Balázsy Péter: Kegyetlen kegyelem? – A tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés, avagy egy roskadozó jogintézmény kritikája és jövője

pdf letoltes

 

1. Előzmények

A Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény (a továbbiakban: Btk.) szankciórendszerében továbbra is a legsúlyosabb büntetés a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés[1] (a továbbiakban: TÉSZ), ám az utóbbi években egyre csak sokasodnak felette a viharfelhők. Belföldön leginkább a jogirodalomban kérdőjeleződött meg e büntetés fenntarthatósága, és bár az Alkotmánybíróság több alkalommal is foglalkozott a TÉSZ jogintézményével, végül valamennyi eljárás érdemi döntés nélkül szűnt meg. Nem volt azonban ennyire elnéző az Emberi Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban: EJEB), amely előbb Magyar kontra Magyarország ügy[2] kapcsán mondta ki, hogy a TÉSZ nem egyeztethető össze az Emberi Jogok Európai Egyezményének (a továbbiakban: Egyezmény) 3. cikkével (kínzás, embertelen bánásmód tilalma). Mindez hazánkban lavinaszerű folyamatot indított meg. A kormány továbbra is elkötelezett a TÉSZ mellett, hiszen fontos kriminálpolitikai célokat szolgál. Erre tekintettel került bevezetésre a kötelező kegyelmi eljárás, amelynek szabályait a büntetések, az intézkedések, egyes kényszerintézkedések és a szabálysértési elzárás végrehajtásáról szóló 2013. évi CCXL. törvény (a továbbiakban: Bv. tv.) tartalmazza.[3] A Kúria jogegységi határozatában[4] szintén megerősítette a TÉSZ alkalmazhatóságát. Mindez azonban továbbra sem volt elég, ugyanis az EJEB – jelen sorok írásakor még nem véglegesen – a T. P. és A. T. kontra Magyarország ügy[5] kapcsán újfent elmarasztalta hazánkat.[6]

Az EJEB utóbbi ítélete rámutat arra, hogy kötelező kegyelmi eljárás megindítására vonatkozó 40 éves várakozási idő túlságosan hosszú, az elfogadható felülvizsgálati időt 25 évben jelölte meg. A bíróság leszögezte: önmagában a túlzott várakozási idő megalapozza az Egyezmény sérelmét. Ezen túlmenően megállapította, hogy a köztársasági elnöki kegyelem nem alkalmas a várakozási idő csökkentésére. Végül a kötelező kegyelmi eljárás kapcsán kifejtette, hogy hiányoznak az eljárás biztosítékai, hiszen a köztársasági elnök szerepe és a miniszteri ellenjegyzés szükségessége nem biztosítja az eljárás átláthatóságát, tekintettel arra, hogy döntésüket nem kötelesek indokolni.

Jelen tanulmány célja, hogy az EJEB gyakorlatának figyelembevételével rámutasson a hazai szabályozás – és ezek belül is különösen a kötelező kegyelmi eljárás – gyenge pontjaira, valamint a problémák orvoslására. A tanulmány kitér továbbá arra is, hogy milyen érvek és ellenérvek hozhatók fel a TÉSZ mellett vagy ellen.

2. Az utolsó szalmaszál? – Górcső alatt a kötelező kegyelmi eljárás

Kiindulópontként érdemes leszögezni, hogy az EJEB gyakorlata szerint önmagában az életfogytig tartó szabadságvesztés nem ellentétes az Egyezmény egyetlen rendelkezésével sem. A 3. cikk sérelme akkor állapítható meg, ha az adott állam jogrendszere nélkülözi a büntetés felülvizsgálhatóságának és az elítélt szabadlábra való helyezhetőségének lehetőségét és gyakorlatát. Azaz nem elegendő, ha pusztán formálisan – de jure – áll fenn ez a lehetőség, hanem a gyakorlatban – de facto – is működnie kell e jogintézménynek.

Miután az első – nem túl biztató – visszajelzést már megkapta hazánk az EJEB-től, a kérdés alapvetően nem az, hogy megfelel-e a kötelező kegyelmi eljárás az EJEB szempontjainak, hanem az, hogy pontosan milyen hiányosságokban szenved, és ezeket miként lehet orvosolni. Megjegyzem, az EJEB újabb ítéletét megelőzően sem igazán volt kérdéses, hogy kiállja-e a próbát a módosított TÉSZ. A kötelező kegyelmi eljárás szabályainak tanulmányozása során az embert akaratlanul is az az érzés keríti hatalmába, hogy bár a jogalkotó a szabályok kimunkálásakor érezhetően fogékony volt az EJEB által lefektetett szempontokra, ezeket mégsem az egyezménysértő állapot megszüntetésére, hanem az egyezménysértés leplezésére próbálta felhasználni. Mintha a végső cél végig ott lebegett volna a jogalkotó szeme előtt: a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt személyek lehetőleg ne kerüljenek vissza a társadalomba. A jogalkotó beépített olyan elemeket a szabályozásba, amelyek más államokban az EJEB-nek való megfelelést biztosították, ám azokat formálissá tette. Ez a kettősség, ha úgy tetszik ambivalencia hatja át a szabályozást.

Ugyanakkor nem lehet elvitatni az államtól azt, hogy egy sok tekintetben megkérdőjelezhető, esetjogban kialakult és folyamatosan alakuló korlátozással[7] szemben a büntetőpolitikai célkitűzéseiért küzdjön. Több állam is bejárta már ezt az utat, miért vitatnánk el ennek jogát Magyarországtól? Más kérdés, hogy ebben a formában sok esélye nem volt hazánknak, mert aligha volt komolyan vehető, hogy ezzel az átcsomagolt TÉSZ-szel meg lehet majd győzni az EJEB-et.

Elsőként vizsgáljuk meg a kötelező kegyelmi eljárás átláthatóságának problémáját. A Bv. tv. erre vonatkozó szabályai önmagukban akár meg is felelhetnének az EJEB követelményeinek, csakhogy a döntéshozatalról már nagyon szűkszavúan szól. Nem véletlenül, hiszen a kötelező kegyelmi eljárás szabályai a döntéshozatal előtt véget is érnek: a döntést már a kegyelem általános szabályai szerint a köztársasági elnök diszkrecionális jogkörében hozza meg. Nem köti őt a Kegyelmi Bizottság állásfoglalása, és a döntését indokolnia sem kell. Ráadásul köztársasági elnök döntésének érvényességéhez szükség van az igazságügyért felelős miniszter ellenjegyzésére is. Utóbbi azért is fontos, mert a miniszter akár meg is „vétózhatja” a köztársasági elnök döntését azzal, hogy az ellenjegyzést elmulasztja, például, mert nem ért egyet a döntéssel.

Az EJEB esetjoga viszonylag tág mozgásterületet hagy a felülvizsgálat szabályozására. A Magyar kontra Magyarország ügyben bizonyossá vált, hogy a hazai általános kegyelmi eljárás nem ad megfelelő reményt az elítélt részére. A Kafkaris kontra Ciprus ügy[8] ugyanakkor arra mutatott rá, hogy az államfői kegyelem intézménye bizonyos feltételek megléte esetén megfelelő lehet. Ciprus esetében döntő jelentősége volt annak, hogy tucatnyian részesültek kegyelemben az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt személyek közül, míg Magyarországon mindeddig soha senki. Ezzel tehát nem bizonyítható hazánkban a felülvizsgálat lehetőségének de facto fennállása.

A Iorgov (II) kontra Bulgária ügy[9] érdekesebb lehet, mert számomra úgy tűnik, hogy a jogalkotó elsősorban Bulgária példáját igyekezett követni. Az EJEB annak ellenére is megfelelőnek ítélte a bolgár kegyelmi rendszert, hogy az alapján még egyetlen TÉSZ-es elítéltet sem részesítettek kegyelemben (az ítélet meghozataláig). Emellett a magyar Kegyelmi Bizottság felállítását is talán a hasonló funkciójú bolgár testület ihlette. Ennek fényében akár megfelelőnek is ítélhetnénk a hatályos magyar megoldást, ugyanakkor óva intenék mindenkit attól, hogy egy más állam jogrendszerének vizsgálata során született ítéletet egy az egyben ráhúzzunk a magyar esetre. Mik azok a szempontok, amelyek különbségként megfogalmazhatók?

– A Iorgov (II) ügyben az ítélet több mint 7 éve született meg. A későbbi a Vinter és mások kontra Egyesült Királyság ügy[10] és a Magyar László ügy kapcsán érezhető némi hangsúlyváltás az EJEB gyakorlatában: mintha picit szigorúbban vennék a 3. cikk sérelmét.

– Bár nem döntő érv, de érdemes megjegyezni, hogy Iorgovot eredetileg halálra ítélte a bíróság, ám azt a moratórium, majd pedig a büntetés átváltoztatása miatt nem hajtották végre. Ilyen szempontból tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés már eleve egyfajta „kedvezmény” volt Iorgov számára. A magyar ügyekben a halálbüntetés fel sem merült.

– A Iorgov (II) ügyben az EJEB döntése nem azt hangsúlyozta, hogy Bulgária gyakorlata teljes mértékben megfelelő, hanem nem volt egyértelműen megállapítható az, hogy a felülvizsgálat a későbbiekben sem lesz hatékony. Az ítélet ki is emeli, hogy a jövőben szükségessé válik a gyakorlat vizsgálata.

– Ez meg is történt a Harakchiev és Tolumov kontra Bulgária ügy[11] kapcsán. Az EJEB több előrelépést is tapasztalt, például, hogy egy TÉSZ-es elítélt kegyelemben részesült. (Magyarország esetében ilyenre a kötelező kegyelmi eljárás alapján még nagyon sokáig nem fog sor kerülni.)

– Amit igazán fontosnak érzek, hogy a Bulgária elleni ügyek kapcsán az EJEB a kvázi „általános” kegyelmi eljárást vizsgálta és értékelte ezt megfelelőnek (hiszen TÉSZ-es elítéltet korábban nem részesítettek kegyelemben). Bulgáriában az „általános” kegyelmi eljárásra is ahhoz hasonló szabályok vonatkoznak, mint nálunk a kötelező kegyelmi eljárásra (például szakértők bevonása, előre lefektetett szempontok). Az újabb ítélet kapcsán már azt is kiemelte, hogy ezeknek az eljárásoknak lényegesen javult az átláthatósága, köszönhetően annak, hogy a kegyelmezési bizottság rendszeresen közzéteszi a döntéseivel kapcsolatos indokokat, statisztikai adatokat. A magyar kötelező kegyelmi eljárás ezen szempontokat csak részben teljesíti (például szakértők bevonása), míg a hazai általános kegyelmi eljárásban – és végső soron a kötelező kegyelmi eljárás is ugyanígy végződik – ezek közül semelyik szempont nem érvényesül. Összefoglalva: Bulgáriában azért fogadta el az EJEB az államfői kegyelmet a TÉSZ-es elítéltek esetén, mert a bevezetése óta eltelt rövid időre tekintettel nem alakulhatott ki annak gyakorlata. Ennek hiányában pedig az egyéb büntetésekre vonatkozó kegyelmezési gyakorlatot vizsgálta és minősítette azt megfelelőnek. A magyar helyzet nagyon hasonló: a kötelező kegyelmi eljárás első alkalmazására kb. 20–25 év múlva kerülhet sor, tehát az EJEB nálunk is csak az általános kegyelmi eljárás gyakorlatát tudja vizsgálni, ami viszont semmit sem változott a Magyar kontra Magyarország ügyben hozott ítélet óta – és már akkor sem felelt meg. Kicsivel később látni fogjuk, hogy statisztikai adat is alig áll rendelkezésre, ráadásul a kegyelmezések száma évek óta csökkenő tendenciát mutat. Ez a folyamat 2015–2016-ban megváltozni látszott, ám 2017-re ismét átlag alatti arány figyelhető meg, így növekvő tendenciáról nem lehet beszélni. Bulgáriában a kegyelemben részesültek (beérkezett kérelmekhez viszonyított) aránya 2002 és 2009 között 6,85%[12] volt, míg nálunk ez a szám a 2002-től kezdődő időszakot vizsgálva átlagosan 2,06% körül maradt. A Magyar-ügyben hozott ítéletet megelőzően ez az arány még az 1,5%-ot sem érte el (erről részletesen alább).[13] Ilyen jelentős különbség és hosszú időn keresztül csökkenést mutató tendencia mellett aligha juthatunk arra a következtetésre, hogy a felülvizsgálat lehetősége de facto is fennáll – függetlenül a felülvizsgálat idejétől.

A fentiek alapján jól látható, hogy ha Magyarország Bulgária útját kívánja követni, akkor még sok a teendő: jelenleg még Bulgária 2009–2010-es helyzetéhez viszonyítva is lépéshátrányban vagyunk, nem hogy a jelenlegihez képest.

Az előbbiekhez szorosan kapcsolódó kérdés, hogy az ítélethozatal időpontjában mennyiben láthatóak előre azok a szempontok, amelyek a felülvizsgálat során vizsgálatra kerülnek. E kérdés kapcsán előrebocsátom, hogy véleményem szerint egy diszkrecionális jogkörben hozott (indokolás nélküli) döntés esetén nem, vagy csak korlátozottan lehet előreláthatóságról beszélni, hiszen már-már fogalmilag kizárt az előreláthatóság (inkább csak következtetni lehet a statisztikai adatokból, gyakorlatból stb.). Ezzel szemben az EJEB korábbi gyakorlata rugalmasabban értelmezte ezt a követelményt, hiszen több esetben is teljesülni látta az elnöki kegyelem kapcsán. Az EJEB újabb ítéletei nyomán látható némi elmozdulás, ugyanakkor az elnöki kegyelem bizonyos követelmények teljesülése esetén továbbra is megfelelő lehet. A következőkben a kötelező kegyelmi eljárás alapján szeretnék rávilá­gítani minderre. A T/1707. számú törvényjavaslat 109. §-hoz fűzött miniszteri indokolás hosszan részletezi azokat az intézkedéseket, amelyek – a jogalkotó meglátása szerint – biztosítják, hogy a magyar jog megfeleljen a Magyar kontra Magyarország ügyben hozott ítéletnek.

Abból kell kiindulni, hogy a kötelező kegyelmi eljárás tulajdonképpen egy szakértői véleménnyel megtámogatott (és helyesen) kötelezően megindítandó általános kegyelmi eljárás. Fontos, hogy a Kegyelmi Bizottság döntési jogkörrel nem rendelkezik, szerepköre a javaslattételben, tanácsadásban kimerül.

A miniszteri indokolás szerint „a tervezet […] biztosítja, hogy azok az eljárási szabályok, illetve feltételek, szempontok, amelyeket a kegyelmi eljárásban vizsgálni kell, már a büntetőügyben hozott ítélet meghozatalakor előreláthatóak legyenek.”[14] Véleményem szerint ennek a szempontnak az eljárás valamennyi szakaszára nézve, annak teljes összefüggő láncolatában érvényesülnie kellene, ám e kritériumnak a hatályos megoldás nem felel meg. Csak azok a szempontok láthatóak előre, amelyeket a Kegyelmi Bizottság vizsgál, míg az, amit a köztársasági elnök és az ellenjegyző miniszter vizsgál, továbbra sem látható előre. Az előreláthatóság voltaképpen csak a döntés előkészítése során érvényesül, a döntéshozatalnál már nem, ez pedig az egész jogintézmény szerepét erodálja. Egy merőben fiktív példával élve: ha a köztársasági elnök egy pénzérme feldobásával döntene a kötelező kegyelemi ügyekben, az is jogszerű eljárás lenne – az előreláthatóság viszont fogalmilag kizárt egy ilyen helyzetben.

Szintén szükséges megjegyzést fűzni az indokolás következő részletéhez: „az ítélet […] kifogásolta, hogy a hatályos szabályozás nem garantálja, hogy a kegyelmi eljárásban részt vevő igazságügyért felelős minisztertől és köztársasági elnöktől független, külső vélemények is megjelenjenek az eljárásban. A Javaslat célja a Kegyelmi Bizottság létrehozásával, hogy […] megjelenhessenek az eddigi szereplőkön kívüli vélemények is.”[15] Ez szorosan kapcsolódik az előző okfejtésemhez: bár a külső vélemények az eljárásban valóban megjelennek, ám a döntéshozatalban való figyelembevételük már nem garantált. Lényegében mindegy, hogy milyen bizottságot állítunk fel, és hogy hány szakértői véleményt szerzünk be, ha ezek a vélemények, szempontok a döntéshozatal sajátosságaiból fakadóan elveszhetnek. A Kegyelmi Bizottság állásfoglalása elvben arra alkalmas, hogy segítse a köztársasági elnököt döntésének meghozatalában, attól azonban indokolás nélkül eltérhet.

Egyelőre lehetetlen azt megjósolni, hogy milyen arányban fognak ezek a bizottságok a TÉSZ-es elítéltek szempontjából pozitív állásfoglalást adni. Ez azért érdekes kérdés, mert egy negatív állásfoglalás esetén szinte borítékolható a köztársasági elnök elutasítása is. Ha pedig a Kegyelmi Bizottságokban az a gyakorlat alakulna ki, hogy általában nem támogatják az elítélt kegyelemben való részesítését,[16] akkor ez a „szakértői lépcső” komoly akadályokat gördíthet az elítéltek kegyelemben való részesülése elé.

Izgalmas részletet tartalmaz a Bv. tv. 46/G. §-ához fűzött miniszteri indokolás, hiszen még önmagával is ellenmondásba keveredik – ráadásul ez a kérdés már független attól, hogy az előreláthatóságot miként értelmezzük: „a Javaslat tehát a felterjesztés kialakítása tekintetében teljes mértékben biztosítja, hogy az igazságügyért felelős minisztertől független, a törvényben pontosan meghatározott szempontokat vizsgáló testület állásfoglalása szolgáljon a köztársasági elnök döntése alapjául. […] A kegyelmi döntés meghozatalára […] a kegyelmi eljárás általános szabályai irányadók, vagyis a köztársasági elnök az alkotmányosság és a büntetőjogi végrehajthatóság kereteit tiszteletben tartva diszkrecionális döntés keretében bármilyen döntést hozhat. […] A köztársasági elnököt nem köti a miniszter felterjesztése.”[17] Merész kijelentés a jogalkotó részéről, amikor konzekvensen leszögezi, hogy a köztársasági elnök döntésének alapjául a Kegyelmi Bizottság állásfoglalása szolgál, holott a köztársasági elnök nem köteles indokolni döntését, így rajta kívül senki sem ismerheti annak alapját. Nem elképzelhetetlen, hogy a Kegyelmi Bizottság úgy foglal állást, hogy „az elítélt személyisében és magatartásában olyan mértékű pozitív változások állottak be, hogy még a legenyhébb büntetés vagy intézkedés fenntartása sem indokolt”, majd pedig a köztársasági elnök nem részesíti őt kegyelemben. Egy egymásnak homlokegyenest ellentmondó döntés és állásfoglalás esetén hogyan szolgálhatna eme állásfoglalás a döntés alapjául?

Nem szabad megfeledkezni arról a tényről sem, hogy az általános köztársasági elnöki kegyelem már a Magyar kontra Magyarország ügy elbírálása idején is a jogrendszer részét képezte, mégsem fogadta el az EJEB akként, hogy reális lehetőséget nyújt a TÉSZ-es elítélt büntetésének felülvizsgálatára: nem teljesült ugyanis azt a követelmény, hogy a felülvizsgálatnak de facto lehetőségként is fenn kell állnia. Megítélésem szerint a kötelező kegyelmi eljárás nem más, mint egy jogintézmény – az általános kegyelmi eljárás – csűrése-csavarása, annak lényegi vonásainak megváltoztatása nélkül. Azonkívül, hogy kötelezően meg kell indítani – ami valóban fontos előrelépés a korábbiakhoz képest – nem kecsegtet sokkal több reménnyel az elítéltek számára. Az eljárásba bevont szakmai szempontok a döntéshozatal során nem feltétlenül érvényesülnek, sőt azt sem tudjuk meg, hogy mi alapján születik a döntés. Így az eljárás semmiképpen sem nevezhető transzparensnek, hiszen az elítélt a jogerős ítélet kimondásakor továbbra sincs tisztában azzal, hogy milyen szempontokat fog figyelembe venni a köztársasági elnök a döntésének meghozatalakor.

 

Év Kegyelemben részesült Összes kérelem Kegyelemben részesültek aránya az összes döntéshez viszonyítva
2002 24 1150 2,09%
2003 36 1223 2,94%
2004 41 1266 3,24%
2005 23 1339 1,72%
2006 23 1169 1,97%
2007 23 1378 1,67%
2008 27 799 3,38%
2009 17 911 1,87%
2010 5 871 0,57%
2011 16 951 1,68%
2012 8 556 1,44%
2013 12 988 1,21%
2014 4 753 0,53%
2015 24 816 2,94%
2016 22 495 4,44%
2017 11 673 1,63%
össz. 316 15338 2,06%

1. táblázat: Kegyelmi döntések 2002 és 2017 között.
Forrás: kormany.hu[18]

Annak megítélése során, hogy a kötelező kegyelmi eljárás valóban de facto fennálló reményt ad-e a TÉSZ-es elítéltek számára, fontosak lehetnek a kegyelmezéssel kapcsolatos indokok és statisztikai adatok közzététele. Az indokok megismerhetőségét az új szabályozás sem biztosítja, és statisztikai adatok is alig állnak rendelkezésre: mindössze a kegyelmi kérvények száma, illetve a kegyelemben részesültek aránya ismerhető meg.

A táblázatból kitűnik, hogy a köztársasági elnök személye befolyásolhatja, hogy a kérelmezők hány százaléka részesül kegyelemben: míg Mádl Ferenc hivatali idejében 3% körüli arányokat is láthatunk, addig Áder János tisztségének kezdetén ez az érték 1,5% alatt maradt, míg 2015–2016 kiugróan magas értékeket tapasztalhatunk. 2017-ben azonban ismét átlag alatti arányok figyelhetők meg. Általános tendencia, hogy az utóbbi években a kérelmek száma csökkent, így – 2015 és 2016 kivételével – rendszerint fél-másfél tucat ügyben adott kegyelmet az államfő. Ennél több azonban nem derül ki az adatokból, így az sem, hogy ezek milyen súlyú cselekmények voltak. A magam részéről nehezen tartom elképzelhetőnek, hogy a jövőben e tucatnyi eset közé pont olyan elítéltek kerüljenek, akik egyébként a legsúlyosabb bűncselekményeket követték el. Mivel TÉSZ-es elítéltből aránylag kevés van, így vélhetően előbb-utóbb sajtó is tudomást szerezne egy-egy kegyelemről, ami minden bizonnyal nagy port kavarna. Kérdés, hogy a mindenkori köztársasági elnök (pláne az ellenjegyző miniszter) fel merne-e vállalni egy ilyen, politikailag minden bizonnyal nem túl népszerű döntést – nem számítva azokat az eseteket, amikor valamilyen különös méltánylást érdemlő eset forog fenn: például halálos betegség stb.[19]

Egy 2015-ben végzett kutatás szerint a kegyelmi kérvények előterjesztésére leggyakrabban egészségügyi okokra való hivatkozással kerül sor, ezt követően pedig a családi okokra történő alapítás a gyakori. Az esetek többségében a miniszter nem javasolta a kérelem teljesítését.[20] Az EJEB már rámutatott arra, hogy a felülvizsgálatnak általánosan kell fennállnia, nem lehet olyan szűk esetkörökre leszűkíteni, mint például a halálos betegség, vagy baleset következtében előállt teljes bénulás.

Juhász Zoltán a következőképpen vélekedett 2005-ben a köztársasági elnöki kegyelemről: „a hatályos jogszabályok a közvélemény által támogatott büntetőpolitika termékei, amely a […] bűnözés elleni harc fő eszközének a büntetési tételek szigorítását tekinti. Ennek tükrében eleve nem tűnik valós lehetőségnek az, hogy amit a törvény alapján az ítélkező bíróság – a közvélemény által messzemenően támogatva – megvon, azt a köztársasági elnök visszaadja.”[21]

A kötelező kegyelmi eljárást akkor kell megindítani, ha az elítélt a szabadságvesztésből negyven évet kitöltött. A T. P. és A. T. kontra Magyarország ügy kapcsán az EJEB igen részletesen kifejtette, hogy ez a várakozási idő túl hosszú, a felülvizsgálat optimális idejét 25 évben határozta meg.

E körben érdemes röviden utalni az EJEB gyakorlatának fejlődésére. A Törköly kontra Magyarország ügyben[22] az EJEB arra jutott, hogy még egy ilyen hosszú várakozási idő is megfelelő reményt adhat az elítélt részére. Kiemelendő viszont, hogy ezt nem a TÉSZ jogintézményével kapcsolatban mondta ki, hanem a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségével kiszabott életfogytig tartó szabadságvesztés vizsgálata során. A későbbi Vinter-ügyben már nem volt ilyen elnéző a strasbourgi bíróság: a felülvizsgálatnak ugyanis 25 éven belül meg kell történnie.[23] Ebből az ítéletből nem derül ki, hogy ez mennyire kőbe vésett szabály, de ha feltételezzük is, hogy enged némi eltérést (például 30 évet) az EJEB, akkor is belátható, hogy a magyar 40 év ettől rettentő távol van. A 40 éves várakozási időt számításba véve egy elítélt a leghamarabb 60 évesen kaphat kegyelmet. Ha a születéskor várható élettartamot is figyelembe vesszük, reálisan csak a 30 éven aluli elítéltek reménykedhetnek a kegyelemben.[24] A T. P. és A. T. kontra Magyarország ügyben az EJEB a Vinter-ügyben megállapítottakra utalt vissza.

A Bodein kontra Franciaország ügy[25] arra mutatott rá, hogy az EJEB adott esetben 25 évnél hosszabb – jelesül 30 éves – felülvizsgálati időt is elfogadhatónak tart, ám ehhez többletfeltételek teljesülése szükséges. Franciaországban nem a jogerős ítélettől számították a felülvizsgálati időt, hanem már az előzetes letartóztatás kezdetétől – ez a konkrét ügyben körülbelül 4 évet jelentett. Az eltérő számítási módból fakadóan a tényleges várakozási idő itt is 25 év körül alakult.

Az arányosság és fokozatosság követelménye szempontjából helyénvaló a jogalkotó azon érvelése, hogy a Btk. jelen szabályai között 40 évnél korábbi időpontot nem lehetett megállapítani[26] – más kérdés, hogy ez nem egy olyan külső kényszerítő erő, amin ne lehetne változtatni, hiszen ezeket a szabályokat is a jogalkotó hozta meg. Ha ennél rövidebb várakozási időt állapítunk meg, akkor vagy ki kell terjeszteni a kötelező kegyelmi eljárás szabályait a feltételes szabadság lehetőségével életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltek egy részére is, vagy felül kell vizsgálni a Btk. szankciórendszerét – legalábbis a szabadságvesztés-büntetések tekintetében.

Hasonlóan vélekedik Lévay Miklós is, szerinte ugyanis „a megoldással szemben alappal vethető fel, hogy egy nemzetközi kötelezettségből fakadó szabályozás esetén a magyar jogrendszer koherenciáját a kötelezettséghez konzekvens módon való hazai igazodással kellene biztosítani.”[27]

A teljesség kedvéért meg kell említeni, hogy létezik olyan álláspont is, amely túl rövidnek tartja a jogalkotó által meghatározott 40 éves felülvizsgálati időt: Polgár András szerint legalább 50 évnek kellene eltelnie a kegyelmi eljárás megindítását megelőzően. Álláspontja szerint a hatályos szabályozás alapján a TÉSZ-nek nincs kellő súlya a feltételes szabadság lehetőségével kiszabott életfogytig tartó szabadságvesztés-büntetéshez képest. További problémának látja, hogy míg a kötelező kegyelmi eljárás esetén, ha az elítélt kegyelmet kapna, úgy a köztársasági elnök valószínűleg feltétel nélkül elengedné a büntetése fennmaradó részét, addig a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségével kiszabott életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt személy csak feltételesen kerülhet szabadságra, ebből fakadóan vele szemben meghatározott esetekben a feltételes szabadság megszüntethető. Emiatt kedvezőbb helyzetbe kerülhet az a személy, aki súlyosabb bűncselekményt követett el. Különösen rosszul járnak azok, akiket még a régi Btk. hatálya alatt ítéltek életfogytig tartó szabadságvesztése, hiszen köztük van olyan, aki csak 45–50 év elteltével bocsátható feltételes szabadságra.[28] A problémafelvetés jó, ám az arra adott válasz komoly aggályokat vet fel a már kifejtettek szerint. Ez a helyzet szintén arra világít rá, hogy szükséges lenne az életfogytig tartó szabadságvesztés rendszerének újragondolása.

Mindamellett azt sem szabad elfelejteni, hogy az egyes államok szankciórendszere között lényeges különbségek vannak. A határozott ideig tartó szabadságvesztés időtartamának maximumát eltérően szabályozzák az országok: van ahol tizenöt év, gyakran fordul elő húsz év, ritkábban huszonöt év, de nem példa nélküli a harminc év sem.[29] Az ítéletekből az szűrhető le, hogy az EJEB ezen körülményekre nem mutat fogékonyságot, holott egyes esetekben szankciórendszeri aránytalanságokhoz vezethet.

Belovics Ervin arra mutat rá, hogy a 25 éves felülvizsgálati időtartam meghatározásával az EJEB csorbítja a tagállamok azon – EJEB által is hangsúlyozott jogát –, hogy a büntetés meghatározása során szabadon rendelkezhessenek a bűncselekmény tárgyi súlyával és az elkövető társadalomra veszélyességével. Emiatt sem a jogalkotó, sem a jogalkalmazó nem értékelheti úgy a bűncselekményt, hogy annak súlyossága okán ennél hosszabb tartamú szabadságvesztés szükséges. „A feltételes szabadságra bocsátásról való döntéskor ugyanis az elkövetett deliktum tárgyi súlya, illetve a terhelt elkövetéskori társadalomra veszélyessége háttérbe szorul – ebben a körben már a büntetés végrehajtása során tanúsított elítélti magatartásnak van meghatározó szerepe.”[30]

Hasonlóan érvel Gellér Balázs is. Rámutat, hogy a TÉSZ egyedüli büntetési célként a megtorlást ismeri el. „Kérdés, hogy az EJEB-nek van-e hatásköre arra, hogy ilyen konkrétan meghatározza a tagállam számára a büntetési célokat. Azaz kizárja annak a lehetőségét, hogy egy tagállam bizonyos bűncselekmények esetén a megtorlást, a generálprevenciót és a speciálprevenciónak az elkülönítéssel való érvényesítését helyezze előtérbe, és a társadalomba visszavezetést mint célt elhagyja. A társadalomba való visszavezetés mint kötelező büntetőjogi cél nem olvasható ki az Emberi Jogok Európai Egyezményéből és a korábbi joggyakorlatból sem. Ugyanakkor az EJEB egy ilyen értelmezéssel az adott tagállamot olyan világnézeti, ideológiai választásra kötelezi, amely a szuverenitás központi elemét érinti, és nyilván teljességgel antidemokratikus.”[31]

Összefoglalva: a strasbourgi kritériumok alapján a kötelező kegyelmi eljárás az alábbi okokból nem felel meg az Egyezmény 3. cikkének és az EJEB gyakorlatának.

– Mivel a kötelező kegyelmi eljárásban a végső döntést a köztársasági elnök az általános kegyelmi eljárásokra irányadó szabályok szerint mondja ki, elengedhetetlen a kegyelmi rendszer általános vizsgálata. A megfelelőnek ítélt bulgáriai kegyelmi eljárásokhoz képest a magyar rendszer több ponton is alulmúlja azt:

–  Bulgáriában kegyelmezési bizottság működik, amely közzéteszi a döntésével kapcsolatos indokokat – nálunk ilyen testület kb. 25 év múlva fog először felállni, az indokok megismerhetősége pedig jóval korlátozottabb;
–  Bulgáriában rendszeresen közzéteszik a kegyelmi ügyekkel kapcsolatos statisztikákat, míg hazánkban igencsak szűkszavúak ezek a statisztikák;
–  Magyarországon jócskán elmarad a kegyelmezési arány a bolgár adatokhoz képest, ráadásul – 2015 és 2016 kivételével – csökkenő tendenciát is mutat;
–  hiányzó jogorvoslati rendszer.

– A kötelező kegyelmi eljárás annak a kegyelmezési rendszernek az átdolgozása, amelyről az EJEB egyszer már megállapította, hogy „rendszerszintű hiányosságban szenved” – utóbb be is bizonyosodott, hogy a hiányosságokat továbbra sem sikerült maradéktalanul kiküszöbölni.

– A 40 éves várakozási idő túl hosszú.

Olybá tűnik, hogy a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltek számára utolsó szalmaszálként megfogalmazott kötelező kegyelmi eljárás egyben a jogalkotó részéről is egy utolsó szalmaszál, amellyel ragaszkodni próbál a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés alapvetően változatlan formában történő életben tartásához.

3. A jövőbeni szabályozás lehetséges útjai

Miután az EJEB ítéletet mondott a kötelező kegyelmi eljárással kiegészített TÉSZ felett is, a következőkben érdemes röviden áttekinteni, hogy milyen megoldási lehetőségek vannak a TÉSZ megreformálására. Az világosan látszik, hogy Magyarország a végletekig igyekszik kitartani a jelenlegi szabályozás mellett, ugyanakkor elkerülhetetlennek látszik a szabályozás reformja.

A legradikálisabb megoldás értelemszerűen a TÉSZ eltörlése lenne, ugyanakkor ez nem szükségszerű lépés: az EJEB és az Emberi Jogok Európai Egyezménye ugyanis nem támaszt ilyen követelményt. Éppen ezért valószínűtlen, hogy erre sor kerül. Érdekes kérdés lehet, hogy ehhez szükséges lenne-e az Alaptörvény vonatkozó rendelkezésének hatályon kívül helyezése is, vagy elegendő lenne csupán a Btk. módosítása. A tiszta megoldás az lenne, ha a TÉSZ rendelkezéseit is száműznék az Alaptörvényből, ugyanakkor álláspontom szerint az Alaptörvény IV. cikk (2) bekezdéséből nem fakad olyan kötelezettség, amely alapján a TÉSZ szankciórendszerbe illesztése kötelező lenne, így annak elmaradása nem vezetne alaptörvény-ellenes mulasztáshoz.

Felvetődik a kérdés, hogy megfelelővé lehet-e tenni a magyar kötelező kegyelmi eljárást. Az eljárás transzparenciáján aránylag könnyen lehetne javítani, ugyanakkor azt nem lehet jogszabály-módosítással elérni, hogy az államfő gyakrabban éljen a kegyelmezés lehetőségével. A kegyelmezés alapvető jellemzőit (pl. a diszkrecionális döntés, indokolási kötelezettségi hiánya stb.) nem lehet megváltoztatni kifejezetten a TÉSZ-es elítéltek részére, azaz van egy olyan kerete ennek az eljárásnak, amit nem lehet szétfeszíteni. A „rendszerszintű hiányosságokat” minden bizonnyal egy új típusú felülvizsgálati eljárással lehetne orvosolni.

A legkézenfekvőbb módosítás az lenne, ha a köztársasági elnököt egyszerűen „kivennénk” az eljárásból, és helyette a Kegyelmi Bizottságot ruháznánk fel döntési jogkörrel. Több okból is megfontolandó lenne egy ilyen megoldás. Az eljárás egyszerűbb és gyorsabb lenne, hiszen egy lépcsőfok ezzel kiiktatható. A döntési jogkör itt nem egy személy kezébe összpontosulna, hanem egy testület mondaná ki a végső szót. A bizottság indokolt döntést hozna, amivel biztosítható lenne az eljárás transzparenciája.

A Kegyelmi Bizottság (a javaslat alapján Felülvizsgálati Bizottság lenne) eljárására vonatkozó hatályos szabályozás véleményem szerint megfelelő, esetleg a vizsgálandó szempontokat kellene részletesebben kifejteni. Célszerű lenne valamilyen formában a fogva tartó bv. intézetet is bevonni az eljárásba, hiszen ők ismerik legjobban az elítéltet. Mivel az ügyészség felügyeletet gyakorol a bv. intézetek törvényessége felett, bevonásuk szintén megfontolandó.

Polgár András a szempontok bővítését szorgalmazza. Véleménye szerint „szükséges, hogy valamilyen ténylegesen objektív körülmény fennállta egyértelműen kizárja a bűnismétlés veszélyét. Ilyen lehet az elítélt agg kora, súlyos testi fogyatékossága, tartós, a fizikai állapotát jelentősen romboló betegsége stb.”[32] Ezek jellemzően olyan körülmények, amelyeket a köztársasági elnöki kegyelem során szokás figyelembe venni. Bár az EJEB elfogadja a kegyelmezési rendszert is bizonyos feltételek mellett a szabadulás lehetőségének megteremtésére, ez a fajta megszorítás aligha felelne meg az EJEB gyakorlatának. Álláspontom szerint a társadalomba történő visszailleszkedésre való alkalmasság vizsgálata során nem lehet annak egyedüli fokmérője az ember fogyatékossága, betegsége, időskori leépülése. Ezek tipikusan a kegyelem körébe tartozó körülmények. Emiatt pedig felvetődik a kérdés, hogy mitől lenne más a kötelező kegyelmi eljárás, mint az általános kegyelem?

A hatályos szabályozás is megkívánja az orvosi, pszichológusi, pszichiáteri szakvélemény beszerzését – ez mindenképpen fenntartandó. Bár egy szakvélemény mindig költséges, úgy gondolom, ezen nem érdemes spórolni. A társadalom védelme ugyanis megkívánja, hogy a szakemberek kiszűrjék azokat az elítélteket, akik továbbra is potenciális veszélyt jelentenek. Fontos tehát, hogy a döntés meghozatalához megalapozott szakvélemények álljanak rendelkezésre.

A felülvizsgálati rendszert úgy kellene kialakítani, hogy annak alapját a feltételes szabadságra bocsátásra irányuló eljárás képezze: ezen eljáráshoz képest állapítson meg többletfeltételeket, garanciákat. Érthetetlen módon a jogalkotó a kötelező kegyelmi eljárás szabályait a feltételes szabadságra bocsátásra irányuló eljárástól teljesen függetlenül alakította ki, abból egyetlen elemet sem vett át. Emiatt az a furcsa helyzet állt elő, hogy ha valaki a feltételes szabadságra bocsátásra irányuló eljáráshoz képest szigorúbb – bizonytalanabb – feltételeket tartalmazó kötelező kegyelmi eljárásban mégis kegyelemben részesülne, jóval kedvezőbb helyzetbe kerülne, mint a feltételesen szabadon bocsátott elítélt. Elég csak a feltételes szabadság megszüntetésére vonatkozó rendelkezésekre vagy a mentesülés szabályaira gondolni. A kegyelem esetében ilyen garanciális elemek nincsenek, gyakorlatilag tiszta lappal indul az elítélt, mintha korábban el sem ítélték volna. Miközben a TÉSZ fenntartásának és a kötelező kegyelmi eljárás bevezetésének legfőbb indoka a társadalom védelme, addig a kegyelmezés rendszerével óriási csorbát szenved a társadalom védelmének eszménye, hiszen semmilyen olyan garanciát nem tartalmaz a rendszer, ami visszatartaná a kegyelemben részesült személyt a további bűnelkövetéstől. Mindez azért is teljesen indokolatlan, mert az EJEB ilyen követelményeket sosem támasztott egyetlen országgal szembe sem. Ennek az óriási, már-már feloldhatatlan ellentmondásnak az indoka nem ismert. Legfeljebb sejthetjük, hogy a jogalkotó maga sem gondolta komolyan, hogy ez alapján bárkit szabadon fognak bocsátani. Erre ugyanis megvan a politikai eszköz: a végső szót voltaképpen nem is a köztársasági elnök, hanem az ellenjegyző miniszter mondja ki, azaz a kormánynak lehetősége van arra, hogy politikai okokból megakadályozza az elítélt kegyelemben részesítését.

A javasolt megoldás ugyan némiképp elmossa a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségével kiszabott életfogytig tartó szabadságvesztés és a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés közötti határvonalat, viszont a javaslat mégiscsak szigorúbb szabályokat tartalmaz a feltételes szabadságra bocsátás szabályainál, így a TÉSZ továbbra is súlyosabb büntetés maradna. Hangsúlyozom ugyanakkor, hogy a várakozási idő szükségszerű rövidítése miatt egyébként is indokolttá válna az életfogytig tartó szabadságvesztés két típusának átgondolása, újraszabályozása.

felülvizsgálati idő tekintetében olybá tűnik, hogy nagy mozgástere nem maradt a jogalkotónak. Az EJEB által követendőnek ítélt 25 évnél hosszabb időtartam megállapítását igen nehéz lenne megindokolni.

Azt gondolom, hogy a javasolt szabályozás minden szempontból megfelelő garanciát jelentene: megadná az elítélt számára a valós remény, ugyanakkor megfelelő védelmet biztosítana a társadalom részére is, hiszen semmi esetre sem jelentené az elítéltek automatikus szabadlábra helyezését. S persze az sem utolsó szempont, hogy e megoldás a legteljesebb mértékben megfelelne az EJEB kritériumainak.

Ha viszont a kegyelmezési rendszer fenntartása mellett tesszük le a voksunkat, mindenképpen érdemes a Bulgária elleni ügyekből levonni a következtetéseket, és ennek alapján megtenni a szükséges lépéseket. A kegyelmi döntésnek indokoltnak kell lennie, az ellenjegyzést el kell törölni, a figyelembe veendő körülményeket előre le kell szögezni. Biztosítani kell a kegyelmi határozattal szembeni jogorvoslatot (akár az Alkotmánybíróság útján). Mindamellett ez teljesen szétfeszíti a kegyelem mai fogalmát. Amin jogalkotással nem lehet változtatni, az a kegyelemben részesültek alacsony aránya (a bolgár adatokhoz képest). Kérdés, hogy az EJEB hol húzza meg azt a határt, amely alatt már nem teljesül a felülvizsgálat de facto lehetőségének követelménye.

Érdemes röviden kitérni arra is, hogy az egyes államoknak miként sikerült teljesíteniük az EJEB követelményeit. Franciaország esetében az ítéletben „biztonsági időszak” kerül meghatározásra, ezen időszakon belül nem történhet meg a büntetés felülvizsgálata. A „biztonsági időszak” bűncselekménytől függően 18–30 év lehet. A jog lehetőséget biztosít arra is, hogy ezen időszak meghatározását kizárják, viszont garanciális szabályként a felülvizsgálatnak 30 év elteltével meg kell történnie. Ilyenkor egy orvos szakértőkből álló testület nyilatkozik az elítélt társadalomra veszélyességről, és ezen testület kedvező állásfoglalása alapján a „biztonsági időszak” megszüntetésre kerül. Ezt követően kérheti az elítélt a szabadlábra helyezését az általános szabályok szerint.[33]

Angliában háromféle felülvizsgálati eljárás biztosítja az EJEB gyakorlatának való megfelelést. Az első szint a miniszteri hatáskörbe tartozó kegyelem, ami gyakorlatilag megfelel a magyar kegyelem szabályainak – azaz diszkrecionális jogkörről van szó, az eljárás átláthatósága pedig nem biztosított. A második szint az ún. minimum term kitöltését követő, majd sikertelensége esetén periodikusan ismétlődő felülvizsgálat. Az angol jog szerint ugyanis az ítélet kiszabásakor meghatározásra kerül az az időszak (minimum term), amit a határozatlan tartamú szabadságvesztésre ítélt személynek mindenképpen ki kell töltenie (kivéve, ha kegyelmet kap). Ez egy kötelező felülvizsgálatot jelent, ahol csupán azt értékelik, hogy az elítélt társadalomra veszélyessége továbbra is fennáll-e, más büntetéskiszabási elvet nem vizsgálnak. A harmadik szintet az ún. Vinter-felülvizsgálat jelenti, amelynek során már valamennyi büntetéstani elv (megtorlás, elrettentés stb.) mérlegelésre kerül. A felülvizsgálati idő a szabadságvesztés megkezdésétől számított 25. év.[34] Ezen követelményekkel az angol rendszer már megfelel az EJEB kritériumainak.

Svájc helyzete azért érdekes, mert merőben eltérő szabályozás mentén hasonló szigort testesít meg, mint a magyar jog. Svájc megoldását az EJEB még nem vizsgálta, ugyanakkor „az Európa Tanács kínzás megelőzésével foglalkozó bizottsága (CPT) azonban 2012-ben megállapította, hogy a szabadulás reménye nélküli fogvatartás embertelen büntetés.”[35]Svájcban az alkotmány teszi lehetővé a feltételes szabadság lehetőségét kizáró ún. biztonsági intézkedés alkalmazását szexuális vagy erőszakos bűncselekmény elkövetőjével szemben, amennyiben szakértők megállapítják róla, hogy az illető különösen veszélyes, és az állapota kezelhetetlen. Szűk körben ugyan, de a felülvizsgálat biztosított: amennyiben szakértők javulást állapítanak meg, lehetőség nyílik a feltételes szabadságra bocsátásra.[36]

4. Kell vagy sem? – Érvek pro és kontra

Azt, hogy a probléma nem új keletű, mi sem bizonyítja jobban, hogy a jogászokat már az 1800-as évek derekán is foglalkoztatta az életfogytig tartó szabadságvesztés kérdése. Balla Károly az 1841-ben kiadott tanulmányában így ír: „sokkal nagyobb feladatnak látszik talán annak meghatározása, ha vajon élet fogytig választassanak-e, vagy csak bizonyos időre a’ bírák? – Említem, hogy az életfogytig való választás függetlenné teszi ugyan a’ bírót a’ félelemtől, de másrészről éppen ezen függetlenség ragadhatja is el: midőn ellenben a’ bizonyos időre való választás az elragadtatástól zabolán tartja.”[37]

Az eddig elmondottak alapján kijelenthető, hogy a TÉSZ – bizonyos feltételekkel – fenntartható, vagyis a továbbiakban azt érdemes vizsgálni, hogy szükség van-e a fenntartására. Mivel az emberi jogi vetületről az EJEB ítéletei kapcsán már esett só, itt a további szempontokra térnék ki.

A TÉSZ fenntartása mellett állást foglalók legfontosabb érve az izoláció: a társadalom védelme megköveteli a legkegyetlenebb bűnelkövetők elszigetelését, így csökkenthető a bűnismétlés veszélye (speciális prevenció). Emellett fontos érv az elrettentő hatás is: egy ilyen szigorú büntetés képes a leghatékonyabban visszatartani a társadalom tagjait a bűncselekmények elkövetésétől (generális prevenció).

speciális prevenció háromféleképpen érhető el: az elkövető megjavításával, az elkövető újabb bűncselekmények elkövetésétől való visszatartásával, illetve az elkövető ártalmatlanná tételével. Az elkövető elszigetelése ez utóbbi kategóriába sorolható.[38] Az izoláció egyes esetekben szükséges lehet, de csak, mint legvégső megoldás – ezt következik az ultima ratio elvéből. Éppen ezért éri sok kritika a TÉSZ jogintézményét: még csak lehetőséget sem ad az elítélt megjavulására. A felülvizsgálat lehetőségének biztosításával ugyanakkor érdekeltté tehető az elítélt abban, hogy megváltozzon. Kérdés, hogy ez a lehetőség minden elítéltet meg kell, hogy illessen. Egy erőszakos többszörös visszaeső egyértelműen a büntetési célok kudarcát jelenti. Egy ilyen elkövető esetében vélelmezhetjük azt, hogy csak az izolációval érhető el a speciális prevenció? Nos, az EJEB gyakorlata egyértelmű: a felülvizsgálat reményét még esetükben is meg kell adni. Egy megfelelően kialakított felülvizsgálati rendszerrel viszont biztosítható, hogy az arra alkalmatlan személyek ne kerülhessenek vissza a társadalomba.

A hazai jogtól ez a szemlélet még mindig távol áll, pedig Finkey Ferenc már jóval az EJEB ítéletei előtt megfogalmazta ezeket a gondolatok. Függetlenül attól, hogy az életfogytig tartó szabadságvesztést a halálbüntetés mellett vagy helyett alkalmazzuk, az „elvi kiindulási pont csak az lehet, hogy az életfogytiglani fegyházra elítélteket is bizonyos hosszabb idő kifogástalan eltöltése után részesíthetjük a feltételes szabadon bocsátás kedvezményében, azonban természetesen a rendesnél szigorúbb feltételek mellett. […] Ennek a szabályait tehát úgy kell megállapítani, hogy ez a legsúlyosabb szabadságvesztés valóban alkalmas legyen az erre méltónak ítélt, bizonyára veszedelmes bűntettest hosszabb időre ártalmatlanná is tenni, a társadalmat az ő újabb merényletétől alaposabban biztosítani. Szabadságát tehát csak valóban teljes megjavulás és jellemátalakulás esetére lehet – feltételesen is – visszaadni.”[39]

Az élet minden területére érvényes megállapítás, hogy valakinek vagy valaminek a fontosságát akkor érezzük meg igazán, amikor őt/azt elveszítjük. Ha csak huszonöt évvel számolunk – negyed évszázad rengeteg idő! Ennyi idő alatt a többség valószínűleg megérti, hogy micsoda kincs a szabadság. Nem biztos, hogy ez el fogja őt tántorítani egy újabb bűncselekmény elkövetésétől – de lehet, hogy igen. A büntetés csak addig indokolt, amíg annak céljai meg nem valósulnak. Ha ezek az elkövető halála előtt megvalósulnak, akkor szükségtelen és aránytalan őt élete végéig börtönben tartani. Ugyanakkor be kell látni, hogy nem minden ember javítható meg, vagy tántorítható el újabb bűncselekmények elkövetésétől. A mindenkori jogalkotó feladata, hogy mérlegelje: az ilyen személyek részére fenntartja az életfogytig tartó szabadságvesztést, és megoldja a kiszűrésüket (pl. megfelelő felülvizsgálat megteremtésével), vagy vállalja annak kockázatát, hogy a társadalomba való visszakerülésük után akár újabb bűncselekményeket valósíthatnak meg.

Míg a speciális prevenció sikeressége vagy sikertelensége viszonylag könnyedén megállapítható, addig a generális prevenció igazolása nehezebb feladat. A büntetés súlyossága önmagában nem elég a generális prevenció megteremtéséhez:[40] nagyon fontos annak elmaradhatatlansága is. Például a zseblopás a Btk. szerint a lopás minősített esete (tehát súlyosabban büntetendő), mégis igen gyakran fordul elő, mert – mint arra Ibolya Tibor fővárosi főügyész rámutat – a lebukás kockázata igen kicsi (gyakorlatilag csak tettenérés esetén lehet bizonyítani): a zseblopások elkövetőinek kb. 10%-a válik ismertté.[41] Látható, hogy a súlyosabb büntetés ellenére kevésbé érvényesül annak visszatartó ereje. A megelőzés sikerességét azonban más tényezők is befolyásolhatják, így többek között a bírói gyakorlat: a bíráknak ugyanis van némi mozgásterük a büntetés kiszabásánál. Ha például hajlamosak az enyhítő körülményeket súlyozottabban értékelni, az erodálhatja az egyébként súlyosabb büntetés visszatartó erejét.

De a téma más aspektusait is vizsgálhatjuk. Napjainkban a média is igen fontos tényező lehet a prevenció megvalósulásában. A jogban járatlan emberek a büntetőjogi szankciókat csak általánosságban ismerik (pl. az emberölést szabadságvesztéssel büntetik), ám annak pontos mértékével jellemzően nincsenek tisztában. Magával az ítélkezési tevékenységgel pedig még ritkábban kerülnek kapcsolatba: legfeljebb akkor, ha családi, baráti, munkatársi stb. körben fordul elő ilyen. A médián keresztül azonban egy-egy ügy híre tömegekhez is eljuthat. Manapság a médiatartalom-szolgáltatók egy jelentős része a szenzációhajhászásra törekszik, ezért előszeretettel foglalkoznak olyan esetekkel, amelyek közfelháborodást váltanak ki.[42] Ennek eredménye, hogy az igazságszolgáltatást sokan nem találják hatékonynak. Ez persze nem jelenti azt, hogy a bűnözés drasztikusan emelkedne, de nyilvánvalóan nem erősíti a prevenciót. Az előbbieken túl visszatartó erőt jelenthet az erkölcs, a vallás, vagy éppen csak az, hogy valakinek nem áll érdekében az adott bűncselekményt elkövetni, mert nincs belőle haszna.

A visszatartó erőt nem önmagában a büntetés teremti meg, hanem egy komplex hatás, amit a büntetőjog egésze, a büntetőeljárási jog, a büntetés-végrehajtási jog és a bűnmegelőzés együtt képes kifejteni. Az anyagi oldalt tekintve: lehetnek rendkívül súlyos büntetések, de ha azok olyan tényállásokhoz kapcsolódnak, amelyek pontatlanok, és ezáltalsok társadalomra veszélyes cselekmény büntetlenül marad, akkor mit sem ér a kemény büntetés (és ez fordítva is igaz). Szintén fontos a bűnüldözés hatékonysága (eljárási oldal). A végrehajtási kérdések tekintetében a börtönviszonyokra utalnék példaként. Elrettentő lehet egy olyan börtön, ahol mindennaposak a bandaháborúk, vagy éheznek az elítéltek – nem mintha ez elfogadható út lenne.

Összefoglalva: elvben feltételezhető, hogy egy súlyosabb büntetés nagyobb visszatartó erőt jelent, ám a büntetés mellett annyi más tényező befolyásolja az általános megelőzés megvalósulását, hogy lehetetlen feladatnak tűnik önmagában erre való hivatkozással megindokolni a TÉSZ létjogosultságát.

Érdemes megemlíteni, hogy a korábbi szabályozás alapján felvetődött e büntetés céltalansága. A büntetések és az intézkedések végrehajtásáról szóló 1979. évi 11. törvényerejű rendelet (a továbbiakban: Bv. tvr.) ugyanis általános jelleggel megfogalmazta a szabadságvesztés-büntetés egyik célját: az elítéltnek a szabadulása után a társadalomba történő beilleszkedésének elősegítse.[43] Könnyen belátható azonban, hogy a TÉSZ esetén a reszocializációs cél teljes mértékben hiányzik.[44] Hagymási Kornélia úgy fogalmaz, hogy ebben az esetben „a fogvatartás célja maga a fogvatartás.”[45] A hatályos büntetés-végrehajtási kódex ezt az ellentmondást azzal oldja fel, hogy az előbb említett főszabály alól kivételt enged, és a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés legfőbb céljaként a társadalom védelmét jelöli meg.[46] Mindezt a gyakorlat is alátámasztja: a bírák a 2010 és 2014 között jogerősen meghozott TÉSZ-es ítéletek 85%-ában a társadalom védelmét jelölték meg a büntetés fő céljaként.[47]

Kabódi Csaba akként foglal állást, hogy a TÉSZ-t nem is lehet szabadságvesztés-büntetésnek nevezni. A szabadságtól való végleges megfosztottság okán ugyanis ez a büntetési nem „alkalmatlan a tradicionális szabadságvesztés büntetéstani funkciójának: az elítélt reintegrációjának a megvalósítására. Összegezve: a TÉSZ pönológiai természetét tekintve nem szabadságvesztés-büntetés.”[48]

A TÉSZ-es elítéltek büntetésének végrehajtása komoly kihívás elé állítja a bv. intézeteket, hiszen egy ilyen elítélt esetében speciális kockázatok jelentkezhetnek. Akit a legsúlyosabb büntetéssel büntettek, annak már nincs vesztenivalója: rosszabbra már nem fordulhat a helyzete, így talán nem túlzás azt állítani, hogy büntetlenül bűnözhetnek. Nem szabad ugyanis megfeledkezni arról, hogy az izoláció sem jelent teljes védelmet: bűncselekményeket a börtön falain belül is el lehet követni (szökéssel persze azon kívül is). Lehet szó akár egy rongálásról, de nem kizárt a más elítéltek vagy a fogvatartók sérelmére elkövetett bűncselekmény sem. A probléma egyelőre csak elviekben merült fel, hiszen a szegedi Csillagbörtönben – ahol a legtöbb TÉSZ-es elítélt tölti büntetését – egy szökési kísérletet leszámítva nem történt súlyos fegyelmi cselekmény. Mindez nem csupán a szerencsének köszönhető, hanem a megfelelő biztonsági lépések megtételének is – példaként a speciális körletek kialakítása hozható fel. A Biztonsági Speciális Rezsimbe (BSR) azok kerülnek, akik tudatosan szembehelyezkednek a végrehajtás rendjével (nem csak életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltek). Kifejezetten a TÉSZ-es fogvatartottak részére alakították ki a Hosszúidős Speciális Rezsimet (HSR), amely nem csak a fogva tartás biztonságának garantálását szolgálja, hanem a humánus, emberséges körülmények megteremtését is.[49] Ez azonban csak átmeneti megoldást nyújt, ugyanis a fogvatartotti létszám emelkedésével nem mindegyiküknek jut hely a magasabb színvonalú elhelyezést biztosító HSR-körleten. A kényszerű, szerényebb körülmények közé történő áthelyezést pedig „büntetésként” élhetik meg az elítéltek.[50] Hozzá kell azonban tenni, hogy még a legkorábban elítélt TÉSZ-es[51] által letöltött szabadságvesztés időtartama sem haladja meg azt, amit egy hosszabb tartamú, határozott ideig tartó szabadságvesztés jelent. Nem zárható ki, hogy a több évtizedes rabság után nehezebbé válik az elítéltek kezelése.

Az előbbiekből is következik, hogy a TÉSZ fenntartása költséges, a legsúlyosabb büntetéssel sújtott elítéltek foglalkoztatása pedig nehézkes. Ha azonban lehetőséget teremtünk a felülvizsgálatra, és az elítélt visszaengedhető a társadalomba, úgy csökkenthetőek a költségek (nem kell tovább ellátni, élelmezni, idősebb korában az orvosi ellátását biztosítani stb.). Persze egy megfelelő felülvizsgálati rendszer működtetésének úgyszintén van némi költségvonzata, ám ezen kiadások jelentős része a társadalom védelmét szolgálja,[52] így nem lenne célszerű ezen spórolni.

Alapvető kérdés, hogy a hosszútartamú szabadságvesztés miként hat az elítéltek személyiségére. A vizsgálatok kimutatták, hogy a fogvatartottak intelligenciaszintje az évek alatt nem csökkent, vagy legalábbis nem jobban, mint amit az életkor előrehaladásával más körülmények között is tapasztalhatunk. A fogvatartottak túlnyomó részénél ugyanakkor nőtt a viselkedés-kontroll. A fegyelmi statisztikák és a nevelők véleményei is javulást mutattak. Azt azonban nem lehetett egyértelműen megállapítani, hogy ez valódi személyiségváltozást vagy egyszerűen csak „konformitást” jelent.[53]

Kutatások arra mutattak rá, hogy az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltek „a börtönkörülmények között elmagányosodnak, magukba zárkóznak, a külvilággal kapcsolatos igényeik egyre apadnak, és mindennek következtében megtörten és kiábrándultan egyfajta tompaságba, közönybe zuhannak.”[54] Ebből fakadóan az átlagnál gyakrabban fordul elő a TÉSZ-esek körében önsértés, önkárosítás: többen követtek már el öngyilkosságot, illetve kísérletek is előfordulnak.[55] 2016 végén például egyszerre két életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt – köztük a „balástyai rém” – követett el öngyilkosságot a szegedi börtönben.

Egy hírportál által, három TÉSZ-es elítélttel készített kérdőíves interjúból szintén az előző megállapítások tűnnek ki. A monotonitás a mindennapok részévé válik: szigorúan meghatározott napirend és zárkarend, az önállóság átértékelődése. A lehetőségekhez mérten elégedettek a HSR-körleten való elhelyezésükkel, ugyanakkor mindegyikük kiemelte a céltalanságot, a reménytelenséget. Úgy nyilatkoztak, hogy amennyiben lenne lehetőségük a szabadulásra, tanulásba fognának, felkészülnének a társadalomi visszailleszkedésre.[56]

társadalomba való visszailleszkedés – még ha ez elítélt megjavítása sikeres is volt – számos elgondolkodtató kérdést vet fel egy extrém hosszú időtartamú szabadságvesztést követően. A hatályos jogszabályok alapján minderre legkorábban negyven év letöltött szabadságveszés után nyílik lehetőség. Ilyen hosszú szabadságvesztés után vissza lehet illeszkedni a társadalomba?

Kulcskérdés lehet a külvilággal való kapcsolattartás alakulása a szabadságvesztés alatt. A szegedi Csillagban végzett kutatás azt mutatta ki, hogy a TÉSZ-es elítéltek fele egyáltalán nem tart kapcsolatot a külvilággal, se látogatás, se levelezés, se telefon formájában. A többiek rendszerint családtagokkal, főleg szülőkkel, testvérekkel tartják a kapcsolatot. A tapasztalat tehát az, hogy ezen elítéltek családi kapcsolatai felbomlóban vannak.[57] Arról sem szabad megfeledkezni, hogy a szülők – akik a legjellemzőbb kapcsolatot jelentik a külvilággal – a szabadulást valószínűleg már nem élik meg, tekintettel arra, hogy egy igen hosszú tartamú szabadságvesztésről beszélünk.

A börtönévek alatt az életfogytig tartó szabadságvesztéssel sújtott elítéltek nagy része „magának való, befelé forduló lett, kevésbé társasági. Kiábrándultak az emberi kapcsolatokból, bizalmuk megrendült másokban.”[58] Nem nehéz belátni, hogy e folyamatok a társadalomba való beilleszkedést cseppet sem könnyítik meg.

Kérdéseket vet fel az is, hogy az esetleges szabadulását követően az elítélt miként tud magáról gondoskodni. Gondolhatunk a lakhatásra, a munkavállalásra, vagy akár az önellátásra – ne felejtsük el, hogy évtizedekig nem kellett például vásárolnia, élelmeznie magát, hivatalos vagy banki ügyeket intéznie stb. Nincs tisztában a világban időközben lezajlott változásokkal, technikai fejlődésekkel sem. Problémás lehet a különféle társadalombiztosítási ellátásokra való jogosultság, illetve azok mértéke is. A hosszú börtönévek negatívan befolyásolhatják az elítélt testi-lelki állapotát is (pl. a mozgáshiány, az emberi kapcsolatok hiánya stb.). Több évtizednyi börtönélet nem múlik el nyomtalanul.

5. Összegzés

A téma összefoglalását egy érdekes felméréssel kezdeném: vajon mit gondolnak a TÉSZ létjogosultságáról az életfogytig tartó szabadságvesztéssel büntetett elítéltek? Nos, ötödük vélte úgy, hogy szükség van a legsúlyosabb büntetési nem fenntartására, sőt még a TÉSZ-es elítéltek között is hasonló arány figyelhető meg. Sokan úgy gondolják, hogy vannak olyanok, akiket ki kell rekeszteni a társadalomból.[59]

A kézirat fő kérdésére – azaz, hogy van-e helye a magyar jogrendben a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésnek – adható válasz igen összetett. Az már biztosan kijelenthető, hogy a TÉSZ eredeti formájában (tehát amikor csak az általános köztársasági elnöki kegyelem nyújthat reményt) nem tartható fenn: nem jelenthető ugyanis ki egy egész életre előre, hogy valaki már soha többé nem lehet a társadalom tagja. Ezt a jogalkotó is belátta, és a kegyelmi rendszer átalakításával megalkotta a kötelező kegyelmi eljárást. Mindazonáltal az új megoldás igyekezett a lehető legszűkebbre szabni a szabadulás esélyét. Ez önmagában még nem elvetendő, hiszen egy szigorú eljárással hatékonyabban kiszűrhetők azok a személyek, akik változatlanul veszélyt jelentenek a társadalomra. Ugyanakkor fennáll annak a lehetősége, hogy az új szabályozással talán olyanok is fennakadnak a rostán, akik egyébként a szabadon bocsátásra alkalmasak lennének. A kézirat részletesen kitér arra, hogy a kötelező kegyelmi eljárás mely pontjai szorulnak felülvizsgálatra. Orvoslásukra megoldási javaslatot is felvázoltam. Nagy kérdés azonban, hogy az egyre inkább felpuhított tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés mindezek hatására valóban tényleges marad-e? Egyáltalán, indokolt-e az életfogytig tartó szabadságvesztés két típusának fenntartása a jövőben? A szó szoros értelmében vett tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés tehát egyre kevésbé tartható fenn, míg egy felpuhított, a feltételes szabadság kizárásával alkalmazott életfogytig tartó szabadságvesztés-büntetés megnevezésére alkalmazni a „tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés” fordulatot kissé furcsának tűnik. Ezek alapján a TÉSZ helye megkérdőjelezhető a magyar jogrendben, ugyanakkor egy ahhoz hasonló, ám a szabadulás reményét is biztosító szankció alkalmazása – ha ragaszkodunk hozzá – nem elképzelhetetlen.

Gellér Balázs álláspontja szerint az EJEB a kérdéskörben túlterjeszkedett a hatáskörén, hiszen a halálbüntetéshez hasonlóan megtiltotta a TÉSZ alkalmazását, csakhogy míg a halálbüntetést kiegészítő jegyzőkönyvek tiltják, addig a TÉSZ tilalma a bíróság esetjogában alakult ki„Nyilvánvalóan nem tekinthető tényleges életfogytiglannak az a szabadságvesztés, ahol a szabadságra bocsátásra reális és kiszámítható esély van húsz-huszonöt év elteltével.[60]

Kérdéses továbbá, hogy az esetleges szabadulás milyen reményekkel kecsegtet. Lehet valaki negyven év rabság után a társadalom hasznos tagja? A hosszú tartamú szabadságvesztés magában foglal némi ellentmondást: úgy próbáljuk megjavítani és végső soron visszailleszteni a társadalomba az elkövetőt, hogy közben gyakorlatilag antiszociálissá tesszük. Ilyen hosszú idő alatt a kapcsolatok elhalásával, az ingerszegény környezetben egyszerűen lelkileg leépül az ember. A hosszú tartamú izoláció, mint első cél, és a társadalomba való visszailleszkedés biztosítása, mint második cél között már-már kibékíthetetlennek látszó ellentmondás feszül.

Kónya István szerint „nem feladata […] a büntető igazságszolgáltatásnak, a tömeg- vagy sorozatgyilkosok (büntetőjogi beszámítási képességüket nem érintő) torz lelki világának elemzése, megértése, vagy éppen mindenáron annak kimondása, hogy aki már-már felfoghatatlanul iszonyatos cselekményt követ el, az nem lehet épelméjű. Ez a szerep és ez a felfogás azért veszélyes, mert éppen a büntetési cél (a társadalom védelme) elérését veszélyezteti, s a közösség oltalma helyett annak kiszolgáltatottságához vezet. […] Ez az állam önvédelmi képességének csődjét eredményezheti.”[61] Kónya István helytelennek tartja azt a szemléletet, amely szerint „a büntető igazságszolgáltatás és a büntetés-végrehajtás feladatául az akár az egész világgal szembehelyezkedő tömeggyilkos megvédését, méltóságának másokkal szembeni feltétlen elismerését tekinti céljának.”[62]

Száz-kétszáz évvel ezelőtt hasonló érveket olvashattunk a halálbüntetés fenntartása mellett. Ma már ezek az érvek a világ ezen tájékán meghaladottá váltak. Talán újabb száz-kétszáz év elteltével – de lehet, hogy ennyire sincs szükség – ugyanolyan anakronisztikusan fognak hatni a TÉSZ fenntartása mellett szóló ezen érvek, mint napjainkban a halálbüntetés alátámasztására szolgáló érvelés.

Az izoláció, azaz társadalom védelmének primátusa egyes esetekben valóban elfogadható indok lehet, de vajon hol húzódik az a határ, amikor még lehetőség van az elkövető megjavítására, illetve amikor már csak az izoláció jöhet szóba. A Bv. tv.-ből kiolvashatóan egyedül a TÉSZ az, ahol előtérbe kerül az izoláció, még a feltételes szabadulás lehetőségével kiszabott életfogytig tartó szabadságvesztés esetében is elsődleges cél az elítélt megjavítása. A TÉSZ azért speciális, mert a szabadságvesztés más formái esetében – kivéve a feltételes szabadság kizárásával kiszabott határozott ideig tartó szabadságvesztést – a büntetés végrehajtása során lehetőség van annak vizsgálatára, hogy megvalósultak-e a büntetési célok, és ennek megfelelően „kedvezményben” részesíthető az elítélt. Vagyis, egyik esetben sem az ítélethozatalkor dől el véglegesen az, hogy az elkövető megjavítható-e, illetve hogy milyen gyorsan, hanem a végrehajtás során van lehetőség a korrekcióra. Bár kivételként említettem a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségének kizárásával kiszabott határozott ideig tartó szabadságvesztést, az mégis más természetű, mint a TÉSZ: egyrészt azért, mert határozott ideig tart, másrészt nincs mérlegeléses esete, azaz a jogalkotó taxatív módon meghatározza azt, hogy mikor kell kizárni a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét, ezzel levéve a bíró válláról a terhet, vagy beszűkítve a bíró mozgásterét – nézőpont kérdése. Mindenesetre a bíró az ítélethozatalkor nincs abban a helyzetben, hogy mérlegelhesse, és ezáltal kijelenthesse, hogy a társadalom védelme indokolja azt, hogy a terhelt a teljes büntetését kitöltse. Ez egyedül a TÉSZ esetében áll fenn, hiszen a jogszabályba foglalt kötelező eseteken túl lehetőség van bírói mérlegelés alapján történő alkalmazására is. Ebből következik, hogy a TÉSZ az egyetlen olyan szabadságvesztés-büntetés, ahol bírói mérlegelés alapján figyelmen kívül lehet hagyni a végrehajtás esetleges eredményességét.[63]

A TÉSZ esetében tehát arról van szó, hogy egy olyan kérdés eldöntését – nevezetesen, hogy a büntetés eléri-e a szabadságvesztés kitöltését megelőzően a célját –, amely a szabadságvesztés-büntetés minden más formájánál a büntetés-végrehajtás körébe tartozik, vagy arról a jogalkotó előzetesen dönt, átengedjük az ítélőbírónak. Ebből az következik, hogy amennyiben a bíró a TÉSZ alkalmazásáról dönt, úgy azt is előre látja, hogy az elkövető nem javítható meg, míg a szabadságvesztés más eseteinél a jogalkotó nem enged ilyen előretekintést, nem dönthet a bíró mérlegeléssel arról, hogy adott terhelt esetében szükséges a büntetés teljes kitöltése.

Helyes-e ilyen súlyt helyezni az ítélő bírák vállára? Másfelől pedig helyes-e törvénybe foglalt ítéletekkel – azaz a TÉSZ kötelező eseteivel – büntetést kiszabni? Helyes-e, hogy ezekben az esetekben már nem csak a büntetés-végrehajtási bírót, hanem az ítélő bírót is teljesen kizárjuk a mérlegelésből? Azt gondolom, hogy nem.

A feltételes szabadság megléte esetén az ítélethozatalkor értékeli a bíró az elkövetett bűncselekmény, majd a végrehajtás során a büntetés-végrehajtási bíró az ítélethozatalt követő helyzetet, vagyis az „elítélt jóra való hajlamát.” A TÉSZ esetében csak az elkövetett bűncselekményből lehet olyan következtetést levonni, amely alapján kijelenthető, hogy a terhelt nem javítható meg, azaz szükséges az izolálás. Helyes-e, ha a bűncselekményből vonunk le ilyen következtetést, nem pedig a terhelt személyiségéből?

Határozott véleményem, hogy az ilyen magas fokú társadalomra veszélyesség nem az elkövető tettében mutatkozik meg igazán, hanem a személyiségében, amelynek az egyik – kétségtelenül fontos, de nem kizárólagos – leképeződése a bűncselekményt. Ugyanakkor helyes-e, ha a büntetés kiszabását az elkövető személyiségére alapítjuk?

Szabó András szerint „a célra nem tekintő, szimbolikus, jogépségi megtorló büntetés egyet jelent az arányos büntetés elvével. Az arányos büntetés elve kizárja a célbüntetést, mert a célbüntetés nem a tett súlyához való arányítást, hanem a célhoz mért viszonyítást kíván meg és teszi lehetővé. Ha például a nevelést, vagy a kezelést tekintenénk célnak, súlyos bűncselekmény elkövetése esetén a neveletlenség, vagy gyógyíthatóság a mérce, a viszonyítási alap, de nem a tett súlya. A tettes személyiségállapota viszont jogállamban nem lehet a büntetés alapja. A jogépségi büntetés, a megtorló arányos büntetés sokkal humánusabb a látszólag humánus nevelő célbüntetésnél, mert nem érinti személyiségemet, személyi autonómiámat, és lelkiismereti szabadságomat. A büntetőjogi büntetéskiszabás logikája nem cserélhető fel a nevelés és a gyógyítás logikájával, ha meg akar maradni az igazságszolgáltatás kereteiben.”[64]

Azt gondolom, hogy az általam kifejtettek összecsengenek Szabó András örökérvényű gondolataival. A tettarányos büntetés elve szerint tehát a büntetés alapja a terhelt által elkövetett bűncselekmény. Álláspontom szerint egy kirívóan súlyos bűncselekménnyel összeegyeztethető az életfogytig tartó szabadságvesztés – de nem a TÉSZ! A TÉSZ célja ugyanis a Bv. tv.-ből kiolvashatóan a társadalom védelme, vagyis az izoláció, aminek a szükségességét az elkövető személyiségében rejlő ok idézheti elő. Ez azonban már túlmutat a jogépségi megtorló büntetésen. Nem lehet a büntetés kiszabása – pláne nem a jogszabály kodifikálása – során valakiről azt eldönteni, hogy örök életére veszélyes lesz a társadalomra. Ez nem büntetéskiszabási kérdés ugyanis. Ez már végrehajtási kérdés.

A megtorlás az életfogytig tartó szabadságveszés kiszabásában nyilvánulhat meg, amely valamilyen formában de facto is biztosítja a szabadulás lehetőségét. Ha az elítélt társadalomra veszélyessége nem szűnik meg, akkor a büntetés az élete végéig fog tartani. Elképzelhető azonban, hogy az elítélt a büntetés végrehajtása során alkalmas lesz a társadalomba való visszatérésre. Nem is kell olyan magasztos dolgot feltételezni, mint hogy megjavul, elég csak arra gondolni, hogy egy betegség vagy baleset következtében nyaktól lefelé lebénul. Ezek olyan körülmények, amit az ítélet meghozatalánál – kodifikálásnál – nem lehet előre látni. Ha pedig megszűnik az elkövető társadalomra veszélyessége és a jogépségi megtorlást jelentő minimális időt is kitöltötte, de a büntetés végrehajtását tovább folytatjuk, az már nem más, mint bosszú. Bosszúnak pedig jogállamban helye nincs.

Azt gondolom, hogy alaptalan és eltúlzott félelem alakult ki a TÉSZ-hez kapcsolódó felülvizsgálat lehetővé tételével szemben. Ha egy észszerű felülvizsgálati rendszert vezetünk be, az nem fog egyet jelenteni az összes TÉSZ-es elítélt szabadon bocsátásával. Ha a jogalkotó – jelen szabályozás mellett – azt feltételezi, hogy a bíróság már az ítélet meghozatala során tud megalapozott döntést hozni arról, hogy valaki alkalmas-e a társadalomba történő visszabocsátásra, akkor miért ne tudna egy bírói tanács hasonlóan felelősségteljes döntést hozni a felülvizsgálat során? Különösen igaz ez akkor, ha a testület munkáját szakértők is segítik. A kétkedők számára elárulom, hogy egy nagyon hasonló jogintézmény ma is létezik és működik a magyar jogban: ez a kényszergyógykezelés.

A kényszergyógykezelés határozatlan ideig tart,[65] felülvizsgálatára pedig hathavonta kerül sor.[66] A bírót ennek során szakvélemény segíti, ami biztosítja, hogy alaptalanul egyetlen beteg se kerüljön ki az IMEI-ből. Mégis, ha kedvező orvosi szakvélemény készül, a bíróság a kényszergyógykezelés megszüntetéséről rendelkezik – erre akad példa. Ez a felülvizsgálati rendszer tehát de facto is működik, anélkül, hogy a társadalomra veszélyt jelentene.

Végül lényeges az is, hogy a TÉSZ „klasszikus” formájának fenntartása mellett szóló érveket némiképp aláássa, hogy európai államok többsége más, a nemzetközi követelményeknek megfelelő szankció alkalmazásával is kezelni tudja a legveszélyesebb bűnözők okozta problémát. Miért lenne Magyarország kivétel?

Ha a jogi érvektől elszakadunk, bizonyos mértékig meg lehet érteni, hogy sokan ragaszkodnak a legsúlyosabb büntetés fenntartásához. Különösen igaz ez, ha az áldozatok hozzátartozóira gondolunk. Nem szabad arról sem megfeledkezni, hogy a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztéssel büntetett személyek a legsúlyosabb, sok esetben a legvisszataszítóbb bűncselekményeket követték el. Gyermekgyilkosságok, a nők ellen elkövetett szexuális bűncselekményekkel együtt megvalósított emberölés, a kiszolgáltatott, idős emberek sérelmére elkövetett, általában valamilyen haszonszerzési célzatot is magában hordozó emberölések, pedofil bűncselekmények, terrorcselekmények, tömeg-, illetve sorozatgyilkosságok és még sorolhatnánk. Az igazságos megtorlásnak a büntetőjogban igenis érvényesülnie kell, így ezen bűncselekmények elkövetőit keményen meg kell büntetni – sőt, a lehető legsúlyosabban meg kell torolni. A társadalom rendjének ilyen súlyos lábbal tiprása ugyanis nem maradhat komoly jogkövetkezmények nélkül. Szó sincs tehát arról, hogy ezeket az elítélteket mindenáron szabadon kellene bocsátani, csupán arról, hogy a büntetésük legyen észszerű: se több, se kevesebb, mint amennyi feltétlenül szükséges.

A magam részéről úgy gondolom, hogy a feltételes szabadságra bocsátás kizárásával alkalmazott életfogytig tartó szabadságvesztés nem feltétlenül szükséges, ugyanakkor indokolt büntetés lehet, feltéve, hogy ehhez egy de facto is létező felülvizsgálati eljárás is kapcsolódik.

Nem feltétlenül szükséges, hiszen egy megfelelő felülvizsgálati rendszer bevezetésével valamelyest csökken a kétfajta életfogytig tartó szabadságvesztés közötti különbség, és ezáltal elegendőnek tűnik a feltételes szabadság lehetőségét nyújtó életfogytig tartó szabadságvesztés fenntartása. Ehhez persze szükséges lenne a szabadlábra helyezés jelenlegi gyakorlatának átgondolása, esetleg bizonyos mértékű szigorítása. Példaként álljon itt egy vélemény: „egyszemélyi döntés helyett megalapozott szakértői véleményekre támaszkodó egyéni kockázatelemzést kellene elvégezni, amelynek középpontjában nem az elítélt fegyházbeli, benti rendhez adaptálódott, hanem a kinti világban prognosztizálható önálló magatartásának kellene állnia.”[67] Ez továbbra is biztosítaná, hogy a veszélyes személyek ne kerüljenek vissza a társadalomba.

A legsúlyosabb büntetés fenntartása azért lehet indokolt, mert egyrészt az EJEB bizonyos garanciák beépítésével elfogadhatónak tekinti az életfogytig tartó szabadságveszést, másrészt pedig erős társadalmi, sőt politikai[68] igény mutatkozik a jogintézmény életben tartására.

Csupán érdekességképpen: egy spec. koll. keretében első éves joghallgatóimnak a TÉSZ-ről tartottam előadást – mondhatjuk, hogy tabula rasa, hiszen ők még nem tanultak büntetőjogot. Az óra elején dióhéjban felvázoltam nekik a TÉSZ lényegét, majd az internet segítségével megszavaztattam őket az alábbiak szerint.

Ön szerint szükség van-e a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésre (TÉSZ-re)?

Ezt követően egy órában objektív módon, részletesen kifejtettem a jogintézményt, kitérve az EJEB gyakorlatára és a hazai fejleményekre. Végül fél órában – a moderálásom mellett – szabadon érvelhettek a TÉSZ mellett vagy ellen. Az óra végén ismételten szavazásra bocsátottam az előző kérdést. Megmondom őszintén, meglepett az eredmény: arra számítottam, hogy növekedni fog azok aránya, akik elfogadva az EJEB érvelését, a TÉSZ lazítása mellett teszik le a voksukat.

A feltételezésem ugyan igazolódott, de lényegesen megnőtt azok aránya, akik teljesen kizárnák a szabadulás lehetőségét. Kár lenne e „felmérésből” komolyabb következtetéseket levonni, de egy dologra talán rámutat: a jogi érvek súlytalanságára.[69]

A társadalmi, politikai igényből fakad, hogy a kérdéskör érezhetően túlmutat a jogi kereteken. Be kell látni, hogy a jogi szempontok, a jogi érvek egyelőre nem elég erősek ahhoz, hogy kinyirbálják e jogintézményt a magyar jogrendszerből. Ebből a szempontból az Alkotmánybíróságnak lehetne fontos szerepe, ugyanakkor a TÉSZ kérdése – kisebb szünetekkel – immáron 10 éve az Alkotmánybíróság fogaskerekei között őrlődik. Úgy tűnik, hogy a testület inkább a jogalkotóra bízza a kérdés eldöntését.

Ennek megfelelően valójában a büntetőpolitika mondja ki az utolsó szót abban a vitában, amely a TÉSZ létjogosultságáról szól. A „büntetőpolitika” szó pedig magában hordozza a téma neuralgikus pontját: a politikát.

1990-ben az Alkotmánybíróság mondta ki a halálbüntetés eltörlését, mert a politikusok ódzkodtak e kétségtelenül népszerűtlen döntés meghozatalától.[70] A helyzet most is hasonló: a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés eltörlése alighanem politikai öngyilkosság lenne, és amíg ilyen társadalmi támogatottsággal bír, az is marad. E jelenség elemzése nem jogi kérdés, mégis e sokrétű probléma egyetlen aspektusára szeretnék rámutatni. A folyamat részint öngerjesztő, ugyanis egy különösen brutális, visszataszító bűncselekmény elkövetése (például Bándy Kata, Tisza Bence megölése) minden jóérzésű ember haragját kiváltja, aminek az egyik eredménye a TÉSZ magas társadalmi támogatottsága. Ebből levezetve, az elkövető a saját helyzetét nehezítheti meg azzal, hogy ilyen jellegű bűncselekmény(eke)t követ el. Mindebből a legkevésbé sem következik, hogy e személyek megérdemlik a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztést: nem kell, hogy emiatt a szükségesnél súlyosabb legyen a büntetésük, viszont lehet, hogy emiatt lesz súlyosabb. S ezzel a kör bezárult.

 

 


A szerző bírósági fogalmazó, Fővárosi Törvényszék

[1]  Vö. Btk. 34–35. §, 41–45. §.

[2]  Magyar v. Hungary, Application no. 73593/10 (20 May 2014)

[3]  Vö. Bv. tv. 46/A–46/H. §

[4]  3/2015. BJE.

[5]  T. P. and A. T. v. Hungary, Applications nos. 37871/14 and 73986/14 (4 October 2016)

[6]  Az előzményekről és a hazai szabályozásról részletesen: Balázsy Péter: Börtönfalak az örökkévalóságnak – a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés hazai szabályozása és nemzetközi keretei. In: Jogelméleti Szemle, 2018/2. szám.

[7]  Sokan vitatják ugyanis a TÉSZ EJEB általi korlátozását, például azért, mert az az Emberi Jogok Európai Egyezményéből nem olvasható ki. Ebben a körben Belovics Ervin és Gellér Balázs későbbiekben idézett gondolatait ajánlom az olvasó figyelmébe.

[8]  Kafkaris v. Cyprus, Application no. 21906/04 (12 February 2008)

[9]  Iorgov (II) v. Bulgaria, Application no. 36295/02 (2 September 2010)

[10]  Vinter and Others v. the United Kingdom, Applications nos. 66069/09, 130/10 and 3896/10 (9 July 2013)

[11]  Harakchiev Bulgaria and Tolumov v. Bulgaria, Applications nos. 15018/11 and 61199/12 (8 July 2014)

[12]  Iorgov (II) v. Bulgaria, Application no. 36295/02 (2 September 2010), 36. pont

[13]  https://igazsagugyiinformaciok.kormany.hu/admin/download/a/58/02000/20180116%202002%20janu%C3%A1r%201-2017%20december%2031%20-%20kegyelmi%20%C3%BCgyek.pdf (letöltés: 2018. 02. 01.)

[14]  A T/1707. számú törvényjavaslat 109. §-ának indokolása a Bv. tv. új 46/A. §-ához kapcsolódóan.

[15]  A T/1707. számú törvényjavaslat 109. §-ának indokolása a Bv. tv. új 46/D. §-ához kapcsolódóan.

[16]  Például csak rendkívül súlyos, halálos betegség vagy teljes bénulás esetén támogatnák a kegyelemben való részesítést.

[17]  A T/1707. számú törvényjavaslat 109. §-ának indokolása a Bv. tv. új 46/G. §-ához kapcsolódóan.

[18]https://igazsagugyiinformaciok.kormany.hu/admin/download/a/58/02000/20180116%202002%20janu%C3%A1r%201-2017%20december%2031%20-%20kegyelmi%20%C3%BCgyek.pdf (letöltés: 2018. 02. 01.)

[19]  Arról nem is beszélve, hogy időről időre felmerül a köztársasági elnök közvetlen megválasztásának lehetősége. Mint elvi lehetőség, érdemes eljátszani a gondolattal. Nem hinném, hogy ilyen reformokra a közeljövőben sor kerülne, de mivel itt igen hosszú időszakról beszélünk, így ennek az esélye sem zárható ki teljesen. Ha ez megtörténne, akkor teljesen kizárt lenne, hogy bármely TÉSZ-es elítélt kegyelmet kapna, hiszen ezzel – a közvélekedést figyelembe véve – sok szavazatot veszítene az adott államfő.

[20]  Nagy Anita: A kegyelmi eljárás és a szabadságvesztés félbeszakítása, 40. p. In: Miskolci Jogi Szemle, 2015/2. szám, 29–40. pp.

[21]  Juhász Zoltán: Jog a reményhez, 89. p. In: Fundamentum, 2005/2. szám, 88–91. pp.

[22]  Törköly v. Hungary, Application no. 4413/06 (5 April 2011)

[23]  Vinter and Others v. the United Kingdom, Applications nos. 66069/09, 130/10 and 3896/10 (9 July 2013), 120. pont

[24]  Persze azt be kell látni, hogy az életfogytig tartó szabadságvesztésnek, de még egy hosszú tartamú határozott ideig tartó szabadságvesztésnek is mindig megvan az a kockázata, hogy az elítélt életkorából adódóan a szabadulás esélyei jelentősen csökkennek. Ettől függetlenül lehet kritizálni a 40 éves várakozási időt, de látni kell, hogy mindig lesznek olyanok, akik esetében a szabadulás (kegyelem) reménye az életkorból fakadóan szertefoszlik.

[25]  Bodein v. France, Application no. 40014/10 (13 November 2014)

[26]  Vö. T/1707. számú törvényjavaslat 109. §-ának indokolása a Bv. tv. új 46/B. §-ához kapcsolódóan.

[27]  Lévay Miklós: A feltételes szabadságra bocsátás lehetőségéből kizárt életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltek kötelező kegyelmi eljárásának szabályozása a 2014. évi LXXII. törvényben, figyelemmel az Emberi Jogok Európai Bíróságának joggyakorlatára. In: Polt Péter – Belovics Ervin – Gellér Balázs – Ambrus István (szerk.): Ünnepi kötet Györgyi Kálmán 75. születésnapja alkalmából. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2016, 190. p.

[28]  Polgár András: Volt egyszer egy büntetés? A kötelező kegyelmi eljárás szabályai a strasbourgi döntés alapján, 28–30. pp. In: Börtönügyi Szemle 2015/2. szám, 23–34. pp.

[29]  Sőt, ahol nincsen határozatlan ideig tartó szabadságvesztés, ott negyven év is előfordul, de ez témánk szempontjából közömbös. Vig Dávid: i. m. 52. p.

[30]  Belovics Ervin: Az életfogytig tartó szabadságvesztéssel kapcsolatos dilemmák. In: Darák Péter – Koltay András (szerk.): Ad astra per aspera. Ünnepi kötet Solt Pál 80. születésnapja alkalmából. Pázmány Press, Budapest, 2017, 46. p.

[31]  Gellér Balázs: A tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés – büntetőjog-elméleti meggondolások tükrében. In: Hollán Miklós – Barabás A. Tünde (szerk.): A negyedik magyar büntetőkódex régi és újabb vitakérdései. MTA TK JTI és OKRI, Budapest, 2017, 101–102. pp.

[32]  Polgár András: i. m. 31. p.

[33]  Weller Mónika: Az Emberi Jogok Európai Bírósága tényleges életfogytiglani szabadságvesztéssel kapcsolatos joggyakorlatának fejlődése, 60. p. In: Fontes Iuris, 2015/1. szám, 56–61. pp.

[34]  Gönczi Gergely: A ténylegesen életfogytiglanra ítéltek kötelező kegyelmi eljárása a brit határozatokat elbíráló strasbourgi joggyakorlat fényében, 502–504. pp. In: Magyar Jog, 2015/9. szám, 498–505. pp.

[35]  Weller Mónika: i. m. 61. p.

[36]  Lévay Miklós – Kovács Krisztina – Doszpoth Anna: Ha már a kiszabáskor életfogytig szól, akkor embertelen a büntetés, 81. p. In: Fundamentum, 2014/3. szám, 73–84. pp.

[37]  Balla Károly: Vélemény a büntetésmód javítása iránt. Trattner–Károlyi, Pest, 1841, 95. p.

[38]  Nagy Ferenc: A magyar büntetőjog általános része, HVG-ORAC Kiadó, Budapest, 2010, 270. p.

[39]  Finkey Ferenc: Büntetéstani problémák. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1933, 175. p.

[40]  Hozzá kell tennem, hogy mivel a speciális és generális prevenció szoros egységet alkot, így ez a megállapítás igaz az egyéni megelőzésre is, ám az általános megelőzés kérdésénél sokkal inkább szembetűnő.

[41]  http://www.hirado.hu/2014/09/27/szervezeti-valtoztatasok-a-fovarosi-fougyeszsegen/ (letöltés: 2018. 02. 01.)

[42]  Például: enyhének vélt ítéletek, házi őrizetbe helyezés, szabadlábra helyezés, felmentés, politikusok elleni eljárások eredménytelensége stb.

[43]  Bv. tvr. 19. § (1) bekezdés

[44]  Juhász Zoltán: i. m. 89. p.

[45]  Hagymási Kornélia: Végtelen idő a rácsok mögött – avagy mennyiben van ma létjogosultsága Magyarországon a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésnek, 68. p. In: Börtönügyi Szemle, 2009/2. szám, 61–76. pp.

[46]  Bv. tv. 83. § (1)–(2) bekezdés

[47]  Bolyky Orsolya – Nagy László Tibor – Solt Ágnes – Szabó Judit: Az életfogytig tartó szabadságvesztés jogalkalmazási gyakorlata. In: Vókó György–Tamási Erzsébet (szerk.): Kriminológiai Tanulmányok 54. kötet. OKRI, Budapest, 2017, 79. p.

[48]  Kabódi Csaba: A szabadságvesztés határmezsgyéin… In: Borbíró Andrea – Inzelt Éva – Kerezsi Klára – Lévay Miklós – Podoletz Léna (szerk.): A büntető hatalom korlátainak megtartása: a büntetés mint végső eszköz. Tanulmányok Gönczöl Katalin tiszteletére. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2014, 219. p.

[49]  Kiszely Pál – Nagy István: Az idő rabságában. A hosszú időre ítéltek büntetés-végrehajtásának helyzete a Szegedi Fegyház és Börtönben, 6–10. pp. In: Börtönügyi Szemle, 2012/3. szám, 1–16. pp.

[50]  Matovics Csaba: A Szegedi Fegyház és Börtön hosszúidős speciális rezsimű (HSR) körletének működési tapasztalatai, 108. p. In: Börtönügyi Szemle, 2009/2. szám, 99–108. pp.

[51]  A teljesség érdekében meg kell jegyezni, hogy a korábbi szabályozásból fakadóan van olyan elítélt, akit a feltételes szabadság lehetőségével ítéltek életfogytig tartó szabadságvesztésre, ám ennek legkorábbi időpontját 50 évben állapították meg (ti. a korábbi jogszabály nem határozott meg felső korlátot). Forrás: Kiszely Pál: Merre tovább, magyar életfogytiglan? Az extrém hosszú ítéletek végrehajtásának tapasztalatai a Szegedi Fegyház és Börtönben, 51. p. In: Börtönügyi Szemle, 2013/1. szám, 47–64. pp.

[52]  Például orvosi szakvélemények beszerzése annak érdekében, hogy a potenciálisan veszélyt jelentő elítéltek kiszűrhetők legyenek.

[53]  Boros János: A hosszú tartamú szabadságvesztés hatása a fogvatartottak személyiségére, 20–21. pp. In: Börtönügyi Szemle, 2005/2. szám, 19–24. pp.

[54]  Antal Szilvia – Nagy László Tibor – Solt Ágnes: Az életfogytig tartó szabadságvesztés empirikus vizsgálata. In: Kriminológiai Tanulmányok 46., Országos Kriminológiai Intézet, Budapest, 2009, 79. p.

[55]  Kiszely Pál – Nagy István: i. m. 11. p.

[56]  http://www.origo.hu/itthon/20120713-tenyleges-eletfogytigalnra-itelt-rabok-irasai-remenytelensegrol-bortoneletrol-bunrol.html (letöltés: 2018. 02. 01.)

[57]  Kiszely Pál – Nagy István: i. m. 9–10. pp.

[58]  Antal Szilvia – Nagy László Tibor – Solt Ágnes: i. m. 78. p.

[59]  Antal Szilvia – Nagy László Tibor – Solt Ágnes: i. m. 89. p.

[60]  Gellér Balázs: i. m. 107. p.

[61]  Kónya István: Érzelmek és indulatok az életfogytig körül, 138. p. In: Magyar Jog, 2017/3. szám, 129–140. pp.

[62]  Uo.

[63]  Minden más esetben – amikor figyelmen kívül kell hagyni a végrehajtás eredményességét – jogalkotói akaratról van szó, ami persze vita tárgya lehet, de javarészt olyan eseteket von e körbe, ahol a bűnismétlés okán a korábbi büntetés nem ért célt. Ugyanakkor a határozott ideig tartó szabadságvesztés esetén – még ha ki is zárt a feltételes szabadságra bocsátás lehetősége – mindig van fény az alagút végén, hiszen egyszer véget ér a büntetés.

[64]  23/1990. (X. 31.) AB határozat, Szabó András alkotmánybíró párhuzamos véleménye.

[65]  Vö. Btk. 78. §-ával.

[66]  Vö. Bv. tv. 329. §-ával.

[67]  Antal Szilvia – Nagy László Tibor – Solt Ágnes: i. m. 93. p.

[68]  Ti. a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés bevezetése óta már több különböző összetételű kormány is hatalomra került, ennek ellenére egyik sem érezte szükségét annak, hogy eltörölje azt.

[69]  Megjegyzem, ezt az interaktív szavazást eredetileg csupán az óra színesítésére szántam, nem e tanulmány számára készült, de azt gondolom, hogy a tanulmányban felvetett problémakört igen szemléletesen illusztrálja.

[70]  Tóth J. Zoltán: A halálbüntetés intézményének egyetemes és magyarországi története, Századvég Kiadó, Budapest, 2010, 313–314. pp.

 

Hozzászólások

hozzászólás