Bevezetés
A ne bis in idem elve az ugyanazon tény kétszeres értékelésének tilalmát határozza meg, és mint ilyen, a modern büntetőjog – értve ez alatt az anyagi és az eljárásjogi rendelkezéseket egyaránt – egyik sarokköve. A római jogi gyökerekre visszavezethető alapjogi elv ma már valamennyi szuverén állam mérvadó jogrendszerének szerves részét képezi[1], ugyanakkor hazai megjelenésének, értelmezési fejlődésének ismerete megértésének és alkalmazhatóságának megkönnyítése céljából elengedhetetlen.
Magyarország Alaptörvénye a XXVIII. cikk (6) bekezdésében immár[2] expressis verbis rögzíti a ne bis in idem elvét azáltal, hogy tételesen kimondja: „A jogorvoslat törvényben meghatározott rendkívüli esetei kivételével senki nem vonható büntetőeljárás alá, és nem ítélhető el olyan bűncselekményért, amely miatt Magyarországon vagy – nemzetközi szerződés, illetve az Európai Unió jogi aktusa által meghatározott körben – más államban törvénynek megfelelően már jogerősen felmentették vagy elítélték.” Miként azt Ambrus István is megállapította, ezen alkotmányos szintre emelt definíció kizárólag a rendes bírósági eljárások vonatkozásában irányadó, és a rendkívüli jogorvoslati eljárások – így különösen a perújítás, illetve a felülvizsgálat – esetén nem alkalmazható. Mindez pedig egy adott döntés végleges és megváltoztathatatlan voltának jelentős korlátjaként értékelhető.[3]
Az Alaptörvényben rögzített jogalkotói deklaráció kétségtelen újítás a korábbi Alkotmány[4] rendelkezéseihez képest, amelynek normaszövege ilyen rendelkezést nem tartalmazott. E vonatkozásban azonban fontos leszögezni, hogy mindez nem eredményezte azt a helyzetet, hogy „a demokratikus átmenet során létrejött jogállami büntetőjognak ne lett volna szerves része a kétszeres értékelés tilalmának elve, az ugyanis a jogállamisághoz és az emberi méltósághoz fűződő alapjogokból aggálymentesen levezethető volt”[5].
Mint ahogy szinte minden jelentősebb jogintézmény, a ne bis in idem elve, mint a jogerőre emelkedés egyik következménye is római jogi eredetű: nemo debet bis vexari pro una et eadem causa, azaz senkinek nem kell elszenvednie, hogy vele szemben ugyanazon cselekmény miatt kétszer is büntetőeljárás folytassanak le.[6]
Ahogy alapvetően a római jogban, az újkori magyar jogban a jogerő, így a ne bis in idem tétele, annak értelmezése elsősorban a polgári (magán)jogban jelent meg.
Kiváló példa erre a Magyar Jogi Lexikon[7] ismertetése, eszerint „a jogerő kérdése a per- és a magánjog mezsgyéjén fekszik, a perjogban kettős jelentőségű. Egyfelől jelenti a folyamatban lévő jogvitában hozott ítélet vagy határozat megtámadhatatlanságát (alaki jogerő), másfelől azt a hatást, amelyet az alakilag jogerős egy későbbi eljárásban gyakorol, amelyben ugyanaz a vitás kérdés újból döntés alá kerül (anyagi jogerő). Az alaki jogerő azt jelenti, hogy bírói határozatot perorvoslattal egyáltalában vagy már megtámadni nem lehet … Bírói határozatoknak alaki jogerőre emelkedését megakadályozza tehát, amennyiben perorvoslatnak helye van: a fellebbezés, a felülvizsgálat és a felfolyamodás. Sommás váltóperben a kifogások, a fizetési meghagyásnál pedig az ellentmondás állítja meg a végzés jogerőre emelkedését. A semmisségi keresetek és a perújítás az alaki jogerőre befolyással nincs.”
A ne bis in idem elvének büntetőjogi megjelenése
Büntetőjogi területen nagyon sokáig nem volt egységes, részletes írott jog, sporadikusan fordultak elő büntetőjogi tartalmú törvények és hiányoztak a jogkönyvek[8], sőt, a szokásjogon túl egyes törvényszékeken belül is ellentmondásos volt a bűncselekmények elbírálásának gyakorlata. A bíróságokra nézve nem is volt hatályban kötelező érvényű törvény, hanem csak rendeleti szintű jogi normák. Ezen visszásságok vezettek az első modern hazai büntetőeljárási törvénykönyv, a bűnvádi perrendtartásról szóló 1896. évi XXXIII. törvénycikk (Bp.I.) meghozatalához. A törvénycikk célja azon törekvés előmozdítása volt, amely a számos törvénycikkben elszórt és nagyrészt gyakorlaton alapuló hazai jog összegyűjtésére és feljegyzésére irányult. Éppen ezért a törvénycikk általános indokolása nagyon részletesen elemzi a Szent István óta bekövetkezett bűnvádi perrendtartási változásokat, rendelkezéseket.[9] Megalkotása során tehát vezérszempont („irányeszme”) volt, hogy „a javaslat megfeleljen közjogunk szellemének, a nemzeti jogfelfogásnak és jogfejlődésnek, s kellő összhangzásban álljon hazai viszonyainkkal, különösen nemzetünknek művelődési, nemzetiségi és társadalmi viszonyaival. … A jelenlegi állapot javításánál a modern kor színvonalán álló tudománynak elismert tételei a legkiválóbb külföldi törvényhozások intézkedései és az ezekre vonatkozó gyakorlati tapasztalatok szolgáltak útmutatókul.”[10]
A Bp.I. 257. §-a értelmében a megvádolt személy a bűnvádi eljárás megindítását kizáró okok tekintetében kifogást emelhetett. A kifogás folytán eljáró vádtanács a 264. § 1. pontja alapján kötelezően elutasította a vádiratot és az eljárást végzéssel megszüntette, ha a vád tárgyává tett cselekmény bűncselekmény ugyan, de tárgyában korábban jogerős ítélet volt hozva. A főtárgyaláson a 326. § 1. pont előírása szerint pedig az előbbi okra alapítottan „felmentő-ítélet” hozandó. Amennyiben pedig az ügyben esküdtszéki főtárgyalás volt folyamatban, a 352. § értelmében, ha a főtárgyalás alatt kiderül, hogy a vád tárgyává tett bűncselekményre vonatkozólag korábban már jogerős ítéletet hoztak, a bíróság a felek meghallgatása után, azonban az esküdtek meghallgatása nélkül felmentő ítéletet hozott.[11]
A II. világháború után jelentősen megváltozott társadalmi-politikai környezet ellenére a bűnvádi perrendtartás fenti rendelkezéseit a népbíráskodás tárgyában kibocsátott kormányrendeletek törvényerőre emeléséről szóló 1945. évi VII. törvénycikk I. számú melléklete, az ideiglenes nemzeti kormány 81/1945. M. E. számú rendelete a népbíráskodásról 64. §-a[12] alapján egészen 1952. január 1. napjáig alkalmazták.
A „szovjet szocialista jogrendszer demokratizmusának”[13] alapjain készült a büntető perrendtartásról szóló 1951. évi III. törvény (Bp.II.), amely a többszöri eljárás tilalmát már önálló szakaszban, az alapvető elvek[14] között szabályozta: a 6. § alapján a már jogerősen elbírált bűncselekmény miatt ugyanazon személy ellen újabb büntető eljárásnak – a perújítás és a törvényesség érdekében használt perorvoslat esetét kivéve – nem lehet helye. E törvényhelyhez fűzött indokolás is kiemeli, miszerint „a javaslat kifejezetten az eljárás alapelvévé teszi a többszöri eljárás tilalmát, tehát a – ne bis in idem – elvét”. A Bp.II. 180. § c) pontja alapján azon esetkör, hogy a vád tárgyává tett cselekményt már korábban jogerősen elbírálták, felmentési jogcím.
Az újabb eljárási kódex, a büntető eljárásról szóló 1962. évi 8. törvényerejű rendelet a fenti rendelkezést lényegében átvette: a 9. §-a szerint a már jogerősen elbírált bűntett miatt ugyanazon személy ellen újabb büntető eljárásnak – a perújítás és a törvényességi óvás esetét kivéve – nincs helye. A törvényerejű rendelet előterjesztésekor a módosítás alábbi indokát jelölték meg: „A Javaslat a hatályos jognak „a terhelt cselekménye nem bűncselekmény” kifejezés helyett „a terhelt nem követett el bűntettet” kifejezést használja. A Javaslat szóhasználata azt jelenti, hogy az eljárást nem lehet megindítani, a már megindított büntető eljárást pedig meg kell szüntetni, illetve felmentő ítélettel kell befejezni, ha a terhelt cselekménye nem bűntett, vagy ha a cselekmény bűntett ugyan, de megállapítást nyert, hogy azt nem a terhelt, hanem más követte el. Ezzel a szabályozással a Javaslat megszünteti a hatályos jog rendezéséből eredő azt a visszásságot, hogy a Bp.II. 180. §-a) alpontja alapján, bizonyítottság hiányában kell felmenteni azt a terheltet is, akiről bizonyítást nyert, hogy nem ő követte el a vád tárgyává tett bűntettet.”[15] Ezen eljárási törvény 221. § (2) bekezdés e) pontja alapján a vád tárgyává tett bűntett korábbi jogerős elbírálása az eljárás megszüntetését eredményezte.
A mai, később ismertetendő felfogástól eltérően azonban e két utóbbi jogszabályhoz fűzött jogértelmezés egyaránt leszögezte, hogy minthogy a bűncselekmény elbírálására kizárólag a magyar büntetőbíróságnak van joghatósága, így nem rendelkezik az anyagi jogerő hatályával a külföldi bíróságnak az azonos cselekményt ugyanazon személy vonatkozásában jogerősen elbíráló határozata.[16]
Az 1962. évi 8. törvényerejű rendeletet felváltó, a büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvény a ne bis in idem tilalmát immár nem az alapelvek, hanem az alapvető rendelkezések között helyezte el, mint a büntetőeljárás megindításának egyik akadályát: a 13. § d) pont alapján a büntetőeljárást nem lehet indítani, és a már megindult eljárást meg kell szüntetni vagy felmentő ítéletet kell hozni, ha a terhelt cselekményét már jogerősen elbírálták, kivéve a perújítás és a törvényességi óvás esetét. A jogalkotó rögzítette, hogy ezen rendelkezés a büntetőeljárás megindításának és lefolytatásának, valamint a büntetőjogi felelősség megállapításának az eljárás valamennyi szakaszában kötelezően figyelembe veendő akadálya.[17] A korábbi jogerős elítélés – az 1962. évi 8. tvr. felfogását megtartva – a 213. § (1) bekezdés c) pontja értelmében, mint eljárást megszüntető ok jelenik meg, mind a bűntetti, mind a vétségi eljárásban.
A rendszerváltás utáni megváltozott társadalmi-politikai változásokra reflektáló első eljárási törvény[18], a 2003. július 1. napjával hatályba lépett, a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény 6. § (3) bekezdés d) pontja akként rendelkezett a hatályba lépéskor, hogy „Büntetőeljárást nem lehet indítani, a már megindult büntetőeljárást meg kell szüntetni, vagy felmentő ítéletet kell hozni, ha a terhelt cselekményét már jogerősen elbírálták, kivéve a Negyedik Részben[19], valamint a XXVIII. Fejezet II. és III. Címében meghatározott eljárások[20] esetét”. Ugyanezen jogszabályhely (4) bekezdése alapján a Negyedik Részben meghatározott eljárásokat kivéve, a (3) bekezdés d) pontja az irányadó akkor is, ha az elkövető egy cselekménye több bűncselekményt valósít meg, a bíróság azonban – a vád szerinti minősítésnek megfelelően – nem a vádirati tényállás szerint megállapítható valamennyi bűncselekmény miatt állapítja meg a terhelt bűnösségét. Az (5) bekezdés rögzítette, hogy azzal szemben, akinek a felelősségét a bíróság szabálysértési eljárásban hozott határozatával állapította meg, azonos tényállás mellett büntetőeljárás – a szabálysértésekről szóló törvényben meghatározott perújítási eljárás lefolytatása előtt – nem indítható.
A fentiekből jól látható, hogy a kétszeres eljárás tilalmának rendszertani helye változatlan maradt, de alkalmazási köre kiszélesítésre került.
Az 1998. évi Be. fenti, 13. § d) pontjának rendelkezését a Fővárosi Ítélőtábla az Alkotmánybíróság előtt megtámadta. A büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény egyes rendelkezései alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló bírói kezdeményezés elutasításáról szóló 33/2013. (XI. 22.) AB határozat azt vizsgálta, hogy – kifejezett törvényi rendelkezés hiányában – lehetséges-e a törvényes vád hiánya okán történő eljárást megszüntető bírói végzés meghozatalát követően ugyanazon történeti cselekmény miatt azonos gyanúsítottal szemben ismételten vádat emelni. Az Alkotmánybíróság az összefüggés feltárásához mindenekelőtt értékelte a kétszeres értékelés büntetőjogi tilalmának célját és értelmét. Az Alkotmánybíróság kiindulópontját e körben az jelentette, hogy az állami büntetőigény érvényesítése a jogállamokban kizárólag akkor nyerhet alkotmányos igazolást, ha azt olyan eljárási garanciák megtartása mellett folytatják, amelyek ellensúlyt képeznek az állami hatalommal szemben és elejét veszik az állami büntetőhatalom önkényes, visszaélésszerű gyakorlásának. Az állam büntetőhatalmának korlátját jelentő ilyen eljárási elvnek számít az Alaptörvény XXVIII. cikkében foglalt alkotmányos garanciarendszer, valamint a büntetőeljárási törvény alapelvei között nevesített kétszeres értékelés tilalma is. Ezen alkotmányos szabály szerint senki nem vonható büntetőeljárás alá, és nem ítélhető el olyan bűncselekményért, amely miatt Magyarországon vagy – nemzetközi szerződés, illetve az Európai Unió jogi aktusa által meghatározott körben – más államban törvénynek megfelelően már jogerősen felmentették vagy elítélték. Az alkotmányos rendelkezés a res iudicata, valamint a ne bis in idem elvek összekapcsolásán keresztül egy relatív eljárási akadályt fogalmaz meg az elbírált, büntetendő cselekmények tekintetében. Az alkotmányos szabály egyfelől alapjogi rendelkezés az állami büntetőhatalom visszaélésszerű gyakorlásával szemben, másfelől pedig a jogbiztonság érvényesülésének érdekében működő szabály, hiszen garantálja az érdemi bírósági döntések végleges jellegét[21].
Az Alkotmánybíróság végül arra a következtetésre jutott[22], miszerint a törvényes vád hiánya miatt történő eljárás megszüntetése a vádról szóló olyan bírói döntés, amely az adott büntetőeljárást befejezi. Hasonlóan a büntetőeljárás bírói megszüntetésének többi jogcíméhez, a törvényes vád hiánya okán történő eljárás megszüntetéséről szóló döntés is ügydöntő. Mégis, a törvényes vád hiánya okán történő eljárás megszüntetését az különbözteti meg a többi eljárást megszüntető októl, hogy ez utóbbiak esetében valamely véglegesnek tekinthető körülmény, így például a vádlott halála, a bűncselekmény elévülése vagy anyagi jogi feltétel hiánya miatt válik lehetetlenné az eljárás folytatása. A törvényes vád hiánya ezzel szemben önmagában nem tekinthető olyan oknak, amely véglegesen lehetetlenítené el a büntetőeljárás lefolytatását. A törvényes vádról szóló bírói döntés ugyanis a vádban leírt tényeket, a cselekményt mégsem értékeli, vagyis elbírálatlanul hagyja. A bíróság ilyen esetekben ugyanis a tényeket nem vizsgálja, a bűnügy bizonyítékait nem mérlegeli és a büntetőjogi felelősség kérdése felől sem határoz. A vád törvényességének elbírálásakor a bíróság a tényállás megállapításával összefüggő eljárási cselekmény teljesítésétől tartózkodni köteles, ezért a döntés kialakításakor sem bizonyítást nem vehet fel, sem a tényekből további tényekre nem következtethet. A vád törvényességének vizsgálatakor kizárt a tényállás formálása, vagyis másként fogalmazva a vád megalapozottságának kérdése a vád törvényességének vizsgálatakor érintetlenül marad. Éppen ezért a bíróság ilyen esetekben a vádelvből fakadó és a bíróságra háruló vádkimerítési kötelezettségnek sem tesz eleget. Ilyen megfontolások alapján az Alkotmánybíróság arra a következtetésre jutott, hogy a törvényes vád hiánya okán történő eljárást megszüntető bírósági végzést követően, ugyanazon cselekmény miatti ismételt vádemelés nem sérti az Alaptörvény XXVIII. cikk (6) bekezdésében foglalt ne bis in idem alkotmányos elvét.
Az eljáró alkotmánybírák közül dr. Lévai Miklós ugyanakkor a különvéleményében kiemelte[23], hogy álláspontja szerint az 1998. évi Be. nem tesz különbséget az eljárás megszüntetésének okai között, a törvényes vád hiányában hozott megszüntető végzés jogereje tekintetében sem állapít meg speciális szabályokat, így az ilyen végzés is végleg irányadó, erga omnes hatásúnak tekinthető. Véleménye szerint a büntető anyagi jogi felelősség tekintetében valóban nincs anyagi jogerőhatása az ilyen megszüntető végzésnek, az anyagi jogerőhatás azonban abban a tekintetben érvényesül, hogy a bíróság az eljárást a törvénynek megfelelően szüntette meg. Az tehát, hogy a törvényes vád hiányában történő eljárás megszüntető végzés nem rendelkezik a büntető anyagi jogi felelősségről, nem zárja ki azt, hogy ez a végzés anyagi jogerőhatással rendelkezzen. Más ügydöntő határozatról is elmondható ugyanez, például a vádelejtésről, amely szintén nem dönt a büntetőjogi felelősségről, mégis anyagi jogerő-hatással rendelkezik, és egy újbóli büntetőeljárás megindításának, lefolytatásának akadályát jelenti a kétszeres elbírálás tilalmának elve miatt.
Az 1998. évi Be. releváns 6. § (3) bekezdés d) pontja 2006. július 1. napjával csak technikai módosításon esett át, egészen 2018. július 1. napjáig hatályban volt.[24]
A többszöri eljárás tilalmának fenti rendelkezését ugyanakkor 2018. január 1. napjától kiegészítette az európai uniós és a nemzetközi bűnügyi együttműködést szabályozó törvények, és ehhez kapcsolódóan más törvények jogharmonizációs célú módosításáról szóló 2017. évi XXXIX. törvény 24. §-a, az alábbiak szerint:
(1) A büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban: Be.) 6. § (3) bekezdése a következő e) ponttal egészül ki:
(Büntetőeljárást nem lehet indítani, a már megindult büntetőeljárást meg kell szüntetni, vagy felmentő ítéletet kell hozni, ha)
„e) a terhelt azonos cselekményét az Európai Unió tagállamában (a továbbiakban: tagállam) jogerősen elbírálták, vagy egy tagállamban a cselekmény érdeméről olyan határozatot hoztak, amely azonos cselekmény vonatkozásában – a határozatot hozó tagállam joga alapján – akadályát képezi újabb büntetőeljárás megindításának, vagy annak, hogy a büntetőeljárást hivatalból vagy rendes jogorvoslat alapján tovább folytassák.”
(2) A Be. 6. §-a a következő (6) és (7) bekezdéssel egészül ki:
„(6) A (3) bekezdés e) pontja nem akadálya a büntetőeljárás megindításának és lefolytatásának, ha
a) a tagállam bírósága által hozott jogerős ítélet (a továbbiakban: tagállami ítélet) nem vehető figyelembe, vagy
b) a cselekményt egészében Magyarország területén követték el, kivéve, ha a terhelt elítélése esetén a tagállami ítélettel kiszabott büntetést végrehajtották, annak végrehajtása folyamatban van, vagy a jogerős ítéletet hozó tagállam joga szerint az nem hajtható végre.
(7) A (6) bekezdésben meghatározott esetben a büntetőeljárás megindításáról a legfőbb ügyész dönt. Az így lefolytatott eljárásban történt elítélés esetén a külföldön végrehajtott büntetést, intézkedést vagy személyi szabadságot elvonó vagy korlátozó kényszerintézkedést a magyar bíróság által kiszabott büntetésbe vagy intézkedésbe be kell számítani.”
A módosító törvény – a külföldi, illetve a tagállami ítéletek érvényének átalakításával párhuzamosan – az egységes jogalkalmazás kialakítása érdekében rendezte a ne bis in idem elvét. A törvényjavaslathoz fűzött indokolás az alábbiakat rögzítette:
A SMVE 54. cikkében megfogalmazott, az Európai Unió Alapjogi Chartájának 50. cikkében és más uniós jogi aktusokban is megjelenő kétszeres eljárás alá vonás és a kétszeres büntetés tilalma, szoros összefüggésben van az Európai Unió szabadságon, biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térségének alapelvével, illetve az unión belüli mozgásszabadsággal, amelyet a jogszabályok és a joggyakorlat is ellentmondásosan kezelt. A külföldi ítéletek elismerésének hatályos rendszerében nem volt egyértelmű, hogy a büntetőeljárási akadályként meghatározható ne bis in idem elve miként érvényesül, hiszen a 1998. évi Be-ben, az Nbjt.-ben és más jogszabályokban is tetten érhetők olyan rendelkezések, amelyek a tagállami ítéletek érvényesülését minden tekintetben az ítélet elismerésének lefolytatásához látszottak kötni. További probléma volt, hogy a büntetést kiszabó ítéletek esetén a ne bis in idem elv csak a már végrehajtott vagy végrehajthatatlanná vált döntések tekintetében érvényesülhetett. Végezetül az előterjesztéskor hatályos szabályozás kizárólag a tagállami ítéletek tekintetében tartalmazott – az előbb említettek szerint, meglehetősen ellentmondásos és hiányos – szabályozást, ugyanakkor az uniós joggyakorlat a ne bis in idem elvét már régóta kiterjesztette az ügy érdemében hozott, nem bírósági (tipikusan a nyomozást megszüntető) határozatokra is. Mindezekre figyelemmel elkerülhetetlen volt, hogy az egységes jogalkalmazás biztosítása végett az uniós jogban egyre fontosabb szerepet betöltő ne bis in idem elv a Be. rendelkezései között is egyértelműen megjelenjen. A külföldi (ideértve a tagállami) ítéletek érvényének, elismerésének átalakítása a harmadik országok ítéletei tekintetében egyértelmű helyzetet teremt. A harmadik országok bírósága által hozott ítéletek vonatkozásában az új rendszerben kizárólag a külföldi ítélet elismerését követően kerülhet sor annak bármilyen okból történő figyelembevételére. Az elismerés nélkül tehát a harmadik ország ítélete a magyar jogrendszerre nem lehet hatással. Az elismerést követően ugyanakkor a külföldi ítélet Magyarországon – az elismerésnek megfelelően – teljes körűen érvényesül, így a harmadik országok vonatkozásában a ne bis in idem elv alkalmazása a továbbiakban nem jelenthet gyakorlati problémát. A harmadik országok esetében a nem bírósági határozatok kötő erejének érvényesülésére nincs lehetőség, e körben a ne bis in idem elv nem érvényesülhet, egy harmadik országban hozott nyomozást megszüntető határozat nem képezhet eljárási akadályt a magyar büntetőeljárásban. A jogalkotó egyértelművé tette, hogy főszabály szerint, ide értve például a ne bis in idem elv kérdését, a tagállami ítéletek – egyes kizáró okok kivételével – minden további külön eljárás nélkül érvényesülnek és figyelembe vehetők. Az EUtv. e szabályozással az eljáró bíróság, ügyészség vagy nyomozó hatóság feladatává tette, hogy a tagállami ítéleteteket figyelembe vegyék. Az 1998. évi Be. 6. § (3) bekezdés e) pontja biztosítja az uniós jogban szereplő és az uniós joggyakorlatban kidolgozott ne bis in idem elv érvényesülését mind a bírósági ítéletek, mind más, az ügyet érdemben elbíráló – arra alkalmas – más határozatok tekintetében, vagyis a törvény figyelemmel van arra, hogy a kétszeres eljárás tilalma az ügy érdemében hozott nem bírósági határozatokhoz is kapcsolódhat. Ezek a magyar jogi terminológiában a feljelentést elutasító, nyomozást megszüntető (ideértve a megrovást alkalmazó, továbbá a közvetítői eljárást vagy a vádemelés elhalasztását követő megszüntetést is) határozatok lehetnek. A határozatok csak akkor alkalmasak eljárási akadályt képezni, ha azok kizárják az eljárás „egyszerű” – akár hivatalból vagy rendes jogorvoslattal történő – folytatását.
Az 1998. évi Be. 6. §-át kiegészítő (6) és (7) bekezdések a ne bis in idem elv alóli kivételeket jelenítik meg. Nyilvánvalóan nem képezhet eljárási akadályt egy olyan tagállami ítélet, amely a magyar jogszabályok alapján nem vehető figyelembe. A (6) bekezdés b) pontjában a territorialitás elve jelenik meg, azonban igen korlátozott formában: a Magyarország területén elkövetett cselekmények esetén egy tagállami ítélet vagy más határozat – akár felmentő vagy megszüntető, akár marasztaló rendelkezést tartalmaz – főszabály szerint nem képez eljárási akadályt, jóllehet az eljárás megindítása az új (7) bekezdés alapján legfőbb ügyészi döntéshez kötött. Amennyiben azonban a (6) bekezdés b) pontjában meghatározott esetben a terhelt elmarasztalására került sor és a kiszabott büntetést már végrehajtották, vagy az végrehajthatatlanná vált, a tagállami ítélet mégis eljárási akadállyá válik, vagyis ez egy kivétel a kivétel alól. Ki kell emelni, hogy a részben Magyarország területén elkövetett – tipikusan a határon átnyúló – cselekmények esetén a b) pontban megjelölt kivétel nem alkalmazható, és a tagállami ítélet eljárási akadályt képez. A 1998. évi Be. 6. § (3) bekezdés e) pontjában használt „terhelt azonos cselekményét” fogalom szigorúan értelmezendő, és a ne bis in idem elv kizárólag a tagállami ítélet vagy határozat alapján egyértelműen azonosítható terhelt, illetve az abban megjelölt – a cselekmény jogi minősítésétől és a védett jogtárgytól független – történeti tényállás tekintetében érvényesül. E körben az Európai Unió Bíróságának a van Esbroeck ügyben[25] kimondott és többször hivatkozott joggyakorlatát kell irányadónak tekinteni, amely a ne bis in idem elvben megjelenő tettazonosság kérdésében úgy foglalt állást, hogy „a történeti tényállásnak, azaz az egymáshoz elválaszthatatlanul kötődő körülmények együttesének az azonossága minősül irányadó szempontnak (SMVE 54. cikk) e cikk alkalmazásakor, függetlenül e tényállás jogi minősítésétől és a védett jogi tárgytól”. A magyar jogi szabályozás sajátossága ellenére ezért nem képez ítélt dolgot az emberölés bűntette miatt indult büntetőeljárásban a más sértettet érintő emberölés bűncselekményében hozott marasztaló tagállami ítélet, akkor sem, ha a két cselekmény a magyar jogszabály alapján adott esetben több emberen elkövetett emberölés bűntettének minősülne. Ha az ismertetett tartalommal bíró tettazonosság nem állapítható meg, ugyancsak nem lehet helye az eljárás megszüntetésének a kábítószerrel visszaélés, az embercsempészet vagy a hűtlenkezelés esetén pusztán azon az alapon, hogy a magyar joggyakorlat alapján e cselekmények természetes egységet képeznének. A tettazonosság fennállása kérdésében az eljáró bíróságnak, ügyészségnek vagy nyomozó hatóságnak kell érdemben állást foglalnia.
A legújabb büntetőeljárási kódex, a büntetőjogi reform[26] utolsó lépéseként 2018. július 1. napjával hatályba léptetett 2017. évi Be. az alapvető rendelkezések között kizárólag a kétszeri eljárás tilalmát nevesíti: a 4. § (3) bekezdése a korábbi szabályozással egyezően kizárja a büntetőeljárás megindítását, illetve a már megindult büntetőeljárás folytatását, ha az elkövető cselekményét már jogerősen elbírálták. Ez alól kivételt képeznek a rendkívüli jogorvoslati, valamint egyes – jellegüknél fogva az adott ügyben alkalmazható – különleges eljárások, tekintettel arra, hogy utóbbiak nem jelentenek ismételt elbírálást, így nem sérül a kétszeres elbírálás tilalma.
Az új törvény az 1998. évi Be. szabályozásához hasonlóan kiterjeszti a kétszeres eljárás tilalmát arra az esetre is, ha a terhelt cselekménye több bűncselekményt valósít meg (alaki halmazat), de a korábbi eljárás során nem valamennyi bűncselekmény kapcsán állapították meg a terhelt bűnösségét. Ez lényegében téves – hiányos – minősítést jelent. A törvény ezért ilyen esetben is a (3) bekezdés alkalmazását írja elő, ami azt jelenti, hogy a kétszeres eljárás tilalmán túl a rendkívüli jogorvoslati eljárások és egyes különleges eljárások folytatása nem kizárt.
A törvény ugyancsak kizárja a büntetőeljárás megindítását vagy folytatását, ha a terhelt cselekményét nem bűncselekményként, hanem szabálysértési eljárásban, szabálysértésként bírálták el. E tilalom azonban – a büntetőítélet által keletkeztetett res iudicatával szemben – nem abszolút érvényű. A szabálysértésekről, a szabálysértési eljárásról és a szabálysértési nyilvántartási rendszerről szóló 2012. évi II. törvény 127. § (1) bekezdés e) pontja szerint a bíróság jogerős végzésével elbírált cselekmény (alapügy) esetén perújításnak van helye, ha az elkövető által elkövetett bűncselekményt az említett törvény szerinti eljárásban, szabálysértésként bírálták el; amennyiben azonban a (szabálysértési) perújítási eljárást lefolytatták, a büntetőeljárás lefolytatásának ezen akadálya elhárul.[27]
A jogalkotó ismételten eleget tett az európai uniós és a nemzetközi bűnügyi együttműködést szabályozó törvények kapcsán fennálló tagállami jogharmonizációs elvárásoknak[28]: a tagállamok egységes jogalkalmazásának biztosítása érdekében egyre sürgetőbb igényként jelentkezett ugyanis, hogy az uniós jogban fokozódó jelentőséggel bíró ne bis in idem elv a honi Be. rendelkezései között is egyértelműen megjelenjen. Erre tekintettel – az EU tagállamaiban folytatott büntetőeljárásokkal összefüggésben is – rendelkezik a Be. a ne bis in idem elv érvényre juttatásáról. Megjegyzendő azonban, hogy e rendelkezések – részben a tagállami ítéletek figyelembevételével kapcsolatos új szabályozásra, részben pedig arra a felismerésre tekintettel, hogy a kétszeres eljárás alá vonás és a kétszeres büntetés tilalma a jogszabályokban és az uniós joggyakorlatban is ellentmondásosan érvényesült – már az 1998. évi Be. fentebb részletezett módosításában is helyet kapott.
A Be. 4. § (7) bekezdésében foglalt rendelkezés biztosítja, hogy az uniós jogban szereplő és az uniós joggyakorlatban kidolgozott ne bis in idem elv úgy a bírósági ítéletekben, mint más, az ügyet érdemben elbíráló – arra alkalmas – más határozatok tekintetében érvényesüljön. Sőt, a jogalkotó egyértelművé tette, hogy a tagállami ítéletek – a Be. 4. § (7) bekezdésében foglalt kizáró okok kivételével – további külön eljárás nélkül érvényesülnek és figyelembe vehetők.
A ne bis in idem elv alóli kivételekről rendelkezve a Be. megállapítja, hogy
- az olyan tagállami ítélet, amely a honi jogszabályok alapján nem vehető figyelembe, nem lehet a büntetőeljárás megindításának és lefolytatásának az akadálya[29];
- nem képezi a büntetőeljárás megindításának vagy lefolytatásának akadályát, ha a cselekményt egészében Magyarország területén követték el (territorialitás elve)[30]. Az eljárás megindítása ez esetben a legfőbb ügyész diszkrecionális jogköre. Figyelembe kell venni azonban azt, hogy amennyiben az e pontba tartozó esetben már sor került a terhelt elítélésére és a kiszabott büntetést már végrehajtották, annak végrehajtása folyamatban van, vagy az a jogerős ítéletet hozó tagállam joga szerint nem hajtható végre, akkor a tagállami ítélet mégis csak az eljárás akadályává válik.
A Be. rendelkezik arról, amint arra az előzőekben – a ne bis in idem elv alóli kivételeknél – már utalás történt, hogy a büntetőeljárás megindításáról a legfőbb ügyész dönt. Az így lefolytatott eljárásban történt elítélés esetén a külföldön végrehajtott büntetést, intézkedést vagy személyi szabadságot érintő kényszerintézkedést a magyar bíróság által kiszabott büntetésbe vagy intézkedésbe be kell számítani[31].
Ezen, a ne bis in idem elve alkalmazásának immár államok közötti újabb kiterjesztése a jogalkotáson túl a joggyakorlatban is megjelent: a Kúria elvi éllel rögzítette[32], hogy a kétszeri eljárás tilalmának alapja tagállami ítélet esetében kizárólag a terhelt és a tett azonossága. Ehhez képest az újabb eljárás tilalma kapcsán kizárólag az vizsgálandó, hogy az adott cselekmény miatt a terhelttel szemben külföldi hatóság hozott-e már rendes jogorvoslattal nem támadható ügydöntő határozatot. Nincs jelentősége annak, hogy az ítélet érvényét magyar bíróság elismerte-e, avagy kifejezetten megtagadta, és annak sem, hogy hasonló joghelyzetben a magyar jog alkalmazása más eredményre vezetett volna. A Kúria azt is hangsúlyozta, ugyanilyen anyagi jogerő-hatása van annak is, amikor nem tárgyaláson, hanem a tárgyalás előkészítése során hoznak eljárást megszüntető határozatot, mint ahogy annak is, amikor magánindítvány hiányában szünteti meg a bíróság a büntetőeljárást és már nem terjeszthető elő szabályos magánindítvány. Ezekhez a határozatokhoz anyagi jogerő-hatás társul és érvényesül a többszöri eljárás tilalma.
Konklúzió
A ne bis in idem hazai fejlődéstörténete jól szemlélteti, ahogy a kezdeti magánjogi felfogásból áttevődött a büntető eljárási jogba, először államon belüli, majd államközi alkalmazhatósági értelemben. Korábbi büntetőjogász elődeink azonban gyakran szembesültek azzal, hogy ezen elv tartalmi ismérveit – tételes jogi rendelkezés hiányában – értelmezzék, nyilvánvalóan az adott társadalmi-politikai viszonyok mellett. Mindez igazolja Király Tibor azon megállapításának igazságát, miszerint a büntetőjogra hatással van az az időben változó társadalmi-politikai közeg, amelyben keletkezik és érvényesül, de ez a kapcsolat nem mindig, minden területen vezet gyors módosításhoz.[33] Király Tibor azt is hangsúlyozta, hogy a büntető jogalkotásban és jogalkalmazásban bekövetkezett változások, legalábbis nem kis részük szoros összefüggésbe hozhatók az általános politika irányváltozásaival, amelyek jogpolitikaként is manifesztálódnak.[34] Kiemelte, hogy ugyan a büntetőjog számos területen ki volt téve a közvetlen politikai befolyásolásnak, 1953-ban – nem számítva az 1956-ot követő rendkívüli állapotot – kezdődött szerinte a máig, néha megtorpanásokkal ható változás, amely több teret enged a hagyományos értékek, a klasszikus jogelvek, a büntetőjog belső logikájának érvényesülése számára.[35] A büntetőeljárási jogot tekintve Nagy Ferenc azonos álláspontra jutott: meglátása szerint a büntetőeljárás egyik meghatározója a politikai berendezkedés és annak változásai.[36]
Emellett a büntetőjog szférájának a kialakításában nem kis szerep jut a kulturális-jogi hagyományokat és értékeket tovább építő nemzetközi jogi forrásoknak.[37] [38] Ugyan Király Tibor a fentieket a bűncselekmény általános fogalmán, a társadalomra veszélyesség kategóriája fejlődésén keresztül mutatta be, megállapításai érvényesek a büntetőeljárási jogra is.
Király Tibor idézett megállapításával a több mint 15 éves bírói gyakorlatom tapasztalatai alapján alapvetően egyetértek, de véleményem szerint a ne bis in idem elvének fejlődéstörténete éppen azt igazolja, hogy a jog – nem csak a jogalkotás, hanem a jogalkalmazás is – időnként képes gyorsan reagálni a változó társadalmi-politikai környezetre, kihívásokra. Sőt, e körben a jogalkotó kifejezetten figyelemmel volt a tágabb társadalmi változásokra, a megváltozott viszonyokra, és a jogegység biztosítását végző legfőbb szerv, a Kúria álláspontját végezetül tételes jogként is rögzítette, ezáltal egyértelmű, kiszámítható helyzetet teremtve.
Szabó Judit
büntető kollégiumvezető,
Fővárosi Törvényszék
[1] M. Nyitrai Péter: Nemzetközi és európai büntetőjog Budapest, Osiris Kiadó 2006. 143. oldal
[2] A ne bis in idem alkotmánytani fejlődéséről lásd bővebben Karsai Krisztina: A ne bis in idem alkotmányba iktatása – az Alaptörvény XXVIII. cikk (6) bekezdése in: Számadás az Alaptörvényről. Budapest, Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó, 2016. 433-452. oldal
[3] Ambrus István: A ne bis in idem elve a legújabb európai joggyakorlatban, kitekintéssel a princípium érvényesülésére különböző jogterületek tekintetében Európai Tükör 2019/3. 123. oldal
[4] 1949. évi XX. törvény – a Magyar Köztársaság Alkotmánya
[5] Elek Balázs: A jogerő a büntetőeljárásban Debreceni Egyetem Állam és Jogtudományi Kar Büntető Eljárásjogi Tanszék Debrecen, 2012. 142. o.
[6] Brósz Róbert-Pólay Elemér: Római Jog, Budapest, 1974. [282] 117. oldal
[7] Szerk: dr. Márkus Dezső, IV. kötet, Budapest, 1903. 452-453. oldal
[8] Nagy Ferenc: A büntetőjog tudománya in: Jakab András – Menyhárd Attila (szerk.): A jog tudománya – Tudománytörténeti és tudományelméleti írások, gyakorlati tanácsokkal Budapest, HVG-ORAC 2015. 268. oldal
[9] Lásd Általános Indokolás I-II.
[10] Lásd Általános Indokolás IV. 1.
[11] Az 1896. évi XXXIII. törvénycikk releváns rendelkezéseiről lásd még Gellér Balázs – Kis Norbert – Polt Péter: Hungarian national report on the principle of the ne bis in idem Revue Internationale de droit penal 2002/ 3-4. 989-1007. oldal https://www.cairn.info/revue-internationale-de-droit-penal-2002-3-page-989.htm 2020. március 4.
A ne bis in idem elvének Bp.I-ben való megjelenéséről, különösen megszüntető határozatok e viszonylatban való megítéléséről, illetve az anyagi igazságossággal való összefüggéséről lásd bővebben Heller Erik: A „ne bis in idem” elve a büntető törvénykezési jogban Szeged, Szeged Városi Nyomda és Könyvkiadó Rt., 1932.
[12] 64. § Amennyiben a jelen rendeletből más nem következik, az 1896. évi XXXIII. tc. és az azt kiegészítő törvények, illetve rendelkezések megfelelően alkalmazandók.
[13] Általános indokolás az 1951. évi III: törvényhez: „Az itt bemutatott törvényjavaslat azokon a perjogi alapelveken épül fel, amelyek a kulturális fejlődéssel a történelem során kialakultak és tartalmazza mindazokat az eljárásjogi biztosítékokat, amelyek a büntető eljárásban szereplő személyek, elsősorban a terhelt jogainak gyakorlati érvényesítését szolgálják. Míg azonban a burzsoá államokban az eljárásjogi biztosítékok csupán formális, a jogszabályokban meghirdetett, de gyakorlatilag legfeljebb az uralkodó osztályok privilégiumaként érvényesülő rendelkezések, a biztosítékok népi demokráciánkban valóságosak, tényleg érvényesülnek, azokat a törvény és igazságszolgáltatási gyakorlatunk mindenki számára biztosítja. A javaslat a régi Bp.-nak és különösen a szabadságjogokat korlátozó, felszabadulás előtti, a mindinkább fasizáló, népellenes Horthy-rendszer által alkotott novelláknak rendszere helyett nemcsak valóban biztosítja a szabadságjogok érvényesülését, de ezek körét – különösen a szovjet szocialista jogrendszer demokratizmusának példája alapján – ki is bővíti.”
[14] A szocializmus időszakában a büntetőeljárási jogot kezdetben államhatalmi eljárási eszközként használták, amelynek elsődleges feladata az elkövető bíróság elé állítása és megbüntetése volt. Később azonban enyhülés volt megfigyelhető, amelynek hatására a büntetőeljárásban megjelent az alapvető emberi jogok érvényesítése, elsődlegesen a védelem joga keretein belül – lásd részletesebben Nagy Ferenc i.m. 316-317. oldal
[15] Indokolás, Részletes Indokolás, 1. Fejezet, Alapelvek.
[16] Kúria Bfv.III.1.158/2017/4., 2018. január 16. (A Büntető Perrendtartás Kommentárja, Budapest, 1957., 53. oldal; A büntető eljárás kommentárja, Budapest, 1967., 759. oldal)
[17] Indokolás, Részletes Indokolás, 13. §
[18] Mivel „a büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvény – bár az elmúlt közel negyed évszázadban számos alkalommal módosították – szerkezetében és megoldásaiban ma is magán viseli annak a korszaknak a jegyeit, amelyben született.” – Általános Indokolás az 1998. évi Be-hez, első mondat.
[19] Rendkívüli jogorvoslatok
[20] Különleges eljárások
[21] EJEB, Sergey Zolotukhin kontra Oroszország (14939/03), 2009. február 10., 78. bekezdése
[22] 33/2013. (XI. 22.) AB határozat [30] 4.
[23] 33/2013. (XI. 22.) AB határozat [55]-[56]
[24] A 2003. és 2017. közötti szabályozás hatékonyságáról lásd bővebben Gellér-Kis-Polt i.m. 990-996. oldal
[25] 2006. március 9. C-436/04. [ECLI:EU:C:2006:165]
[26] Általános Indokolás a 2017. évi XC. törvényhez, I. Bevezetés, első bekezdés
[27] E-kódex Be. elektronikus tananyag, 4. §-hoz fűzött kommentár, Somogyi Gábor, lezárva: 2018. február, https://coospace-obh.birosag.hu/Folder/Curriculum-86e32c997bcfe81180fd005056849a0a/View?ctx=HwAAAI0RAACDJgAA 2018.11.20. – korlátozottan hozzáférhető
[28] Kommentár a büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvényhez, 4. § főszerkesztő: Polt Péter, https://uj.jogtar.hu 2018.11.22.
[29] Be. 4. § (8) bekezdés a) pont
[30] Be. 4. § (8) bekezdés b) pont
[31] Be. 4. § (9) bekezdés
[32] Kúria Bfv.III.1.158/2017/4., 2018. január 16.
[33] Király Tibor: A büntetőhatalom korlátai In: Király Tibor: Szemelvények ötven év büntetőjogi és más tárgyú tanulmányaiból, Budapest, 2005. 209. oldal
[34] Király i.m. 212. oldal
[35] Király i.m. 212-213. oldal
[36] Nagy Ferenc i.m.316. oldal
[37] Király i.m. 216. oldal
[38] A tételes, írott jog mellett párhuzamosan fejlődött a magyar büntetőjog tudomány is, amely fejlődési ívéről, állomásairól lásd részletesebben Nagy Ferenc i.m.