma Szv.-t töltők aránya az összes elmarasztalt vádlott között
2008 85 274 9 094 10,6% 10 379 12,1%
2009 86 241 9 424 10,9% 10 871 12,6%
2010 86 198 9 718 11,2% 11 423 13,2%
2011 88 564 10 516 12,5% 12 321 13, 9%
2012 75,555 9 610 12,7% 12 629 16,7%
2013 74 263 9 369 12,6% 13 093 17,6%
2014 83 617 10 178 12,1% 13 642 16,3%
2015 76 303 9 710 12,7% 13 814 18,1%
2016 77 109 9 517 12,3% 14 451 18,7%
2017 (még nincs adat – n.a.) n.a. n.a 14 528 n.a.

Mindebből kitűnik, hogy a végrehajtandó szabadságvesztésre ítéltek feltételezett növekvő arányával a börtönnépesség növekedése önmagában nem magyarázható. Az arány kezdetben évi néhány tized százaléknyi (mintegy 30–50 főt érintő) növekedést mutatott ugyan – 2011-ben ennél nagyobbat – azóta azonban stabilizálódni látszik 12% körüli állandó értéket mutatva. Ugyanakkor a szabadságvesztést ténylegesen töltő elítéltek aránya az összes elmarasztalt vádlott között – az értelemszerű kisebb fáziskésést is figyelembe véve – szinte töretlenül nőtt. Röviden: míg a szabadságversztére ítélt vádlottak összes elítélt közötti aránya az utóbbi 6–7 évben 1%-os eltérést sem mutat, a szabadságvesztést ténylegesen töltők aránya folyamatos növekedés mellett közel 7%-kal emelkedett.

Ez arra enged következtetni, hogy a szabadságvesztéssel sújtott személyek létszámának növekedése nem a bíróságok által nagyobb számban alkalmazott szabadságelvonással, hanem annak növekvő mértékével (a fogolyként töltött idő hosszának növekedésével) lehet összefüggésben.

Ez más adatokkal is alátámasztható.

Utaltam rá, hogy az éves átlagban fogvatartott személyek létszámát az új befogadások és a szabadulások adott időszakban kimutatható aránya határozza meg.

Ezt az új Btk. hatályba lépése körüli években – amikor tehát a börtönpopuláció növekedése erőteljesebb mérteket öltött – a következő táblázat szemlélteti.[5]

 

Új befogadás Szabadítás
2010 25 244 14 373 (+ 10 871)
2011 25 966 14 937 (+11 029)
2012 25 955 15 399 (+10 556)
2013 32 957 20 225 (+ 12 732)
2014 33 670 20 229 (+ 13 441)

Sajnos az adatgyűjtés említett évenkénti részbeni esetlegessége miatt a 2015 és 2018 közötti időszakra (vagy a 2010 előtti évekre) vonatkozóan a BV nem közölt hasonló adatokat, bizonyos, a korábbi feltevéseket megerősítő következtetések azonban így is levonhatók. Az olló a befogadottak és a szabadultak száma között jól érzékelhetően nőtt. Az új befogadások száma az új Btk. hatályba lépésével jelentősen (mintegy a korábbi évek befogadási létszámának negyedével) nőtt, ám ugyanekkor a szabadulások száma csak mintegy 13%-kal.

Mindez megerősíti tehát, hogy a börtönpopuláció növekedése nem a büntetési nemek átrendeződésének, hanem a fogvatartásban töltött idő hosszának megnövekedésével függ össze.

A kedvezményes szabadulás esélyeinek megvonása

Az a gyakran hallható előzetes feltevés, hogy a növekvő fogvatartotti létszám a feltételes szabadságra bocsátásból kizárt keményebben kezelt bűnismétlők[6] számának növekedésével, s a „három csapás” intézményének következetes alkalmazásával magyarázható, szintén igen csekély részben igazolható. Mindez az érintettek létszámát figyelembe véve semmiképpen nem tekinthető meghatározó oknak, bár a szigorodás hívei hajlamosak olykori túlértékelésére.

A Börtönstatisztikai Szemle szerkesztői a 2010-es évek elején bekövetkezett nagyobb arányú növekedést például a következő indokokkal magyarázták: „A 2012 és 2013 közötti esetszámbeli növekedés a fogvatartotti létszám növekedésével mutat hasonlóságot, amelyek hátterében a büntetőpolitika szigorodása, a háromcsapás intézményének bevezetése, az elzárás végrehajtásának bv. feladatkörébe utalása, és az ezzel összefüggésben megjelenő további társadalmi hatások állhatnak”.[7]

E következtetések meglapozottsága vitatható.

Büntetőjogi elzárást (ami az új Btk. alapján „a BV hatáskörébe került”) még 2015-ben is mindössze 63-an, 2016-ban 127-en, 2017-ben 192-en töltöttek. A „három csapás” a súlyos halmazati büntetések esetére és az erőszakos többszörös visszaesők kemény magjára nézve tartalmazott előírásokat.

A feltételes szabadság kedvezményéből eleve kizárt erőszakos többszörös visszaesők száma folyamatosan emelkedett ugyan, de csak a szabadságvesztést töltők összlétszámának 2-3%-át tette ki. (2014: 151 fő, 2015: 311 fő, 2016: 362 fő, 2017: 419 fő). Természetesen hozzátehetjük azt is, hogy az évenként növekvő számok – értelemszerűen hosszabb szabadságvesztést töltő súlyos bűnismétlőkről lévén szó – csak részben újabb befogadásokat jelentenek, ám bizonyos minimális létszám-növekedést a büntetési tétel felső határának kétszeresére emelkedése folytán mégis eredményezhetnek.

Ami a „három csapás” tényleges alkalmazását illeti, az korábban (főként a halmazati büntetés körében) legfeljebb egyes kirívó, nyilvánvalóan igazságtalan, ám a bírói korrekciót mégis kizáró egyedi esetekkel borzolta a kedélyeket, anélkül, hogy a büntetéskiszabási gyakorlat egészére kihatott volna. A sokat bírált „kötelező életfogytig tartó szabadságvesztés” valójában évente csak az erőszakos többszörös visszaesők legfeljebb 5–10%-át érinti. Ráadásul a három csapás „halmazati szabályai” alig egy évig voltak csak hatályban, azokat az Alkotmánybíróság 23/2014. (VII. 15.) számú határozatával 2014 júliusában – 2013. július 1. napjáig visszamenőleges hatállyal – megsemmisítette.

A feltételes szabadság kedvezményéből ugyancsak kizárt bűnszervezeti elkövetők regisztrált éves száma szintén mindig 200 alatt maradt. A börtönnépesség legintenzívebb növekedésének időszakában a nyilvántartásba vett szervezett bűnözők száma (ami nem azonos az emiatt tényleg szabadságvesztésre is ítéltekkel) 2010-ben 187, 2011-ben 153, 2012-ben pedig csak 122 fő volt.[8] Ez a nagyságrend egyébként azóta is többé-kevésbé állandó.

Végül említettem a lehetséges okok között a feltételes szabadságra bocsátásra vonatkozó BV-bírói gyakorlat esetleges szigorodását. Ez előzetes feltevésem szerint szintén nem lényeges tényező, ám ennek igazolása a későbbiekben feltétlenül külön vizsgálatot igényel.

A szigorító Novella és a büntetéskiszabás

A korábbi lehetséges okok lényeges hatásának elvetése után eljutottunk a legvalószínűbb tényezőként értékelhető hipotézis részletesebb vizsgálatához, a szabadságvesztések tartamának korábbi valószínű növekedéséhez. Mint láttuk, az elítélti populáció erőteljesebb növekedése elsősorban a 2010–2014-ig terjedő időszakot jellemezte.

Ennek feltehető oka (alapja) a Btk. annakidején elfogadott, mindössze néhány szakaszból álló Novellája, a 2010. július 23-án hatályba lépett 2010. évi LVI. törvény, amelynek indokolása szerint „a törvény beilleszti a magyar büntetőjog rendszerébe a személy elleni erőszakos bűncselekményeket sorozatban elkövető bűnismétlők büntetésének jelentős szigorítását, amely a legsúlyosabb esetben életfogytig tartó szabadságvesztés is lehet. Ezzel párhuzamosan – ugyanazon büntetőpolitikai megfontolásból – a törvény visszaállítja a 2003 márciusát megelőző büntetéskiszabási szabályokat, az úgynevezett „középmértékes büntetést”, amely törvényhozói értelmezést ad a Büntető Törvénykönyv büntetési rendszerének helyes alkalmazásához.”

Ennek megfelelően tehát a Novella

–  visszaállította az 2000-től már rövid ideig alkalmazott „középmértékes” szabadságvesztés orientáló szerepét a büntetés kiszabásakor;

–  szigorúbb következmények alkalmazását írta elő az erőszakos többszörös visszaesők és a halmazatban erőszakos bűncselekményeket elkövetők bizonyos csoportjai esetében.

Láttuk, hogy az idézett rendelkezések közül a büntetés kiszabására s ezen keresztül a börtönnépesség növekedésére az erőszakos vagy halmozottan bűnt elkövetők szigorúbb büntetésének kevésbé volt markáns hatása. Ezért a „középmérték” igénye mentán kialakult ítélkezési gyakorlatát kell részletesebben megvizsgálnunk.

Ez mindenekelőtt rövid elvi megalapozást, a fogalom és az általa megtestesített törekvés legalább vázlatos értelmezését igényli.

Kitekintés: a „középmérték” mítosza és valósága

Ami a büntetési tételkeretek középmértékének orientáló voltát illeti, úgy vélem, az ettől való félelem – feltéve persze, ha a rendelkezést nem mechanikusan, hanem megfelelően mérlegelve alkalmazzák – nem volt teljesen megalapozott. A középmérték irányadó figyelembevétele – tehát pl. az, hogy egy 1 évtől 5 évig terjedő szabadságvesztéssel fenyegetett bűncselekmény megállapításakor 3 éves büntetés kiszabásának elvi lehetőségéből célszerű kiindulni – alapvetően nem kifogásolható. A konkrét büntetés ugyanis ennek akár igen alapos korrekcióját is eredményezheti.

A büntetés kiszabására vonatkozó elvek törvényi szabályozása (gyakran határozottabb formában is) a magyar kodifikáció egyik hagyományának is tekinthető.

Már az 1843. évi Büntető Törvényjavaslat előírta, hogy „az elkövetett törvényszegésnek neméhez, s a beszámítást enyhítő vagy súlyosító körülményekhez képest, a lehető legkisebb mértéktől, a törvényben megállapított legnagyobb mértékig fogja a bíróság a büntetést kiszabhatni.”[9]

Mindezt megismételte a Csemegi-Kódex is, ám ennél még tovább ment, amikor kimondta: „ha a súlyosító körülmények számuk vagy nyomatékuk tekintetében túlnyomóak: a büntetésnek az elkövetett cselekményre megállapított legmagasabb mértéke megközelítendő vagy alkalmazandó. Ha pedig az enyhítő körülmények túlnyomóak, a cselekményre a megállapított büntetésnek legkisebb mértéke megközelítendő vagy alkalmazandó”[10]

Ebből, kifejezett további rendelkezés nélkül is, logikailag következik a középmérték irányadó volta, amint erre a törvény magyarázói annakidején szinte egyöntetűen rá is mutattak.

Angyal Pál szerint „…ha a súlyosító körülmények számának és nyomatékának csökkenése lefelé, az enyhítők számának és nyomatékának csökkenése pedig felfelé viszi a büntetést, úgy kel lenni egy ideális pontnak egy matematikai középpontnak, mely a büntetési keret középpontjának fele meg, s akkor alkalmazható, mikor a súlyosító és enyhítő körülmények egymást ellensúlyozzák, vagy nincsenek sem enyhítő, sem súlyosító körülmények…”[11]

Finkey Ferenc is hangsúlyozta, hogy a törvény idézett „két szabályából önként folyik a harmadik, ti: ha sem súlyosító, sem enyhítő körülmények nem forognak fenn vagy azok egymást ellensúlyozzák a fennforgó cselekményre a Btk. által megállapított büntetés legmagasabb és legalacsonyabb tétele közötti középmérték szabandó ki.”[12]

Ám ezzel az általában jól követhető, a tettek növekvő súlyát a tételkeretek fokozatos emelésével érzékeltető jogalkotói értékítélettel szemben, az ítélkezési gyakorlat (egyes, torzító tényezőktől terhes időszakokat és ügycsoportokat leszámítva) tradicionálisan túlnyomórészt csak az adott tételkeret alsó harmadának tartományát használta ki, sőt, gyakran megfigyelhető volt az is, hogy a büntetések többségét az alsó határ környékén szabták ki. S noha tudjuk, hogy „átlagos” tett és „átlagos büntetés” nem létezik, a jelenség mégis csak a jogalkotás és a jogalkalmazás közötti tartós diszkrepanciára utalt.

Már Edvi Illés Károly, a múlt század elejének neves jogtudósa rámutatott, hogy a bírák a büntetést gyakran „minimumon alul szabják ki, habár nem forognak is fenn rendkívüli enyhítő körülmények…” […] Ez „a bírói gyakorlatban megnyilvánult hajlandóság indította arra a kir. Curiát, hogy már néhány évvel a Btk. életbe lépése után, 1885. november 26-án meghozza a büntetés középmértékéről szóló 49. sz. döntvényt. Amit a Curia e döntvényben mond az logikailag hozzáférhetetlen igazság. Midőn a súlyosító és enyhítő körülmények egymást ellensúlyozzák, vagy midőn sem súlyosító, sem enyhítő körülmények nem állapíthatók meg, ez esetben normális büntetés […] a középső ponton lévő büntetés.’’[13]

A II. világháború utáni törvényeink mellőzték ugyan a Csemegi-Kódex idézett előírását, az elv azonban nem változott.

Schultheisz Emil 1953-ban ugyancsak szinte evidenciaként kezelte, hogy „amikor a súlyosító és enyhítő körülmények nyomatékukat tekintve egymással egyensúlyban vannak a büntetést a különös büntető jogszabályokban meghatározott büntetés középmértéke körül kell kiszabni.”[14] Fölvári József másfél évtizeddel később megerősítette, hogy „…a helyes szankció közepes távolságú határvonalakat húz meg, de nem az átléphetetlenség igényével.” Hozzátette azt is, hogy „a bíróságok jó része […] feladatának megkönnyítését látná abban, ha a törvényhozó nagyobb részt vállalna a büntetés kiszabásából és a büntetés mértékének meghatározására objektív – vagy legalábbis objektívnek tűnő – támaszpontot adna a bíróságoknak.”[15]

A bíróságok szabadságvesztést kiszabó ítéletei azonban ilyen határozott támpontok hiányában – eltekintve a koncepciós perek időszakában az osztályharcos szemlélet jegyében született és vizsgálódásunk szempontjából ezúttal indifferens, példát statuálni szándékozó döntésektől – továbbra is a büntetési tételkeret alsó harmadában maradtak.

A gyakorlat óvatos korrekciója érdekében Ismét a kommentátorokon és az ítélkezés elvi irányításáért felelős fórumokon volt a sor.

Vavró István egy részletes statisztikai adatokkal alátámasztott tanulmányában a ’60-as évek második felének gyakorlatát elemezve rámutatott a következőkre:

„A kiszabott büntetések egy elítéltre jutó átlagát és a törvényi középmérték arányát vizsgálva… megállapítható, hogy a kiszabott büntetések egy főre jutó átlagos tartama mélyen a törvényi középmérték alatt van… A kiszabott büntetések egy főre jutó átlaga mindenütt a minimum körül helyezkedik el, és gyakran közelebb van a minimumhoz, mint a középmértékhez, holott helyes ítélkezési gyakorlat esetén a törvényi középmérték és az egy főre átlagosan kiszabott büntetés azonos nagyságú kellene, hogy legyen.”[16]

Vavró szerint „amennyiben a jelenleg alkalmazott bűnüldözési gyakorlat az eredmények szempontjából nem látszik kielégítőnek, úgy két megoldás kínálkozik. Az egyik lehetőség: a Btk. rendelkezéseivel a kiszabott büntetések súlyát tekintve is összhangban álló bírói gyakorlatot kialakítani. A másik lehetőség: kísérletet lehet tenni az egész büntetőjogi rendszer felülvizsgálatára.”[17]

Nos, a következő évtizedekben egyik megoldást sem vállalták következetesen: a szankciórendszer óvatos és részleges reformja mellett jogpolitikai elvek megfogalmazásával és eseti iránymutatásokkal próbáltak változtatni az ítélkezési gyakorlaton.

Hogy mindez milyen sikerrel zárult, jól példázza a Btk. egyik 1997-es Novellájának indokolása, amelyet több szempontból tanulságos felidéznünk: A törvényi büntetési tétel és a büntetéskiszabási gyakorlat viszonyát elemezve egyértelműen megállapítható, hogy a bíróságok ítéleteik döntő részében a törvényi büntetési tétel középmértéke alatti, általában a minimum körüli sávban szóródó büntetéseket szabnak ki. Ebből következik, hogy amennyiben a jogalkotó a bíróságokat a szigorúbb ítélkezési gyakorlat irányába kívánja befolyásolni, akkor ezt elsősorban a törvényi büntetési tétel minimumának emelésével, illetve az enyhítő szakasz alkalmazhatóságára vonatkozó szabályok módosításával érheti el. A büntetési tétel maximumának gyakorlati jelentősége csaknem elhanyagolható. Ezt jól érzékelteti a rablás miatt kiszabott büntetések vizsgálata. 1985-ben rablás miatt 1100 főt ítéltek el: az enyhítő rendelkezés alkalmazásával a törvényi büntetési tétel minimuma alatti büntetés kiszabására 30,6%-ban, a két év és a középmérték közötti büntetés kiszabására 57,3%-ban és a középmérték és a maximális nyolc év közötti büntetés kiszabására mindössze 11,4%-ban került sor. A nyolc évnél súlyosabb büntetések aránya (annak ellenére, hogy a minősített esetet megvalósítók és a halmazati bűnelkövetők aránya 51,3% volt és itt a kiszabható büntetés maximuma tizenkét év lett volna) mindössze 0,8% volt.[18]

A következő mintegy két év adatait szemlélve azonban e figyelmeztetés megint csak hatástalan maradt. Az ezredfordulót megelőző években a nemi erkölcs elleni erőszakos bűncselekmények vagy a hivatalos személy elleni erőszak elkövetőinek csaknem 80%-át középmérték alatti büntetéssel sújtották, sőt, a büntetések zöme az alsó határ körül mozgott. A három évig terjedő szabadságvesztéssel fenyegetett súlyos testi sértés miatt kiszabott büntetések háromnegyede nem érte el az egy évet.

Összegezve tehát, a középmérték orientáló voltát hasztalan hangsúlyozta a tudomány, később az ítélkezés elvi irányítására hivatott fórumok, majd a jogalkotói szándékot kifejező törvény-magyarázat. Egyetlen lehetőség kínálkozott: visszatérni a jogszabály szövegéhez.

Ezt tette meg annakidején az 1998. évi LXXXVII. törvény, ami a későbbi Novellában szereplő törvényszöveggel szó szerint azonos szabályt tartalmazott, illetve legyünk pontosak: a 2010-es módosítás készítői vették át szó szerint ezt a korábban rövid ideig már hatályban volt rendelkezést.

Foglalkozzunk röviden a lehetséges ellenérvekkel is. A középmérték törvénybe iktatása már korábban megosztotta a büntetőjogászokat. Az elméleti szakemberek ezt általában elfogadhatónak tartották, az ügyészek az előbbieknél kisebb arányban ugyan, de helyeselték, a bírák többsége azonban hibásnak, vagy feleslegesnek minősítette.

Mindig volt olyan bírói vélemény is, amely szerint az elv törvénybe iktatása ellentétes a büntetéskiszabás kialakult elveivel.

Baumgarten Izidor már a XX. század elején annak a véleménynek adott hangot, hogy „A büntetés középmértékének meghatározása a törvényben – rendszeresen alkalmazva – tűrhetetlen következményekre vezetett volna a gyakorlatban és […] nagy mértékben hozzájárult a codex elhíreszteléséhez szigora miatt. A normális bűnesetek átlagos büntetése sokkal kisebb kell hogy legyen, mint a legsúlyosabb és legenyhébb beszámítás alá eső cselekmények büntetésének mathematikai középmértéke.”[19]

Közel száz év múlva Belegi József, a Legfelsőbb Bíróság bírája is helyesnek tartotta, hogy: „Amennyiben az enyhítőszakasz alkalmazása sem kerülhet szóba, akkor a gyakorlat a büntetési tétel minimuma és a középmértéke közötti tartományból indul ki és a tárgyi súlytól, a társadalomra veszélyesség fokától, az egyéb büntetés kiszabási tényezőtől függően tér el ettől fölfelé vagy lefelé.”[20]

Mások azt a kétségtelenül racionális ellenérvet fogalmazták meg, hogy – szemben Vavró érvelésével – az egy főre jutó büntetési átlag középmértékhez igazodásának igénye csak akkor lenne realitás, ha egy adott bűncselekmény-csoport – pl. a rablások alapesete – átlagosan szintén egy képzeletbeli skála közepén helyezkedne el. Ezzel szemben tapasztalati tény, hogy nagyobb számban fordulnak elő enyhébb súlyú rablások, s ez igazolhatja a büntetések átlagtól való eltérést. Ám ez az ellenérv a magyar – minősítő körülményekkel erőteljesen cizellált – törvényi környezetben (ahol a súlyosabb megítélésű cselekmények, pl. a veszélyesebb elkövetési mód, vagy az értékhatár folytán már súlyosabb tételkeretek között is értékelendők) szintén nem teljesen meggyőző, a középmértéktől való jelentős eltérésre legalábbis nem adnak magyarázatot. Mindenesetre figyelemre méltó, hogy a középmértékre vonatkozó előírás korábbi hatályban léte alatti rövid időszakban egyes megyei bíróságok szerint bizonyos ügykategóriákban – már érzékelhetőek voltak a büntetés-kiszabási gyakorlat szigorodásának első jelei.[21]

Végül voltak, akik alkotmányosság aggályokat fogalmaztak meg, s felvették, hogy e rendelkezés a bírói döntés integritásának korlátozásaként értékelhető, minthogy a változatlanul relatíve határozott büntetési rendszer elismerése mellett törvény ennyire direkt módon nem avatkozhat be a büntetés kiszabásának kérdéseibe. Ezt az érvelést az Alkotmánybíróság 13/2002. (III. 20.) számú határozatában elvetette, rámutatva, hogy pusztán orientáló jellegű szabályról van szó, amely nem zárja ki a bíróság szabad mérlegelési lehetőségét, „a súly szerinti differenciálásban pedig továbbra is a folyamatosan nagy számban meglévő eseti döntésekben visszatükröződő ítélkezési gyakorlat az irányadó”.

A törvény szövegéből és annak mértékadó értelmezéséből tehát világos, hogy távolról sem a középmérték mérlegelést nem tűrő misztifikálásáról, legfeljebb az abból való kiindulás indokoltságáról van szó, s nézetem szerint még az sem állítható, hogy a jogalkotó a tételkeretek számtani átlagának megfelelően kiszabott büntetés bírói korrekcióit az eddigieknél határozottabban tiltaná.[22] A rendelkezés praktikus értelme elsősorban az, hogy az „irányadó” középmértéktől való eltérés indokait a bíróságok tüzetesebben részletesen, szakszerűen és követhetően számba vegyék. Legalább ennyire fontos továbbá, hogy a bűnösségi körülményeket azok tényleges súlya szerint értékeljék. Mindez – valljuk be – korábban sokszor nem történt meg: az ítéleteknek gyakran visszatérő sommás fordulata mindössze annyit közölt, hogy „a bíróság szerint a büntetési céloknak és a bűnösségi körülményeknek a rendelkező részben kiszabott büntetés felel meg.”

Összegezve: ez az előírás adott esetben indokolt büntetőpolitikai igényt fogalmazhat meg, ugyanakkor a büntetés kiszabásában is megnyilvánuló bírói függetlenséget – helyesen értelmezve és a mozgásteret ennek megfelelően nyitva hagyva – nem sérti, s talán az is elmondható, hogy következetes elvi alapon álló utat nyitott az eddig sokszor nehezen követhető, vagy kellően legalábbis ki nem kövezett, szerteágazó ösvények helyett.

A „középmérték” alkalmazásának kezdetei és a pozitív változások előszele

Az imént az alkalmazás helyes elveiről volt szó, a 2010-es évek elejének ítélkezési gyakorlatára vonatkozó adatokat vizsgálva azonban az lehet a benyomásunk, hogy a helyes elvek nem könnyen törtek utat maguknak, s – mint az sűrűn előfordul – kezdetben a jogalkalmazók, úgy tűnik erőteljesebb késztetést éreztek arra, hogy a középmérték szabályait olykor kritika nélkül a szigorító törekvések szolgálatba állítsák. Ennek feltehető oka – számos ítéletből leszűrhető tanulság szerint – az lehetett, hogy a bűnösségi körülmények teljes körű feltárása elmaradt, máskor azok számát fontosabbnak vélték, mint tényleges súlyukat. Ez a kezdeti, elsősorban az 5 év felett kiszabott büntetések számát és arányát érintő szigor befolyásolta talán leginkább a börtönpopuláció későbbi kedvezőtlen alakulását. Később – úgy tűnik – egyre inkább elfogadták, hogy az azonos számú enyhítő és súlyosító körülmények nem szükségképpen „oltják ki” egymást, azok jelentősége, hatása nem csekély eltéréseket mutathat. A legtöbb esetben sokkal nyomatékosabban eshet latba például a büntetlen előélet vagy fiatalabb kor, mint bizonyos bűncselekményi kör – amúgy sem mindig igazolható – „elszaporodottsága”. Időközben erősödött az a felfogás is, ami a jóvátétel, a kártérítés tényét a büntetés mértéke körében is fokozottabban figyelembe vette.

A lassan változó gyakorlat első jelei talán már érzékelhetőek a szabadságvesztés-büntetések súlyát érintő kimutatásokban is.

Az Országos Bírósági Hivatal rendszeres adatgyűjtést folytat a kiszabott szabadságvesztések tartamáról is, s legutóbb a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnoksága is csoportokba sorolta az elítélteket az általuk töltött büntetés tartama szerint.

Nézzük meg ezeket az adatokat.

Az OBH éves adatinak összesítése a következő táblázatba foglalható.[23]

 

Év Összes
végrehaj-tandó szv.
A kiszabott szabadságvesztés mértéke (év)
1–2 2–3 3–5 5–8 8–10 10–15 15–20 20– Éf.
2012 8574
%
2296
26,7
957
11,1
770
8,9
465
5,4
88
1,0
65
0,7
30

 

1 30
2013 8333
%
2279
27,3
1008
12,0
793
9,5
465
5,5
86
1,0
75
0,9
23 0 31
2014 8149
%
2644
32,4
1112
13,6
909
11,1
565
6,9
133
1,6
80
0,9
27 1 27
2015 11.544

 

n.a. 1298
11,2
1057
9,1
599
6,2
142
1,2
96
0,8
25 1 32
2016 9201

 

n.a. 1212
13,1
1041
11,3
562
6,1
131
1,4
94
1,0
25 1 30

A nem teljesen ellentmondásmentes és sajnos (egyenlőre) csak rövidebb időszakot illetően összeállítható adathalmaz értékelése persze bizonyos óvatosságra kell intsen. Nem találtam magyarázatot például a 2015-ben (az OBH által) kimutatott végrehajtandó szabadságvesztések számának drasztikus emelkedésére. Ezt a számot – szemben az előző évek részben eltérő kimutatásaival – a felfüggesztés tényét, illetve mellőzését tartalmazó táblázatok adatai miatt kényszerültem figyelembe venni.[24] (Értelemszerűen csak szabadságvesztés felfüggesztéséről lehet szó). 2016-ban ez az adat már ismét visszaállt a korábbi nagyságrendeknek megfelelő számra[25]

Bár a táblázat az egy évnél rövidebb tartamú szabadságvesztések számát és arányát nem tartalmazza, a meglévő adatok összesítése így is messze jár a 100%-tól, s erre is magyarázatot kell találni. Nehézséget okoz továbbá a „középmérték” alkalmazásával való összevetés a büntetési tételektől eltérő éves bontások folytán.

Sajnos az 1 és 2 év közötti szabadságvesztések 2015-ös és 2016-os adatai nem férhetőek hozzá, a kimutatások változása miatt. Ez azért lett volna érdekes, mert a tendenciák így lettek volna teljesek, s jó lett volna látni, hogy a következő évek más kategóriákban kimutatható megtorpanása itt is megfigyelhető-e.

E számos hiányosság és ellentmondás mellett, mégis talán annyi következtetés levonható a meglévő adatokból is, hogy 2012 és 2014 között az összes végrehajtandó szabadságvesztés lényegében alig változó (enyhén csökkenő) száma mellett, a börtönpopulációt hosszabb távon érdemben leginkább érintő 5 év fölötti büntetésben részesült elítéltek száma folyamatosan nőtt. Ez 2012-ben mintegy 600 fővel emelte az új befogadások számát, a következő években ismét 600, ezután azonban 700, végül több mint 800 fő következett. A legtöbb kategóriában 2015-től, ám itt csak 2016-ra állt vissza a „régi rend”. A folyamatos korábbi növekedés után végre mintegy 10%-os csökkenés volt kimutatható. A korábbi évek azonban még egy ideig éreztetni fogják a hatásukat, s a tendenciák folytatását befolyásolhatja a rövidebb tartamú szabadságvesztéseket érintő rotáció is. Igen fontos tanulságokkal szolgálhatnak majd az e sorok írásakor még nem publikus 2017-es bírósági adatok is, hiszen ezekből derülhet ki: folytatódik-e a szabadságvesztések hosszának mérsékelt csökkenése.

A Börtönstatisztikai Szemle legfrissebb, 2018-as számában a következő kimutatást tartalmazza a büntetésüket töltő elítéltekről:[26]

 

A szabadságvesztést töltők
(az ítélet tartama szerint)
2016. XII. 31. 2017. XII. 31.
% %
1 hónapig 39 0,28, 49 0,36
1–6 hónapig 274 2,00 303 2,24
6 hó – 1 év 949 6,92 875 6,48
1–2 év 2 854 20,80 2 550 18,88
2–3 év 2 090 15,23 2 047 15,15
3–5 év 2 571 18,73 2 558 18,94
5–10 év 3 378 24,62 3 459 25,61
10 év vagy több 1 519 11,07 1 613 11,94
TÉSZ 49 0,35 54 0,40
Összesen 13 723 100 13 508 100

Ahogyan az várható volt a „legstabilabb” nagyszámú fogvatartotti réteg az 5 és 10 év közötti szabadságvesztést töltő elítéltek csoportja. Ez a csoport azonban – ha nem veszítette is el az utánpótlását, az utóbbi években a korábbi mértékben már nem is növelte. Minden esetre tanulságos, hogy az öt évnél rövidebb büntetést töltők száma egyetlen év alatt is minden kategóriában csökkent, az öt éven felüli büntetést töltők száma egyelőre még stagnál, vagy csekély méretékben növekszik. Reménykedjünk, hogy a kedvező folyamatok nem átmenetiek.

További perspektivikus csökkenést jelenthet, hogy a főszabályként 2/3-os feltételes szabadságra bocsátás mind nagyobb arányban érintheti az elítélteket (a legnagyobb számban lévő börtönfokozatúakat is), hiszen a visszaesők száma, aránya (akik csak a büntetés 3/4-e után kerülhetnek ki) nem nő, tehát emiatt nem bővül a hosszabb várakozási időt töltők aránya.[27]

Bízhatunk abban is, hogy a reintegrációs őrizet is alkalmas lesz arra, hogy kimutatható eredményt produkálni alig képes kirakatintézményből a börtönpopulációt érdemben befolyásoló tényezővé váljon.

Végül az új Büntetőeljárási törvényben pl. az óvadék új szabályozása vagy a letartóztatást helyettesítő intézmények megfelelő alkalmazása tovább csökkentheti a letartóztatások számát és ez is kedvező hatást gyakorolhat a létszámhelyzetre.

***

Összességében úgy vélem, hogy a börtönnépesség – európai arányokhoz képest is feltétlenül kedvezőtlen alakulása nagyobb részt a 2010-es évek elejének – a „középmérték” útkeresése jegyében zajló – szigorúbb ítélkezési gyakorlatával, s csak elenyésző részben egyéb tényezőkkel (a feltételes szabadságból kizárt elítéltek, elsősorban az erőszakos többszörös visszaesők számának növekedésével, vagy a korábbi szabadulás lehetőségét biztosító BV-bírói gyakorlat esetleges szigorodásával) magyarázható.

Megítélésem szerint a fogvatartotti létszám további bővülését eredményező tényezők hatása – a mai tendenciák valószínű folytatódása mellett – fokozatosan tovább gyengülhet. Ha ez látványos változással rövid időn belül nem jár is, reálisnak tűnik az a prognózis, ami további, kezdetben lassabb csökkenéssel számol. Ez több év távlatában akár az ezres nagyságrendű létszámot is elérheti, elégedettek azonban akkor sem lehetünk.

 

 


A szerző egyetemi tanár (PTE AJK), tudományos tanácsadó (MTA TK JTI)

[1]  A tanulmány az NKFIH N 125442. sz. pályázati kutatás keretében készült.

[2]  A témába vágó részletes statisztikai adatokat találunk az Országos Bírósági Hivatal honlapján (https://birosag.hu/kozerdeku-informaciok/statisztikai-adatok/statisztika-fk-ff), a Legfőbb Ügyészség tájékoztatóiban (http://ugyeszseg.hu/kozerdeku-adatok/statisztikai-adatok/), a Magyar Statisztikai Évkönyvekben (http://www.ksh.hu/docs/hun/xftp/idoszaki/evkonyv/evkonyv) és a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnoksága által kiadott Börtönstatisztikai Szemle 2015-től megjelenő számaiban (Korábban az Évkönyvekben). (http://bv.gov.hu/download/2/34/e1000/B%C3%B6rt%C3%B6nstatisztikai%20Szemle) Időnként több forrásból származó adatok párhuzamos használatára lenne szükség. A kiadványokból nyerhető, sokszor ugyanazt a tárgykört, csoportot, időszakot stb. vizsgálni hivatott adatok azonban a különböző szerveknél nem teljesen azonosak, és azokat sokszor nem is azonos szempontrendszer szerint képezik. A releváns csoportok létszámait pl. időnként év végével, máskor éves átlagban mutatják ki. Az egymást követő tájékoztatók sem mindig a korábban lefektetett elvek, kategóriák szerint értékelnek. A Börtönstatisztikai Szemle 2017. évi 1. számában pl. ez olvasható: „A korábban megjelentetett átlaglétszámok helyett az összehasonlíthatóság és az objektív elemzési kép érdekében az adott évekre vonatkozó éves fogvatartotti átlaglétszámok statisztikai összevetését mutatjuk be,a FANY rendszerszoftveréből történt utólagos adatlekérés alapján.”
Beavatott statisztikusok talán meg tudják mondani, mi a kettő között a különbség, az áttérés azonban biztosan nehezíti a folyamatok pontos feltérképezését. Hasznos lehet továbbá, hogy minden kiadvány egy bizonyos sajátos kérdéskörrel részletesebben foglalkozik, ám sajnos ennek perspektivikus alakulását – később más, újabb témakör kerülvén terítékre – nem mindig tudjuk követni.
Az OBH is áttért 2015-től egy a korábbihoz képest más típusú és részben más tartalmú adatszolgáltatásra, ami látványosabb ugyan, de azt eredményezte, hogy a korábbi adatok egy résznek hosszabb folyamatba illetésének lehetősége részben elveszett. Aligha szükséges pedig bővebb magyarázat ahhoz, hogy az összehasonlíthatóságot csak az évente pontosan azonos szempontrendszer szerint számba vett adatok szolgálják megfelelően.
Ennek ellenére a száraz és sokszor igen időigényes adathalászat mégis lényeges következtetések alapja lehet.

[3]  A teljes fogvatartotti létszámhoz tartoznak ugyan pl. az elzárást, az átváltoztatásként fogházbüntetést töltők vagy a kényszergyógykezeltek is, az e kategóriákba tartozók száma azonban az összlétszám függvényében elhanyagolható. Okkal vethető fel továbbá, hogy ez a létszám – minthogy a kimutatások következetesen külön veszik számba a felnőtteket és a fiatalkorúakat – ezúttal csak a felnőtteket veszi számba. Ez azonban szintén nem jelent torzító tényezőt., hiszen a fiatalkorú fogvatartottak száma: 2012-ben 514, 2013-ban. 478, 2014-ben 424, 2015-ben 353, 2016-ban 305, 2017-ben már csak 237 volt. A töretlen és jelentős csökkenés itt is feltétlenül üdvözlendő.

[4]  E táblázat jól példázhatja a különböző statisztikai rendszerek együttes felhasználásának fontosságát. Ezúttal például a büntetés-végrehajtás adatain kívül a büntetőbíróság előtti ügyészi tevékenységre vonatkozó statisztikai adatokat is felhasználtam (http://ugyeszseg.hu/repository/mkudok3630.pdf – 2018. augusztus 25.), mert pl. egyetlen forrásból a teljes 10 éves időszakra vonatkozóan a végrehajtandó szabadságvesztések arányai nem voltak megállapíthatóak.

[5]  Börtönstatisztikai Szemle 2015.1. szám 10. számú táblázat (http://epa.oszk.hu/02700/02704/00001/pdf/EPA02704_bortonstat_szemle_2015_01.pdf – 2018. augusztus 25.)

[6]  A Btk. 38. § (4) bekezdése értelmében nem bocsátható feltételes szabadságra
a) a többszörös visszaeső, ha a szabadságvesztést fegyház fokozatban kell végrehajtani,
b) az erőszakos többszörös visszaeső,
c) aki a bűncselekményt bűnszervezetben követte el,
d) akit olyan szándékos bűncselekmény miatt ítéltek szabadságvesztésre, amelyet korábbi, határozott ideig tartó végrehajtandó szabadságvesztésre ítélése után, a végrehajtás befejezése vagy a végrehajthatóság megszűnése előtt követett el.

[7]  Lásd az 5. sz. jegyzetet – a Szemle 10. oldala.

[8]  https://www.ksh.hu/docs/hun/xftp/idoszaki/mo/mo2012.pdf – 2018. augusztus 25.)

[9]  1843. évi Büntető Törvénykönyvi javaslat, 18. §

[10]  1878. évi V. tc. 90–91. §

[11]  Angyal Pál: A magyar büntetőjog tankönyve. Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt. Budapest, 1909, 472. old.

[12]  Finkey Ferencz: A magyar büntetőjog tankönyve. Grill Károly Könyvkiadóvállalata, Budapest, 1914., 510. old.

[13]  Edvi Illés Károly: Normális büntetés (Büntetőjogi dolgozatok Balogh Jenő születése ötvenedik évfordulójának ünnepére) Pécs, 1914 96–97. old.

[14]  Shultheisz Emil: A büntetés kiszabása. Állam- és Jogtudományi Intézet Tudományos Könyvtára, 4. szám. Budapest 1953. 70. old.)

[15]  Földvári József: A büntetés tana. Közgazdasági és jogi Könyvkiadó, Budapest, 1970, 192–193. old.

[16]  Vavró István: A törvényi és a bírói rendszer eltérései Belügyi Szemle 1970/9. 49–50. old.

[17]  Uo. 50. old. Vavró cikke egyébként annakidején igen nagy vihart kavart, egyesek a felvetést már akkor a bírói függetlenségbe való beavatkozási kísérletnek minősítették.

[18]  Az 1997. évi LXXIII. Törvény általános indokolása.

[19]  Baumgarten Izidor: A büntetés kimérésének reformjáról.. Büntetőjogi Tanulmányok 1882–1906. Második kötet Grill Károly Könyvkiadóvállalata, Budapest, 1907, 447–448. o.

[20]  Belegi József: Hozzászólás a Tizenharmadik Jogász Vándorgyűlésen, Sopronban 1999. május 27-én tartott előadáshoz. Magyar Jogász Egylet, Budapest, 1999, 206. old.

[21]  A Zala Megyei Bíróság pl. 2002 El. II. C. Bk 2/20. számú jelentésében megállapította, hogy „…a Btk. novella hatálybalépését követő évben megyénkben a büntetés kiszabási gyakorlat szigorodott…”, igaz, ez a szigorodás inkább a végrehajtandó szabadságvesztések korábbinál nagyobb arányú kiszabásában, s csak kisebb részben a középmértékhez történő erőteljesebb igazodás tekintetében volt kimutatható.

[22]  Ezt egyébként hiába is tenné. A rendelkezés korábbi hatályban lépésekor közzétett BH 2001.354. számú eseti döntés okkal hangsúlyozta, hogy az az előírás, amely „a büntetési tételkeret középmértékét tekinti irányadónak, nem érintette a törvény azon rendelkezését, hogy a bíróságnak a büntetés törvényben írt keretein belül, az egyéniesítés követelményét alapul véve kell kiszabnia a tettarányos büntetést.”

[23]  Ahogyan a 2. lábjegyzetben jeleztem, az itt szereplő adatok némileg eltérnek a végrehajtandó szabadságvesztések éves számának más adatbázisokban rögzített adataitól. (Elképzelhető pl. hogy más időpontban történt az adatok éves zárása.) Mégis helyesnek tartottam, hogy itt egységesen a Hivatal adatait szerepeltessem, remélve, hogy a tendenciák így is kirajzolódnak

[24]https://birosag.hu/sites/default/files/allomanyok/statisztika2/a_jogeros_hatarozattal_befejezett_
buntetoeljarasok_felnott_koru_terheltjeinek_megoszlasa_a_fobuntetes_felfuggesztese

(2018. augusztus 25.)

[25]https://birosag.hu/sites/default/files/allomanyok/statisztika2/a_jogeros_hatarozattal_befejezett_
buntetoeljarasok_felnott_koru_terheltjeinek_megoszlasa_a_fobuntetes_felfuggesztese

(2018. augusztus 25.)

[26] https://cdn1.fpfis.tech.ec.europa.eu/epale/cdn/farfuture/P8kcGjFdj8ot2v2g3GZMFGL7sScMMZdEdKPj7
YogLkA/mtime:1532507669/sites/epale/files/bortonstatisztikai_szemle_2018_1_1.pdf

(2018. augusztus 25.)

[27]  2015-ben 7164 visszaeső volt a foglyok között, 2016-ban és 2017-ben érdekes módon egyaránt 7153.

Hozzászólások

hozzászólás