Dr. Tóth Mihály: Egy büntetőjogász gondolatai a „vox populi” oldalvizén

Valamelyest „szakmainak” is szánt írásom élén talán megbocsátható, hogy a sokat emlegetett közvéleményé legyen az első szó. Fontosnak vélem ugyanis, hogy az egyetemi katedra biztonságos emelvényén, szakkönyvekkel körülbástyázva se veszítsük el fogékonyságunkat a közvélekedés spontán megnyilvánulásaival szemben. Lakossági fórumokon, szabadegyetemi előadásokon vagy akár piacon, kocsmában, buszmegállóban, újságosnál hangoztatott sommás értékítéletek következnek tehát, legtöbbjük, felteszem, ismerős lesz. Lássuk tehát a legjellemzőbbeket.

„Csak az képes idejében megállítani a lopást ártatlan gyerekcsínyként megélő felelőtlen és rosszul nevelt tinédzsereket, ha belekóstolnak a börtönéletbe. Ha egyszer is megtapasztalják a zárkát, meggondolják, hogy kezet emeljenek a máséra.”

„Ne terrorizálhassák büntetlenül 13 éves jól fejlett fiatalok a társaikat!”

„A börtön senkinek ne legyen szanatórium, »ingyenes téli melegedő«, az oda bezártak a fogságot fizikai szenvedésként is éljék meg!”

„Aki éjjel arra vetemedik, hogy az utcán megtámad, vagy a lakásomba settenkedik, ne csodálkozzon, ha lelövöm, mint egy kutyát. Nem volt kötelező ezt tennie, gondolta volna meg!”

„Az életfogytiglani szabadságvesztésre ítéltek esetében a fegyházból kivétel nélkül csak a temetőbe vezethessen út! Az életfogytáig elítélt szabadulása fából vaskarika! Csak akkor érezhetjük magunkat biztonságban, ha ezek a férgek tényleg halálukig rács mögött maradnak.”

„Ámde: nekünk kell-e az eltartásuk költségeit becsületes munkából szerzett keresményünk megsarcolásával fizetni? Nem lenne mégis jobb végleg kiiktatnunk őket?”

„Egyedül a halálbüntetés lehet méltó válasz a közszeretetnek örvendő kiváló élsportoló leszúrására és a fiatal, szép, okos pszichológuslány aljas indokból történő megfojtására.”

„Ne számítson irgalomra a szabályokkal szembehelyezkedő kisebb súlyúnak titulált bűnöző sem. Hűvösre a tyúktolvajokkal és a falopókkal is! Az ittas vezetőktől életük végéig el kell venni a jogosítványt!”

„Elég volt abból, hogy a törvény a bűnözőt védi, s nem az áldozatot, s egyáltalán, legyen végre rend!­”

Azt tapasztalom, hogy a hasonló mondatok az említett spontán közösségekben nem váltanak ki különösebb vitát, az egyetértés csaknem teljes, sokan ezeknél is súlyosabb igényekkel és vádakkal állnak elő, bizonyos bűncselekmény-fajták felemlegetéséhez erős rasszista felhang is társul, s érvek hangzanak el a testi büntetések visszaállítása vagy akár a kínzásokkal is súlyosított halálbüntetés mellett. Az egyik szakjogász-képzésre járó pedagógus (!) hallgatóm azt írta le a halálbüntetésről szóló szakdolgozatában, hogy felesleges a kivégzéseken annyit moralizálni, s azon töprengeni, állami akarattá emelhető-e embertársaink likvidálása. A probléma egyszerűen megoldható: „a legkegyetlenebb bűnözőket egyszerűen ne tekintsük embernek, s így esetükben ne is halálbüntetésről, hanem »kényszervágásról« beszéljünk. Szóba jöhetne az is, hogy az ilyen egyedeket adjuk át orvosoknak kísérleti célokra.” (Az utóbbi ötlet, mint tudjuk, szintén nem eredeti…)

Így állunk tehát a mostanában annyit emlegetett „társadalmi elvárásokkal”, amelyek a szigorú, konzervatív, tettarányos büntetőpolitika szakmai érvrendszere szerint is – ha szélsőségeiket lenyesegetjük, nem mások, mint a „józan ész”, a „normális értékítélet”, az egészséges közösség sokszor súlyosan deviáns megnyilvánulásokra adott egyértelmű és tolerálandó reakciói, válaszai.

Nehéz és népszerűtlen feladat ezek árnyalásának megkísérlése.

Tény, hogy az emberek többsége értetlenséggel és gyanakvással fogadja, ha valaki az említett nézeteket vitatni próbálja, ugyanakkor a hasonló vélemények hangoztatása és szorgalmazása gyors és könnyen megtérülő politikai befektetés is. Azt is mondhatjuk, hogy az ilyen igények törvényi szintre emelése a hatalom számára jóval biztosabb, rövid távon kitaposható vagy szélesíthető út, mintha kevésbé kategorikus, sokoldalúbb, messzebbre vezető, de nehezebben követhető nyomvonalon haladna.

Az új Btk. megalkotásával és egyes intézményeinek elfogadásával mégis sok tekintetben ezt a könnyebb utat választották. A halálbüntetés kivételével – amelynek rehabilitálásáról is mind élénkebb vita zajlik – felkarolták csaknem valamennyi ún. „társadalmi igényt”, egy részük a törvénybe került, más részük várhatóan a már ennek megfelelően módosított új büntetés-végrehajtási szabályokban olvasható majd. Könnyen eladható kódex született. Kérdés persze, hogy ehelyett nem a hatékony, perspektivikus alkalmazhatóság szempontjait kellett volna-e inkább preferálni.
 

Magyarázkodási kényszer

Mielőtt az új törvény bizonyos rendelkezéseivel szemben óvatos kritikát fogalmaznék meg, szeretnék erre a közhangulatra figyelemmel is két igen gyakori félreértést eloszlatni.

Az első: nem kívánom valamiféle „szakmai gőgből” vagy más okból eleve lenézni a közvéleményt, figyelmen kívül hagyni a társadalmi értékítéleteket, jogászi csűrés-csavarással kikerülni a józan ész logikáját, s ezzel biankó menleveleket (büntetőjogászként szólva „tartalmilag hamis okiratot”) gyártani a bűnözőknek.

Meggyőződésem, hogy mind a kodifikáció folyamatában, mind a mindennapok jogalkalmazása során bizonyos fokig figyelembe kell venni a bevezetőben említettekhez hasonló igényeket, tartósan és markánsan nem lehet és nem is szabad velük szembemenni. Nem feltétlenül dilettáns a megfogalmazásuk, s nem is mindig populizmus a helyeslésük. A jognak – s így a büntetőjognak is – kötelessége, hogy indokolt esetben találjon módot a társadalmi közfelfogás és a jogi értékítéletek közelítésére. Azt soha nem vitatták, hogy – noha a büntetőjogi szabályozás bonyolult szakmai kérdések komplexuma – nem szerencsés, ha jelentős (esetleg növekvő) különbség mutatható ki a közvélemény és a szakma között pl. annak megítélésében, mi érdemel büntetést, vagy milyen nemű és súlyú büntetés tekinthető méltó válasznak egy-egy bűncselekményre. Az sem hallgatható el, hogy ésszerűbb elvárás, az „itt és most történő rendteremtés”, mint a következő generációkat célzó, reménykeltőnek deklarált, de bizonytalan kimenetelűek látszó eszközökben való bizakodás.

Ám a közvélemény szempontjainak megértése és esetleges figyelembevétele mellett elengedhetetlen, hogy a szakma is kimutassa a közvélemény téves előítéleteit, túlzó vagy hibás nézeteit, s azok kiszolgálása helyett törekedjen árnyalásukra, eloszlatásukra és a reálisabb, pontosabb kép kialakítására. A mindenkori politikának sem szabadna könnyű népszerűséget kovácsolnia a közvélekedés gyakran sommás, egyoldalú, érzelmileg túlfűtött, a racionalitást nélkülöző és legtöbbször súlyos tájékozatlanságról is tanúskodó megnyilvánulásainak felkarolásával. Pedig olykor nem tud ellenállni ennek a csábításnak, még ott sem, ahol erre igencsak szükség lenne. A Btk. társadalmi egyeztetésre bocsátott szövegének általános indokolása pl. ilyen mondatokat tartalmaz: „a jogszabály szigora, a büntetési tételek növelése, az életfogytig tartó szabadságvesztés többszöri alkalmazása, az áldozatok védelme meg fogja fékezni a bűnök elkövetőit, és világossá teszik a társadalom minden tagja számára, hogy Magyarország nem a bűnelkövetők paradicsoma”.

Igaz, az idézetet a kodifikátorok a Nemzeti Együttműködés Programjából vették át, de éppen ezért nem szabad egy szakmai törvény szakmai indokaiként szerepeltetni. Nem kétlem, hogy a hasonló politikai lózungok megfelelnek annak a „társadalmi elvárásnak”, amely abban a hitben él, hogy a korábbi törvény paradicsomi állapotokat teremtett a bűnözésnek, s amely nem figyel fel arra, hogy a legsúlyosabb büntetés többszöri alkalmazása nem jogalkotási kérdés, vagy hogy az áldozatvédelemnek semmi köze a bűnözők megfékezéséhez.

Ugyanakkor tény, hogy a jog és a jogi intézményrendszer tekintélyének általános hanyatlása is szerepet játszott abban, hogy az emberek gyanakvóbbá váltak a jogi érvrendszer bonyolultnak tűnő kategóriáival szemben. Sokan ma megérteni sem hajlandóak (s így nyilván tolerálni sem) az olyan magyarázatokat, amelyekkel egyfajta gyakran sajátos, nem mindenki számára könnyen követhető jogi gondolkodásmód produktumaiként szembesülnek. „Az, ami iránt nem várhatunk megértést a laikustól – írta Heller Erik már 70 éve – abban áll, hogy a hajszálvékonyságú megkülönböztetésekre is súlyt kell helyezni.[…] vajjon az, aki egy gyilkos merénylet alkalmával lefogja az áldozatot, amíg cinkostársa annak testébe beleszúrja a kést, tettes-e avagy csupán bűnsegéd? [S egyáltalán, miért lehet ennek jelentősége? – T. M.] Nehéz feladatra vállalkoznék az, aki a laikust arról akarná meggyőzni, hogy a felmerülő esetek ilyenféle jogászi boncolgatása nem inkább az ész kiélesítését előmozdító játék, mintsem komoly jogászi munka.”

Angyal Pál pedig szintén több emberöltővel ezelőtt úgy fogalmazott, hogy „nem a hideg megfontolás, az objektív értékelés, a cselekvő lelkivilágába való belehelyezkedés, tehát az érzelem-mentes higgadt átvizsgálás jellemzi a közvélemény fórumán ítélkezőket, hanem a szenvedély, a pillanatnyi harag, az ártani akarás […] kerülnek felszínre, amely érzések éppen nem a pártatlan, s igazságos reakció felé terelik a közvélemény kialakítóit és hordozóit.”

Ezt bizony ma is gyakran tapasztalhatjuk.

Emberileg megértem, ha a Marian Cozmát megölő tettes 18 éves büntetését az áldozat csapattársai, rokonai „vérlázítóan enyhének” minősítik. (Bár éppen e cselekmény reakciója kapcsán igen szerencsétlen a „vérlázító” jelző). Azt azonban nem az értékítéletük körébe tartozó kérdésnek tekintem, hogy egy összefoglalt bűncselekményi alakzat alanyi oldalán megkívánt szándékegység jogászok számára is bonyolult kérdéseit megítéljék. E körben megálljt kell parancsolni a közvéleménynek, mert ez nem tartozhat a kompetenciájába. S ha a körülmények gondos mérlegelése nyomán hozott döntés az, hogy egy éjszakai tömegverekedés zűrzavaros körülményei között, indulati állapotban, sötétben ejtett gyilkos szúrás elkövetőjének tudata nem terjedhetett ki a nem is a közelében s nem is éppen akkor verekedő társa által megvalósított emberölési kísérletre, akkor – az emberölés egyébként egyedül szóba jöhető minősítette esete, a több emberen elkövetett emberölés (kísérlete) helyett – emberölés alapesetéért és testi sértésért a halmazati keretek maximális kihasználásával is legfeljebb 20 év szabadságvesztés szabható ki.

Bonyolult volt ez az eszmefuttatás? Kétség kívül. De sajnos a jog már csak ilyen. Bizony, adott esetben hasonlóan megfogalmazott következtetéseknek kell helyettesíteniük egy alapos és szakszerű ítéletben a bírósági tárgyalótermen kívül könnyen odavetett „vérlázító” jelzőt. S ítéljük meg, hogy ilyen körülmények között a 20 éves maximum helyett kiszabott 18 év valóban „kirívóan” enyhe-e. Cozma gyilkosa a legsúlyosabb bűncselekményt követte el, s csaknem a legsúlyosabb kiszabható büntetést kapta érte. A törvényi jogkövetkezmények súlya esetleg vitatható, a körültekintő bírói mérlegelés nem.

Ennek megértetése és elmagyarázása persze jóval nehezebb feladat, mint beállni a halálbüntetést visszakövetelők táborába vagy a Kúria elnökéhez írt levélben számon kérni a társadalmi értékítélettől való eltérést. A miniszter szemrehányásai és elvárásai meg is érkeztek oda, ahol – mint ez már a levél megírásakor sejthető volt – az ügyben a végső döntést meghozzák majd. Lassan testet öltenek a kormány elvárásai a jóvoltukból 62 évesnél fiatalabb bírói karral szemben. A bírák (s talán még az ügyészek is) szerencsére eddig kevéssé voltak fogékonyak az ilyen üzenetek kiszolgálására.

A másik, hasonlóképpen gyakori félreértéssel szemben szintén nem könnyű védekezni.

Az új Btk.-ban a jogos védelem körének bővítése, a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés kötelezővé tételének változatlan preferálása, az elzárás bevezetése, a járművezetéstől eltiltás mellőzhetetlen előírása vagy az ittas vezetés szigorítása kapcsán már az előkészítés időszakában megfogalmazott bírálataim során gyakran találkoztam azzal, hogy szinte megütközve kérdezték tőlem: Hogyan? Ön nem ért egyet a keményebb fellépéssel? Ezek szerint a gátlástalan betörőt, a részeg sofőrt védi? Az éjszakai garázda útonállók, a mások lakásaiba orvul besettenkedők, az országúti ámokfutók oldalán áll? Pártolja, hogy a koraérett gyerekbrigantik akár idősebb társaikat rettegésben tartva kifosszák őket? Nem hisz abban, hogy a példás, szigorú büntetés a leghatékonyabb visszatartó erő?

Nos, talán mondanom sem kell, nem erről van szó. Úgy gondolom, a bírált rendelkezések egy része felesleges erődemonstráció, ugyanakkor adott esetben több negatív következménnyel járhat, mint előnnyel, mert gyakran a helyes célt helytelen módon, inadekvát eszközökkel próbálja elérni. Nem a bűnözőt féltem, hanem a büntetőjog sokszínű eszközrendszerét; nem a szigort utasítom el, hanem a kötelező, a mellőzhetetlen, a kivételt sokszor nem tűrő szigort; nem azt sajnálom, hogy fokozottabb mértékben a támadóra hárítják tette kockázatát, hanem azt, hogy e körben általános törvényi vélelemmel vonják el az egyedi bírói mérlegelés lehetőségét; s nem tizenhárom évesek esetleges büntetőjogi felelőssége miatt aggódom, hanem azért, mert ezzel együtt semmit nem tesznek a gyermek- és ifjúságvédelem eszközrendszerének javítása érdekében. Helyenként tekintélyes, mindent szétzúzni képes sziklává terebélyesedett a büntetőjog sokat emlegetett „záróköve”.

Összességében tehát sajnos ma úgy áll a helyzet, hogy az esetleges ellenvélemények részben szembe mennek a közvélemény többségének szigorpárti attitűdjével (mert nehéz és népszerűtlen dolog akár árnyalni is azt), és alaptalan magyarázkodásra kényszerítik a szakmai érveket preferáló bírálót. Sokan nem is érvelnek már, hanem beállnak a sorba, gyakran hivatkozva büntetőjog „korszerűbb”, a mai viszonyok között átalakuló szerepére is. Vizsgáljuk hát meg ennek a racionalitását.
 

A hagyományos határok eltűnése

A XX. század elején megerősödő „közvetítő-iskolák” hatására, az ortodox „tett-büntetőjog” és a tettes-irányzatok közötti egyébként is rövid ideig fennálló ellentét viszonylagossá vált, és elvesztette jelentőségét. A tett elsődlegességének elismerése mellett a tettes sajátos jellemzői egyaránt befolyásolhatták a proporcionális büntetést, enyhítve – pl. a fiatalkorúak esetében –, illetve szigorítva azt, pl. a megrögzött bűntettesekkel szemben.

A továbbiakban már nem a két iskola vitája zajlott, hanem az, hogy milyen mértékű, súlyú és mindenek előtt milyen irányú lehet a tetthez igazodó büntetés személyiségspecifikus korrekciója. Nem arról van tehát szó, hogy a korszerű tettarányosság elszakadhat-e a tettes személyiségjegyeitől, s nyilván arról sem, hogy ezek adott esetben indokolhatják-e az objektív tárgyi súly által megköveteltnél súlyosabb büntetést.

Pikler Gyula már száz éve leírta: „azon helyes irányelv követése alól, hogy a tettes egyéniségét tekintetbe kell venni a büntetés kiszabásánál, az ortodox iskola hívei sem vonhatták ki magukat teljesen, amennyiben a bűntettesek között ők is tettek olyanféle disztinkciót, mint mi, az igaz, hogy ők ezt egész másképp fogalmazták meg: ők a különböző bűntettek objektív álladékai között különböztetnek. Így pl. az álkulcs használata mellett elkövetett lopást ők is szigorúbban óhajtják büntetni a közönségesnél, épp úgy, mint a célszerűségi iskola hívei, csakhogy míg ők azzal vélték ezt igazolhatni, hogy ez esetben a bűntettes nagyobb bűntettet követett el, ezért igazságos őt jobban sújtani, addig szerintünk azért kell alkalmazni ez esetben a szigorúbb büntetést, erősebb, gyökeresebb eljárást, mert az ekként elkövetett lopás arra enged következtetni, hogy veszedelmesebb, megrögzöttebb gonosztevővel van dolgunk, akit valami kis büntetéssel nem igen lehet már visszatartani a bűntett elkövetésétől.”

Az új Btk. szemléletével (s így konkrét előírásainak egy részével is) talán az a gond, hogy a „tett-büntetőjoghoz való erőteljesebb közeledés” hangzatos – de mára, mint láttuk, jórészt tartalmát vesztett – doktrínájának meghirdetésével igazolhatónak véli a jogalkalmazói mozgástér egyoldalú, főként a szigor irányába ható csökkentését. Gyakran kötelező rendelkezések törvénybe iktatásával is jóval erőteljesebben preferálja a tettes személyiségében rejlő körülmények közül azokat, amelyek szigorúbb felelősségrevonást tesznek lehetővé vagy írnak elő. Ezt igazolja a büntethetőség alsó határának korrekciója, a bűnismétlés következményeinek további súlyosítása vagy a szabadságelvonással járó joghátrányok körének bővítése. A kérdés az európai tendenciákkal szemben nálunk már nem elsősorban a szabadságelvonás lehetséges kiváltása, hanem annak mértéke. Ennek jegyében a megrögzött, „profi” bűnözők életfogytig kerülhetnek rács mögé, a megtévedt első bűntényesek néhány napra vagy hétre. Előbbiek (akár kötelezően előírt) tényeleges életfogytig tartó szabadságvesztéssel, utóbbiak néhány napos-hetes elzárással. Mindegy, csak bezárjuk őket. Az utóbbi években a nyugat- európai folyamatokkal ellentétesen töretlenül nőtt hazánkban a börtönnépesség (2007: 14 081 fő, 2008: 14 736, 2009: 15 092, 2010: 16 044, 2011: 16 903), s az új törvény által sugallt elvárás az, hogy ez még tovább nőjön. A szabadság-elvonások egy része bizonyosan indokolatlan és kiválható lenne, de azt se hallgassuk el, hogy egy rab egynapi tartási költsége kb. 8000 Ft. Így ma a büntetési célok gyakran hamis mítoszának jegyében évi több mint 500 milliárd forintot fizetünk.

A szabadság-elvonás azonban csak a devianciák igen rövid távú, tüneti kezelésére alkalmas, s alig fogékony a perspektivikus hatások iránt. Ezáltal a megelőzés nem specifikus eszközrendszer révén megvalósítható cél, legfeljebb a megtorlás, az elrettentés remélhető következménye, a korszerű proaktív szemlélettől a reaktív felfogáshoz való visszatérés.

E gondolkodásmód egyoldalúsága – mint utaltam rá – akár a felelősségi rendszer változásai, akár egyes jogkövetkezmények elemzése révén alaposabban igazolható. Ezúttal csak két kritikus kérdésre, a büntethetőségi életkor problematikájára és az elzárás büntetőjogi szankcióvá tételére térek ki.
 

Tizenkét éves „bűnözők”

A büntethetőség alsó határát illetően már hosszú évek óta folyik a vita. Sokáig a korhatár generális leszállítása volt a terv, később – idén, amikor a „gyermekbarát igazságszolgáltatás” kérdései kapcsán nemzetközi jogi kötelezettségeink keretében büntető jogszabályaink módosítása is napirendre került – a döntés a 14 éves korhatár megtartása volt. Nehéz lett volna ugyanis éppen akkor érvelni a büntethetőség alsó határának leszállítása mellett, amikor a gyermekkor felső határát a nemzetközi dokumentumok 18 évben határozták meg. S az, hogy valakit nemzetközi tapasztalatok alapján „gyermeknek” tekintenek, távolról sem pusztán terminológiai kérdés.

A gyermekek jogairól szóló 1989-es New York-i egyezmény szerint – amelyet a nemzetközi jogban szokatlan gyorsasággal, már két év múlva ratifikáltunk – „a bíróságok, a közigazgatási hatóságok és a törvényhozó szervek kötelesek a gyermeket érintő döntéseikben a gyermek mindenek felett álló érdekét veszik figyelem venni”.

Igaz, a büntethetőségi korhatár Európában igen vegyes képet mutat, Svájcban pl. 7, Angliában 10 év, ugyanakkor Belgiumban, Spanyolországban és Portugáliában 16 év. Mindenesetre jóval több olyan európai ország van, ahol 14 éves vagy e feletti életkort tartanak irányadónak. Arról kevesebb szó esik, hogy a „szigorúbb korhatárt” követő országok többségében még a „fiatal felnőttekre” (18-21 vagy 23 év) is speciális, enyhébb szabályok vonatkozhatnak.

Az új Btk.-ban végül elfogadott rendelkezés sajátos kompromisszum eredménye. Eszerint egyes, kiemelten súlyos, erőszakos bűncselekmények esetében – de csakis ott – a büntethetőség alsó határa 12 évre változott.

A döntés a kriminológusok többségének heves ellenérzését váltotta ki. A helyzet azonban talán több okból sem olyan súlyos, mint ahogyan azt – sokszor hiányos és téves információk alapján – ezúttal szakemberek is állítják. Vitatható, de nem alkalmazhatatlan döntés született, ami feltehetően nem befolyásolja érdemben a gyermekbűnözés helyzetét és perspektíváit, így talán nem is ront a javulásuk esélyein.

Minden korhatár le­het bizonyos esetben igazságtalan: a testi és szellemi fejlődés különbö­zősége folytán létezhetnek 13 éves „felnőttek” és 19-20 éves „gyerekek”. Azok, akik korhatárokat szállítanak le vagy emelnek fel – kiváltképpen, ha ez a csúsztatgatás a kiforratlan személyiségfejlődés során 1-2 évet érint –, nem megoldják a problémát, csak megkerülik, önmagában ezzel csak látszatmegoldást kínálva.

Kétségtelen ugyanakkor, hogy az általános életkor növekedésével, a lakosság fokozatos elöregedésével együtt mind markánsabban érzékel­hető a bűnözés „megfiatalodása” is. Az idősödő társadalomnak mind fiatalabb korösszetételű deviáns magatartásokkal kell számolnia. Nemigen lehet az ellen sem komoly érvet felhozni, hogy a gyermekvédelem mai eszközrendszere elégtelen a legtöbb 13 éves rablóval vagy emberölést elkövetővel szemben.

Nem zárható az sem ki, hogy megfelelő felvilágosítással bizonyos esetekben visszatartó ereje is lehet a büntethetőségi korhatár szelektív leszállításának.

Fontosak és mértéktartóak azonban azok a korlátozások, amelyek

– a büntethetőség kiterjesztését három bűncselekmény alap- és minősített esete mellett (emberölés, erős felindulásában elkövetett emberölés, rablás) további két erőszakos bűncselekmény csupán súlyosabban minősülő eseteire terjesztik ki (testi sértés és kifosztás);

– a büntethetőséget minden egyes esetben a belátási képesség vizsgálatához és megállapíthatóságához kötik; végül

– büntethetőség esetén is csak intézkedés (elsősorban javító-intézeti nevelés) alkalmazását teszik lehetővé.

Ami a várható alkalmazási kör volumenét érinti, kijelenthető, hogy a módosulás – éppen az iménti feltételekből adódóan – feltehetően igen csekély számú elkövetői kört érint majd.

2011-ben – az előző évekhez képest lényegében azonos számú – 2714 gyermekkorú elkövető vált ismertté, s az is változatlan, hogy kb. 60 százalékuk tartozott a módosítással érintett 12 és 14 év közötti életkorba.

Az előző három évben összesen egyetlen gyermekkorú által elkövetett emberölés történt, a halált és életveszélyt okozó testi sértések száma szintén alig volt kimutatható. A gyerekek által elkövetett rablások éves száma az utóbbi évtizedben 100 és 150 között volt, kifosztás minősített esete – ahol gyakorlatilag a csoportos elkövetés jöhet szóba – alig tucatnyi számban vált ismertté. A hosszú évek óta hasonló, vagy inkább csökkenő tendencia eszerint valószínűsíti, hogy évente csak mintegy 60-70 gyerek esetében fogják egyáltalán megvizsgálni azt, hogy megállapítható-e a büntetőjogi intézkedés elrendeléséhez szükséges belátási képességük, s ha többségüknél a válasz igenlő lesz is, ez évi mintegy 40-50 gyereket érint.

Erősen kétséges, hogy ekkora számnál indokolt volt-e a változtatás (s nem csupán a szigor híveinek kielégítését szolgáló látszatintézkedésről van-e szó), különösen, ha figyelembe vesszük, hogy az intézeti elhelyezés (gondozásba vétel) súlyos esetben büntethetetlen gyermekkorúaknál a Gyermekvédelmi törvény alapján eddig is megoldható volt.

Ennek eldöntésénél azonban fontosabbnak vélem annak hangsúlyozását, hogy a módosítás nem mentesít bennünket az alól, hogy tartalmilag megújítsuk és továbbfejlesszük a gyermek- és ifjúságvédelem módszereit és infrastruktúráját, s tovább szélesítsük a büntetőjogon kívüli megoldások skáláját. Ennek persze egymással összefüggő intézményi, személyi, anyagi feltételei vannak, itt is el kell tehát dönteni, hogy a jövőbeni tettek megelőzésére elegendő-e a már elkövetett tettek miatti felelősség szélesítése. Szerintem nem, s nem félek az agyonkoptatott, de mélységesen igaz közhely ismételt felidézésétől sem: a gyermek- és fiatalkorú bűnözésre adott válaszok eldönthetik a jövő felnőtt-bűnözését.

Igen fontosnak tartom azt is, hogy az alacsonyabb életkort érintő eszközrendszer részbeni és diffe­renciált bővítése nem mehet a továbbra is speciális összetételű bírói tanácsok által alkalmazott egyéniesítés rovására. Sajnálom, hogy megszűnt a szakértelem bizonyos fokú koncentrálását lehetővé tevő kizárólagos illetékesség, és sajnálom azt is, hogy a fiatalkorúak ügyeiben önálló intézkedésként alkalmazható pártfogó felügyelet ötlete végül nem talált többségi támogatásra. Kétségtelen, hogy ez újabb infrastrukturális és személyi változásokat igényelt volna a pártfogói szolgálatoknál. De talán megérte volna kipróbálni.
 

Az elzárás mint büntetőjogi szankció

A jogkövetkezményeket érintő új szemlélet egyik látványos jele a korábban csak szabálysértési szankcióként ismert elzárás büntetőjogi jogkövetkezménnyé tétele. Egyes bűncselekmények esetén a kilátásba helyezett büntetés eszerint az elzárás. (Kiváltható azonban szabadság elvonását nem eredményező más büntetéssel – ha a bíró így dönt.)

Mindez nem egy csapásra történt, hanem annak a szabadságelvonás kiterjesztését célzó folyamatnak a részeként, amelynek első lépése az elzárással sújtható szabálysértések körének kibővítése volt, elsősorban a tulajdon elleni szabálysértésekre. Ezzel szinte párhuzamosan (2010 augusztusától) az elzárást fiatalkorú szabálysértőkkel szemben is lehetővé tették.

Az elzárás Btk.-ba kerülése (és fiatalkorúkkal szembeni alkalmazhatósága) tehát nem koncepcionális újdonság, csak ennek a szemléletnek a továbbvitele – még azon az áron is, hogy a büntetőjog másutt is megfigyelhető szabálysértésiesedése a sokat hangoztatott „végső eszköz”-jelleg feladását jelenti.

A Btk. társadalmi egyeztetésre bocsátott indokolása mindössze öt sorban indokolta az új szankció bevezetését, s kinyilvánította az imént idézett elveket: „az elzárás egy olyan szabadságelvonással járó büntetés, amely főként a fiatalkorú és az első bűntettes elkövetőknél hatékonyan szolgálhatja a speciális prevenciót”. E mondat a szinte általános elképedés hatására utóbb eltűnt az indokolásból – talán rájöttek arra, hogy a sommás kinyilatkoztatás ellentmond évszázados kriminológiai tapasztalatoknak. A törvény készítői azonban nyilvánvalóan „elszólták magukat”: az indokolás sohasem kész törvényhez készül, hanem a célzott indokoknak megfelelő szabályok születnek. A ma már nem leplezhető cél tehát a szabadságelvonás akár néhány napra történő kiterjesztése volt. Sajnos éppen olyanokkal szemben, akiknél az elzárás esetleges preventív hatása mellett jóval több nemkívánatos és veszélyes következményekkel járhat.

Az az ellenérv, hogy „az elzárás egészen más”, rövidebb is humánusabb is, mint a börtön, nem alapos. Az elzárás nem a „rövid tartamú szabadságvesztés alternatívája”, „szabadságvesztést” csak szabadságot el nem vonó szankció helyettesíthet. Ezzel szemben a tapasztalatok egyértelműen azt mutatják, hogy az elzárás a szabadságvesztés (lehetséges) előszobája. Könyvtárnyi irodalma van – s nem véletlenül – a rövid tartamú szabadságelvonások káros hatásának, s ezt a bűnözés utóbbi időben megfigyelhető strukturális és életkori változásai sem cáfolták. Az Európa Tanács sem tartja indokoltnak az ezzel kapcsolatban 20 éve megfogalmazott tiltó ajánlásának felülvizsgálatát. A rövid tartalmú szabadságelvonás szabadságvesztés akkor is, ha másként hívjuk, vagy ha az elzárásra ítélteket elkülönítve kezelik. (Mindenesetre a törvény rögzíti, hogy az elzárást büntetés-végrehajtási intézetben kell végrehajtani.) Nem állítom, hogy egyes esetekben az ilyen, pár hónapos szabadságelvonásnak is lehet speciál-preventív eredménye, de sokkal erősebb és valószínűbb a stigmatizáló, megbélyegző, így a személyiség fejlődésére károsan ható, ugyanakkor a súlyosabb bűnözési formák elsajátítását és elfogadását erősíthető hatása.

A Btk-nak tehát nem szabadott volna a szabálysértési törvény által kitaposni próbált helytelen útra lépnie, s mintegy „minimális programként” ma is határozottan megfogalmazható, hogy 18 évesnél fiatalabb gyerekekkel szemben elzárást sem szabálysértés, sem bűncselekmény miatt nem szabadna alkalmazni. Az alapvető jogok biztosa ez év tavaszán a fiatalkorúak szabálysértési őrizetéről és az elzárásról szóló előírások megsemmisítése érdekében beadvánnyal fordult az Alkotmánybírósághoz. A döntés előkészítése körében konkrét kérdést intéztek a belügyminiszterhez, aki kifejtette, hogy „a szabálysértési törvény módosításával a jogalkotó meg kívánta szüntetni a jogkövetkezmények különbözőségét a tulajdon elleni szabálysértést elkövető fiatalkorúak és felnőttek között, ugyanis eszköztelen volt a fiatalkorú elkövetővel szemben”, az elzárás pedig „a fiatalok személyiségének formálásához járul hozzá”. Íme eljutottunk (visszajutottunk) oda, hogy a személyiség megváltozásának záloga a fogda.

Ennek jegyében nyilván közömbös, hogy a Gyermekjogi Egyezmény azt a kötelezettséget fogalmazza meg, hogy az egyezményben részes államok a végsőkig kerülik a szabadságától való megfosztást. „Gyermek őrizetben tartása, letartóztatása, vagy vele szemben szabadságvesztés-büntetés kiszabása a törvény értelmében csak végső eszközként alkalmazható a lehető legrövidebb időtartammal.”

Elzárásból bizonyos feltételek mellett lehet büntetőjogi szankció is. De semmiképpen nem „főként fiatalkorú és első bűntényes elkövetők esetében”. Meggyőződésem, hogy ennek a büntetésnek felnőttkorúakkal szemben is csak igen kivételesen, és csak akkor lehet helye, ha a bagatellkriminalitás bizonyos formáira más módon nem adható válasz.

(A szerző tanszékvezető egyetemi tanár, az MTA doktora)

 

Az írás eredetileg az Élet és Irodalomban jelent meg:
http://www.es.hu/toth_mihaly;egy_buntetojogasz_gondolatai_a_8222;vox_populi8221;_oldalvizen;2012-08-29.html

Hozzászólások

hozzászólás