Szabadságvesztés?

Legfeljebb „kozmetikázás” várható az egyre szigorúbb magyar büntetőszabályokon, bár a strasbourgi emberi jogi bíróság jogsértőnek mondta ki a tényleges életfogytiglant.

Új szabadságharcos frontot nyithat Orbán Viktor miniszterelnök, ám most nem magányos küzdőként, hanem befolyásos szövetségessel, brit kollégájával az oldalán indulhat csatába. David Cameron kormányfőt feldühítette ugyanis a strasbourgi székhelyű Emberi Jogok Európai Bírósága: három angol gyilkos „pert nyert” az országával szemben. A szigetállamban tényleges életfogytiglanra ítélt elkövetők javára annyiban határozott a bíróság Nagykamarája, hogy kimondta: embertelen és megalázó bánásmódnak minősül, hogy esélyük sincs a szabadulásra (a bűnesetekről lásd Pernyertes gyilkosok című írásunkat). Cameront ez nem hatotta meg, a strasbourgi döntés után is kiállt a tényleges életfogytiglan Angliában és Walesben alkalmazott gyakorlata mellett.

Formálisan semmi sem következik Magyarország számára a múlt heti bírósági döntésből, ám a „Lányomnak mondom, a menyem is értsen belőle” elv alapján mégsem térhet ki a válasz elől az Orbán-kormány. Jelenleg 27-en töltik ugyanis jogerős tényleges életfogytiglani szabadságvesztés (tész)büntetésüket Magyarországon, s további 9 ügyben nem jogerős ez a döntés. Csak idő kérdése hát, hogy valamelyikük – vagy egy újabb elítélt – nevében beadvány érkezzen Strasbourgba.

Európa ez ügyben sem egységes, így borítékolható, hogy elhúzódó vita lesz a tényleges életfogytiglan jövőjéről. A megosztottságra jellemző, hogy az Egyesült Királyságnak is csak két részé­ben alkalmazzák a tényleges életfogytiglant, Skóciában nincs ilyen büntetés, Észak-Írországban pedig van mód arra, hogy később mégis kiszabaduljon az elítélt. Az államok saját történelmi hagyományaik, jogfejlődésük alapján élnek ezzel a büntetéssel vagy utasítják el, még országcsoportot felállítani is nehéz. Norvégiában például legfeljebb 21 évre lehet valakit ítélni – ennyit kapott a tömeggyilkos Anders Brei­vik is –, miközben a szomszédos és sokáig közös történelmű Svédország ismeri a tészt. Kevés olyan európai állam van azonban – Norvégián kívül jellemzően déli országok –, ahol nincs életfogytiglan, vagy most törlik el mint pápai döntésre a Vatikánban. A többség ismeri ezt a büntetést, ám java része bizonyos idő múltán megengedi az ítélet felülvizsgálatát, így megadja a feltételes szabadulás reményét.

A bírósági döntés nem volt meglepő. „Ha egy védő veszi magának egyszer a fáradságot, s a strasbourgi emberi jogi bíróság előtt megtámadja a tényleges életfogytiglani szabadságvesztést, komoly esélye lesz arra, hogy a nemzetközi jogba ütközőnek nyilváníttassa” – jelentette ki Nagy Ferenc szegedi jogászprofesszor a HVG-nek tíz évvel ezelőtt. Az angol ügy mégsem volt sima: a bírósági ügymenetben előbb vesztettek az indítványozók, másfél éve 4:3 arányban úgy döntöttek a bírák, hogy nem sérti az emberi jogokat a szabadulást csak egészen kivételesen – például végstádiumos halálos betegség esetén – engedélyező szigetországi gyakorlat. Az ügy fellebbezés után került a Nagykamara elé, amely 16:1 arányban jogsértőnek mondta ki a tényleges – a szabadulás reménye nélküli – életfogytiglant (a végső döntésben a magyar bíró, Sajó András nem vett részt).

A tényleges életfogytiglan Magyarországon húszéves, a halálbüntetés 1990-es eltörlése után három évvel vezették be, éppen akkor, amikor az Európai Emberi Jogi Egyezményt is megszavazta a Ház. Az Antall-kormány idején született szabályozás aztán 1999-ben, az első Orbán-kormány idején szigorodott. A mostani kabinet egyelőre visszafogott, ám előbb-utóbb válaszolnia kell arra, mit tekint megalázó vagy embertelen büntetésnek. Ezt ugyanis nemcsak az előző alkotmány tiltotta, hanem a mai alaptörvény is, amikor kimondja: „senkit nem lehet kínzásnak, embertelen, megalázó bánásmódnak vagy büntetésnek alávetni”.

A büntetőjogi szigort általában is szorgalmazó Orbán-kormány a „nemzeti konzultáció” által is támogatott tényleges életfogytiglant nem tartja embertelen büntetésnek, már csak a kegyelem lehetősége miatt sem, ezért is emeltette be – minden uniós figyelmeztetés ellenére – az alaptörvénybe, még ha hozzátette is a Ház, hogy „csak szándékos, erőszakos bűncselekmény elkövetése miatt szabható ki”. Ráadásul politikai nyomás is van a kabineten, hiszen a Jobbik gyakran felrója neki, hogy Magyarország a bűnözők paradicsoma. Idén májusban például Apáti István a kormányt bírálva azt fejtegette a parlamentben, hogy „sokszor azzal magyarázzák a halálbüntetés indokolatlanságát, hogy létezik a tényleges életfogytiglan Magyarországon. Igen ám, csak ha megnézzük a szabályozást, akkor azt is látjuk, (…) hogy ezt csak abban az esetben lehet kiszabni, ha az elkövető a bűncselekmény elkövetésekor a 20. életévét betöltötte.”

Pernyertes gyilkosok

A tényleges életfogytiglant jogsértőnek kimondó strasbourgi döntés három gyilkos ügyében született a Vinter és társai kontra Egyesült Királyság néven ismertté vált eljárásban. Douglas Vinter 1996-ban életfogytiglant kapott egy kollégája meg­gyilkolása miatt, amiből minimum 10 évet le kellett töltenie. 2005-ben szabadult, megnősült, de 2008-ban megölte a feleségét. Akkor már tényleges életfogytiglant szabtak ki rá, hiszen ismét emberölésért ítélték el. Jeremy Bamber 1985-ben a szü­leit, az adoptált testvérét és az ő két gyerekét lőtte agyon. A tetthelyet úgy rendezte el, mintha a testvére, miután mindenkit megölt, öngyilkosságba menekült volna. A vád szerint Bamber előre megfontoltan, nyereségvágyból követte el a gyilkosságot, ezért 1986-ban tényleges életfogytiglanra ítélték, fellebbezéseit elutasították, az utolsót 2009-ben. Peter Moore-t 1996-ban ítélték el négy homoszexuális férfi meggyilkolása miatt, az ő ügyében ugyancsak 2009-ben született a végső szigetországi döntés – elutasították a fellebbezését.

A halálbüntetést nem engedélyező jelenlegi angol szabályok szerint gyilkosságért életfogytiglant kell kiszabni, ám három kategória létezik. Van, aki 15 év után szabadulhat, másoknál a határ 30 év, a legszigorúbb változat a tényleges életfogytiglan. Ez utóbbit akkor szabják ki, ha valaki két vagy több embert ölt meg, és előre megfontoltan cselekedett (mint Bamber), elrabolta az áldozatokat, esetleg szexuális indítékból vagy szadista módon követte el a tettét (ilyen volt Moore esete). Ugyancsak tényleges életfogytiglani börtön jár annak a gyilkosnak, aki 18 évesnél fiatalabb személyt elrabolt, szexuális vagy szadista indítékkal ölt meg. Ugyanez az ítélet akkor, ha az emberölést politikai, vallási vagy ideológiai célból követi el valaki, s ezt szabják ki arra is, akit korábban már elítéltek emberölés miatt (mint Vintert).

Elvileg a tényleges életfogytiglani büntetésből is lehet szabadulni, de a „kiengedés” feltételei nagyon szigorúak. 4900 rab ül életfogytiglannal angol és walesi börtönökben, 41-en ténylegessel, de az utóbbiak közül 2000 óta senki sem kapott kegyelmet. Miniszteri aláírás után az szabadulhat, aki megbénult, és ágyban fekvő lett, vagy halálos betegségtől szenved, és kevés ideje van hátra. További feltétel: minimális legyen az esély, hogy újabb bűncselekményt követ el, és a börtönön kívül megszervezték a kiengedés utáni gondozását, miközben a fogvatartás megrövidítené az életét. A börtönkapu nyitásához ráadásul az is kell, hogy a hatóságok úgy ítéljék meg, az elítéltnek vagy a családjának nyilvánvalóan javára válik a kiengedés.

A strasbourgi döntés után David Cameron brit miniszterelnök „nagyon, nagyon csalódott” volt a kiadott közlemény szerint. A kormányfő továbbra is a tényleges életfogytiglan „erős támogatója” – mondta a szóvivője. Nem ez a britek egyetlen hasonló csatája: a rabok szavazati jogának általános megvonása is vitaforrás London és Strasbourg között. Igaz, ebben a szigetország már meghátrálni látszik, s a jövőben csak a súlyosabb bűnök elkövetőit zárná ki a voksolásból.

A múlt heti strasbourgi döntés végleges, az emberi jogi bíróságon nincs lehetőség tovább fellebbezni. A tényleges életfogytiglanról szóló várható vitában az európai megosztottság mellett azért sem kell azonban elszigeteltségtől tartania az Orbán-kormánynak, mert a büntetőjogot hagyományosan az államok felségjogának tekintik a nemzetközi egyezmények. Arról nem is beszélve, hogy ez a vitatott büntetési forma részint azért került előtérbe, mert egyre több országban szűnt meg a halálbüntetés. Így aztán, ha módosul is bármit az itthoni szabályozás, akkor az nem lényegi lesz, ahogy történt ez a vörös csillaggal is, amely az emberi jogi bíróság döntései ellenére önkényuralmi jelkép maradt Magyarországon.

A parlamenti kétharmadot maga mögött tudó kormány eddig se nagyon hajlott arra, hogy „szót fogadjon” a strasbourgi bíráknak, még olyan esetekben sem, amelyekben Európa nem megosztott. A visszamenőleges 98 százalékos büntetőadó ügyében első körben sorra veszít Magyarország a polgárai ellen (HVG, 2013. május 18.), ám semmi jele, hogy visszalépne az eljárásoktól, s eddig arról sincs hír, hogy a tulajdonjogot sértő szabályt törölnék. Az Orbán-kormány inkább vállalja a nemzetközi elmarasztalásokat, és fizeti a strasbourgi büntetéseket, mintsem parlamenti hatalmának korlátjaként ismerje el az emberi jogi bíróságot.

JUHÁSZ GÁBOR

Megjelent: HVG 2013/29. szám, 16-17 o.