Tóth Mihály: Kiszámítható döntések a kiszámíthatatlan jövőről

Az életfogytig tartó szabadságvesztésről a legújabb, minket érintő strasbourgi döntés ürügyén

Tóth MihályAz életfogytig tartó szabadságvesztés Európa csaknem valamennyi országában a legsúlyosabb büntetés a halálbüntetés eltörlése óta. Szinte mindenütt alkalmazzák, Horvátország, Szerbia, Norvégia, Portugália és Spanyolország kivételével, ahol csak határozott idejű szabadságvesztés létezik. A legtöbb állam szigorúbb szabályozása tartalmilag nem sokban különbözik ettől, mert az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltek vagy meghatározott hosszabb idő – 20-30 év – eltelte után szabadulhatnak (pl. Bulgária, Csehország, Észtország, Lengyelország, Lettország, Olaszország, Oroszország, Románia, Szlovénia, Ukrajna), vagy akár 10-15 év után feltételes szabadságra bocsáthatók (pl. Ausztria, Belgium, Dánia, Finnország, Görögország, NSZK, Svédország). Csak néhány ország zárhatja ki teljesen a feltételes szabadság lehetőségét, ezek Anglia, Ciprus, Hollandia, Magyarország Szlovákia és Wales. Svájcban – kivételesen – életfogytig tartó biztonsági őrizet keretében zárható ki a feltételes szabadságra bocsátás.[1]

Az Emberi Jogok Európai Bíróságának hazánkat elmarasztaló legutóbbi (s előzmények nélkülinek nem tekinthető) döntése nem csak ürügyet kínál, hanem talán szükségessé is teszi e büntetési nem múltjának, jelenének és lehetséges jövőjének vázlatos áttekintését.

Adalékok az életfogytig tartó szabadságvesztés hazai történetéhez

A magyar jogfejlődésében az elítélt élete végéig tartó szabadságvesztésnek lényegében három szakasza különböztethető meg.

Az első, kezdeti szakaszban a szabadságelvonás elsősorban nem jogalkotói akaratot tükrözött; a fogság a végrehajtás kegyetlen, embertelen módja miatt tartott sokszor az elítélt élete végéig. Létezett ugyan korabeli törvényeinkben is „örökös fogság” – tehát már megjelent egyes esetekben bizonyos jogalkotói értékítélet (arányosítás) is, ez azonban inkább elvi kérdés volt, a büntetés élethossziglani formája nem emiatt, hanem a fogság elviselhetetlen körülményei miatt tartott sokszor az elítélt haláláig.

A második korszakban – a rabmunka térhódításával, s ezzel együtt a végrehajtás bizonyos fokú humanizálódásával – csökkent a szabadságelvonások során bekövetkezett elhalálozások száma, s már nem minősültek a hosszabb tartamú fogságok sem hallgatólagos „halálos ítéleteknek”.

Az életfogytig tartó büntetések ettől kezdve valóban a jogalkotó értékítéletét fejezték ki, s a megtorlás mellett társadalomvédelmi funkciót is elláttak. Ugyanakkor fokozatosan kialakultak azok a törekvések is, amelyek a büntetés-végrehajtás speciál-preventív hatásainak elismerése folytán az életfogytig tartó szabadságvesztésből is megengedték a feltételes szabadulást.

A Csemegi-kódex (1878) – amely szerint e büntetést egy tucat súlyos bűncselekményre ki lehetett szabni – már 10 év eltelte után lehetőséget nyújtott az elítéltnek arra, hogy un. „közvetítő intézetbe” kerüljön, s újabb 5 évi megfelelő magatartás esetén az igazságügy-miniszter feltételes szabadságra bocsáthatta.

Az 1961. évi V. tv. ezt a büntetési nemet kiiktatta, mert – mint a korabeli indokolás hangsúlyozza – „ha a társadalom védelme nem követeli meg a halálbüntetés alkalmazását, akkor megvalósulhat a büntetés nevelő célja Az elítélt átnevelése érdekében pedig nincs szükség életfogytig tartó szabadságvesztésre.” (Noha a szöveg talán világos, mégsem árt nyomatékosítani: vagy megnevelhető valaki – ekkor nem kell életfogytig becsukni –, vagy nem, ekkor viszont felesleges az ilyen büntetés, az illetőt fel kell akasztani.).

Újabb 10 év elteltével az életfogytig tartó szabadságvesztést „rehabilitálták”,[2] s az ezt követő novelláris változások ismét csak a feltételes szabadságra bocsátás legkorábbi időpontját (és a fórumrendszert) módosítgatták.

1971 és 1993 között a szabadulás legkorábbi időpontja 20 év volt, 1993 és 1997 között ezt az időpontot 15 és 25 év között immár az ítélkező bíró döntötte el, majd ezt az intervallumot el nem évülő bűncselekmények esetén 20 és 30 év közötti időre emelték.

Az 1993. évi XVII. törvénynek azonban mégis lényeges eleme volt, hogy először iktatta törvénybe a valóban életfogytig tartó szabadságvesztés ma is fenntartott első esetét: „nem bocsátható feltételes szabadságra az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt, ha ismételten életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélik.”

Ez azonban, mint látni fogjuk, kevésnek bizonyult.

Érdekes fejlődési tendencia tehát, hogy míg az első szakaszban a határozott ideig tartó szabadságelvonás is gyakran életfogytig tartott, a második korszakban az életfogytig kiszabott szabadságvesztés sem feltétlenül (sőt egyre kevésbé) az elítélt haláláig való fogságot jelentette.

Ez a fokozatosan erősödő liberalizálódás azonban – különösen napjainkhoz közeledve, a XX. század utolsó harmadától – vitathatatlanul túlzásokhoz vezetett: a feltételes szabadság intézménye szinte alanyi jogot teremtett bizonyos határozott idő eltelte után a szabadulásra, s ez lassan formálissá tette az „életfogytig tartó szabadságvesztés” nevében jelzett formáját.[3]

Az ezredforduló évei

A harmadik korszakban – az utóbbi másfél évtizedben – megkísérelték a korábbi aránytévesztéseket legalább részben helyrehozni, s visszaadni az életfogytig tartó szabadságvesztés hitelét, önállóságát. Arra, hogy markáns és kézzelfogható különbség legyen a hosszú tartamú szabadságvesztések és az életfogytig tartó szabadságvesztés között a legmegfelelőbb útnak a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés elfogadása kínálkozott.

A szervezett bűnözés elleni jogalkotási feladatokról szóló 1097/1998. (VII.24.) kormányhatározat előírta, hogy meg kell vizsgálni az életfogytig tartó szabadságvesztés büntetés lehetőségét, melyet kiemelkedő tárgyi súlyú bűncselekmények esetében indokolt szélesíteni, és az elítélt feltételes szabadságra bocsátásából történő kizárás milyen esetben indokolt.

A Btk. akkori Novellája, az 1998. évi LXXVII. törvény ennek megfelelően bővítette azoknak a szervezett bűnözéshez jellemzően kapcsolódó bűncselekményeknek a körét, melyek legsúlyosabb eseteiben életfogytig tartó szabadságvesztés is kiszabhatóvá vált. Ilyen volt a közveszélyokozás, a fegyvercsempészet, a kábítószerrel visszaélés, az emberkereskedelem vagy a nemzetközi szerződés által tiltott fegyverrel való visszaélés.

Bonyolultabb kérdés volt a feltételes szabadság életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltek körében történő felülvizsgálata. A megoldás érdekében számos változat merült fel.

Az egyik voltaképpen a korábbi szabályozásból indult ki, de a törvény erejénél fogva kívánta bővíteni a teljesen kizárandók körét pl. a háborús, vagy emberiesség elleni bűncselekmények elkövetőivel; a gyermekkorúak sérelmére bűnözőkkel; azokkal, akik több minősítő körülményt is megvalósítottak, vagy akik életfogytig tartó büntetésük alatt követtek el újabb szándékos bűncselekményt.

Egy másik elgondolás egyetlen esetben sem zárta volna ki a törvény alapján a szabadulást (ennyiben még a korábbi szabályozáshoz képest is elvileg enyhített volna) ám a feltételes szabadság legkorábbi időpontját legkorábban 30 évben határozta volna meg.[4]

Végül azt a változatot fogadták el, mely szerint az ítélkező bíró dönt a feltételes szabadság megengedhetőségéről, s ha ezt igenlően dönti el, a legkorábbi időpontot legkevesebb 20 (el nem évülő cselekmény esetén 30) évben határozza meg. Világossá vált tehát, hogy a legsúlyosabb esetekben a bíró az ítéletben ettől kezdve ki is zárhatja a feltételes szabadság lehetőségét. Ekkor az elítélt (elvileg) csak kegyelemmel szabadulhatott volna.

Ez – az akkor divatos szóval „paradigmaváltás” – ha terminológiai szempontból csak részben teremtett is egyértelműbb helyzetet, hiszen továbbra is létezett az „életfogytig tartó szabadságvesztésnek” deklarált büntetésnek olyan formája is, ami a nevét csak akkor igazolta, ha az elítélt a feltételes szabadságra bocsátás előtt meghal – legalább világossá tette, hogy immár valóban létezik az elítélt élete végéig történő fogság.

Rá kell azonban mutatni, hogy elvileg már az ezredforduló előtt is létezett a magyar jogban (legalábbis elvileg) a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés, hiszen a bv. bíró már korábban is dönthetett (volna) úgy, hogy az elítéltet az ítélkező bíró által meghatározott legkorábbi időpont után – arra érdemesség hiányában – nem bocsátja feltételes szabadságra.

A hatályos szabályozásban további szigorodást hozott a „három csapás” néven elhíresült 2010. évi LVI. törvény, ami az erőszakos többszörös visszaesők, valamint a (részben) súlyos, erőszakos bűncselekményeket halmazatban elkövetők „kemény magja” esetében kötelezővé tette az életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabását.

szeged_borton
A képen a Csillagbörtön (Szegedi Fegyház és Börtön). A Csillag honlapján olvasható tájékoztatás szerint jelenleg
huszonegy tényleges életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt tölti itt büntetését. Fotó: BvOP archív

A hatályos jog szabályozása és problémái

A legsúlyosabb szabadságvesztéssel fenyegetett bűncselekmények száma az új Btk.-ban (2012. évi C. törvény) érdemben alig változott, valamelyest csökkent. A legsúlyosabb büntetés alkalmazására 9 bűncselekmény alapesetében és – figyelemmel a kábítószerrel kapcsolatos bűncselekmények körében 3 különböző esetkörre – 13 bűncselekmény összesen 15 súlyosabban minősülő esetében van jelenleg mód.

Néhány katonai bűncselekmény legsúlyosabb fenyegetettsége megszűnt (pl. parancsnoki kötelességszegés, kibúvás harci kötelesség teljesítése alól), ezt ellensúlyozta az emberiesség elleni és a háborús bűntettek újraszabályozása kapcsán egyes új, súlyos fenyegetettségű tényállás beiktatása.

Szigorodtak a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségének szabályai is. Az új törvény szerint, ha a bíró a feltételes szabadság lehetőségét nem zárja ki, annak legkorábbi időpontját 25, legkésőbbit 40 évben határozza meg.

A 44. § (1) bekezdése látszólag korlátozza a feltételes szabadság kizárásának lehetőségét, részletes felsorolással számba véve azt a 18 bűncselekményt, ahol az elvileg egyáltalán szóba jöhető 22 deliktum közül végleg elvonható a szabadulás esélye, ám ezek esetében is csak akkor, ha e bűncselekményeket személy elleni vagy dolog elleni erőszakkal követik el.

Valójában ez a rendelkezés mind formai, mind tartalmi szempontból egyaránt aggályos.

Az új Btk. készítőinek többször deklarált célja egyszerű, világos, áttekinthető, belső logikával, koherenciával rendelkező törvényszöveg készítése volt. E szándékot a felesleges, túljogászkodó, ál precíz felsorolás nem tükrözi.

A törvény szövege szerint a megszorító feltétel (a „feltételes szabadság kizárása”) bizonyos bűncselekmények (emberölés, emberrablás, jármű hatalomba kerítése stb.) „súlyosabban minősülő eseteire” vonatkozik. Ennek kiemelése azért teljességgel indokolatlan, mert e bűncselekmények alapesetében életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabására nincs is mód.

Emellett a felsorolásban szereplő bűncselekmények több mint fele nem is követhető el másként, mint személy, esetleg dolog elleni erőszakkal, elég arra utalni, hogy hat esetben halálos eredményről van szó, de pl. tiltott fegyvert sem lehet erőszakmentesen „alkalmazni”, vagy rombolást sem lehet dolog elleni erőszak nélkül elkövetni. Ezekben az esetekben tehát a „ha azt személy elleni vagy dolog elleni erőszakkal követik el” feltétel értelmetlen, s feleslegesen kelti azt a látszatot, mintha a jogalkotó érdemi korlátozással élne.

Végül láttuk, hogy az egyáltalán szóba jöhető bűncselekmények közül a jogalkotó csak négy esetben nem teszi lehetővé a feltételes szabadság kizárását (kábítószerrel visszaélés, nemzetközi szerződés által tiltott fegyverrel visszaélés, ellenség támogatása, hazaárulás). Ha ragaszkodnánk is a rendelkezéshez, elvileg elegendő és jóval egyszerűbb lett volna a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabásának lehetőségét e négy esetben kizárni, s esetleg hozzátenni, hogy a többi esetben feltétel az erőszakos elkövetés. Igaz, voltaképpen ez is felesleges, hiszen Alaptörvényünk tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabását egyébként is csak erőszakos bűncselekmények esetén teszi lehetővé, pl. kábítószerrel visszaélés miatt tehát ilyen büntetés kiszabása alkotmánysértő is lenne. Ha minden áron szükséges az Alaptörvény rendelkezésének megismétlése, semmi akadálya nem lett volna egy még egyszerűbb változatnak: „életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabása esetén a bíróság a feltételes szabadság lehetőségét csak akkor zárhatja ki, ha a bűncselekményt erőszakkal követték el.”

A törvény eldöntötte azt a korábbi vitát is, hogy az erőszakos többszörös visszaesők esetében a feltételes szabadságból való kizárás vonatkozik-e a legsúlyosabb büntetésre ítélt erőszakos többszörös visszaesőkre is. E vita lényegében arról folyt, hogy az erőszakos többszörös visszaesők feltételes szabadságának kizárása generális (minden büntetésre vonatkozó) előírás-e, vagy ez alól – elsősorban a korábbi törvény rendszere folytán – kivételt jelenthet az örökös fogság.

Az új törvény 44. § (2) bekezdésének a) pontja – immár egyértelműen az életfogytig tartó szabadságvesztés szabályozása körében – a feltételes szabadságból kizárja az erőszakos többszörös visszaesőket. Eszerint tehát az ilyen örökös fogságra ítélt személy élete végéig rács mögött marad, és soha nem számíthat törvényi felülvizsgálatra.

A Btk. tehát (most már egyértelműen) nem csupán az életfogytig tartó szabadságvesztés kötelező előírását tartalmazza (a bűnhalmazat és a visszaesés legsúlyosabb formái esetén) – ami önmagában minősíthető a jogalkotás bírói kompetenciába avatkozó „hatáskör-túllépésének” – hanem az erőszakos többszörös visszaesés legsúlyosabb formái esetében annak felülvizsgálatát is kizárja, meghatározva ezzel a büntetési nem mellett annak valóban az elítélt haláláig tartó mértékét is. Bizonyos körben tehát a törvény teszi kötelezővé, mellőzhetetlenné tényleges életfogytiglani szabadságvesztés kiszabását.[5]

A tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés alkotmányossági kérdései

Az utóbbi évtizedekben szakmai fórumokon – különösen a kriminológusok, de gyakorló büntetőjogászok körében is – megfogalmazódtak olyan alkotmányossági szempontokat hangoztató nézetek, melyek a deklarált kiszámíthatatlanságot jogbiztonsági, a szabadulási remények teljes megvonását pedig emberiességi szempontokból kifogásolják. Így foglalt állást még 1977-ben, az egész európai fejlődést e kérdésben befolyásoló német Alkotmánybíróság, s ilyen ajánlást fogadott el az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága is. [6]

Hangot kaptak bizonyos költségszempontú aggodalmak mellett – amelyek persze inkább a halálbüntetés visszaállítását szorgalmazók szájából hangzottak el – olyan határozott vélemények is, hogy a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt személyeknek nincs veszteni valójuk, így kezelhetetlenné, veszélyessé válhatnak a környezetükre, büntetés-végrehajtási szempontból súlyos kockázatot is jelentenek.

Sajnos a hazai szabályozás ezekre az aggályokra nem árnyaltabb megoldások kidolgozásával válaszolt: Alaptörvényünk (noha a halálbüntetés tilalmáról hallgat), fontosnak tartotta leszögezni: „tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés csak szándékos, erőszakos bűncselekmény elkövetése miatt szabható ki.”[7] (Tudjuk, ezt a rendelkezést a „társadalmi konzultáció” üdvös hatása legitimizálta). Elismeréssel adózhatunk a szép, de igen átlátszó deklarációnak: voltaképpen egy alkotmányos korlátként megfogalmazott szabállyal emelték alaptörvényi szintre az örökös fogságot, remélve, hogy ezzel e kérdésben az Alkotmánybíróságot is örökös passzivitásra kényszeríthetik. Kérdés, vajon valóban kizárták-e ezzel az alkotmányos kontroll lehetőségét.

Formálisan – de csakis formálisan – a válasz lehetne igenlő is, ám a pozitivista megközelítésnek nyilvánvalóan ellentmond, hogy az idézett konkrét előírás olyan jogelvekkel ütközik, amelyeket az Alaptörvény szintén kifejezett formában fogalmaz meg.

Az új Alaptörvény is kimondja ugyanis az emberi méltóság sérthetetlenségét,[8] tiltja az embertelen büntetést,[9] és kiolvasható belőle a bárkit megillető jogbiztonsághoz való jog is. Annak eldöntése pedig, hogy az Alaptörvénynek az elidegeníthetetlen emberi jogokat érintő általános, deklaratív rendelkezései és valamely konkrét előírása közötti kétségtelen ellentmondás, összeütközés esetén melyiknek van primátusa, minden bizonnyal az Alkotmánybíróságra tartozhat. Az Alkotmánybíróság eddigi gyakorlatából pedig okkal következtethetünk arra, hogy az alapvető elvekkel ellentétes konkrét előírásnak nem fog elsőbbséget biztosítani, s azokat legfeljebb akkor fogadja el, ha előír a konformitás biztosítására hivatott további jogalkotási feladatokat. Pusztán a „tész” alaptörvénybe foglalása eszerint nem feltétlenül biztosít korlátlan lehetőséget arra, hogy azt jelenlegi formájában alkotmányos intézménynek tekinthessük. Általánosabban fogalmazva, alkotmányos alapjogok megvonása nem legalizálható konkrét kivételek Alkotmányba foglalásával.

A „tész” és Strasbourg

A kérdés kapcsán az Emberi Jogok Európai Bírósága fokozatosan, de egyre határozottabban és egyértelműbben támasztotta alá emberi jogi aspektusokból is az alkotmányossági aggályokat, s mint az várható volt, a döntések végül minket is elértek.[10]

Indokolt a folyamatot vázlatosan bemutatni.

a) Kafkaris Ciprus elleni ügye[11]

A ciprusi állampolgárságú Kafkaris 1987-ben egy gépkocsiba rejtett pokolgéppel megölt egy apát és annak két gyermekét. Minthogy a ciprusi Btk. az előre kitervelt emberölésre kötelező életfogytig tartó szabadságvesztést ír elő, a vádlottat 1989-ben e legsúlyosabb büntetéssel sújtották.

A büntetés megkezdésekor Cipruson az életfogytig tartó szabadságvesztések – a végrehajtást szabályozó 1981-es és 1987-es börtön-szabályzatok alapján kialakult egységes gyakorlat értelmében – legfeljebb 20 éves (gyakran azonban ennél is rövidebb) tényeleges elzárást jelentettek; ennek az időnek az eltelte után a jó magaviseletű elítélteket szabadították.

Kafkarist, büntetése letöltésének megkezdésekor ennek megfelelően arról tájékoztatták, hogy szabadulása várható időpontja 2002-ben lesz esedékes.

1992-ben azonban a Ciprusi Legfelsőbb Bíróság alkotmányellenesnek minősítette az említett börtönszabályzatokat, rámutatva, hogy az „életfogytig tartó szabadságvesztés” helyes értelmezés szerint az elítélt élete végéig tart, s az új, 1996-ban elfogadott végrehajtási rendelkezések ennek megfelelően ki is zárták az elítéltek jó magaviselet miatti korábbi szabadulásának lehetőségét. 1996-tól kezdve tehát az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltek csak – a legfőbb ügyésszel egyetértésben gyakorolt – köztársasági elnöki kegyelem esetén szabadulhatnak. A kérelmező ügyében ilyen döntésre 2004-ig nem került sor, ezért Kafkaris az Emberi Jogok Európai bíróságához fordult.

Panaszában az Egyezmény 3. cikkébe (kínzás, embertelen, megalázó büntetés tilalma), 5. cikkébe (szabadsághoz és biztonsághoz való jog), 7. cikkébe (büntetés kiszabásának tilalma törvényi rendelkezések nélkül) és 14. cikkébe (hátrányos megkülönböztetés tilalma) ütköző jogsértések lehetőségét vetette fel.

A kérelmező egyrészt azt sérelmezte, hogy a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés meghaladja az ésszerű és elfogadható tartamú szabadságelvonás mértékét, másrészt azt, hogy a vele (írásban is) közölt szabadulási időpont utólagos hatálytalanítása – s ezáltal büntetése határozatlan idejűvé tétele – számára „elviselhetetlen bizonytalansággal és szorongással” jár.

A bíróságnak az 5. cikk sérelmét elutasító érveléséből kiemelendő, hogy az életfogytig tartó szabadságvesztés természetéből adódóan mindig tartalmaz több-kevesebb bizonytalansági elemet. Annak az elítéltnek, akit ilyen büntetésre ítélnek, tisztában kell lennie azzal, hogy ez élete végéig tartó bebörtönzést is jelenthet. Önmagában egy ettől eltérő aktuális büntetés-végrehajtási gyakorlat nem jogosít fel senkit a büntetés folyamatos revíziójának kikényszerítésére, még kevésbé korábbi biztos szabadulási remények táplálására. Az 5. cikk 4. pontja kimondja ugyan, hogy a szabadságától megfosztott személyeknek joga van az őrizetbe vételük törvényességét vizsgáló bírói eljáráshoz, ez azonban a jogerős ítélet felülvizsgálatára nem vonatkozik.

Fontosabb és tanulságosabb azonban számunkra a 3. cikkel kapcsolatos (a korábbiakkal egyébként összefüggő) okfejtés, mert egyrészt látni fogjuk, hogy egy másik strasbourgi ügyben is ennek kapcsán bontakozott ki érdemi vita, másrészt – a kérelem e körben történt elutasítása ellenére – itt fogalmazódnak meg legmarkánsabban az eseten túlmutató tanulságok.

A bíróság elöljáróban leszögezte, hogy a 3. cikk rögzíti a demokratikus társadalmak egyik legalapvetőbb vívmányát, vagyis azt, hogy a büntetési célok érvényesítése körében alapvető korlát az embertelen, megalázó büntetés tilalma, s ez teljesen független a konkrét ügyek körülményeitől vagy az érintett magatartásától.[12]

Ennek megsértésére nézve általános szempontok nehezen adhatók, figyelemmel kell lenni a büntetés időtartamára, az érintett nemére, korára, egészségi állapotára.

Általánosságban rögzíthető az az elv, hogy az életfogytig tartó szabadságvesztés kimondása nem sérti az Egyezmény 3. cikkét.[13] Az embertelen bánásmód kérdése csak akkor vethető fel, ha az adott ország igazságszolgáltatási rendszere nélkülözi az olyan jogi lehetőségeket és gyakorlatot, melynek révén az ilyen büntetés felülvizsgálható és ezáltal az elítélt szabadlábra helyezhető.[14] Azt hogy egy ország milyen konkrét formában biztosítja ezt a lehetőséget, kívül esik az EJEB vizsgálatának körén. Ami azonban fontos: e lehetőség „de jure és de facto” is létezzen, tehát a jogi lehetőségen kívül az ilyen életfogytig tartó szabadságvesztést „redukáló” (tehát nem csupán a csökkentést jogilag lehetővé tevő) eljárásnak tényleges gyakorlata is legyen.

A felek beadványaiból is kiderül, hogy ennek a követelménynek a ciprusi gyakorlat mind „de jure”, mind „de facto” megfelel.

A Ciprusi Alkotmány 53. §-ának (1) bekezdése értelmében a köztársasági elnök, a legfőbb ügyésszel egyetértésben felülvizsgálhatja az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltek további fogvatartásának szükségességét és dönthet a szabadlábra helyezésről is. Ilyen döntésre 1993-ban kilenc, majd 1997-ben és 2005-ben további két esetben sor is került.

Minthogy tehát az elítélt nem volt és továbbra sincs elzárva attól, hogy életfogytig tartó szabadságvesztését felülvizsgálják és szabadlábra helyezzék, folyamatos fogvatartása nem minősül embertelen bánásmódnak, s nem sérti az Egyezmény 3. cikkét.[15]

Cikk folytatása>>

[1] Részletes nemzetközi kitekintést és elemzést tartalmaz NAGY Ferenc: Gondolatok az életfogytig tartó szabadságvesztésről c. tanulmánya. Magyar Jog 2013.5. szám.

[2] Az 1971. évi 28. sz. tvr.

[3] A botrányt Németh István, az 1979-es rendőrgyilkosság életfogytig tartó szabadságvesztést kapott egyik elítéltje váltotta ki, akit 2000-ben – az elkövetéskori törvényben előírt 20 év eltelte után – szabadon engedtek. A több ember megölésében kezdeményező szerepet játszó elítélt kegyetlenségeit felelevenítő sajtó tudósításai is hozzájárultak ahhoz, hogy Németh egy évre ugyan visszakerült a rács mögé, utána azonban végleg szabadult. (http://nol.hu/archivum/archiv-110143 – 2014. május 22.)

[4] Ez az elgondolás a szabadítást a BV-bíró belátására bízta volna. A javaslat – miként a többi is – folyamatosan módosult, változott a viták során, elhangzott az is, hogy az elit élt 70. életévét betöltve már korábban is elengedhető.

[5] A BVOP 2013-ban kiadott évkönyve szerint 2013-ban 29 jogerősen, 17 nem jogerősen elítélt töltötte tényleges életfogytig tartó szabadságvesztését. Az utóbbi években az ilyen elítéltek száma erőteljesebben emelkedett, mint a z ezredfordulót követő első évtizedben. Ennek legvalószínűbb oka nem a súlyos erőszakos bűncselekmények számának növekedése, hanem a törvény kötelező rendelkezése mellett az elkövetési módok kegyetlenebbé, durvábbá válása lehet.

[6] Vö. BVerfG 21.06. 1977- 1 BvL 14/76 („lebenslange Freiheitsstrafe ist verfassungsmäßig, wenn dem Verurteilten (über die Aussicht auf Begnadigung hinaus) die Möglichkeit einer Strafaussetzung verbleibt”),

Rec(2003)22 on conditional release (at the 853rd meeting of the Ministers’ Deputies) II.4a: „the law should make conditional release available to all sentenced prisoners, including life-sentence prisoners”).

[7] Alaptörvény IV. cikk 2 bekezdés

[8] Új Alaptörvény: Szabadság és felelősség II. cikk

[9] u.o. III. cikk (1) bek.

[10] A kérdés előzményeiről, alkotmányossági és emberi jogi aspektusairól fontos szempontokat fogalmazott meg már korábban LÉVAY Miklós (Az Emberi Jogok Európai Bírósága a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésről: az embertelen, megalázó bánásmód vagy büntetés tilalma a büntetés kiszabásakor és a büntetés fenntartásakor – Jogesetek Magyarázata 2012. évi 3. sz.).

[11] Applications 21906/04 (12.02.2008.)

[12] Lásd pl. Labita v. Italy (Application 26772/95., 6.4.2000)

[13] Lasd pl. Kotälla v. the Netherlands, (Application. 7994/77., 6.5.1978. ) Bamber v. the United Kingdom, Application 13183/87., 14.12. 1988)

[14] Lásd pl. Nivette v. France (Application 44190/98., 3.7.2001) Stanford v. the United Kingdom (Application 73299/01., 12. 12. 2002.) Wynne v. the United Kingdom (Application 67385/01., 22.05.2003).

[15] Sajátossága az ügynek, hogy az előzőek ismeretében úgy vélnénk, legkevesebb esélye a 7. cikkbe ütköző jogsértés megállapításának volt. Mégis e körben, és csakis itt – legalábbis részben – Ciprust marasztaló döntés született.

A bíróság mindenek előtt leszögezte, hogy a kérelmező elítélése és a kiszabott büntetés megfelelt az ítélethozatalkor hatályos jogi szabályozásnak. A 7. cikk tartalma azonban a bíróság töretlen gyakorlata szerint azt a követelményt is felöleli, hogy a büntetés kiszabására vonatkozó jogi előírások feleljenek meg a hozzáférhetőség és az előre láthatóság követelményének.

Minthogy a ciprusi jog nem tartalmazta kellő egyértelműséggel az életfogytig tartó szabadságvesztésre vonatkozó szabályokat, megsértették az Egyezmény 7. pontját.

Mindez nem jelenti – zárta ezzel kapcsolatos okfejtését a bíróság – hogy a panaszost utólag – az ominózus börtönszabályok hatályon kívül helyezésekor – súlyosabb büntetéssel sújtották, mert a végrehajtási szabályzatban szereplő kedvezmény megszüntetése nem a büntetés kiszabását, hanem annak végrehajtását érintő olyan kérdés, ami nem ró súlyosabb kötelezettségeket a kérelmezőre, mint amilyeneket jogerős ítéletében kimondtak.

A 14. cikk állítólagos sérelmével kapcsolatban a bíróság rámutatott, hogy eltérő személyes tulajdonságok alapján az eltérő bánásmód, tehát az ennek megfelelő eltérő „státusz”, nem ütközik a diszkrimináció fogalmába. Alaptalan a kérelem e körben azért is, mert a köztársasági elnök széles körű diszkrecionális joga szükségképpen eredményezhet eltérő helyzeteket, s ez önmagában nem diszkriminatív.

Hozzászólások

hozzászólás